2013. november 24., vasárnap

A tudat létezik a testen kívül is!



A halál közelébe került emberek gyakran számolnak be testen kívüli élményeikről. De vajon milyen tudományos értéke van ezeknek a leírásoknak? Michael Oort, a németnyelvű testvérfolyóiratunk munkatársa, erről kérdezte Pim van Lommelt holland kardiológust, aki a halálközeli élmények alapos tanulmányozása alapján arra a jelentős következtetésre jut, hogy a tudat testen kívül is létezik!


Dr. Pim van Lommelt holland kardiológus



Oort: Ön kardiológus, és évek óta kutatja az ún. halálközeli élményeket. Mi késztette Önt arra, hogy ezzel a témával foglalkozzon?

Van Lommel: 1969-ben kerültem először kapcsolatba a halálközeli élményekkel. Akkoriban, az úgynevezett reanimálás kezdeti időszakában még megnevezésünk sem volt erre a jelenségre. A szívmasszásról és a defibrillációról, azaz az áramimpulzussal végrehajtott újraélesztésről szóló első cikkek 1962-ből származnak! A kórházakban csak 1967-ben állították üzembe az első szívellenőrző állomásokat, vagyis csak azóta lehet sikeresen újraéleszteni azokat, akiknek megállt a szívműködése. Azelőtt minden beteg, akinek leállt a szíve, meghalt!


Oort: Ez már teljesen feledésbe merült...

Van Lommel: Akkoriban még a tanulmányaimat végeztem, és sikerrel reanimáltunk egy pácienst. Az ápolónővér és én mint ügyeletes orvos nagyon örültünk ennek a sikernek! Maga a beteg viszont nagyon csalódott volt, amikor az élményeiről - fényről, alagútról, zenéről és csodaszép tájakról - mesélt nekünk. A szavai kitörölhetetlenül az emlékezetembe vésődtek, ám komolyan nem kezdtem el foglalkozni a jelenséggel, mígnem 1986-ban elolvastam George Ritchie Return from Tomorrow (Vissza a holnapból) című könyvét. Ebben arról ír, hogyan kapott 1943-ban orvostanhallgatóként tüdőgyulladást, amibe bele is halt. Mikor halottnak nyilvánították, az egyik hallgató annyira megrémült, hogy rábeszélte az orvost, adjanak az elhunyt szívébe közvetlenül egy adrenalin injekciót - ami akkor teljességgel szokatlan volt. Több mint kilenc percnyi halotti állapot után George Ritchie felébredt, majd megírta könyvét a halálközeli élményeiről. Később mesélt minderről az egyetemen is, ahol egyik hallgatóját úgy hívták, hogy Raymond Moody. Moody annyira fellelkesült a hallottakon, hogy gyűjteni kezdte a hasonló történeteket, és 1975-ben megjelentette Life after Life (Élet a halál után) című könyvét. Moodytól származik a "halálközeli élmények" kifejezést is, amit aztán ő terjesztet el.

Elolvasván ezeket a könyveket, 1986-ban magam is elkezdtem szisztematikusan kikérdezni a betegeimet. Két év alatt 50 páciens közül, akik túléltek egy szívleállást, 12 beszélt a halálközeli élményéről. Mivel az orvostudomány akkori állása szerint a halálközeli élmények egyáltalán nem voltak elfogadottak, néhány kollégámmal 1988-ban hozzákezdtem ezek prospektív (jövőre irányuló) tanulmányozásához. Ebbe mindazokat az embereket bevontam, aki túlélték szívműködésük leállását, vagyis meghaltak volna, ha öt vagy tíz percen belül nem élesztik őket újjá. Ebben az időben négy év alatt tíz kórházban 344 pácienst kérdeztünk ki, és megpróbáltunk magyarázatot találni a halálközeli élményekre.


Oort: Később voltak még további vizsgálataik?

Van Lommel: Nemsokára belekezdtünk egy hosszabb távú vizsgálatba, amelynek során a pácienseket kettő és nyolc évvel az esemény után is megkérdezik a halálközeli élményeikről. Ezeket az eredményeket összevetettük páciensek olyan csoportjának felmérésével, amelyeknek a tagjai szintén átélték a szívleállást, viszont egyáltalán nem tudtak halálközeli élményekre visszaemlékezni. Ennek révén meg tudtuk állapítani, hogy azok az életben bekövetkező változások, amelyekről a halálközeli élményekkel rendelkező emberek mindig beszámolnak, a szívleállással vagy tényleg a halálközeli élményekkel függnek-e össze. Ennek a 2001-ben, a "The Lancet" nevű folyóiratban (ez az egyik legnevesebb orvostudományi eredményeket közlő folyóirat - a szerk. megj.) közölt tanulmánynak az lett az eredménye, hogy azok az elméletek, amelyeket addig a halálközeli élmények magyarázatának tartottak - oxigénhiány, halálfélelem, gyógyszerek, hallucinációk vagy akár a fontoskodás is - egyáltalán nem bizonyultak igaznak. Mindegy, hogy valaki csak 30 másodpercre vagy három percre távozott el, volt-e halálfélelme vagy nem, tudta-e megelőzően, hogy léteznek halálközeli élmények vagy nem - mindez nem játszott semmilyen szerepet. Ugyancsak lényegtelen, hogy milyen vallású, képzettségű, fajú vagy nemű az illető. Mindössze az volt feltűnő, hogy a halálközeli élmények fiatalabb pácienseknél gyakrabban fordultak elő, illetve akkor, ha a pácienst már többször újra kellett éleszteni. Statisztikailag nézve a dolgot, azoknál, akiknek már volt halálközeli élményük, nagyobb a valószínűsége a második halálközeli élménynek. És azt is le lehet szögezni, hogy a páciens emlékezete jó kell legyen ahhoz, hogy egyáltalán képes legyen elmesélni élményét.


Oort: Ellentmondtak ezek az eredmények és felismerések azoknak a várakozásainak, amelyekkel orvosként rendelkezett?

Van Lommel: Nem, mert nem is voltak elvárásaim. Voltaképpen csak azt tudtam megállapítani, hogy egyetlen addig ismert elmélet sem volt érvényes, és hogy az orvostudomány mai állása szerint nincs magyarázatunk arra, miért léteznek halálközeli élmények. A ma érvényes felfogás szerint a tudat az agy terméke - ami egyébként olyan hipotézis, amelyet még sosem bizonyítottak be! Viszont szinte minden ideggyógyász, pszichológus, filozófus abból a materialista modellből indul ki, amely szerint a tudat a működő agy mellékterméke. Ha igaz lenne ez az elgondolás, akkor az öntudatlan állapot pillanatában, amikor a szív leáll, a légzés és a reflexek megszűntek és nem működik az agy, nem lennének halálközeli élmények. Meglepő azonban, hogy a halálközeli állapotban a tudatműködés sokkal erősebb, intenzívebb és hatásosabb, mint a "normális" tudatunk. Sokkal több emlék jön elő, az embernek az az érzése, hogy mindennel kapcsolatban van és nem ritkák a jövőre vonatkozó képzetek, víziók sem. Lehetséges az észlelés a testen túl és a testen kívül, lehet találkozni meghalt barátokkal és rokonokkal, sőt akár olyan emberekkel is, akikről az érintett nem is tudta, hogy meghaltak már. Megtapasztalják az abszolút, korlátlan szeretetet és elfogadást, találkoznak egy fénysugárral vagy egy ismeretlen lénnyel. Sok olyan univerzális elem létezik tehát, amely az emberiség történetének sok korszakában, sok kultúrájában is megjelent, most azonban többször halljuk őket, mert manapság gyakrabban élünk túl egy szívleállást. Németországi és egyesült államokbeli vizsgálatok kiderítették, hogy a nyugati emberek 4,2 százalékának már volt halálközeli élménye. Ez pedig Németországban 3 millió, Hollandiában pedig 600 ezer esetet jelent!


Oort: Kijelenthetjük-e, hogy ma már rendelkezünk olyan tudományos bizonyítékkal, mely szerint az emberi tudat létezhet a testen kívül is?

Van Lommel: Igen, azt gondolom, ez az egyetlen, amit bizonyítani tudunk. Azt nem tudjuk igazolni, hogy a testi halál után a tudat tovább létezik. De állítom, hogy több mint valószínű, mert most éppen azt bizonyítottuk be, hogy az emberek nagyon világos tudattal rendelkeznek akkor is, amikor az agynak már nincs vérellátása. Ha a szív leállt, rögtön öntudatlan állapot lép fel, az agyat ellátó véráramlás 1-2 másodperc múlva a nullával egyenlő. Körülbelül 15 másodperc múlva az agykéreg funkciója megszűnik, a testi reflexek és az agytörzsfunkció úgyszintén, és az ember nem lélegzik tovább. Öt, maximum 10 perc múlva az agysejtek tönkremennek, mert nincs lehetőségük oxigént és energiát tárolni. Az újraélesztésnek ezért kell néhány perccel a szív leállása után sikerülnie.


Oort: Materialista felfogású emberek érvelhetnének azzal, hogy az ilyen pácienseknél talán valahol mégiscsak van egy nem mérhető agyfunkció...

Van Lommel: Az ilyen, talán nem is mérhető agytevékenység viszont érdektelen, mert arról az agytevékenységről van szó, amely - a tudomány mai állása szerint - szükséges ahhoz, hogy a tudatot tapasztaljuk. És a szív leállása során sosem volt efféle agytevékenység az agytörzs és az agykéreg között. És paradox módon az agy kiesése révén akár tiszta tudat is lehetséges.


Oort: Hogy viszonyul a "lélek" fogalmához? Nevezhetnénk a lelket a tudat helyének?

Van Lommel: Tudatosan nem használom a "lélek" és a "szellem" fogalmait, mert mindenki saját elképzeléssel rendelkezik ezekről, és ez könnyen zavart okozhat. Csupán arra szeretnék utalni, hogy a tudat különböző szinteken létezik, és hogy ezek a szintek egymással kapcsolatban vannak.


Oort: Új könyvében azt írja, hogy hívő emberek a halálközeli élmények hatására még vallásosabbak lesznek, de rendszerint már nem akarnak semmit attól az egyháztól, amelyhez tartoznak.

Van Lommel: Az "egyház" nevű intézmény olyan hatalmi eszköz, amely előírja az embereknek, mit és hogyan higgyenek és gondoljanak. A halál közelségének élményében részesült emberek viszont átéltek valamit, és reagálnak, ha belső tudásuk nem egyezik azzal, amit hallanak és olvasnak.


Oort: Pim van Lommel vallásos ember?

Van Lommel: Igen, azt hiszem, nagyon vallásos vagyok, azt azonban nem érzem, hogy közvetlenül valamelyik felekezethez vonzódnék. A halálközeli élmények az én vallásos életemet is meghatározták és meg is változtatták. Legnagyobb tanítómestereim olyan emberek voltak, akiknek halálközeli élményekben volt részük, és hálás vagyok nekik, hogy megosztották velem ezeket az élményeiket.


Oort: Térjünk vissza a halálközeli élményekhez. Összefoglalva a dolgokat, melyek a halál folyamatának jellegzetességei? És mi változik meg az ember számára a halálközeli élményekkel?

Van Lommel: Azt hiszem, a legfontosabb kijelentés ezzel kapcsolatban az, hogy minden ember úgy hal meg, ahogy élt. Ha nem tudja elengedni a dolgokat, akkor a halálban is problémái lesznek az elengedéssel.

A halálközeli élményekkel rendelkező embereknél három szempont van, amely megváltozik számukra: először is eltűnik mindenféle szorongás a haláltól; másodszor: másképp tekintik az életet, hiszen abból az élményből, hogy minden mindennel kapcsolatban áll, jelentősen növekszik az önmaguk iránti figyelem és a mások iránti együttérzés. Harmadrészt javulnak az intuitív képességek. Nem ritka a tisztánlátás, a tisztánérzés, a tisztánhallás, a jövőbeli eseményekkel kapcsolatos álom, vízió. A legtöbb esetben nem tudják, hogy mit kezdjenek ezekkel; sok olyasmit is érzékelnek, amivel egyébként egyáltalán nem szeretnének kapcsolatba kerülni. Egyszóval: a halálközeli élményekben részesült emberek az észlelés más lehetőségeivel rendelkeznek, amelyek nincsenek időhöz és térhez kötve. Ezek a személyek gyakran rendelkeznek gyógyító képességekkel - mások számára, de maguknak is. Például: kómában lévő pácienseknek gyakran néhány hétre van szükségük, mire ismét hazamehetnek. Halálközeli élmények után mindez sokkal gyorsabban megy végbe - amit gyakran még az orvosok sem értenek. Bizonyára részben a megnövekedett energiával magyarázható, hogy a halál közelségének élményét megtapasztalt emberek gyakran a hospice-mozgalomban, kórházakban és öregek otthonában vállalnak munkát, hogy segíthessenek az embereknek a halálfolyamat során.


Oort: Általában hogyan bírkóznak meg az emberek ezekkel a változásokkal?

Van Lommel: A halálközeli élmények feldolgozása 20-30 évig is eltart, hiszen az embert teljes mértékben magával ragadja ez a tapasztalat. Ezekben az első években gyakran lép föl depresszió, egyfajta "honvágy" - ráadásul olyan dolgokat is érzékel, amelyeket egyáltalán nem szeretne. Ha az illető ilyenkor tud találni valakit, aki egyszerűen csak meghallgatja és anélkül, hogy megmosolyogná, elfogadja a megélt dolgokat, akkor az sokat segíthet.


Oort: Ha a tudat a testen kívül létezik - el tudja-e képzelni, hogy a tudat később ismét kapcsolódhat egy másik testhez?

Van Lommel: Alapvetően abból indulok ki, hogy a nappali tudatunk - az, amivel rendelkezünk, miközben itt, így beszélgetünk - korlátozott tudat, tehát egy nagyobb tudat része, ahogy azt már Platón is leírta. Halálközeli élményeik hatására az emberek arról beszélnek, hogy hiányzik nekik a tágasság, hirtelen ismét korlátok között érzik magukat. Ez a tudat mindig is létezett - nevezzük egyszerűen "nem lokális" tudatnak. Minden tapasztalatunk ebben a nagyobb tudatban rögzült, ott tároljuk. De azt is gondolom, hogy vannak részek, amelyek megint csak egy testhez kapcsolódnak, de az nem Pim, aki aztán visszatér. Ezt a kérdést azonban tudományosan nem vizsgáltam, nem tudom pontosan, és ezért nem is írok róla sokat.


Oort: Utolsó könyve nagy sikert aratott Hollandiában. Hány példányt adtak el belőle?

Van Lommel: Közben már kinyomták a tizedik kiadást, és 84 ezer példányt adtak el belőle. A könyv - első non-fiction könyvként - volt már a bestseller lista első helyén is, és hat hónapja az első tíz legjobban keresett könyvként szerepel.

Láthatóan sokan ajándékozzák és ajánlják másoknak. Feltűnően sok filozófus és teológus írja meg nekem a véleményét. Ugyancsak fontos eszköznek tűnik a gyászolók számára, vagyis olyan emberek számára, akik elveszítették partnerüket és most válaszokat keresnek kérdéseikre. Sokan személyesen is meglátogatnak, hogy elmeséljék történetüket, mivel érzik, hogy én nem hárítom el közeledésüket. Sajnos a halál még mindig tabu témának számít társadalmunkban. A halál utáni élményeket a nyugati kultúrákban nem fogadják el, nem úgy, mint Indiában, Afrikában vagy néhány vidék őslakosainál.

A téma egyszerűen nem illik materialista világfelfogásunkba, és a mai tudomány ugyanazt a szerepet játsza, mint három vagy négy évszázaddal ezelőtt az egyházak. Ami nem illik bele az általános képbe, száműzik, szidják, nevetségessé teszik, elhallgatják vagy semmibe veszik.


Oort: Milyen kérdések érdeklik Önt jelenleg? Milyen kutatásokra készül?

Van Lommel: Azt hiszem, hogy olyan úton haladok, amely még nem ért véget. Sok nyitott kérdés van még, és csak azáltal tudunk előbbre jutni, ha kérdéseket fogalmazunk meg. Nagyon érdekel engem például a DNS szerepe a tudatunk szempontjából. Hogyan kommunikálnak a sejtek a szívvel? Az agy aktivitása az agyban mérhető, a szívé minden sejtben! Annyi dolog van még, amit nem tudok! De ez jó érzés, mert így szerény marad az ember. Jó dolog megélni, ahogy a könyvem a saját útját járja, és segít az embereken. Csodálatos dolog, ha segíthetek az embereken - ennél többet talán nem is tehetek! Hiszem, hogy a halálkutatás eredményei sok ember saját tapasztalatát és ismeretét igazolják vissza. Ez pedig nagyon fontos a nyugati kultúrában, hiszen sok mindent intuitíven tudunk vagy hiszünk - a tudományos igazolásra azonban ugyanúgy szükségünk van. Fontos szempont, hogy könyvem olvasásakor az olvasó ráismerjen saját tapasztalataira.

Oort: Köszönjük a beszélgetést és további sikereket kívánunk!

(Michael Oort  - Grál-üzenet Alapítvány elnöke)