2013. december 6., péntek

A vallás szerepe a modern társadalomban




Szomorú tény, hogy a vallás az emberiség történelme során nemegyszer vált súlyos konfliktusgóccá. A vallási fanatizmus és a gyűlölet napjainkban is emberek meggyilkolásához, lakóhelyük lerombolásához, a közrend felforgatásához vezet. Nem csoda, hogy sokan kétségbe vonják a vallás létjogosultságát a társadalomban. Ha azonban figyelmesen végiggondoljuk, arra jutunk, hogy a vallás nevében kirobbantott viszályok két alapvető forrásból táplálkoznak. Az egyik egyszerűen a vallási sokféleségből - az egyes vallások hitelvei, kulturális hagyományai és gyakorlata közötti eltérésekből ered. A másik pedig politikai, gazdasági és más tényezőkkel összefüggésben, főként intézményes szinten lelhető fel. Az első típusba tartozó konfliktusok leküzdésének kulcsa a vallások közötti összhang. A másik esetben egyéb megoldást kell találnunk. A szekularizáció, jelesül a vallási hierarchia és az állami intézmények elválasztása bizonyos mértékig csökkentheti az ilyen intézményi problémákat. Ebben a fejezetben azonban a vallásközi harmóniával foglalkozunk.




Ez fontos oldala annak, amit egyetemes felelősségnek neveztem. Ám mielőtt részletesen megvizsgálnánk ezt a témát, talán nem árt mérlegelnünk a kérdést, vajon időszerű-e napjainkban a vallás. Sokan úgy vélik, nem az. A fentiekben már kijelentettem, hogy a vallásos hit se az erkölcsös magatartásnak, se magának a boldogságnak nem előfeltétele. Azt is felvetettem, hogy akár vallásgyakorló az ember, akár nem, a spirituális tulajdonságokat - szeretetet, együttérzést, türelmet, elnézést, megbocsátást, alázatot és így tovább - nem nélkülözheti. Ugyanakkor le kell szögeznem, hogy úgy látom, mindezek legkönnyebben és legeredményesebben a hitgyakorlás során bontakozhatnak ki. Úgy vélem továbbá, hogy aki őszintén gyakorolja a vallását, roppant előnyökre tesz szert. Azok, akikben megértésre alapozott és napi gyakorlatban gyökerező, szilárd hit munkál, általában sokkal jobban megbirkóznak a sorscsapásokkal. Meggyőződésem ezért, hogy a vallás óriási lehetőségeket tartogat az emberiségnek. Ha megfelelően alkalmazzák, rendkívül eredményes eszköz az emberi boldogság megteremtésére. Vezető szerepet játszhat abban, hogy felébressze az emberekben a mások iránti felelősség és az erkölcsi fegyelem szükségességének érzését.
Ezen az alapon hiszek abban, hogy a vallás ma is időszerű. De vegyük fontolóra a következőt is: néhány évvel ezelőtt kőkorszaki férfi holtteste került elő az Alpok egyik gleccseréből. Több mint ötezer éves kora ellenére tökéletesen konzerválódott állapotban leltek rá, még a ruházata is nagyrészt épen maradt. Emlékszem, akkoriban arra gondoltam, ha egy napra életre tudnánk kelteni ezt az embert, rájönnénk, milyen sok benne a velünk közös vonás. Kétségkívül kiderülne, hogy ő is aggódott a családjáért, a szeretteiért, az egészségéért stb. A kulturális és kifejezésmódbeli különbségek ellenére, emberi mivoltunk alapján azonosulni tudnánk egymással. És semmi okunk sem volna feltételezni, hogy kevésbé törekszik boldogságra, illetve a szenvedés elkerülésére, mint mi. Ha elképzelhető, hogy az ő korában időszerű volt a vallás - hiszen segített leküzdeni a szenvedést az erkölcsi fegyelem gyakorlása, a szeretet és együttérzés elmélyítése által -, nehéz belátni, miért veszítette volna el mára az aktualitását. Megengedem, hogy a múltban a vallás értéke szembeötlőbben nyilvánulhatott meg, mert a modern vívmányok híján az emberi szenvedés is jobban kifejezésre jutott. Mivel azonban mi, emberek azóta is szenvedünk - bár ez ma már inkább belsőleg, szellemi és érzelmi állapotunkban érzékelhető -, és mert a vallás üdvtanainak hirdetése mellett a szenvedések legyőzésében is segíteni igyekszik, bizonyosan most is időszerűnek kell lennie.
Hogyan idézzük elő hát a vallások közötti konfliktusok leküzdéséhez szükséges összhangot? Miként az egyén esetében, aki arra törekszik, hogy mérsékelje a negatív gondolatokra és érzelmekre adott válaszát, illetve kibontakoztassa a spirituális tulajdonságokat, a titok nyitja itt is a megértés elérése. Először fel kell tárnunk a tényezőket, amelyek ezt akadályozzák, azután megoldásokat kell találnunk az elhárításukra.
A vallásközi harmónia talán legszámottevőbb akadálya más hitrendszerek megbecsülésének hiánya. A különböző kultúrák, sőt akár a különböző közösségek közötti kommunikáció szinte a legutóbbi időkig lassan folyt vagy egyáltalán nem létezett. A mások hite iránti rokonszenv ezért nem okvetlenül bírt nagy jelentőséggel - kivéve persze azt az esetet, amikor a különféle vallások hívei egymás mellett éltek. Ez az út azonban többé nem járható. Napjaink egyre bonyolultabban összeszövődő világában kénytelenek vagyunk elismerni más kultúrák, eltérő etnikai csoportok és természetesen vallásos hitek létezését. Akár tetszik, akár nem, a legtöbben nap mint nap tapasztaljuk ezt a sokszínűséget.
Azt hiszem, a más hitrendszerek képviselőivel folytatott párbeszéden át vezet a legjobb út a tudatlanság legyőzéséhez és a megértés kibontakoztatásához. Ez szerintem számos módon valósulhat meg. Igen hasznosak a hittudósok vitái, amelyek feltárják és értékelik a különböző vallási rendszerek közötti érintkezési pontokat és - ami talán még fontosabb - eltéréseket. Másik szinten ugyancsak hasznos, ha különböző vallások egyszerű, de gyakorló hívei találkoznak tapasztalatcsere céljából. Ez talán a leghatékonyabb módja annak, hogy egymás tanításait megértsük. Számomra például nagyon gondolatébresztők voltak egy ciszterci szerzetessel, a néhai Thomas Mertonnal folytatott beszélgetéseim, amelyek hozzájárultak a keresztény tanok iránti csodálatom elmélyítéséhez. Rendkívül hasznosnak találtam azokat az alkalmakat is, amelyeken vallási vezetők gyűltek össze, hogy egy közös ügyért imádkozzanak. Úgy gondolom, az 1986-os assisi találkozó, amelyen a világvallások képviselői együtt könyörögtek a békéért, sok hívőre kivételesen jótékony hatást gyakorolt, mivel valamennyi résztvevő szolidaritását és a béke iránti elkötelezettségét jelképezte.
Végül úgy érzem, nagyon sokat segíthetnek a különböző vallásúak közös zarándokútjai. Ebben a szellemben mentem 1993-ban Lourdes-ba, majd Jeruzsálembe - három világvallás szent helyére. Látogatást tettem különféle hindu, mohamedán, dzsainista és szikh kegyhelyeken is mind Indiában, mind külföldön. Később egy keresztény-buddhista eszmecsere és meditáció jegyében rendezett szeminárium után részt vettem azon a történelmi zarándoklaton, amelyet a két vallás hívei ima, meditáció és párbeszéd céljából tettek az indiai Bódh Gajába, a bódhifához. Ez a buddhizmus egyik legfontosabb kegyhelye, a szent fügefa, amely alatt a hagyomány szerint a Buddha megvilágosodott.
Amikor effajta eszmecserékre kerül sor, az egyik vallás hívei tapasztalhatják, hogy a másik hit tanításai éppúgy spirituális ihlető források és erkölcsi útmutatók követőiknek, mint a sajátjaik. Az is világossá válik, hogy doktrinális és más különbségekre való tekintet nélkül valamennyi világvallás igyekszik segítséget nyújtani híveinek, hogy jobb emberekké váljanak. Mindegyik hangsúlyozza a szeretetet, együttérzést, türelmet, elnézést, megbocsátást, alázatot stb., és mindegyik képes hozzásegíteni az egyént ezek kibontakoztatásához. Ezenfelül a nagy vallásalapítók példája egyértelműen demonstrálja azt a törekvést, hogy e tulajdonságok kibontakoztatása révén másokat is boldogsághoz segítsenek. Ami e jeles személyiségek életét illeti, mindannyian egészen egyszerűen viselkedtek. Erkölcsi fegyelem és minden embertársuk szeretete jellemezte pályafutásukat. Nem tobzódtak a fényűzésben császárok és királyok módjára. Inkább önként vállalták a szenvedést - tekintet nélkül az azzal együtt járó megpróbáltatásokra -, hogy az emberiség egészének javát szolgálják. Tanításaikban valamennyien különös súlyt helyeztek a szeretet és együttérzés erősítésére, az önző vágyakról való lemondásra. És egytől egyig arra szólítottak fel bennünket, hogy formáljuk át szívünket és elménket. Hívők és nem hívők egyaránt mélységes csodálattal adózhatnak nekik.
A más vallások követőivel folytatott párbeszéddel egyidejűleg természetesen azzal is foglalkoznunk kell, hogy mindennapi életünkben alkalmazzuk saját vallásunk tanításait. Mihelyt megtapasztaljuk a szeretet és együttérzés meg az erkölcsi fegyelem áldásait, könnyűszerrel felismerjük mások tanításainak értékét is. Ehhez azonban okvetlenül rá kell eszmélnünk, hogy a vallásgyakorlás jóval több, mint a szóbeli megnyilatkozás: "hiszek" - vagy a buddhizmusban: "menedéket találtam". Ugyancsak nem merül ki imaházak, szentélyek, templomok felkeresésében. És a vallási tanítások meghallgatása vajmi keveset ér, ha nem hatol el a szívig, hanem megreked az intellektus szintjén. A megértés és gyakorlati alkalmazás nélküli hit korlátozott értékű. Gyakran mondogatom honfitársaimnak, hogy aki málá-t (rózsafüzérszerű olvasót) hord magával, ettől még nem válik igazi hitgyakorlóvá. Az önmagunk spirituális átalakítására tett őszinte erőfeszítések avatnak bennünket valóban gyakorló hívőkké.
Az igazi vallásgyakorlat mindenekfölött való jelentőségét akkor kezdjük megérteni, amikor felismerjük, hogy a tudatlanság mellett az egyén és hite közötti egészségtelen kapcsolat a vallási diszharmónia másik fő tényezője. Vallásunk tanításait korántsem mindig alkalmazzuk mindennapi életünkben; inkább hajlunk arra, hogy énközpontú szemléletünk alátámasztására használjuk őket. Úgy bánunk vallásunkkal, mint saját tulajdonunkkal vagy valamiféle címkével, amely elkülönít bennünket másoktól. Ugye, hogy ez eltévelyedés? Ahelyett, hogy a vallás nektárjával a mérgező elemeket tisztogatnánk ki szívünkből és elménkből, az efféle gondolkodásnál fennáll a veszély, hogy e negatív elemek felhasználásával mérgezzük a vallás nektárját.
El kell ismernünk azonban, hogy ez egy újabb, méghozzá valamennyi valláshoz értelemszerűen hozzátartozó problémára világít rá. Arra célzok, hogy mindegyik az egyetlen "igaz" vallásnak állítja magát. Hogyan oldjuk meg ezt a problémát? Tény, hogy az egyéni vallásgyakorló szempontjából lényeges az egyértelmű hitvallás. Az is igaz, hogy ez abban a mély meggyőződésben gyökerezik, miszerint az a bizonyos választott út az igazság egyedüli közvetítője. Ugyanakkor valamiféle eszközt kell találnunk arra is, hogy összebékítsük ezt a hitet a hasonló állítások tagadhatatlanul létező sokaságával. Gyakorlati síkon ez azzal jár, hogy az egyes hívőknek legalább a többi vallás tanításainak érvényességét el kell fogadniuk, miközben teljes szívvel kitartanak a magukéi mellett. Ami az adott vallás metafizikai igazságainak érvényességét illeti, az természetesen a szóban forgó hitrendszer belügye.
A magam részéről meg vagyok győződve arról, hogy a buddhizmus a lehető leghatékonyabb keretet biztosítja számomra, amelyben helyet kaphatnak a szeretet és együttérzés kibontakoztatása révén történő spirituális fejlődésre irányuló erőfeszítéseim. Egyidejűleg el kell ismernem, hogy míg számomra a buddhizmus képviseli a legvonzóbb ösvényt - vagyis ez felel meg egyéniségemnek, vérmérsékletemnek, hajlamaimnak és kulturális hátteremnek -, a keresztények esetében például ugyanez állhat a Krisztus-hitre. Számukra a kereszténység a legjobb út. Ennélfogva saját meggyőződésem alapján nem mondhatom, hogy mindenkinek a Buddha tanai a legjobbak.
Gyakran gondolok úgy a vallásra, mint az emberi lélek orvosságára. Nemigen ítélhetjük meg egy gyógyszer hatékonyságát felhasználásának módjától, az adott egyén meghatározott állapotában való alkalmazhatóságától függetlenül. Nincs jogunk kijelenteni, hogy ez a szer nagyon jó, mert ilyen meg ilyen hatóanyagokat tartalmaz. Ha kihagyjuk a képből a beteget és a szernek a betegre gyakorolt hatását, az egésznek nincs sok értelme. Annyit mondhatunk, hogy személy szerint ennek a páciensnek az esetében és ennél a betegségnél ez a készítmény a leghatásosabb. Hasonló a helyzet a különféle vallásokkal: ott is megállapíthatjuk, hogy az adott egyénnél ez és ez a leghatásosabb. De semmi haszna filozófiai vagy metafizikai alapon egyik vagy másik vallás mellett érvelnünk. Nyilvánvalóan az a fontos, miként hatnak egyedi esetekben.
Azzal az értelmezéssel próbálom tehát feloldani a látszólagos ellentmondást, amely az összes vallás "egy igazság, egy vallás" állítása meg a létező hitek tagadhatatlan sokasága között feszül, hogy az egyén esetében valóban létezhet egyetlen igazság és egyetlen hit. Az emberi társadalom egésze szempontjából viszont el kell fogadnunk a "sok igazság, sok vallás" koncepcióját. Ha folytatjuk a gyógyászati analógiát, egy bizonyos páciens esetében a megfelelő patikaszer valóban az egyetlen, de ez nyilvánvalóan nem azt jelenti, hogy más pácienseken nem segíthetnek más orvosságok.
A fenti gondolatmenet szerint a különféle hagyományos vallások között létező sokszínűség roppant érték. Így semmi szükség arra, hogy érveket keresgéljünk, miszerint végső soron minden vallás azonos. Annyiban hasonlóak, hogy mindegyik a szeretet és együttérzés nélkülözhetetlenségét hangsúlyozza az erkölcsi fegyelem összefüggésében. Ezzel azonban nem állítjuk azt, hogy lényegében mind egyformák. Teremtésnek és kezdettelenségnek a buddhizmusban, a kereszténységben illetve a hinduizmusban egymásnak ellentmondó kifejtése például azt jelenti, hogy amikor metafizikai állításokra kerül sor, a kétségkívül meglévő számos gyakorlati hasonlóság ellenére végül elválnak útjaink. Ezek a filozófiai ellentétek a vallásgyakorlat kezdeti szakaszaiban nem feltétlenül nagyon fontosak, de amint előrehaladunk egyik vagy másik hagyomány ösvényén, egy bizonyos ponton kénytelenek vagyunk elismerni az alapvető különbségeket. Rájöhetünk, hogy mondjuk a buddhizmus és több más ősi indiai hagyomány újjászületés-elképzelése összeegyeztethetetlen az üdvözülés keresztény eszméjével. Ez azonban még nem ok a kétségbeesésre, hiszen metafizikai téren a buddhizmuson belül is találkozunk homlokegyenest ellenkező nézetekkel. Ez a változatosság a legkevésbé sem jelenti azt, hogy eltérő keretek között mozogva kell kijelölnünk az erkölcsi fegyelem és a spirituális tulajdonságok kibontakoztatásának helyét. Ezért nem pártolom valamiféle "szuper-" vagy új "globális" vallás gondolatát. Ez azt jelentené, hogy elveszítenénk a különböző vallások egyedülálló sajátosságait.
Igaz, egyesek kitartanak amellett, hogy a súnnyatá vagy üresség kategóriája a buddhizmusban végeredményben ugyanaz, mint az istenfogalom egyes keresztény megközelítései. Itt azonban nehézségekbe ütközünk. Az első mindjárt az, hogy bár természetesen kedvünkre értelmezgethetjük ezeket a fogalmakat, de vajon milyen mértékig maradunk közben hűségesek az eredeti tanításokhoz? Meggyőzőek a hasonlóságok a dharmakája, sambhóga-kája és nirmána-kája buddhista fogalma, valamint a keresztény Atya-Fiú-Szentlélek-szentháromság között is. De azzal már szerintem túl messzire megyünk, ha ezen az alapon azt mondjuk, hogy a buddhizmus és a kereszténység végső soron ugyanaz! Miként a régi tibeti közmondás tartja, óvakodjunk attól, hogy birkatestre jakfejet tegyünk - és viszont!
Ehelyett arra van szükség, hogy a különféle vallások különféle állításai ellenére valóban fogékonyakká váljunk a vallási pluralizmusra. Különösen érvényes ez, ha egyetemes alapelvként komolyan tiszteletben tartjuk az emberi jogokat. Ebben a tekintetben szerfölött vonzónak találom a vallások világparlamentjének gondolatát. Kezdjük azzal, hogy a "parlament" szó demokratikus értelmet hordoz, a "vallások" így, többes számban pedig aláhúzza a vallási sokféleség elvének jelentőségét. Azt hiszem, igen jótékonyan hatna az a pluralista vallásszemlélet, amelyet az effajta parlament eszméje sugároz. Segítene elkerülni egyfelől a vallási fanatizmus szélsőségeit, másfelől a szükségtelen szinkretizmus iránti késztetést.
A vallások közötti összhang kapcsán talán szólnom kellene az áttérésről is. Olyan kérdés ez, amelyet rendkívül komolyan kell vennünk. Feltétlenül meg kell értenünk, hogy a vallásváltoztatás önmagában nem teszi az egyént jobb - mármint fegyelmezettebb, együtt érzőbb, melegszívűbb - emberré. Általában véve helyesebb, ha az egyén az önmérséklet, erény és együttérzés gyakorlása, nem pedig másik hitre való áttérés révén összpontosít önmaga spirituális átalakítására. Amilyen mértékben más vallások bölcsességei és hitgyakorlási módjai hasznosak vagy értelmezhetőek saját hitünkben, annyira érdemes megismerni azokat másoktól. Egyes esetekben még az is jót tesz, ha átvesszük némelyiket. De ha okosan járunk el, eközben rendületlenül kitarthatunk saját hitünk mellett. Azért így a leghelyesebb, mert nem hozza magával a zűrzavar veszélyét, kivált, ha az eltérő vallásokkal jellemzően együtt járó eltérő életformákra gondolunk.
Tekintettel az egyének sokféleségére, egy-egy vallás sokmilliónyi gyakorlója között természetesen okvetlenül akad néhány, aki kielégítőbbnek találja azt, ahogy egy másik vallás közelít az erkölcshöz és a spirituális fejlődéshez. Egyesek úgy érzik, az újjászületés és a karma eszméje a felelősséggel összefüggésben igen eredményesen lelkesíti őket a szeretet és együttérzés kibontakoztatására. Mások számára serkentőbbnek tűnik a természetfölötti, jóságos teremtő. Ilyen körülmények között kulcsfontosságú, hogy az érintettek újra meg újra föltegyenek maguknak bizonyos kérdéseket: "Helyes okból vonzódom ehhez a másik valláshoz? Csupán a kulturális és rituális oldala tetszik? Vagy a lényegi tanítások? Arra számítok-e, hogy ha áttérek erre az új vallásra, az kevesebbet követel majd tőlem, mint a mostani?" Azért mondom ezt, mert gyakran megütközve látom, hogy amikor egyesek örökségüktől elütő vallásra térnek át, igen sokszor átveszik az új hithez tartozó kultúra bizonyos felszínes vonásait, de vallásgyakorlatuk nemigen terjed ennél mélyebbre.
Abban az esetben, ha valaki hosszas és érett megfontolás után másik vallás felvétele mellett dönt, nagyon fontos, hogy ne feledkezzék meg arról a határozott hozzájárulásról, amellyel minden egyes vallási hagyomány gazdagítja az emberiséget. Fennáll a veszély, hogy a döntését mások előtt igazolni igyekvő egyén kritizálja korábbi hitét. Ezt mindenképpen kerüljük el. Azért, mert egy hagyomány többé nem viszi előre az egyént, még nem feltételezhetjük, hogy az emberiségnek sincs már hasznára. Épp ellenkezőleg, biztosra vehetjük, hogy milliókat lelkesített a múltban, milliókat lelkesít ma, és milliókat fog lelkesíteni a szeretet és együttérzés útján a jövőben is.
Fontos észben tartanunk, hogy a vallás célja végeredményben nem más, mint a szeretet, együttérzés, türelem, elnézés, megbocsátás és a többi elősegítése. Ha ezeket elhanyagoljuk, mit sem segít rajtunk a vallásváltoztatás. Ugyanígy semmire sem megyünk saját hitünk buzgó gyakorlásával, ha elmulasztjuk beépíteni mindennapi életünkbe ezeket a tulajdonságokat. Az ilyen hívő szikrányival sem különb a gyógyíthatatlan betegségben szenvedő páciensnél, aki végigolvas egy orvosi tanulmányt, de nem veti alá magát a javallott kezelésnek.
Meg aztán, ha mi, vallásgyakorlók nem vagyunk együtt érzőek és fegyelmezettek, hogy is várhatnánk ilyesmit másoktól? Ha kölcsönös tiszteletből és megértésből eredő, igazi összhangot tudunk teremteni, a vallás hallatlan lehetőségeket ígér, hogy hitelesen szóljon hozzá olyan létfontosságú erkölcsi kérdésekhez, mint béke és leszerelés, társadalmi és politikai igazságosság, a természeti környezet megóvása és sok más, az egész emberiséget érintő ügy. Amíg azonban nem ültetjük át saját spirituális tanításainkat a gyakorlatba, senki nem veszi komolyan azokat. Gyakorlásuk pedig egyebek között azt jelenti, hogy jó kapcsolatot alakítunk ki más vallási hagyományokkal, s így mutatunk jó példát.
(Dalai Láma)