2016. november 16., szerda

Nincsen rossz gyerek, csak rossz módszer


Sokszor mondják egy-egy gyerekre, hogy rossz. Gyengén teljesít, rendetlen, fegyelmezetlen, kilóg a sorból. És ilyenkor jön a fegyelmezés, aminek szinte mindig egyetlen bejáratott módja van: a büntetés kiszabása. Tüneti kezelés – pontosan úgy, mint ahogy a betegségeket is kezeljük: el akarjuk nyomni azt, ami nem megfelelő, ahelyett, hogy megkeresnénk a probléma valódi okát, és azt tennénk helyre. Elizabeth Silance Ballard története következik egy „rossz” kisfiúról és tanáráról.


Mrs. Thompson az ötödikes osztálya előtt állt, és épp azt mondta a gyerekeknek, hogy mindenkit egyformán szeret. Hazudott. Ott volt például mindjárt az első sorban egy Teddy Stoddard nevű kisfiú, aki nem jött ki túl jól a többi gyerekkel, folyton rendetlen és koszos volt, és mindig csak a baj volt vele. A tanárnőt nagyon idegesítette a rossz gyerek, és egy idő után már szinte élvezettel írta az egyeseket Teddy dolgozataira.

Egyszer azonban belenézett a korábbi évek naplóiba, ahol Teddy akkori tanára a szokásos éves jellemzéseket írta a gyerekekről.

Az első év végén így szólt a fiú jellemzése: „Teddy éles eszű, vidám kisfiú. Jól nevelt, illemtudó, és mindig rendesen végzi a feladatait.”

A második év végén ezt írta róla a tanára: „Teddy kiváló tanuló, szeretik az osztálytársai, de nehéz időszakot él meg, mert édesanyja súlyos beteg, ezért az otthoni élete lelkileg nagyon megterhelő lehet.”

A harmadik éves jellemzés így szólt: „Édesanyja halála nagyon megviselte. Próbál a legjobb tudása szerint teljesíteni, de édesapja nem sokat foglalkozik vele. Ha nem rendeződik a családi háttere, az könnyen befolyásolhatja a tanulmányait.”

Negyedik év végén pedig már ez állt a jellemzésben: „Teddy visszahúzódó, nem sok érdeklődést mutat az iskola és a társai iránt. Nem igazán vannak barátai, és előfordul, hogy alszik az órán.”

Mrs. Thompson megértette a probléma gyökerét, és elszégyellte magát, hogy korábban elítélte és büntette a fiút a viselkedéséért. Tovább fokozta ezt az érzését az, hogy nem sokkal később a karácsonyi ünnepségen minden diákjától gyönyörűen becsomagolt ajándékot kapott – kivéve Teddy-től. A fiú egy papírzacskóból letépett barna papírba csomagolta az ajándékát: egy kövekkel kirakott karkötőt, amelyből néhány helyen már hiányoztak a kövek, és egy negyed üveg parfümöt.

Az osztálytársai nevetni kezdtek, amint Mrs. Thompson kibontotta Teddy ajándékát, azonban hamar abbahagyták, amikor a tanárnő megszólalt: „Nahát, milyen szép karkötő! És milyen finom illat! Köszönöm szépen!” És rá is csöppentett a csuklójára a parfümből egy keveset.

Teddy kicsit tovább maradt aznap az iskolában, csak hogy elmondhassa a tanárnőnek: „Mrs. Thompson, ma pont olyan illata van, mint Édesanyámnak volt.”

Mrs. Thompson pedig sokáig sírt még, miután a gyerekek elmentek. Attól a naptól kezdve már nem az írás, az olvasás vagy a matematika tanítását érezte legfontosabb feladatának, hanem azt, hogy a gyerekeket az életre tanítsa.

Különösen sok figyelmet szentelt Teddy-nek, és ahogy többet foglalkozott vele, a fiú egyre jobban kezdett teljesíteni az iskolában. Minél jobban biztatta, annál jobb eredményeket ért el, és év végére már az osztály legjobbjai között volt.

Egy évvel később Mrs. Thompson egy rövid levelet talált az ajtajánál, amiben Teddy megírta neki, hogy ő élete legjobb tanára. Hat év telt el ezután, és a tanárnő ismét levelet kapott: Teddy örömmel írta, hogy leérettségizett, és még mindig Mrs. Thompson a legjobb tanár, aki valaha tanította őt. Négy évvel később újabb levél érkezett. Teddy elmesélte, hogy bár sokszor kemény kihívásokat hozott az élet, kitartott a tanulmányai mellett, és hamarosan diplomát szerez. A végén pedig ismét hozzátette, hogy még mindig Mrs. Thompson élete legjobb tanára.

Újabb négy év telt el, és Mrs. Thompson ezúttal azt olvashatta, hogy egykori tanítványa a diploma megszerzése után folytatta tanulmányait, nagyon hálás neki, és továbbra is őt tartja élete legjobb tanárának. A levél végén az aláírás már a szokásosnál kicsit hosszabb volt: Dr. Theodore F. Stoddard.

A történetnek azonban nincsen itt vége: még abban az évben Teddy ismét írt a tanárnőnek, és felkérte, hogy közelgő esküvőjén ő üljön arra a székre, amit a vőlegény édesanyja számára szoktak fenntartani. Mrs. Thompson nagyon meghatódott, és természetesen el is ment az esküvőre, ahol a fiútól kapott karkötőt viselte, és a parfümből is cseppentett magára.

Megölelték egymást, és Dr. Stoddard ezt súgta a tanárnő fülébe: „Nagyon köszönöm, Mrs. Thompson, hogy hitt bennem. Köszönöm szépen, hogy éreztette velem, hogy fontos vagyok, és hogy képes vagyok elérni, amit csak szeretnék.”

A tanárnő könnyekkel a szemében így szólt: „Teddy, tévedsz, Te voltál az aki tanítottál engem, és megmutattad, hogy van értelme annak, amit csinálok. Nem tudtam, hogy mit is jelent valójában a tanítás, amíg nem találkoztam Veled. Nagyon köszönöm Neked!”

*****
A tanítás felelősség. Nemcsak a tanárok, hanem minden szülő, sőt, minden felnőtt ember felelős azért, hogy mit ad át egy gyermeknek, és hogyan teszi ezt meg. Ahogy azért is felelősek vagyunk, hogy mit nem adunk át.
Oktatni sokan tudnak, kioktatni pedig bárki, de valóban tanítani csak kevesen. Pedig egy gyermeknek tanításra van szüksége – pont úgy, ahogy egy felnőttnek is. Mert rengeteget tudunk mi is tanulni a gyerekektől, ha nyitottak vagyunk.
(forrás:http://hasznaldfel.hu)

Élet és halál van a nyelv hatalmában - videó