Rájöttek, hová párolog el a lélek a halál pillanatában: TÉNYLEG energiából állunk?

Létezhet halál? Vagy az egész csak egy illúzió, egy kapu egy másik világra?

Roger Penrose azt állítja, megtalálta, hová “párolog” el az emberi lélek a halál után.

Roger Penrose sejtése az, hogy ezekben a mikrotubulusokban tárolódik az emberi lélek, kvázi a tudatunk, az az egyedi jellemző, ami azzá tesz minket, mint amik vagyunk.

A halál pillanatában ezekből a mikrotubulusokból szabadon “kipárolog” valamilyen módon a kvantumfolyadék.

A feltételezés kimondja, hogy a lélek több, mint az agyban található idegsejtek interakciója:

Valójában az univerzum anyagából áll, amely az idők kezdete óta létezik.

Dr. Stuart Hameroff úgy véli, halálközeli élmény során a mikrocsövecskék elveszítik kvantumállapotukat, de a bennük lévő információ nem semmisül meg – helyette egyszerűen elhagyja a testet, és visszatér a kozmoszba.

Penrose elméletét csak úgy lehetne mindent kizáróan bizonyítani, ha elvégeznének haldokló embereken újabb vizsgálatokat.

Ilyen kísérletekre azonban évtizedek óta nem került sor, főleg az etikai aggályok miatt.

Élet a halál után: értelmesen a túlvilág bizonyítékairól - videó 

forrás:Milán Zavatszki

A fenti kisfilm egy remek mini-dokumentumfilm a témában, mely a halál beálltát követő misztériumot, azt a bizonyos 21 grammot és a mikrotubulusok működését, Penrose elméletét járja körbe.

Érdemes végignézni.

forrás: titkokszigete.hu

Mindenhonnan az sugárzik vissza, amit oda adtál?

Sokak által ismert tény, hogy bármihez, bárkihez, ahogy viszonyulunk érzelmileg, azt fogja visszasugározni, vagy legalábbis azt raktározza el magában, az hat rá és az befolyásolja a lelki (sőt, testi) állapotát is. 

 

Ha egy növényt szeretgetünk és gondoskodással viseltetünk iránta, akkor sokkal szebb lesz, sokkal életerősebb lesz, ahhoz képest, mintha csak érzelem nélkül nevelgetnénk, öntöznénk.

Bármilyen élő szervezetre vagy élettelennek tűnő tárgyra is hatással van mindazon érzelem, melyet kifejtünk az irányukba, még ha ezt kevesebben is tudják. A világon ugyanis minden energia, melyekre igaz, hogy mindig a magasabb rezgésű képes hatni az alacsonyabb rezgésűre. Mivel pedig a gondolatunk a legerősebb, legmagasabb rezgésű energia, így azokkal bármi másra képesek vagyunk hatni, méghozzá olyan előjellel, amilyen előjelű érzelemmel felruháztuk azokat, és olyan erővel, amilyen erejű érzelemmel felruháztuk azokat.

A pozitív gondolatok, érzelmek minden esetben építő, míg a negatív gondolatok minden esetben romboló hatásúak.

 

Ha tehát egy élettelennek tűnő tárgyra, ásványra gondolatokat, érzelmeket sugárzunk, akkor azok állapotára kisebb-nagyobb mértékben akként is fogunk hatni, s azok a tárgyak ilyen jellegű energiákat is fognak kibocsájtani. Egy állat esetében, amilyen előjelű érzelmekkel közeledünk feléjük, úgy az ő lelki állapotuk is, illetve amit ők adnak nekünk, is aszerint fog változni.

Bármi irányában is fejtünk ki tehát érzelmeket, az annak megfelelőt fog számunkra visszasugározni. Egyetlen kivétel van. Méghozzá az ember. S ő is csak azért, mert az ember az egyetlen a földi világban, aki szabad akarattal rendelkezik és a tetteit, kisugárzását önmaga (is) alakíthatja, s felülbírálhatja.

Így egy ember esetében már nem lehetünk bizonyosak abban, hogy amit feléjük küldünk érzelmet, azt is fogják viszonozni a számunkra - hiszen a létezésben egyedüliként, szabad akarattal rendelkeznek, és dönthetnek másként is.

Azonban ebben az esetben is azt kapjuk vissza, amit kiáramoltatunk, annyi lesz csupán a különbség, hogy - meglehet - nem ugyanattól az embertől.

Az emberek közötti érzelem áramlásnál tehát nem feltéten ugyanattól az embertől kapjuk vissza azt az érzelmet, melyet feléje küldtünk, de abban biztosak lehetünk (s erről a karma törvénye gondoskodik), hogy előbb-utóbb, de visszakapjuk valakitől!

Mindenről tehát az köszön vissza, mindenhonnan azt kapjuk vissza, amit feléje, érzelmet kifejtettünk, s csupán az ember a kivétel, a szabad akarata révén, azonban ez esetben egy másik ember fogja számunkra azt visszaadni.

forrás: Medek Tamás spirituális író - tudatostudat.blog.hu

 

Mire tanít a halálközeli élmény?

Miért nem tudjuk megbecsülni az életet? Miért csak akkor ébredünk rá az élet valódi értékére, ha megérint annak elveszítésének szele, vagy esetleg át is éljük a halál valamely fázisát?

Rengeteg halálközeli élménybeszámoló áll ma már az emberiség rendelkezésére ahhoz, hogy tanulmányozásukkal megértsünk belőle valamit, esetleg ne féljünk annyira tőle. Vannak, akik kifejezetten a halál jelenségét kutatják.

A halál témáját alapvetően elkerülik az emberek, inkább nem is hozzák szóba, mintha ezzel távol lehetne magunktól tartani, meg lehetne ez által úszni. Vannak olyanok is, akik nem félik a halált, dacolnak vele, sőt néhányan el is játszadoznak a halál megtapasztalásával és túlélésével.

A halál gondolatával megbarátkozni, a haláltól való félelmünket csökkenteni, magát az életünket teheti nyugodtabbá, élvezetesebbé, arról nem is beszélve, hogy ha a halált a legfájdalmasabb tragédia helyett az élet természetes velejárójaként kezeljük, ha arra elfogadással, tisztelettel, megértéssel tekintünk, akkor nagyon sokat segíthetünk szeretteinknek az átmenetben, amikor annak eljön az ideje, valamint magunknak is, amikor elveszítünk valakit.

Mire tanít a halálközeli élmény? Paulinyi Tamás és Horányi Ágnes beszélgetése - videó

forrás:VNTV - VIVA NATURA TELEVÍZIÓ

Könyvajánló

Végtelen tudat - A halálközeli élmények tudományos olvasata

Pim van Lommen

Pim van Lommel kardiológus 2001-ben, a The Lancet c. neves orvosi lapban publikálta 344 hollandiai beteggel végzett halálközeli élmény kutatását. A kórházban szívmegállást szenvedett 344 beteg közül 62 páciensről bizonyosodott be, hogy halálközeli élmény részese volt. Van Lommel cikke világhírré lett.

A cikk megjelenése óta nem kerülhetjük meg a "halálközeli élmény" (HKÉ) jelenségét. Hiteles tapasztalásról van szó, amely nem a fantázia szüleménye és nem vezethető vissza pszichózisra vagy oxigénhiányra sem, átélőjében pedig maradandó változásokat okoz.

Van Van Lommel lépésről lépésre fejti ki könyvében, hogyan lehetséges, hogy a klinikai halál állapotában ilyen mélyreható tapasztalásra tehetnek szert bizonyos betegek. A szerző olyan HKÉ-átélők történeteivel illusztrálja leírását, akik legtöbbjével maga is személyes kapcsolatban volt.

Kapcsolódó írás

Pim van Lommel -A tudat létezik a testen kívül is:

https://dszilvia.blogspot.com/2013/11/a-tudat-letezik-testen-kivul-is.html 

Úton a Fény felé - A halálközeli és életvégi élmények bölcsességei a teljesebb életért

Dr. Penny Sartori

A kötet döbbenetes, ugyanakkor felemelő olvasmány. A halál közeléből visszatértek beszámolói és haldokló betegek életvégi élményei alapján végzett tudományos kutatásainak tanulságai megszívlelendőek.

A szerző az intenzív osztályokon ápolónővérként eltöltött éveket követően öt teljes évet áldozott arra az alapos, kiterjedt kutatómunkára, melynek során egyedülálló alapossággal tárta fel és rendszerezte a halálközeli élmények jelenségével kapcsolatos tényeket, élményeket, tapasztalatokat. A téma tudományos vizsgálata precízen dokumentált esetek százain alapul.

Részletes beszámolókat olvashatunk arról, hogy a halálközeli élmények milyen drámai módon változtatták meg az átélők további életét, hogyan fordultak teljes lényükkel azon értékek felé, melyek az életben, az emberi kapcsolatokban valóban lényegesek.

forrás: ujvilagtudat.blogspot.com

Arról, hogy van élet a halál után, igazi, kézzelfogható bizonyosságot most kaptam...

Egy kedves hozzám forduló nagyon érdekes és megérintő történetét szeretném most megosztani veletek, mely - számára - kétség nélkül bizonyítja a túlvilág létezését. A története viszonylag hosszú, ám remélem, ez a legtöbbeket nem fog elriasztani attól, hogy végigolvassa, hiszen nagyon sokat adhat a téma iránt érdeklődőknek.
A levelét változatlan formában teszem közzé.

Kedves Tamás!

Arról, hogy van élet a halál után, igazi, kézzelfogható bizonyosságot most kaptam, miután Pisti meghalt. Vele nagyon szoros lelki kapcsolatban voltunk az utóbbi években, talán soha senkivel még ennyire nem fonódott össze a lelkem, egymás minden rezdülését éreztük, tudtuk. Rengeteg nehézség övezte a kapcsolatunkat, de mindig visszatértünk egymáshoz, elválaszthatatlanok voltunk.

45 éve ismertük egymást, együtt dolgoztunk anno, jó barátságban voltunk sokáig, de évtizedeken keresztül semmi kapcsolatunk nem volt. De találkoznunk kellett újra, mert dolgunk volt egymással. Neki abban, hogy segítsen nekem elviselni és feldolgozni a férjem hosszú betegségét és a halálát, segítsen minden ügyes-bajos dologban nekem és a lányoknak, sőt a barátaimnak is.

Nekem pedig neki kellett segíteni a túlélésben, sokszor volt már úgy, hogy elmegy, nagyon törékeny, gyenge volt az egészsége. Rengeteg segítséget adtunk egymásnak, igazi lelki társak voltunk, jóban, rosszban, a humorával, kedvességével, optimizmusával mindenen átsegített. Mostanra sajnos teljesen elfogyott az energiája, ennek számtalan oka volt, elsősorban a folyamatos fizikai fájdalmak és a bonyolult üzleti ügyek. Amióta átlépett a másik dimenzióba, szinte folyamatos kapcsolatban vagyunk továbbra is. Ő minden valószínűség szerint egy nagyon bölcs, öreg lélek volt a földi létében is, nem véletlenül adott folyamatosan okos, bölcs tanácsokat szűkebb és tágabb környezetének, és valószínűleg ennek köszönhető, hogy ennyire itt tud még most is lenni. Mint ahogy az is neki köszönhető, hogy engem is fogékonnyá tett, befogadóvá, hogy észre vegyem azokat a jeleket, amiket küld nekem. Én vagyok a legjobban meglepve, ha ezt bárki meséli, lehet, hogy nem hiszem el, de mivel velem történik, pontosan tudom, hogy minden úgy van, ahogy megélem. Kiválasztottnak és nagyon szerencsésnek érzem magamat, hogy ezt megélhetem, és ennek köszönhetem, hogy végre komolyabban elkezdtem foglalkozni létünk mélyebb kérdéseivel.

A fizikai halála utáni jelenléte azzal kezdődött, hogy már amikor a barátjával beszéltem telefonon, aki a rossz hírt közölte, rengeteg furcsa dolog történt a telefonnal. Amikor hívott, felvettem, de csöngött tovább. Aztán lefagyott, idegességemben össze-vissza ütögettem és próbáltam visszahívni, de nem volt rá szükség, mert egyszer csak beleszólt a telefonba, teljesen meglepő módon.

Aztán a délután folyamán random üzeneteket kezdett küldözgetni a telefonom, már akkor éreztem, hogy ez nem valami műszaki hiba miatt van…

A következő, nagyon határozott jel a negyedik napon érkezett, amikor két barátnőm volt nálam és sokat beszélgettünk róla, olyan dolgokról is, ami elég bizalmas információ volt, és nemrég meg is kért, hogy ezt ne meséljem senkinek. Valahogy úgy éreztem, hogy hozzátartozik ahhoz, hogy miért is halt meg pont most, de ő nem így érezte. Amikor kísértem le a lányokat, és lekapcsoltam a konyhai lámpát, ahol 5 db égő van egy sorban, a 2 szélső elkezdett szikrázni. ráadásul vörösen szikrázott. Visszakapcsoltam és újra leoltottam, de megint ugyanaz a 2 szélső lámpa szikrázott nagyokat. Rögtön éreztem, hogy ő jelez, de az igazi okot a lányom fejtette meg kapásból, ő mondta, hogy ezzel jelzett, hogy ne meséljek senkinek semmit arról, amit ő nem akart. És hogy ez mennyire így van, ez később ki is derült, amikor Pisti elkezdte emiatt őt jutalmazni. Ez abból állt, hogy kisebb és nagyobb (elsősorban kisebb) kívánságai valóra váltak. Erre is mondhatja bárki, hogy véletlenek sorozata, ez nekem vicces, mert ennyi véletlen nincs, és egyébként is, mindegyik külön-külön csodaszámba megy, egyiket sem nevezném véletlennek.

Úgy kezdődött, hogy utazásunk előtti nap, tehát Pisti elmenetele után kb 6 nappal hazafelé tartottunk a lányommal, és ő elsóhajtotta magát, mennyire enne paprikás csirkét nokedlivel. 20 méter múlva a közeli étterem tábláján megláttuk a napi ajánlatot, ami természetesen paprikás csirke volt, vettünk is, és nagyon finom volt…. Már a tengernél voltunk, első este elmentünk bevásárolni egy szupermarketbe és már a pénztárhoz értünk, amikor eszünkbe jutott, hogy még krumpli is kellett volna, de nem akartunk már visszamenni, mert sokan álltak mögöttünk, nem akartuk feltartani a sort. Amikor mentünk kifelé a boltból, a kocsiban viszont benne volt egy nagy zacskó, kb. 2 kiló krumpli. Mint kiderült, az előttünk lévő két lány vette, de a mi teljesen üres kocsinkba tették be, a sajátjuk helyett. Lányom szólt is nekik, de úgy tettek, mintha nem hallanák.

Ottlétünk alatt végig azon aggódott, hogy nagyon gázszag van a lakásában Angliában, mi lesz, ha felrobban. Megbeszéltük, hogy majd ha visszamegy, kihív egy szakembert, de erre nem került sor, mert a postaládájában már másnap ott volt egy levél, hogy jönnek az éves rendes gázkontrollra….

Amiatt is sokat aggódott, hogy a virágai, amik nem is az övéi, hanem a lakás tulajdonosáé, tönkre fognak menni, mert eredetileg 10 napra jött volna, de a végén több mint 2 hét lett belőle. Nem kért meg senkit, hogy locsolja őket. Nemhogy nem mentek tönkre a nyári meleg lakásban, de még a bazsalikom is, ami jó esetben max 2 napot bír ki víz nélkül, élt és virult, szebb volt, mint valaha.

A legszebb történet, hogy amióta Angliába költözött, szeretett volna egy olyan kutyust, ami nem az övé, csak néha vigyázhat rá, sétáltathatja, minden felelősség nélkül. De nem sikerült ilyent találni. Míg vissza nem ért a nyaralásból, amikor is 2 vadidegen lány az utca túloldalán, a szemben lévő lakásból meg nem kérdezte őt, hogy nincs-e kedve néha vigyázni a kutyusukra? Persze, hogy volt, már voltak is együtt egy nagy sétán azóta. Ki az, aki egy vadidegenre bízza a kutyáját, akit életében először lát?

Az is szép volt, hogy három estén keresztül, amikor ment lefeküdni és elhúzta a függönyt, mindig egy róka ült a kertben és őt nézte. Nem teljesen bizarr, mert eléggé elszaporodtak a rókák arrafelé, de azon a környéken nem, és pláne fura, hogy 3 este egymás után nézi őt egy róka….

Azóta volt több története is, egészen elképesztőek, hosszú lenne leírni. Neki valahogy teljesen természetes volt, hogy ezek a dolgok nem véletlenül történnek most, ez is elég érdekes, hogy ilyen elfogadó lett, korábban nem tudom, hogy ilyen volt-e….

A kutyusunk sem maradt ki, nyaraláskor a teraszunkon két este egymás után történt, hogy miközben ette a szokásos kajáját, egyszer csak egy hatalmas sugárban a tányér körül szétrepült rizsszemeket láttunk. Semmi nem indokolta, ugyanúgy evett, mint mindig, a tányérjába hajolva, ahonnan soha egy szem rizs nem esik ki, ha igen, rögtön meg is eszi. Rajta egyébként is gyakran látom mostanában, hogy mereven néz a semmibe, oda, ahol semmi nincs, de azt nagyon nézi… Pistivel nagyon szerették egymást.

1 héttel Pisti halála után a két lányommal elutaztunk a tengerhez. A nyaralásunk úgy kezdődött, hogy az első strandra leérve egy hosszú szárú, szép virág feküdt a vízen. Ami azért elég érdekes, mert a közelben csak kövek és sziklák. Nem vízi virág volt, hanem olyan, ami egyébként a sziklákon nő, de a közelben pont nem volt sehol. Gyönyörű látvány volt, és azóta is sajnálom, hogy nem hoztam haza emlékbe.

Ezen a strandon történt az első halas kalandom is, bementem a tengerbe és végig úgy éreztem, mintha simogatna valami, ami nem a víz. Aztán már eléggé bent a mélyben, egyszer csak nekem úszott egy közepesen nagy hal. Nem bántón, hanem simogatva, épphogy a hátamhoz érve. (Hal ilyet soha nem csinál, még véletlenül sem….) Aztán pár méterrel arrébb kiugrott a vízből, és elkezdte produkálni magát, mintha egy delfinshowt néznénk. (Hal ilyet pláne nem csinál.) A legérdekesebb az volt, hogy rögtön megértettem, hogy a Pisti üzen, nyugodjak meg, ő jól van, elmúlt minden baja, gondja, fájdalma. A strandon fekve pedig mind a hárman valami elképesztően érdekes illatot éreztünk, amit semmihez nem tudtunk hasonlítani, soha nem éreztünk még hasonlót sem. És közben körülöttünk csak kövek és sziklák, meg a tenger.

Másnap megint volt egy csodálatosan szép és vicces történet. Akkor értettem azt meg, hogy a lélek ugyanolyan marad a halál után, mint amilyen a földön volt. Humoros és meglepő dolgok történtek folyamatosan, pont úgy, amikor még élt a Pisti és állandóan hülyéskedett valamit.

Bementem a tengerbe, csak egészen a szélére, megnézni, milyen a hőmérséklete. Abban a pillanatban egy csapat halacska elkezdett FELÉM úszni. (Ilyet halak sosem csinálnak….) Mikor közel értek, egy kis hal kivált közülük és odaúszott egészen közel hozzám. Ott úszkált és a többi halat, akik próbáltak közeledni, vadul elzavarta. Hihetetlen látvány volt, ahogy megtámadta őket, nehogy odajöjjenek ők is. Nagyon nevettem, aztán amikor éreztem, hogy el kell engedni, mondtam neki, hogy na, jól van, most már elmehetsz, erre szépen elúszott. Fantasztikus érzés volt, hogy így tudtam vele kommunikálni.

Egyik éjjel fél 12-kor a teraszon ültünk a lányokkal. és egy nagyon különleges „madár” (ebben sem voltunk biztosak) hangot hallottunk a távolból. Sosem hallottunk még ilyen hangot és az is érdekes volt, hogy ilyen későn szólalt meg, amikor már általában alszanak a madarak, kivéve a baglyot, de ez nem az volt. Vagy negyed órán keresztül mondta a magáét, nagyon szép hangja volt. Első este nem tudatosodott bennem, hogy mi is lehet ez, így megszólalt a következő este is, talán kicsit korábban. Akkor rögtön megértettem, hogy mi ez. Pont ilyenkor szoktunk egymásnak írni, elbúcsúzni aznapra, jó éjszakát kívánni. Gyönyörű érzés volt, és így, hogy megértettem, többet nem is jelentkezett már soha.

Aznap, amikor a temetése volt, egész nap semmi jelet nem kaptam. De ez is nagyon érdekes volt, mert már előző nap arra gondoltam, hogy másnap biztosan nem fog jelentkezni, mert akkor a temetésen lesz, és utána a hozzátartozói, baráti búcsúztatón, ahová én is meg voltam hívva, de szerencsére nem kellett elmennem, ez így sokkal jobb volt nekem. Meggyőződésem, hogy ezt is ő intézte így, ő is tudta, hogy nem szeretnék, nem bírnék ott lenni, de ha nem nyaraltam volna elég nehéz lett volna kibújni.

A halakon és a madáron kívül is még rengeteg jelet kaptam. Például a hangya sztori is csudás volt. A strandon, olvasás közben egyszer csak azt éreztem, hogy egy kis hangya mászkál a tenyeremen körbe-körbe szép lassan. Mintha a semmiből került volna oda, mert a levegőben tartottam a könyvet, és azt éreztem volna, ha felmászik a karomon a tenyeremig. Elkezdtem hozzá beszélni, mert egészen biztos voltam benne, hogy ez is ő. Aztán segítettem neki, hogy lejusson a combomra, gondoltam, lemászik a földre. De ehelyett hosszan elidőzött a combomon, majd a fürdőnadrágomon pihent. Le nem vettem róla a szememet egy pillanatra sem, de egyik pillanatról a másikra úgy tűnt el, mintha ott sem lett volna. Nem lemászott, nem leesett, hanem eltűnt.

Ezen már meg sem lepődtem. Pisti nagyon szerette a hangyákat, rengeteget olvasott és mesélt róluk, nagyon izgatta, hogy milyen okosan szervezik meg a társadalmukat, milyen fantasztikusan épül fel az egész világuk. Viszont az egyik utolsó alkalommal, amikor találkoztunk azt mesélte, hogy a házukat megszállták a hangyák és legnagyobb bánatára ki kellett valamit találjon, hogy elűzze őket bentről. Ez nagyon nem volt neki kellemes, de meg kellett tegye, és emiatt eléggé lelkiismeret furdalása volt.

Másnap a forró és nagyon meredek sziklán mászott mellettem egy hangya, egy nála kb háromszor nagyobb rovartetemmel. Cipelte felfelé, úgy jutott át hatalmas repedéseken, mintha ott sem lettek volna. Érthetetlen volt. És egyszer csak leejtette a terhét, pedig már elég magasan volt, sokáig tartott, amíg eddig eljutott. Több hangya próbált neki segíteni, de a végén mindig egyedül cipelt és egyedül is ment vissza megkeresni az elejtett terhét. Meg is találta és újra elindult felfelé. Most sokkal magasabbra jutott, de a végén megint leesett a tetem, és már nem is próbálta megkeresni, talán mert a vízbe esett, talán mert így volt tökéletes a szimbolika, hogy ti. végre megszabadult a nagy terhétől, nincs már semmi, amit cipelni kell, ment tovább egyedül, boldogan. Nem sokkal utána a lányoknak is tartott egy hasonló előadást egy másik forró, függőleges sziklán, ugyanígy egy halott rovart cipelve….

A harmadik hangya történet a temetőben volt, amikor kimentem a sírjához, miután visszaértünk a nyaralásból. A két követ, amit a tengerről hoztam letettem a sír közepére és vártam. Egészen biztos voltam benne, hogy jönni fog, sőt hívtam is. És egyszer csak megjelent egy nagyobb hangya, teljesen egyedül és felmászott a sírra. Körbejárta a köveimet, majd elindult lefelé, egyenesen felém. Felmászott a bal cipőmre, kicsit időzött, majd lement és távozott arra, ahonnan jött.

Sokszor történt a nyaralás alatt, hogy a szálláson füstszerű gomolygást láttam, amikor egészen biztos nem volt se füst, se gőz. Volt olyan is, hogy egyszer a telefonom fedele magától becsukódott.

Hazafelé úton jöttünk fel a tengerparttól az autópálya felé a kanyargós szerpentinen. Az út mellett egy óriási sziklán egyszer csak hatalmas piros betűkkel a következő angol (!) feliratot látjuk: „All is true, I will always love you”. Először nem kapcsoltam, de pár perc múlva megértettem, hogy ez pont arról szól, amit az egész nyaralás alatt tapasztaltam. A felismerés annyira felvillanyzott, hogy a 9,5 órás utat szinte megállás nélkül végig vezettem, teljes boldogságban. Olyan mértékű nyugalom áradt szét rajtam, amit még sosem tapasztaltam. Ez nem is itt kezdődött, hanem már az első napokban a halála után. 1-2 napig nagyon ki voltam, borzasztó erős gyomoridegességem volt, altatókkal tudtam csak aludni, aztán egyszer csak megszállt valami földöntúli nyugalom, amire semmi magyarázat nem volt, csak az, hogy ezt ő intézte így, hogy ne legyek nagyon szomorú és ideges, különösen mert utaztunk és sokat kellett vezessek, fontos volt, hogy tudjak koncentrálni. Végtelenül hálás vagyok neki emiatt.

Amikor hazaértünk a hosszú út után és lefekvés előtt lekapcsoltam a konyhai lámpát, megint jelzett a lámpa, a legszélső égő sokkal lassabban aludt el. Felkapcsoltam és megint ugyanígy. Akkor tudtam, hogy ezzel azt jelzi, hogy örül, hogy rendben hazaértünk.

Ez a lámpa azóta is már kétszer csinálta ugyanezt, ilyenkor tudom, hogy itt van velem, érzem a bőrömön is, valami egészen fura, jeges, hideg, borzongató érzés ez. Nem rossz a lámpa, ez egészen biztos. Eddig semmi baja nem volt, soha nem csinálta ezt, teljesen egyértelműek ezek a jelzések. Az elektromos eszközökkel való jelzése a lelkeknek, vagy szellemeknek egyébként is az egyik leggyakoribb formája a jelentkezésüknek. A TV-n és a laptopon és a mobilon is gyakran történtek mostanában fura, megmagyarázhatatlan és eddig soha nem látott dolgok. És amióta letelt a 48 nap, sem a lámpán, sem a telefonon, sem a laptopom, de a tévén sem, soha semmi ilyesmi. Mondhatnám, hogy sajnos, mert nagyon szerettem az érzést, hogy itt van velem, még ha csak a lelke is.

Olyan is volt, hogy a kis szekrény a nappaliban egyszer csak elmozdult, a fürdőszobában az egyik fiók magától becsukódott, amikor ott voltam mellette, a konyhapulton a pohár, amibe vizet töltöttem, elkezdett billegni, pedig teljesen sima volt az alja és a pult is. Vagy amikor egy fehér tollpihe-szerűség leszállt a laptopra, de utána ott semmi nyoma nem volt…

Az is nagyon vicces és egyértelmű volt, hogy a konyhai molyok csapdája, ami két iszonyú erősen a szekrényhez ragasztott lap, amik egymástól kb 15 cm távolságra voltak eredetileg, egyik nap, amikor hazaértem, már szorosan egymás mellett voltak. Erre sincs semmilyen logikus magyarázat, mert ugyanolyan erősen vannak azóta is odaragasztva, és ha le is csúszott volna ez egyik, oldalra, vízszintesen biztosan nem tudott elmozdulni.

A fodrásznőm jól ismerte őt, járt hozzá, megkedvelték egymást, ott is mindig hülyéskedett. Úgyhogy, amikor először voltam nála a nyaralás után és beszélgettünk róla, már meg sem lepődtem, amikor mondta, hogy érzi a bőrén, hogy itt van velünk. Már csak amiatt is biztos lett, mert amikor fel akartam venni a nyakláncomat, amit az elején letettem a szekrényre, nem tudtam felvenni, annyira összetekeredett. Nem is tudtam teljesen kibogozni, pedig egészen biztos, hogy csak levettem és lefektettem szépen. Jót nevettünk, hogy már megint nem hazudtolta meg önmagát….

A legmeggyőzőbb sztori, hogy amikor hazaértünk a nyaralásból döbbenten láttam, hogy az a kaktusz, ami évekig 3 kb 10 cm-es darabból állt, hirtelen már 6, sokkal nagyobb, minimum kétszer akkora kaktusz lett, át is kellett ültessem, mert nem fért el a cserépben. Előtte évekig semmit nem nőtt, utazás előtt is pont akkora volt, mint mindig, tíz nap alatt pedig konkrétan hatalmas lett és megduplázódott.

Ha semmi mást nem hinne el nekem valaki, akkor azt szeretném tőle megkérdezni, hogy erre milyen magyarázatot tud adni?

Vagy arra, hogy egy budapesti strandon, ahol soha senki még békát nem látott, a helyünkre visszatérve egy méretes, nagyon szép, foltos béka ült a takarón, és ahogy közeledtünk, kicsit arrébb ugrott, hogy észre vegyük. De nem ugrott messze, leült a takaró mellé, és ott üldögélt, nem zavarta, hogy egészen közel megyek hozzá. Aztán átugrott a bokorra, és ott is üldögélt még egy kicsit. Le is videóztam, hagyta magát szépen.

Az igazán szép dolgok a nyaralás alatt történtek, de itthon is rengeteg ilyen dolog történik, folyamatosan érzem, hogy ugyanúgy hülyéskedik, pont úgy, ahogy az életben is mindig tette. A teste eltűnt sajnos, de a lelke egyelőre még itt van, és az semmit nem változott. Ma, a 44. napon egy mozi kávézójában ültünk a barátnőimmel, ott, ahová annyit jártunk vele is. Teljesen üres volt a hely, senki nem volt rajtunk kívül, így elég érthetetlen volt, hogy egyszer csak egy pincérnő odahozott egy tonett széket az asztalunkhoz, és ugyan már alig fért oda, letette közvetlenül mellém. Szinte hozzáért a lábamhoz, vagyis egyszer csak éreztem, hogy teljesen hozzáér, és mintha simogatná, nyomkodná a lábamat…. Akkor ugrott be az emlék, amikor egyik első találkozásunkon megérkezett, és lovaglóülésben leült egy ugyanilyen székre. Talán nem is ugyanilyen volt, hanem ugyanez a szék, ezért rakta oda a pincérnő, és ezt éreztem, amikor a nyomkodást éreztem a lábamon.

Már a 46. napon történt, hogy az utcám sarkán, a kutyusommal közeledve észrevettem, hogy egy fehér galamb vár arra a zebránál, hogy zöld legyen a lámpa, és amikor zöld lett, szépen, szabályosan átsétált a zebrán. Addigra értünk mi is oda. Kb 10 percig ott sétálgattunk egymás mellett. Érdekes, hogy a kutyusom sem akarta elzavarni, mint máskor a galambokat, a galamb sem repült el, bármilyen közel mentem hozzá. Végig ott sétálgatott, aztán leült egy helyre és csak nézett. Nagyon vicces volt ez a jelenet is.

De sajnos ez sem tart örökké, vagyis persze, nem sajnos, ez az élet rendje. A halál utáni 47. napon elindul a lélek az örökkévalóság felé, el is búcsúztattam, el is küldtem, a vége felé már alig kaptam jeleket, minden lecsendesedett. Így van ez jól, így kell ennek lenni. Biztos vagyok benne, hogy egyszer még találkozunk, ugyanúgy, mint ahogy minden szerettemmel találkozni fogok, ha eljön az ideje.

-----------------------------------------

Ezúton is köszönöm a kedves hozzám fordulónak, hogy hozzájárult a története nyilvános közzétételéhez.
Alábbiakban még az erre adott válaszomat szeretném megosztani.

Nagyon sokrétű megtapasztalás volt ez, a lényeg azonban: teljes mértékben biztos vagyok abban, hogy mindezen megtapasztalások a párodtól, Pistitől érkeztek. A legkevésbé sem a véletlen és/vagy a képzelet műve volt ez. Sokan megélnek hasonlót, sokan számolnak be hasonlóról (persze, csak viszonylag sokan), ám úgy vélem, a te beszámolód jóval összetettebb az átlagnál. Nyilvánvaló, hogy a párod fejlett lélek, s hogy módjában is állt ilyen sok üzenetet, jelet küldeni, illetve a te szellemi segítőid is engedték, hogy ilyet tapasztalj, mely kétség kívül nagyon nagy segítség a veszteség feldolgozásában.

A testi halál után - az ismereteim szerint - minden lélek számára nyílik egy kapu a szellemvilág felé, mely csakis őérte nyílik. Ez földi időben számolva kb. 40-50 napig marad nyitva, s legkésőbb ennyi idő alatt kell a léleknek átkelnie rajta. Bár sok lélek nem várja meg ezt az időt, és vannak olyanok is, akik ezt követően is maradnak még (ez azonban már erősen ellenjavallt), így számukra már csak segítséggel történhet az átkelés. Vannak olyan lelkek, akik viszont itt töltenek minden időt, amit csak lehetséges, tehát mind a 40-50 napot. (A szakirodalom szerint egészen pontosan 49 napról van szó.) Így tett a párod is. És ezért voltak a megéléseid a testi halála után és tartottak 48 napig. Ameddig tehát csak tudott, maradt veled, veletek, és igyekezett éreztetni veletek, hogy van túlvilág, hogy csak a test hal meg, ő ugyanúgy él tovább, és segíteni is akart ezzel nektek, a feldolgozásban. Erősen változó, hogy egy lélek milyen jelek és jelenségek kiváltására képes, azonban Pisti sok energiával rendelkezett (mint lélek) és módja is volt arra, hogy a szellemi jelenségek skálájának széles spektrumát alkalmazza.
Az elektromos berendezések befolyásolása, tárgyak mozgatása, érintés érzések, illatok, hőmérséklet változások, állatok befolyásolása... ezek mind gyakori típusai a még itt lévő lelkek jelzéseinek.
S külön kiemelném azt, amikor más embereket is befolyásol - mint például a lányok esete, amikor a krumplit a ti kocsitokba tették "véletlenül".

Teljesen érthető, hogy ezek mind olyan jelenségek, megélések, melyeket ha nem saját magával történik az emberrel, akkor aligha hinné el. Azok számára azonban, akik átélik, többé nem hit kérdése lesz a túlvilág, hanem biztos tudás.
Érthető az is, hogy vannak olyan emberek, akik még a történeted végig olvasása vagy végig hallgatása után is véletleneket sejtenek a dolgok mögé, ám ezt csak olyanok mondhatják, akik teljesen elzárkóznak a túlvilág elfogadása elől, és már-már kínjukban is, de tagadnak. Ugyanis a te történeted annyira nyilvánvaló, hogy ezt csak egy olyan ember képes véletlennek és/vagy fantáziának minősíteni, aki kőkeményen materialista felfogású, és a legkevésbé sem nyitott a túlvilág felé - ezt azonban el kell fogadni. Nekik még nem érkezett el erre az idő, nekik ez a felismerés még nem útjuk.

Medek Tamás spirituális író - tudatostudat.blog.hu

Müller Péter: A szellemi táplálékról

 Sokféleképpen lehet olvasni.

Elolvasol valamit, azt mondod, jaj, de szép - és elfelejted.

Vagy azt mondod: jaj, de igaz - és elfelejted.

Müller Péter

Az is lehet, hogy nem felejted el. Azt mondod, jaj, de szép, jaj, de igaz, nem felejted el, és úgy őrzöd az emlékezetedben, mint egy levéltárban a leveleket; tudod, hol vannak, elő tudod venni őket. Őrzöd őket a "memóriabankodban".

És lehet úgy olvasni, hogy ami tetszik, ami neked szól, megpróbálod beépíteni az életedbe.

Hamvas Béla meditációs objektumnak nevezte a neki szóló írásokat, gondolatokat.

Elolvasott egy művet, vagy akárcsak egy jó mondatot, s aztán megkérdezte magától: hogyan vagyok én ezzel?

Így működök én?

Vagy csak szeretnék így működni?

Hosszú idő telt el, néha évek is, míg sikerült neki - ahogy mondta - a "gondolatot magamra alkalmazni".

Életté tenni a holt betűt: nagy munka.

Mióta leírjuk a gondolatainkat, állandóan szembesülünk azzal, hogy az igazság és a szépség a papíron van csak, nem a szívünkben. Papíron keresztények vagyunk, papíron szeretünk, papíron nemcsak igazak vagyunk, de még az életünket is feláldozzuk az igazságért - a valóságban nem szeretünk, nem vagyunk igazak, és pontosan az ellenkezőjét éljük mindannak, amit jónak tartunk.

A könyv és az élő ember között szakadék van.

Még a könyv írója esetében is. Mindaz, amit leír, fényévnyi távolságban van attól, amit él.

Számomra mindig szívdobogtató élmény találkozni az olvasóimmal – félek, hogy lelepleződöm. Ugyanis abban az állapotban, amiben írok, sokkal magasabb, sokkal tisztább légkörben vagyok, mint utána – mint amikor leszállok újra a földre, és számon kérem magamtól mindazt, amit odafönt megpillantottam.

A papírtól az életig még hosszú és fáradságos út vezet, melyet csak kevesen tesznek meg. Megelégszenek azzal, hogy az írás megszólítja, gyönyörködteti, szórakoztatja őket - de ahhoz már nem adnak kellő energiát, hogy be is építsék lelkükbe a gondolatokat, hogy a "szellemi táplálék" valóban úgy működjön, mint a táplálék, amit megeszünk, megrágunk, megemésztünk, s ami hasznos belőle, az a miénk marad, beépül a sejtjeinkbe, vérré válik, erővé, életté - ami pedig haszontalan, az eltávozik belőlünk.

Ez is fontos: ami nem épül be, méreg. Azt nem szabad őrizgetni, mert bezápul tőle a lelkünk. Még a legszentebb tápláléknak, még az anyatejnek is van egy olyan lebontott része, amelytől meg kell szabadulni, különben beteggé teszi az embert.

Szellemi táplálék esetében ez úgy működik, hogy elolvasod például azt, hogy "Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!" - és ahelyett, hogy azt mondanád őszintén, hogy sajnos nem szeretem magamat sem, és nagyon nehezen tudom az embereket szeretni - egyszóval: ezt a parancsolatot sajnos nem tudom megtartani! - ehelyett kereszténynek érzed magad, Jézus követőjének, mindenkit elítélsz vagy megvetsz, aki nem az, s ha eddig csak ösztönösen utáltad az embereket, ezután már „hivatalból” is fogod. Minden emberen, az egész világon észreveszed, hogy képtelen szeretetben élni - kivéve saját magadon.

Magadon nem látod.

Csodálatos táplálékot vettél magadhoz, de nem volt anyagcseréd.

Nem tudtad beépíteni az életedbe, s nem tudtad kiengedni magadból vizelet és fekália formájában a tápláléknak a megemészthetetlen részét - nem tudtál megszabadulni a hazugságtól.

"Add meg nekünk a mindennapi kenyerünket!" - így tanít minket imádkozni Jézus.

De másutt még többször is azt mondja: "Én vagyok az élet kenyere!"

A kenyér egyszerre jelenti a legegyszerűbb földi s a legszentebb égi táplálékot.

Ezt tudni kell, amikor kimondod.

De ami még fontosabb, hogy ezt a csodálatos mondatot nem érteni kell, nem szajkózni kell, nem papolni, megtanulni, hirdetni és imádkozni, hanem meg kell enni!

Csak az lesz a tiéd, amit megettél.

Gondold végig, milyen hosszú fizikai és biokémiai folyamaton megy át bármiféle táplálék, akár egy alma is, mely rajtad kívül volt, semmi közöd sem volt hozzá, de a szádba vetted, megrágtad, lenyelted, s gyomrod rejtélyes kohójában átalakítottad s tested részévé tetted.

A szó szoros értelmében véreddé vált.

A véredben már kimutathatatlan, hogy hol van benne az alma - vagy az almának a számodra legfontosabb része - de benne van.

Már nem kívül van, hanem belül.

Már nem idegen, hanem a tiéd.

Így vagyunk a szellemi táplálékokkal is.

Én például nagy gondban vagyok azokkal a gondolatokkal, melyeket valójában megemésztettem.

Elfelejtem a gazdájukat!

Olyan, mintha én gondoltam volna.

Ezért az előadásaimon nagy zavarba kerülök néha, mert pontatlanul idézek.

Már nem úgy mondom, ahogy valaha olvastam, Einsteinnél, Tolsztojnál, Szent Ágostonnál, hanem úgy, mintha én találtam volna ki.

A magamét mondom, s egyáltalán nem érdekel, hogy valaha, még az emésztés folyamata előtt, ki volt ennek a tápláléknak a gazdája.

És boldog vagyok, ha könyveimet összefirkálják, ha beleírnak, ha úgy idéznek az olvasóim, mintha ők találták volna ki a mondataimat, mert ilyenkor látom, valóban az övék lett mindaz, amit írtam.

Már nem az enyém.

Nem fontos, ki az eredeti tulajdonos.

Az igazán szép és valódi gondolatoknak úgysem az író, a költő, a tudós vagy a szent az ötletgazdája, hanem az Isten.

Ugyanezt egy nagy szellem, akinek nevét ismered, de nem fontos, ha már ez a gondolata benned él, mert akkor olyan, mintha te magad gondoltad volna - így mondta:

"Az ember semmit sem vehet, ha nem a mennyből adatott neki."

Müller Péter

http://tgy-magazin.hu XI. évfolyam 12. szám

 Kövi Szabolcs: Angyali sugallat - videó

Ítélet helyett...

 

Sokunk sajátja az ítélkezés, ám mégis minél inkább be kellene látnunk, hogy mennyire káros és értelmetlen tulajdonságunk ez.
Az első és legfontosabb, amit tudnunk kell, hogy bár kívülről könnyű megítélni más helyzetét és tettét, azonban ez meglehetősen olyan, mintha egy olyan kulccsal szeretnénk zárat nyitni (vagy éppen csukni), ami ugyan kisebb-nagyobb mértékben hasonlít a zárba való kulcshoz, de mégsem teljesen. S így, vagy nem tudjuk azt használni benne, vagy csak erőszakkal, a kulcs vagy a zár kárára.

Fontos figyelembe vennünk, hogy nincs még egy kulcs egy adott zárhoz, s nincs még egy ugyanolyan személyiség az adott helyzethez. Így bárki más helyzetéhez mi nem vagyunk valók, mi abba illeszkedni éppen úgy nem tudunk - így ugyanolyan döntést sem lehetünk képesek hozni.

Saját magunkon kívül senki más személyiségét, gyermekkorát, az eddig őt ért hatásosokat, előző életbeli, karmikus előzményeit nem ismerjük. S még inkább nem ismerjük azt az életutat sem, amit neki most be kell járnia. (Ez utóbbit még saját magunkra nézve sem ismerjük.) Így azt, hogy valaki hogy viselkedik egy adott helyzetben, abban milyen tettet hajt végre, mi, külső szemlélőként legfeljebb megfigyelhetjük, eldönthetjük, hogy mi azzal azonosulni képesek vagyunk-e vagy sem, illetve jóindulattal tanácsokkal szolgálhatunk (ha az illető kéri és/vagy azt befogadni képes). De semmiképpen sem ítélkezhetünk. Bármilyen tettről is legyen szó. S azt is tudnunk kell, hogy mindenki, a saját tettéért, de kizárólag csak a saját tettéért felel, s annak vállalja a következményeit a jelen élete további részében és/vagy a következő életében.

Ezt az alapelvet odaát is pontosan alkalmazzák, sőt, maga a létezés is pontosan eszerint működik. Bármilyen életút után is térjen vissza valaki a szellemvilágba a testi élete után, soha, senki nem fogja megítélni őt. Ugyanakkor ott és akkor pontosan ő lesz az, aki meg fogja ítélni saját magát. Mindenki saját magát. Amikor egy lélek visszatér a szellemvilágba és lepörög előtte élete filmje, valamint mindazon érzés, melyet a tetteivel másokban okozott, sajátjaként érezve azt, akkor ő lesz egyedül az, aki meg fogja magát ítélni, aki el fog számolni a lelkiismeretével miattuk, s ő lesz az, aki éppen emiatt késztetést fog érezni ezen hibáit kijavítani. S ebből fog megszületni idővel az újra leszületés igénye is a lélekben. A lélek ezen életfilm lepörgés és visszahatás érzés alatt ismeri fel egyébként újra azt, amit csak a testi életében volt hajlamos elfelejteni: hogy bár látszólag különálló lények vagyunk, de csak látszólag, s éppen ezért bármit teszünk másokkal, azt valójában magunkkal is tesszük.

A szellemi segítők és feljebbvalók "csak" javasolnak, tanácsolnak, szeretnek, megértenek, és segítenek a léleknek abban, hogy kijavítsa a hibáit. (Például úgy, hogy testi életében olyan helyzetekbe segítik őt, melyben ezt megteheti.)

Ítélni másokat és haragudni másokra - e két dolgot semmiképpen sem tehetjük tehát. Megítélni és visszaadni másoknak a bennünket ért (bárminemű) sérelmet - nem szabad. Ítélkezést kizárólag mindenki saját maga felé tehet (és tesz is odaát), a tettei visszahatásáról pedig a karma gondoskodik, melyet szintén mindenki saját maga vált ki és indítványoz - odaát.

forrás: Medek Tamás spirituális író - tudatostudat.blog.hu

Dr. Almási Kitti klinikai szakpszichológus: Ítélkezni könnyebb, mint megérteni a másikat 

videó forrás: Almási Kitti

Amikor szinte azonnal visszahat a karma

 

Többször írtam már róla, hogy néhány éve léptem spirituális útra, egy saját, meghatározó élmény kapcsán. Addig, alapvetően elfogadtam a materialista világnézetet. Ugyanakkor a lelki dolgok mindig is közel álltak hozzám, és valahogy azt sem tudtam nem észre venni, hogy bármit okoztam másoknak, azt nagyon rövid időn belül, magam is visszakaptam.

Olykor kifejezetten egyértelmű és megdöbbentő pontossággal történt mindez. Sosem tudtam hova tenni ezeket a dolgokat, nem tudtam igazán nevén nevezni, de egyértelműen tapasztaltam, hogy ezek nagyon különös véletlenek. Azonban ma már tudom, hogy miért is történtek, történnek ezek így velem.

Időközben megismertem ugyanis a karma rendszerét, működési elvét is, és azt is megtudtam, hogy vannak olyan személyek, akiknél ez kifejezetten gyorsan működik. Alapvetően arról beszélhetünk, hogy mindenki, kivétel nélkül azt kapja vissza a jövőben, és a következő életeiben, amit most másokkal tesz, amit most másoknak (lelkiekben) okoz. Sokszor magát a tettet, de minden esetben magát az érzést. Nem büntetésképpen, hanem tanítói jelleggel, hogy így, a saját bőrén érezve, mindenki megtanulja előbb-utóbb, hogy mit jó tenni mással és mit nem. Általában mindenki akkor kapja meg e korábbi tettei visszahatását, amikor annak tanítását a legoptimálisabban érezheti, másképpen szólva, amikor a legtöbbet tanulhatja belőle. Azonban vannak olyan személyek tehát, akik nagyon hamar, már a tettük elkövetése után szinte azonnal vissza is kapják annak visszaverődését, kiegyenlítődését.

Viszonylag fejlett lelkek esetében történik így, akiket a gondviselés már "szigorúbban" vesz, s azt hivatott ezzel elérni, hogy az adott lélek, testi élete alatt még inkább a gyakorlatba tudja ültetni azt, amit már elméletben és a lelke mélyén tud, valamint hogy ne tudjon már túlságosan tévútra tévedni. Az ilyen lelkek továbbá kellő meggyőződéssel tudják másoknak átadni, hogy a karma bizony egy létező és működő dolog - hiszen saját megtapasztalásuk sok esetben minden kétséget kizáróan bizonyítja számukra ezt.

Nemrég került elém Balogh Béla (egyik kedves spirituális tanítóm) egy saját esetének leírása, melyben meglehetősen magamra ismertem. Ugyanis én is életem már át - lényegében - hasonlót. E cikkben, nagyon tökéletesen, azt is megfogalmazta az író, hogy miért is működik így a karma, egyes embereknél. Szeretném is megosztani veletek ezt a cikket.

-----------------------------------------

Balogh Béla: A karma felgyorsulhat

Lehet, nem találunk rá logikus magyarázatot, hogy miért is lenne számunkra jobb az, ha többet adunk, mint amennyit kapunk. Ez az univerzum lényegének és működési módjának felismerése nélkül valóban érthetetlen. Egyedül a spirituális fejlődés az, ami lehetővé teszi, hogy az Univerzum törvényeit felismerjük, de maga a felismerés még nem hoz igazi megoldást. Az univerzumban hibátlanul működő Ok és Okozat Törvénye szabályozza az életünket. Amíg ezt nem ismerjük fel, addig olyanok vagyunk, mint egy sötét labirintusban botorkáló ember, aki hol az egyik, hol a másik falnak ütődik neki, és csak sok szenvedés után, zúzódásokkal gazdagon tarkítva találja meg a kivezető utat.

A spirituálisán öntudatra ébredt ember már másként közelít a dolgokhoz. Ismeri a törvényt, de ébredésének kezdeti szakaszában még nem biztos benne, hogy a világ valóban így működik. Vannak ismerőseim, akik elméletben már mindent tudnak, de a gyakorlati életben régi megszokásaik, apró csirkefogó húzásaik rabságában élnek. A sorozatos kudarcok és szenvedések persze elvezetik őket a tudatosodás magasabb szintjére, már csak azért is, mert az, aki a törvényt ismeri, már nem tekinthető gyermeknek. A magasabb világokból érkező útmutatás és gondviselés pedig minden esetben tesz arról, hogy a lelki törvényt ismerő, de azt szándékosan megszegő ember a lehető leghamarabb szembesüljön cselekedeteinek következményeivel.

Az elméleti tudás ugyanis csak annyit ér, amennyit át tudunk ültetni belőle hétköznapi életünk gyakorlatába.

Valamikor - mintegy tíz évvel ezelőtt - jómagam is "teszteltem" a törvényt.

Akkor még Svédországban éltem, de gondolatban egyre többet foglalkoztam azzal, hogy valójában Magyarországon volna a helyem. Ezért - a gyökércsakra irányításának engedelmeskedve - hozzákezdtem összegyűjteni valamit abból az "anyagi háttérből", amire úgy gondoltam, szükségem lesz. Abban az időben közel dolgoztam egy Álmhult nevű városkához, és ebédelni mindennap bejártam a városba. Maga a város arról nevezetes, hogy itt van egy ismert svéd bútoráruház központi raktára, és itt van a legnagyobb részleg, ahol sérült csomagolású, leértékelt termékeket lehet vásárolni.

Központi raktár és áruház lévén, az ország egész területéről ide hordják a sérült, vagy csak vastagon beporosodott csomagolású bútorokat, de olyan mennyiségben, hogy azt még a központi raktár is képtelen volna folyamatosan befogadni, hacsak nem csökkentenék le az ilyen cikkek árát a minimumra. Az ár gyakran az eredeti, üzleti árnak csupán 10-15%-a.

Nos, ebből az árelőnyből kiindulva, és felismerve azt, hogy az árunak leggyakrabban csak a csomagolása sérült, de maga az áru nem, kinéztem magamnak azokat a bútorokat a katalógusból, amelyeket szerettem volna megvásárolni. Természetesen 10%-os vagy 15%-os áron. Tudtam, arra kevés az esély, hogy mondjuk egy szekrénysor minden darabja és csomagja egyszerre kerüljön be a raktárba sérült csomagolással, de a türelem nem csupán rózsát teremhet.

Minden ebédszünetemet az áruház vendéglátói részén töltöttem, és ebéd után végigjártam a leértékelt áruk részlegét. Mintegy hat hónap alatt sorra beérkeztek azok a dobozok, amelyek a teljes szekrénysort kiadták, és kivétel nélkül mindegyiket 10%-os áron sikerült megvennem. Már csak egy darab üveg vitrinajtó hiányzott.

És ekkor megtörtént az elképzelhetetlen. Megjött a csomag a vitrinajtóval, de az ára az eredeti ár 50%-ával volt feltüntetve.

Valósággal megsértődtem. Úgy éreztem, ez csakis valami tévedés lehet, vagy a sors rosszindulatú fintora. Sehogy sem akaródzott többet fizetni ezért a vitrinajtóért, mint a másik kettőért. Egy darabig sündörögtem a csomag körül, majd gyors elhatározásra jutottam. Az árcímkéket már jól ismertem, vonalkód nem volt rajtuk, így hát kerestem egy olyan árucikket, amelyen az általam megfelelőnek tartott ár volt feltüntetve, óvatosan levettem a dobozról, és áttettem a vitrinajtóra, a vitrinajtó címkéjét pedig ügyesen levettem. Ezzel az egyszerű művelettel a kiszemelt bútortartozék máris mintegy 200 svéd koronával, azaz kb. 5000 forint értékkel olcsóbb lett.

Azután vásároltam még ezt-azt, többek között egy barátnőmnek egy konyhai polcot, amire ideadta a pénzt, és elindultam a kijárat felé. Kicsit izgultam a pénztárnál, hogy észreveszik-e a huncutságot, de minden simán ment. Kint éppen tél volt, nagy hó esett és csak a lámpák fényénél lehetett látni valamit. A megrakott kocsival oda-küzdöttem magam az autóhoz, és elkezdtem bepakolni. Nem volt egyszerű, ki kellett találni a sorrendet, hogy minden beférjen, ezért aztán volt olyan árucikk, amit ideiglenesen letettem a kocsi mellé, amíg sorra került.

Amikor mindennel végeztem, elégedetten csuktam be az ajtókat, és elindultam hazafelé. Talán két-három kilométert tehettem meg, amikor bevillant a tudatomba: a konyhai polc! Nem emlékszem, hogy betettem volna a kocsiba. Odatámasztottam a kocsi oldalához, és.... minden bizonnyal ott is maradt.

Irány vissza. Hátha még ott lesz a nagy hóban... Nem volt ott. Körülnéztem, bementem az üzletbe, érdeklődtem, hogy valaki adott-e le valami talált csomagot. Semmi. A polc eltűnt. Mit volt mit tenni, visszamentem az áruházba, és megvettem még egyszer, hiszen a barátnőm kifejezetten erre adott pénzt. A polc ára 200 svéd korona volt.

Azonnal megértettem a történtek spirituális üzenetét. Később gondolatban visszapörgettem életem korábbi eseményeit is, amikor szintén vétettem a törvény ellen, és rájöttem, hogy valójában minden tévedésemért meg kellett fizetnem. Még szerencse, hogy nem volt sok "tartozásom".

Ez az esemény azonban oly nyilvánvalóan, oly gyorsan prezentálta a cselekedet következményét, hogy egy életre elment a kedvem a törvény "tesztelésétől".

-----------------------------------------

Tökéletesen megfigyelhettük tehát ebben az esetben, hogy mennyire pontosan működik a karma. Pontosan amennyi (pénzbeli) értékhez jutott hozzá törvénytelenül (amennyi kárt okozott ezzel másnak), annyit vesztett el ő maga is. Ráadásul éppen egy olyan áru volt a történet "főszereplője", éppen egy olyan áru tűnt el, amire úgy kapott egy ismerősétől pénzt, tehát mindenképpen meg kellett vennie újra. Hisz ha saját magának veszi, még csak-csak megoldhatta volna úgy, hogy akkor mégsem kell neki, de ugye így mindenképpen ki kellett rá adnia újból, ezúttal már a saját pénzét. Tökéletesen és tervezetten úgy alakult a tehát sorsa, hogy pontosan amennyi pénzbeli kárt okozott másnak, annyi kárt kellett neki is elszenvednie.

Nagyon különös belegondolni egy ilyen történet nyomán abba, hogy valóban amit okozunk másnak, azt kapjuk vissza, méghozzá pontosan. S bár az olyan személyben, aki így éli az életét, ez meglehetősen erősen tudatosul, úgy vélem, mindenki másnak is hasznos tanításul szolgálhat.

Csak külön jegyezném meg, hogy az ilyen esetekben is feltehetjük azt a kérdést, hogy ki irányít bennünket valójában, ki hozza a döntéseinket valójában? Biztos, hogy a mostani személyiségünk?

Gondoljunk csak bele. A fenti történetben az átélő, amikor pakolta be a kocsijába a megvásárolt bútorelemeket, éppen azt hagyta ki "véletlenül", melyet kint kellett hagynia, hogy a karmája így tökéletesen visszaáramolhasson. Noha, hogy azt a polcot nem rakta be az autójába, nem tudatosan csinálta, tehát, nem egy tudatos döntése volt, hogy ne rakja bele, de mégis, a lényeg: hogy nem rakta bele. Elfelejtette. Valahol, a tudata alatt úgy döntött, hogy azt nem veszi észre. De akkor miért éppen azt nem vette észre? Mert éppen azt nem kellett, hogy észre vegye. Tehát teljesen megfigyelhető, hogy ebben az esetben (is) úgy alakult a sors, ahogy annak alakulnia kellett, még hozzá tervezetten és irányítottan - egy felsőbb szellemi erő által.

Természetesen nem arra próbáltam rávilágítani most, hogy minden döntésünk irányított, s nem mi hoznánk őket, hiszen én úgy vélem, ez nem így van. De az mindenképpen jól látszik, hogy bizonyos esetekben nem teljesen és nem kifejezetten a mostani személyiségünk hozza a döntéseket, s irányítja az életünket, hanem egy felsőbb erő, mely gondoskodik arról, hogy minden úgy alakuljon, ahogyan alakulnia kell. (E felsőbb erő lehet a felsőbb énünk, illetve a szellemi segítőink is.) Ezért úgy vélem, a szabad akarat és a karma együtt van jelen az életünkben. Tehát bármit megtehetünk az életeink során, de amit már egyszer megtettünk, annak visszahatásait nem kerülhetjük el, s aminek így meg kell történnie velünk, arra az adott életre szóló személyiségünk már nem lehet hatással.

S van, akinek egy következő életében áramlik vissza az, amit most okozott másoknak, van akinek évek, évtizedek múlva, s van, akiknek szinte azonnal. Ez utóbbi táborba tartozók tehát azok a lelkek, akikkel a gondviselés már "szigorúbban" bánik, s az elméleti tudás (a szellemi törvények) betartására már nyomatékosabban hívja fel a figyelmüket. Valamint azt is szeretné ezzel elérni, hogy az ilyen lelkek kellő meggyőződéssel tudják másoknak is átadni: a karma és annak működése, egy abszolút létező dolog.

forrás: Medek Tamás spirituális író - tudatostudat.blog.hu

Balogh Béla: A karma feloldása - videó forrás: Lélek Magazin :

 https://www.youtube.com/watch?v=UfRUa2Uc7JA

Hallgasd meg a halál kísérőzenéjét!

Határtalan boldogság és nyugalom, testenkívüliség, életfilm, ragyogó fény egy sötét alagút végén - a halálközeli élmény jól dokumentált tapasztalásai. De vajon mit hallunk, mi szól, miközben éppen elhagyjuk a földi létet? Egy ausztrál hangművészt annyira foglalkoztatta ez a kérdés, hogy elhatározta, rekonstruálja a halál zenei aláfestését. 

A melbourne-i Saskia Moore éveken keresztül kutatta a témát: végigrágta magát a jelenség irodalmán, konzultált tudományos szakértőkkel, orvosokkal, egyházi képviselőkkel, spiritisztákkal és persze anyagot gyűjtött szerte a világban olyan emberektől, akik visszatértek a klinikai halálból - őket arra kérte, próbálják a lehető legpontosabban felidézni, milyen zenét, zeneszerű hangokat hallottak. 

Moore elmondása szerint a halálközeli zenei élmények kinyerése bizonyult a legnehezebb, egyben legizgalmasabb feladatnak: voltak, akik határozottan el tudták dúdolni-hümmögni, míg mások csak körülírni tudták szavakkal és akadtak olyanok is, akik inkább lerajzolták a maguk "soundtrackjét".

 Ami Moore-t a leginkább meglepte, hogy az eltérő nemű, korú, társadalmi helyzetű személyektől származó beszámolókban alapvető egyezések vannak; ezek alapján úgy tűnik, az exitáló zene nem valamelyik kedvenc számunk vagy olyan, amit ismerünk, hanem valami teljesen új, soha azelőtt és azután nem hallott zene. "Digitális, szintetikus hangok, nagyon sokan így írták le. Gyönyörű, kórusszerű, de kitartott hangokkal. Egyesek úgy emlékeztek, hogy dallamos, mintha harangjáték lenne, de nem templomi harangok hangja. Mintha vibrafonok vívnának végtelenített zenei párbajt" - összegzi szóban a halálzenei benyomásokat Moore, aki mindezeket egy negyvenperces kortárszenei szimfóniává dolgozta össze az Apartment House brit avantgárd kamaraegyüttessel közösen.

(forrás:recorder.blog.hu)

Saskia Moore, "Holt szimfónia kivonat" - videó

Elrejtett szavak

 

 

Uralod, ha elengeded

eléred, ha nem kergeted

tiéd ha már nem akarod

megtalál ha nem kutatod

 

keresni lehet, de találni kell 
hinni lehet, de tisztán látni kell 
fény árad belőlünk és megvilágítja utunk 
egy helyben maradunk és távoli tájakra jutunk

a kimondott szó nem jelent semmit 
ha megérted a Világot nem fogsz tudni Semmit 
mind élni akarnak a halandók 
gyűlnek a pillanatok, a múlandók

ami most van, azt kerestük eddig 
ami elmúlt, azt keressük ezután

csak űz a hit és hajt a vágy 
csak ülj le itt és menj tovább 
csak hozd a szíved és maradj 
csak add a lelked és haladj

érts meg el nem gondolt igazságokat 
hallj meg el nem suttogott szavakat 
benned lakik minden ami igazság 
belőled fakad minden ami valóság

miért rám nézel, ha tudni akarsz? 
miért mást keresel, ha hinni akarsz? 
miért hiszel elképzelt hiteket? 
miért nem hiszed az önvaló életet?

olyan messze sohasem juthatsz 
mintha önmagadba indulsz 
olyan sokat soha meg nem tudhatsz 
mintha önmagadtól tanulsz

kint és bent - ugyan miért lenne más? 
fent és lent - mi hozhat változást?

ha már nem akarod, megérted ki voltál 
ha már elfogadod, meglátod ki vagy 
ha már nem keresed, megtalálod ki leszel 
ha már nem félsz, megérzed ki vagy

csupán rezdülni kell, együtt önmagad hitével 
csupán élni kell egyedül és a halál nem ér el 
élet és halál - csak együtt, csak bennünk létezik 
mégis hányfelé, mennyien keresik

közben elfelejtik, mit is jelent a két szó 
mit is hordoz magával az úton vándorló 
önmaga terhét és megváltását cipeli 
nem veszi észre, ha megáll mindkettőt leteheti

uralod, ha elengeded

eléred, ha nem kergeted

tiéd ha már nem akarod

megtalál ha nem kutatod

 szerző: Komáromi János: Elrejtett szavak 2. (2007.04.16)