Révai Gábor: Mesterek - Beszélgetések a világról és a túlvilágról Müller Péterrel és Popper Péterrel

Túlvilág, Isten, hit, misztika - nekem ezek a fogalmak sokáig nem jelentettek semmit, a

velük kapcsolatos kijelentéseket ostobaságnak vagy sarlatánságnak tartottam. Soha nem néztem le a

hívő embereket, de számomra csak a belső értékek voltak értelmezhetőek, a transzcendencia nem.

Ám az évek során materialista világszemléletem inogni kezdett. Anélkül, hogy misztikus

élményekben lett volna részem, Hamlethez hasonlóan, lassan mégis valamiféle bizonyossággá

érlelődött bennem, hogy „több dolgok vannak földön és égen”, mintsem bölcs elménk álmodni

képes. Nem lettem igazi hívő, és a fanatizmustól továbbra is mérhetetlenül idegenkedtem, de történt

a szemléletemben egy olyan változás, amelyet én sem tudnék kifejezőbben érzékeltetni, mint

Popper tanár úr, aki viszont Thomas Mann öreg izmaelitáját idézve mondja magáról, hogy

kételkedő, de nem azért, mert semmiben nem hisz, hanem azért, mert mindent lehetségesnek tart.

"Ha az igazságot akarod birtokolni, a tanításokat csak segítségül használhatod, önmagad

mélyén kell rátalálnod."

- Weöres Sándor -

Részletek a könyvből:

Müller Péter

Boldog vagy?

Természetesen nem. Ha boldog lennék, akkor Isten lennék. Ha azt kérdezed, hogy vannak-e

a lelkemben harmonikus, szép pillanatok, vannak-e bennem mosolyok, akkor azt mondanám, hogy

vannak. Sok.

Ennél azért egy kicsit többet kérdezek, mert ezt tudom. Alapvetően elégedett vagy-e az

életeddel, az egész életutaddal?

Nem. Nem is örülnék neki egyébként. Ha most elégedett lennék, akkor már nem akarnék

tovább élni. Azért nem vagyok elégedett magammal, mert még sok dolgom van. Remélem, még

sikerül ezeket ebben az életemben el is végezni. Az ember azért van itt, mert fel kell oldania a

feszültséget, ki kell bogoznia a csomót, ami benne van.

Akárhány éves vagyok, még van dolgom. Másokkal is, magammal is. Ez azt jelenti, hogy

egy csomó mindent harmóniába kellene még hoznom. Úgy kellene elmenni innen, hogy utólag ne

gondoljak vissza a túlvilágról arra, mint Liliom Molnár darabjában, hogy megbántottam valakit, és

ezt jóvá kell tennem. És ne úgy gondoljak vissza, hogy nem sikerült elvégeznem azt, amire

vállalkoztam. És a jelen pillanatban ez még nincs meg. Nem vagyok kész. Tehát az a könyv, aminek

az a címe, hogy „Müller Péter élete és halála”, még nincs megírva. Érted? Még nem tudom

megmondani, hogy ki vagyok, mert még dolgozom rajta. Még kielégületlen érzéseim vannak.

Sokszor vagyok szomorú, sokszor vagyok kifejezetten nyomott hangulatban, sokszor élek át

szorongásokat, félelmeket, aggodalmakat. Másrészt nagyon sok öröm, mérhetetlen sok

boldogsághoz hasonlító érzés van bennem. De ha azt kérdezed, hogy boldog vagyok-e, erre csak azt

tudom mondani, hogy attól függ, honnan felelek a kérdésre. Ha meditatív állapotba kerülök, akkor

boldog vagyok. Ha akkor látnál, tudnád, hogy mihez viszonyítva mondom azt, hogy nem vagyok

boldog. Tehát abban a pillanatban, amikor visszajövök, és megint itt vagyok a kormány mellett,

megint az életem hajóját irányítom, akkor csak a hullámokat érzékelem, és nem a boldogságommal

foglalkozom. De meditálás közben elő tudok idézni magamban egy ember feletti élményt. Olyankor

boldog vagyok. Ha egyszer látnál engem meditatív állapotban, akkor ismernél meg igazán. Oly

mértékig röpülök magam fölé, hogyha akkor meghalnék, nem történne velem semmi. Olyankor

mintha csak visszaemlékeznék arra, hogy én Müller Péter voltam. Semmilyen gond, semmilyen

aggodalom, semmilyen félelem nincs bennem. De még ha fájdalom van is a testemben, az is

elmúlik. Halál utáni állapotba kerülök. És onnan vissza tudok nézni, látom Müller Pétert, mint egy

színpadi figurát. Látom, hogy milyen hülye, látom, hogy fél, látom, hogy szorong. A válaszok,

amelyeket a beszélgetés szintjén adok neked, hirtelen feljövő gondolatok, de van egy olyan

állapotom, ami abszolút boldog. Zavartalanul boldog.

Míg másoknak azzal telik az élete, hogy több-kevesebb sikerrel harcolnak a magányosságuk ellen, újabb és újabb kapcsolatokat teremtenek, te igazából nem harcolsz ellene, mondhatnám, jól érzed magad benne.

Tegnap éjjel írtam egy cikket a Természetgyógyász magazinba, és nem először fordul elő,

pedig ritkán találkozunk, hogy pont azt kérdezed tőlem, amit én előző éjszaka megírtam. Legalábbis

hasonlót. Vagy te is erre vagy ráhangolva, vagy megérzed, hogy én mire vagyok ráhangolva.

Kaptam egy levelet egy kis faluból, és azt írta benne az illető, hogy azért szeretne velem

találkozni, mert mérhetetlenül egyedül van. Rengeteg spirituális élménye van, és nincs kivel

megbeszélnie. Még a férjének sem meri elmondani, ami történt. Nincsenek barátai, és azt írja, hogy

nekem fogalmam sincs, hogy egy ilyen kis faluban milyen egyedül tud maradni az ember, hogyha

egy kicsit is más, mint a többiek. Nyilván olvasta a könyveimet, és valamiféle affinitása van ehhez a

világhoz. Elkezdtem gondolkodni, és rájöttem arra, hogy én ugyanígy szenvednék a magánytól, ha

nem lennék író, és nem érezném azt - ezt meg is írtam neki -, hogy én tulajdonképpen egy üres

papírral is jól megvagyok. Mintha tökéletes társam lenne. Megtörténtnek érzem az emberi

kapcsolataimat, ha nyolc órát eltöltök az íróasztalom mellett, mert meg tudom írni, ki tudom írni

magamból őket. Mert megálmodom, mert kijön belőlem, mert megválaszolom. Szabályosan

beszélgetek. Akár a képzelt olvasómmal, akár a képzelt színházi nézőmmel. Nagy dolgok történnek

velem, pedig ki sem lépek a szobából. Ez nagy segítség, és ez az, ami az olvasómnak nemigen van

meg. Ő is ír egy hosszú levelet, hogy kibeszélje magából a dolgokat. De én nem vagyok egyedül, ha

írok. „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek.” Ezt Karinthy mondta. Ezt írtam

válaszképpen a hölgynek, és azt is megírtam, nehogy azt képzelje, hogy engem Pesten olyan sok

rokonlélek vesz körül, hogy itt az emberek összejárnak, meg tudják beszélni a dolgaikat, hogy itt

lelki közösségek vannak. Nincsenek. Ugyanúgy egyedül vagyok, mint ő. Vagyis rokonlelkek

vagyunk.

Egyetlen lényeges ponton nem vagyok egyedül, és ez a szellemi mesteremmel való

kapcsolat. Negyed évszázada tart. Soha nem értettem előtte, hogy mit jelent az a jézusi mondat,

hogy ha ketten vagy hárman összejöttök az én nevemben, akkor ott vagyok veletek. Most már

tudom. Egy jó közösségnek az a lényege, hogy van egy angyala. Ahhoz, hogy a Földön igazi

közösség jöhessen létre, mindig jelen kell lennie egy angyalnak.

Te ismerted?

Hamvast? Igen.

Mennyire?

Furcsa történet. Én jó barátságban voltam Tolnai Klárival. Látod, vele sok mindent meg

tudtam beszélni. Klári éjszakánként a Scientia Sacrát gépelte, ami hat kötet, és odaadta nekem.

Amikor írtam neki egy darabot, a Mártát, a bemutató előtt fölkerestük Hamvast. Fölhívtuk

telefonon, aztán én elmentem hozzá, találkoztam vele, és mindkettőnket meghívott a lakásába. Ez

kb. 3-4 évvel a halála előtt történt. Nekem nagyon nagy élmény volt. Klárinak is. Aztán meghívtuk

a színházba, de először egy vendéglőben találkoztunk, és amikor megpillantottam, először az volt az

érzésem, hogy valakit - a házmestert vagy valamelyik szomszéd lakót - küldött maga helyett.

Alacsony, jelentéktelen kis embernek tűnt ez a géniusz. Igazi rejtőzködő. Teljesen beleolvadt a fal

színébe. Úgy nézett ki, mintha teljesen jelentéktelen volna. De a szeme egészen különleges volt.

Amikor megkérdeztem tőle - ez már a lakásában volt, és a szomszéd szobában volt a

dolgozószobája -, hogy van-e még az olyan csodákból, amilyen a Scientia Sacra, akkor azt

válaszolta, hogy nincs. Ez az egy van. Aztán a halála után, amikor a feleségével, Kemény

Katalinnal fölmentem a lakására, és bementem abba a dolgozószobába, egy kínai betűjelekkel

teleírt, fantasztikus könyvtárat találtam. Hihetetlen, mi minden volt ott, természetesen kiadatlanul.

Szóval Klárival meghívtuk a Márta premierjére, és el is jött. Nem mondott róla véleményt,

szerintem nem tetszett neki. De valószínűleg furcsa élmény lehetett, amire én csak harminc év

múlva gondoltam, mert a bemutató 1965. április 4-ére esett. Akkor ezt úgy mondták, hogy a

felszabadulás ünnepe. És emlékezetem szerint azon a bemutatón ott volt Kádár is és Aczél is.

Kádár, Aczél és Hamvas egy színházban, ez valami olyan abszurdum, ami nekem a premier lázában

eszembe sem jutott. Akkor nem kapcsoltam össze a dolgokat. Csak utólag. De különös lehetett.

Amit Hamvasnál döbbenten tapasztaltam, a magányát, most riadtan tapasztalom magamon.

Elmondok egy történetet, lehet, hogy hülyén fog hangzani. Amerikában történt, és egy

ártatlan megjegyzéssel kezdődött. Arra várok, mondtam egy házibulin, hogy egy milliomosnő

belém szeressen. Vegyen engem férjül, és attól kezdve én csak nézem a világot. Summa

summárum, a parti után néhány nappal csöng a telefon, női hang szól bele, hogy én nem tudom,

hogy ő kicsoda, de ő ott volt ezen a partin, és meghívhat-e vacsorára. Aztán a háziasszonyomtól, aki

magyar nő volt, megtudtam, hogy milliomosnő, akinek a férje két éve meghalt szívinfarktusban.

Milyen érzésekkel mentél el?

Izgultam. Úgy gondoltam, hogy az istenek kínálnak nekem valamit. Vacsora után a nő

megkérdezte: „Maga komolyan gondolta, amit a bulin mondott?” Mondtam, hogy komolyan. Erre

azt válaszolta: „Figyeljen ide. Teszek egy ajánlatot. Vegyen el feleségül. Én milliomos vagyok, ott

élhetünk, ahol maga akarja. Indiában, Magyarországon, Amerikában, használhatja a pénzemet,

nézheti a világot. Nekem meg jól jönne egy meleg test az ágyamban. Ez nem érzelem, ez üzleti

ajánlat. Maga ismert egyetemi tanár, nekem ez megfelel. Mit szól hozzá?” Legnagyobb

meglepetésemre óriási rémület fogott el, bepánikoltam és hebegtem. A nő azt mondta, hogy neki

tetszik, hogy én habozom, és nem válaszolok rögtön. Fenntartja az ajánlatát még egy ideig, döntsem

el. És nem tudtam belemenni. Manapság néha eszembe jut, hogy Madrasban lehetne egy szép

tengerparti villám. De nem ment. Pedig meg voltam győződve róla, hogy én egy ilyen lehetőséget

boldogan kihasználnék.

Azóta is siratod...

Igen, de nem igazán. Madras, tengerpart... Én csak azt mondom, hogy néha fantasztikus

meglepetések érik az embert saját magával kapcsolatban.

Hová sorolod Einsteint?

Őt is elfogta a halálos rémület, amikor arra gondolt, hogy el kell számolnia azzal, hogy

tömeggyilkos. Pedig ő máshonnan indult. Ő a világot akarta kitalálni. Gondolatkísérleteket végzett.

Thomas Mann azt mondta róla, hogy olyan, mint egy gyerek. De szerintem minden csodálatos

gondolata mögött ott volt egy riadt lélek, mert megérte azt, hogy emberek százezrei pusztultak el,

mert abból, amit ő jónak szánt, rossz lett.

- - - - - 

Popper Péter

Hamvas Béla már 1935-ben azt írta, hogy a vezércikkírók hazudnak, mindenki tudja, hogy

hazudnak, ők is tudják, hogy mindenki tudja, hogy hazudnak, akkor miért kell mégis hazudniuk?

Hamvasnak teljesen igaza van. Abban is igaza van, hogy a korrupció az, ami tönkreteszi a

világot. Ez egy korrumpált világ, és a hazugság ebből fakad. Én Hamvast egy kicsit szószátyárnak

tartom, de rengeteg sok mindenben igaza van, és mikor a pszichológusokat szidja, abban is igaza

van. Az apám szemében az alkoholista gazember volt, aki elissza a gyerekek uzsonnapénzét. Vagyis

erkölcsi kérdés volt, hogy valaki alkoholista-e vagy sem. Ebből most betegséget csináltunk, és igaza

van Hamvasnak, hogy a pszichológia erkölcs helyett patologizál, és ezzel mindenkit felment az

erkölcsi felelősség alól, mert a bűnöző szociális adaptációs zavarban szenved, az alkoholista

szenvedélybeteg stb. Az ember pedig nem felelős a betegségéért. Ez a szemlélet is része az

apokaliptikus hangulat kialakulásának, mert fölmenti az embert az önmagáért való felelősség alól.

Azért kezdtem megutálni ezt a patologizáló pszichológiai szemléletet, mert egyre tisztábban láttam,

hogy a hatalom érdekében manipulál, és ezt nem szabad elfogadni. De nincs helyette más. És nem

lehet olyan világban élni, ahol senkinek sem hiszem el, amit mond, nem tudom, mit akar, miért

csinálja, amit csinál, és már ahhoz is fáradt vagyok, hogy utánagondoljak.

(Révai Gábor: Mesterek - Beszélgetések a világról és a túlvilágról Müller Péterrel és Popper Péterrel)

- - - - -

Müller Péter és Popper Péter együtt a Lucifer c. műsorban (TV2 2003) – videó

Forrás: Takacsi

Lábnyomok

Álmomban Mesteremmel tengerparton jártam,

s az életem nyomai rajzolódtak ki mögöttünk:

két pár lábnyom, a parti homokon,

ahogy Ő mindig ott járt énvelem.

De ahogy az út végén visszanéztem,

itt-amott csak egy pár láb nyoma látszott,

éppen ahol az életem próbás, nehéz volt, sorsom mostoha.

Riadt kérdéssel fordultam az Úrhoz:

"Amikor életem kezedbe tettem,

s követődnek szegődtem Mesterem,

azt ígérted, soha nem hagysz el engem,

minden nap ott leszel velem.

S most visszanézve, a legnehezebb úton, legkínosabb napokon át,

mégsem látom szent lábad nyomát!

Csak egy pár láb nyoma látszik ott az ösvényen.

Elhagytál a legnagyobb ínységben?"

Az Úr kézenfogott, s szemembe nézett:

"Gyermekem, sose hagytalak el téged!

Azokon a nehéz napokon át

azért látod csak egy pár láb nyomát,

mert a legsúlyosabb próbák alatt

téged vállamon hordoztalak!"

- Túrmezei Erzsébet -

- - - - - -

Lábnyomok - videó

forrás:horvathkovacsalpar

Rudolf Steiner: A Mihály-korszak meditációja

Életünk bármely időszakában, de különösen krízisek idején gondolatébresztő segítségünk lehet Rudolf Steiner Mihály-meditációja, mely belső erőt és egyensúlyt teremthet lelki életünkben. Az elolvasása előtt érdemes csendet, nyugodt környezetet teremtenünk, meggyújtanunk egy teamécsest, gyertyát, s hagynunk, hogy a sorok átjárják lényünket.

Rudolf Steiner: A Mihály-korszak meditációja

Lelkemet megtisztítom

a jövőből felém áramló és az emberre zúduló nehéz események félelmétől.

Mély bizalom

és higgadtság él bennem az érzésekben éppúgy, mint az érzékelésben.

Bármi is történik,

bármi is árad felénk, teljes nyugalommal fogadom.

Tudom, hogy minden, ami felénk áramlik,

egy bölcsességgel teljes Világrendből fakad.

Mindez része annak,

amit ebben az időszakban meg kell tanulnom:

teljes bizalomban élni,

minden egzisztenciális biztonság nélkül.

Bizalom él bennem

a szellemvilág mindenkor jelenlévő segítő erejében.

Az egyetlen létező segítség,

hogy reményemet és bátorságomat nem adom fel,

akaratomat fegyelmezem

és magamban a felébredés lehetőségén munkálkodom

minden reggel és este.

REGGELI IMA

Ó Michael!

Oltalmadba ajánlom magam.

Szívem minden erejével összekötöm magam

a Te küldetéseddel, hogy ez a nap tükröződjön

a Te sorsrendező akaratodban.

ESTI IMA

A lenyugvó Napba helyezem gondjaimat.

Ragyogásában hordozza minden tettemet.

Fényben megújulva, Szeretettel megtisztulva,

Térjenek vissza hozzám, mint erősítő gondolatok,

Mint örömteljes áldozatból és akaratból született tettek.

- forrás:waldorfszulok.hu -

- - - - - - - 

Mihály arkangyal alfahullámokkal, gyógyító

zenével kitisztítja aurádból az összes sötét energiát - videó

forrás:Angelical Meditación

https://www.youtube.com/watch?v=wd4OPY4UjJM

Rudolf Steiner - Csendmeditáció - videó

forrás: Antropozófiai Tartalmak

Dr. Sir J. J. Modi hindu tudós a magyarokról

Dr. Sir Ervad Jivanji Jamshedji Modi indiai történész Attila hun királyról.

Levelezőtársamtól érkezett hozzám a hunokról a következő írás, melyet tanítani kéne az iskolákban. Sajnos azonban az iskolákban Ammianus Marcellinus IV. századi, hunokat talán sohasem látott, de hun gyűlölő történetíró véleményét tanítják gyermekeinknek.

A forrás hitelességéről megkérdeztem dr. Aradi Éva indológust, a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem tanárát, aki hitelesnek minősítette, mivel 6 éve Bombayban (mai nevén Mumbai) volt, ahol meglátogatta a Modi által alapított Káma Intézetet (párszi, azaz perzsa ottani lakosok alapították, ők adják Bombay, de egész India értelmiségének nagy részét). Tehát ott eredetiben látta az itt következő beszéd részletet (F.K.)

Dr. Sir J. J. Modi (1854-1933)

Dr. Sir Ervad Jivanji Jamshedji Modi indiai történész, hun-kutató rövid beszéde 1925-ben, amikor Budapesten a Magyar Tudományos Akadémia kitüntette. Zajti Ferenc festőművész, magyarságkutató társa és barátja volt, az eredeti angol szöveget ő fordította magyarra.

A magyarság életében ünnepnappá emelkedett az a nap, amikor Horthy Miklós meghívására, 1925-ben hazánkba érkezett a világhírű hindu tudós, Dr. J. J. Modi, aki óriási tömeg jelenlétében tolmácsolta India üdvözletét, majd előadást tartott "A régi magyarok nagyságáról, viselt dolgairól, faji őserejéről" címmel. Ebből az előadásból emeltük ki azt a részt, amellyel leghatalmasabb királyunkat, Atilla nagy királyunkat, "az Isten Ostorát" kívánom bemutatni és jellemezni:

"Áldottak legyetek magyarok, Atilla népének egyetlen örökösei! Félszázados tanulmányaim meggyőztek arról, hogy a hunok feltétlenül a magyarok ősei voltak, s így a mai magyarság az ősi szkíta népek egyedüli leszármazottai. Így a magyarságnak a történelme a ma élő összes nemzetek legősibb történelme. Kutatásaim során a hunokat olyan nemzetnek ismertem meg, amelynek dicsősége a mai szomorú világot is beragyogja. Atilla a világtörténelem egyik legnagyobb hőse, aki mint minden igaz hős, lovagias és nagylelkű is volt, amit Róma alól történt visszavonulásával a legcsodálatosabb módon bizonyított be.

Tudják-e önök, hogy a világtörténelem legnagyobb alakjait, összehasonlíthatatlanul legnagyobb hadvezéreit, legnagyobb államépítőit és államszervező zsenijeit önök, magyarok adták? Tudják-e önök, hogy Atilla hadvezéri nagyságához képest a történelem többi nagy katonai héroszai: egy Cyros, egy Nagy Sándor, egy Hannibál, egy Julius Caesar, egy Napóleon elenyészően kicsi figurák? Ki volt a világtörténelem folyamán, Atillán kívül, aki a kínai nagy faltól egészen az Atlanti-óceánig terjedő két világrészt átfogó, roppant területet tudott uralma alá hajtani? De volt-e Atillán kívül a világtörténelemnek még egyetlen zsenije, aki hadvezéri tehetségével megszerzett és megalapított két kontinensnyi birodalmat nemcsak meghódítani, hanem megszervezni, élő organizmusban összefogni, törvényekkel szabályozni, renddel fenntartani tudta volna? És ezt a szinte emberfeletti, emberen túli nagyságot, ezt a minden idők legnagyobb tehetségű katonáját és államférfiját önök, magyarok adták a világnak! És én, az egyszerű öreg hindu ember büszke vagyok arra, hogy ezt most önöknek elmondhattam és meghajthattam személyesen is az önök nagyszerű fajtája előtt az elismerés zászlaját. Mert ez a faj, amely egy Atillát tudott produkálni, magából kitermelni, olyan érték és olyan erő, amelyet ideig-óráig érhetnek ugyan leromlások, kisiklások, letörések, de mégis a maga őserejéből táplálkozva megújulhat százszor és ezerszer, s amelyet végleg elpusztítani nem lehet soha! A magyarok mindig az első faja voltak a világnak s azok is maradnak mindvégig, a történelmi idők jó és balsorsán keresztül."

Forrás: Grandpierre K. Endre: A magyarok Istenének elrablása (1993/59),

www.irodalmilap.net,

magyarnemzetikartya.hu

Kép forrása:

www.rovasirasforrai.hu KITEKINTŐ rovat

- - - - - - - 

A SZKÍTA BIRODALOM 1. - videó

forrás:Magyarságkutató Intézet

A SZKÍTA BIRODALOM 2. - A SZKÍTÁK TEMETKEZÉSE - videó

forrás: Magyarságkutató Intézet

EMLÉKEZZÜNK RÉGIEKRŐL XIV. - ŐSI "HAJLÉKAINK": A JURTÁK - videó

forrás:Magyarságkutató Intézet

Aranyosi Ervin: Megtaláltam Istent

Drága jó Istenem, mindig attól féltem:

mikor imádkoztam – magamban beszéltem.

Pedig, hidd el, mindig csak hozzád akartam,

elhitették velem, hogy kívül vagy rajtam.

Imádkozás közben kifelé, figyeltem,

s azokat, kik láttak, szívből irigyeltem.

Kérdeztem, hogy: – Tényleg, hol lehet az Isten,

kiabálnom kéne, hogy rajtam segítsen?

Aztán az imámat befelé mormoltam,

elmondtam némán is, csak úgy csendben, szótlan.

És lám, csoda történt, imám meghallgattad,

végre rád találtam, hitem visszaadtad!

Mert, aki megtalál, nincs boldogabb nála,

mert szívét kitölti szeretet és hála!

Rájöttem, hogy itt élsz a lelkembe zárva,

ezért nem lehetek magányos, vagy árva!

Ha hozzád szólanék, nem kell ahhoz menni,

elég csak lelkemre, és terád figyelni.

Drága jó Istenem, mindig is itt voltál,

mikor jót akartam, a szívemből szóltál.

Máshol kerestelek, de rád leltem végre,

magamba tekintek, nem a magas égre.

Ha kitárom karom, magamhoz ölellek,

ha magamba nézek, lelkemben meglellek.

Ahogy bennem itt élsz, úgy élsz a világban,

s tudom, megtalállak fűben, kis virágban,

s mindenben a Földön, mi a teremtményed,

onnan reám köszön a szerető fényed.

Aranyosi Ervin © 2017-01-22.

- - - - - - 

Megtaláltam Istent - videó

forrás: MrPhilanti

Simon András grafikusművész, költő: Egyvonalban Istennel

Simon András grafikusművész életében csodálatosan összefonódik az Istentől kapott tehetség az alázattal, egyszerűséggel: egyedi, egyvonalas grafikái egy-egy leheletnyi üzenet kíséretében képesek felemelni, lelkesíteni.

Simon András (1958-2024)

Miben hasonlít az imádság és a rajzolás?

Imádkozás közben az ember a lelke belső szobájába vonul. Ebben a belső magányban csak Isten van jelen. Amikor fontos egyvonalas rajzot kell készítenem, nem tudok senki mással együtt lenni, be kell zárkóznom.

Mit rejt a vonal?

Érdekes kérdés, nem is tudok pontos választ adni rá. Talán belső titkot rejt, aminek én is csak akkor jutok birtokába, amikor már megrajzoltam. Sokan azt gondolják rólam, hogy zseni vagyok: leteszem a ceruzát a papírra és föl sem emelem addig, amíg el nem készül egy szép egyvonalas rajz. De ez nem igaz! Amikor egyvonalas rajzot készítek, ugyanolyan dadogó alázattal keresem a vonal irányát, mint ahogyan az imádkozó ember is dadogva keresi a szavakat, hogy megszólítsa Istent. Az alkotás szeretetteljes tusakodás Istennel, néha pedig saját kishitűségemmel.

Simon András: Mélység és magasság / A szeretet növekvő gyümölcsei

Nem mondja komolyan, hogy kishitű?

Nem vagyok az, hiszen annyi ajándékot kaptam Istentől, hogy alázatosnak kell lennem. Egyszer hallottam Szász Endrétől, hogy nincs szüksége a múzsa csókjára, mert bármikor csettint, jön a múzsa. Szász Endre tudta magáról, hogy zseni. Az én kérdésem inkább az, hogy mit kezd valaki a zsenialitásával? Megköszöni Istennek, vagy azt hiszi, hogy Isten nélkül is tehetséges? Tudom magamról, hogy tehetséges vagyok, de ehhez nekem nem sok közöm van, mert a tehetségem isteni ajándék. Így én csak Istennel tudom elkészíteni a rajzaimat, másként nem megy.

Simon András nem csupán művészember, hanem a családja számára hús-vér, meséket improvizáló, unokákkal birkózó apa és nagyapa is.

Mindig Isten beszél a munkáiból?

Ezt csak a nézők tudják megmondani, erről nem nyilatkozhatom. Popper Péter pszichológusnak volt egy idevágó mondata: „Azt, hogy én szeretem-e a feleségemet, csak a feleségem mondhatja meg hitelesen. Én állíthatom ugyan, hogy szeretem, de hogy igaz-e, csak a feleségem igazolhatja vissza." A grafikával ugyanez a helyzet: a nézőnek kell megmondani, hogy érzi-e benne Istent.

Mi a legfontosabb vezérgondolat a könyveiben?

Mindegyik Isten és ember, ember és ember kapcsolatáról szól.

Azt írja egyik könyvében, hogy elindult az önismeret keskeny ösvényén. Hol tart ezen az úton?

Egy szám jutott eszembe: 75 százalék. Azt hiszem, elég alapos önismeretre jutottam. Tudom, honnan jöttem, miért vagyok itt és merre kell haladnom. Szembenéztem a bennem Isten ellen küzdő szellemi és testi indulatokkal, gyarlóságaimat nem tagadom le. Szeretetre vágyó, küzdő ember vagyok.

- forrás:parokia.hu - kepmas.hu -

"Amiért hálás vagy előre, - mert hiteddel reméled - az feléd hajlik a mennyből, s lassan majd eléred."

- Simon András -

"Ne aggódj, mert

a teremtő Isten,

aki jókedvében alkotott

- és már születésed előtt is

szeretett téged -,

örökre tenyerébe írta

sorsodat.

Most is a kezében tart,

és nem enged el soha."

/Simon Andràs/

Egyvonallal Istenhez - Isten kezében - videó

forrás: Bizony, Isten!

2024. Március 23-én hajnalban elhunyt Simon András grafikus, költő, aki egyetlen vonallal megrajzolt, mély Krisztus-hitet kifejező grafikáival új utakat nyitott a magyar grafikusművészet történetében. Szerető családja körében lépett át a földi létből az égi világba. 

(Forrás: Magyar Kurír)

Pünkösd, az emberi szellem felszabadításának ünnepe

Rudolf Steiner előadása: Berlin 1904. május 23. Pünkösdhétfő

Amit ma mondani fogok, az régi okkult hagyományból származik. Az anyag természetesen kimeríthetetlen. Néhány dolog azonban hihetetlennek tűnhet. Kérem ezért, hogy a mai órát egy epizódnak tekintsék, amiben semmit sem bizonyítok, hanem egyszerűen elmondom a dolgokat.

Az emberek manapság anélkül tartják meg az ünnepet, hogy bármilyen sejtésük lenne arról, hogy mit jelentenek az ilyen ünnepek. Az újságokban, amelyek kortársaink számára nagyrészt a tájékozódás egyetlen forrását jelentik, számos cikket lehet olvasni ezekről az ünnepekről, anélkül, hogy íróik a legcsekélyebb mértékben tudatában volnának, hogy mit jelent egy ilyen ünnep. A teozófusok számára azonban szükséges, hogy belső jelentőségükre utaljunk. Így ma egy olyan ősi ünnep-kezdeményre szeretnék utalni, amelyből a pünkösdi ünnep kialakult.

A pünkösd az egyik legjelentősebb, de legnehezebben érthető ünnep. A keresztény tudatban úgy jelenik meg, mint a Szent Szellem kiáradásának az ünnepe. Az eseményt csodás történetként írja le az Apostolok Cselekedetei: a tanítványokra és Krisztus apostolaira kiáradt a Szent Szellem, úgy hogy elkezdtek különféle nyelveken beszélni. Azaz, minden szívhez megtalálták az utat, és úgy tudtak beszélni, hogy mindenki megértse. Ez a pünkösdi ünnep egyik jelentése. Ha azonban az alapjait akarjuk megérteni, mélyebbre kell mennünk. A pünkösd, mint szimbolikus ünnep, a legmélyebb misztériumokkal függ össze, az emberek legszentebb, szellemi jótéteményével. Ezért olyan nehéz erről beszélni. Mégis szeretnék ma ezzel kapcsolatban néhány dolgot elmondani.

Hogy a pünkösd tulajdonképpen minek a szimbóluma, mi az alapja, és mélyebb értelemben mit jelent, ezt csak egy kézirat tanúsítja, ami a Vatikánban, a vatikáni könyvtárban található, és gondosan őrzik. Ebben a kéziratban mindazonáltal nem a pünkösdről van szó, sokkal inkább arról, hogy az minek a külső szimbóluma. Ezt a kéziratot senki nem láthatta, aki a katolikus egyház mélyebb titkaiba nem volt beavatva, vagy asztrális fényben nem volt képes elolvasni. Ennek egy másolatát birtokolja az a személy, akit a világban nagyon félreismernek, és a mai történészek számára kezd érdekessé válni. A „birtokolja” szó helyett ugyanúgy mondhatnám azt is, hogy „birtokolta”, de ezzel csak zavart keltenék. Ezért mondom azt, hogy Saint-Germain gróf birtokolja egy másolatát, és innen származnak azok a közlések, amelyeket a világ tud róla.

Szeretnék teozófiai értelemben néhány dolgot elmondani erről. Olyasmihez vezet el ez bennünket, ami mélyen összefügg a fejlődéssel, az emberiség fejlődésével az ötödik gyökérfajban. Az ember mai formáját a harmadik gyökérfajban kapta meg, a régi lemúriai korban. Ez aztán tovább alakult a negyedik gyökérfaj idején, az atlantiszi korban, és ennek eredményével lépett be az ember az ötödik gyökérfajba. Aki az Atlantiszról szóló előadásaimat hallotta, emlékezni fog arra, hogy a görögökben még eleven emlékek éltek erről a korról.

Tájékozódásképpen egy rövid pillantást kell vetnünk az ötödik gyökérfajon belüli két irányzatra, amelyek rejtett erőként elevenen működnek az emberek kedélyvilágában, és gyakran ellentétben vannak egymással. Az egyik áramlatot a legtisztábban és legvilágosabban abban találjuk meg, amit egyiptomi, indiai és dél-európai világnézetnek nevezünk. Mindaz, ami a későbbi zsidóságban és a kereszténységben is megjelenik, tartalmaz ebből valamit. Másrészt Európában ez keveredett azzal az áramlattal, amely abban a világnézetben él, amelyet a régi Perzsiában találunk meg, és amely – ha nem hallgatunk arra, amit az antropológusok és etimológusok mondanak, hanem mélyebben hatolunk a dologba – megtalálható a Perzsiától nyugatra eső vonulatokban, egészen a germán területekig.

Erről a két áramlatról szeretném elmondani, hogy két fontos, nagy spirituális intuícióra utalnak, amelyek az alapjukat képezik. Az egyik tisztán követhető a risikig. Tőlük indult ki a legmagasabb rendű intuíció, az úgynevezett déváké. Aki okkult iskolázást végzett, aki képes kutatni ezt a területet, az tudja, hogy kik a dévák. Ezeknek a tisztán spirituális lényeknek, akik az asztrális-mentális területen élnek, kettős természetük van, míg az emberek hármas természettel rendelkeznek. Az ember ugyanis testből, lélekből és szellemből áll. A déva-természet azonban – legalábbis, ameddig követni lehet – lélekből és szellemből áll. Lehetnek még más tagjai is, de ezeket okkult iskolázással nem tudjuk követni. Egy déva a maga belső világában közvetlenül szellem, lélektől áthatott szellem. Ami az embereknél nem látható, a vágyak, szenvedélyek, kívánságok, amelyek bennünk élnek, de azok számára, akiknek megvan ehhez a spirituális érzékük, fényjelenségekként érzékelhetők, ezek a lelkierők, ezek az emberi lelki részek, amelyek az ember belső világát alkotják, és a fizikai test hordozza őket, ezek képezik a dévák legalsó testét. Az ő testüknek tekinthetjük őket. Az indiai intuíció ezeknek a déváknak a tiszteletéből táplálkozik. Az indiai mindenütt ezeket a dévákat látja. Látja őket, mint teremtő erőket, amikor a világesemények kulisszái mögé tekint. Ez az intuíció volt a déli világszemlélet alapja. Az egyiptomiak világnézetében vált igazán naggyá.

A másik intuíció a régi perzsa misztika alapja volt, és azoknak a lényeknek a tiszteletéhez vezetett, akiknek ugyancsak kettős természetük volt, az azurákéhoz. Ezek is rendelkeztek azzal, amit mi léleknek nevezünk, de hatalmas, titánszerű módon alakították ki a fizikai testet, amely a lelki szervet körülzárta. Az indiai világnézet, amely a déva-tisztelethez kötődött, ezekben az azurákban valami alacsonyabb rendűt látott, míg azok, akik az északi világszemlélethez tartoztak, inkább az azurákhoz kötődtek, a fizikai természethez. Ezért alakult itt ki elsősorban az a törekvés, hogy az érzéki jelenségek világát materialista módon, a legmagasabbra fejlesztett technika útján, fizikai tudományok és hasonlók útján uralják. Ma már nincs senki, aki az azurákat tisztelné, de sokan vannak köztünk, akikben valami még megmaradt ebből a természetből. Innen származik az élet materiális vonulata, és ez az északi világszemlélet alapvető iránya. Aki a tisztán materiális alapelvek mellett áll ki, biztos lehet benne, hogy valami van a természetében, ami ezektől az azuráktól származik.

Az azurák mellett elkötelezettekben kifejlődött aztán egy sajátos alapérzés. Ez mindenekelőtt a perzsa szellemi életben alakult ki. A perzsákban volt egyfajta borzadás a déva-természettel szemben. Borzadás, ijedtség, rettegés attól, ami tisztán szellemi-lelki.

Ez okozta azt, hogy ma a legnagyobb ellentétet fedezhetjük fel a perzsa és az indiai szemlélet között. A perzsa világnézetben gyakran éppen azt imádták, amit az indiai irányzat rossznak, alárendeltnek tartott, és kerülték azt, amit az indiaiak tiszteletreméltónak tartottak. A perzsa világfelfogásban tehát megvolt ez a sajátos alapérzés egy olyan lénnyel szemben, akinek déva-természete volt, ezt kerülték, irtóztak tőle. Röviden: a sátán képe jelent meg ebben a világnézetben. Lucifer, a szellemi-lelki lény borzadással töltötte el őket. Ebben kell keresnünk az eredetét annak, ami az ördögben való hitként jelent meg. Ez az alapérzés átment a modem világnézetekbe is, a középkorban ugyanis az ördög egy borzadást keltő, elkerülendő figura lett. Lucifert el kellett kerülni.

Erről felvilágosítást kapunk a vonatkozó kéziratból. Ha ennek értelmében a világfejlődés folyamatát követjük, azt találjuk, hogy a harmadik, a lemúriai kor közepén az ember fizikai anyagba öltözött. Helytelen elképzelés, amikor a teozófusok azt hiszik, hogy a reinkarnációnak nincs kezdete és nincs vége. A reinkarnáció a lemúriai korban kezdődött, és a hatodik korszakban megszűnik. Csak a földfejlődés egy bizonyos időszakára érvényes, hogy az ember ismételten megszületik. Előzőleg olyan szellemi állapot volt, amelyben nem volt szükség újratestesülésre, és azt követően újra olyan szellemi állapot lesz, amely ismét csak nem feltételez újratestesülést.

Az eredeti megtestesülés a harmadik fajban abból állt, hogy a szűzies emberszellem, az atma-buddhi-manasz első fizikai megtestesülését kereste. Akkoriban Földünk fizikai fejlődése a maga állati jellegű lényeivel még nem lehetett annyira előrehaladott, az egész állat-emberi lénycsoport még nem jutott el odáig, hogy az emberi szellemet felvegye magába. Egy része azonban, az állatszerű lények egy csoportja már odáig fejlődött, hogy az emberszellem magját ebbe az állati testbe bele tudta süllyeszteni, és ezzel az emberi test megkaphatta a maga formáját.

Az individualitások egy része, amely akkoriban inkarnálódott, egy kis törzset alkotott, azokból, akik később az úgynevezett adeptusok lettek, és az egész Földre kiterjedően tevékenykedtek. Az eredeti adeptusok nem azok voltak, akiket beavatottaknak nevezünk. Akiket ma beavatottaknak mondunk, akkoriban még nem mentek át megtestesüléseken. Megtestesültek, de nem mindnyájan találtak ember-állati testet, csak egy részük. Egy másik részük bizonyos okokból ellenszegült az inkarnációs folyamatnak. Megvárták ezzel a negyedik fajt. A Biblia rejtetten és mély értelműen utal erre az időpontra: az istenek fiai úgy találták, hogy az emberek lányai szépek és egyesültek velük.

Ez azt jelenti, hogy egy későbbi időpontban elkezdődött azoknak az inkarnációja, akik vártak. Ezt a csoportot a „bölcsesség fiai”-nak nevezzük, és úgy tűnik, hogy ez bizonyos elbizakodottságot és büszkeséget keltett bennük. Az adeptusok néhány kivételétől most eltekintünk. Ha ez a kis rész akkoriban szintén inkarnálódott volna, az ember soha nem jutott volna ahhoz a tiszta tudathoz, amelyben ma él. Megrekedt volna egy tompa transz-tudatban. Azt a tudatot vette volna fel, amelyet ma a hipnotizáltaknál, a szomnambul-állapotban lévőknél találhatunk. Röviden: az emberek egyfajta álom-tudatban kellett volna, hogy maradjanak. Egy dolog mindenképpen hiányzott volna belőlük, ami rendkívül fontos, ha nem a legfontosabb: a szabadság-érzés, az önálló döntési lehetőség jóról és rosszról, ami a saját tudatból, a saját énből jön létre.

A Genezis ezt a későbbi inkarnációt – abban az alakban, amelyet már bizonyos befolyás alatt kapott, amely abból az érzésből adódott, amit azáltal jellemeztem, hogy a dévával bizonyos félénkséggel állt szemben – az ember „elbukásának” bűnbeesésének nevezi. A déva várt, és csak akkor zuhant alá, amikor a fizikai emberiség már egy fokkal tovább fejlődött, hogy azután birtokba vegye a fizikai testet, és ezáltal érettebb tudatot fejlesszen ki, amint amilyennel korábban rendelkezett.

Láthatják így, hogy az ember azáltal vásárolta meg a szabadságát, hogy természetét rosszabbá tette, mert várt az inkarnálódással addig, míg természete alászállt egy sűrűbb fiziológiai állapotba. A görög mitológiában egy mély tudat él erről a tényállásról. Ha az ember már korábban inkarnálódott volna – így mondja a görög mitológia -, akkor az jött volna létre, amit Zeusz akart, amikor az embert még a „Paradicsom”- ban akarta tartani, boldoggá akarta tenni, de mint öntudatlan lényt. A tiszta tudat egyedül az isteneknél maradt volna, és az ember a szabadság érzését nem kapta volna meg. A Lucifer- szellemnek, a déva-szellemnek az ellenszegülését az emberiségben, amely le akart szállni, hogy a szabadság útján önmagát felfelé fejlessze, ezt szimbolizálja a Prométheusz-monda. Törekvése miatt azonban úgy kellett bűnhődnie, hogy egy sas – a vágy szimbóluma – folytonosan tépte a máját, és ezáltal szörnyű fájdalmat okozott neki.

Az ember tehát mélyebben szállt alá, és amit mágikus tudással és erővel elérhetett volna, azt azzal kellett elérnie, amit a szabadság tiszta tudatával önállóan kivívott magának. Minthogy azonban mélyebben szállt alá, fájdalmat és kínt is el kell szenvednie. Erre is utal a Biblia a következő szavakkal: fájdalommal kell szülnöd gyermekeidet, és arcod verejtékével kell a kenyeredet enned. Ez azt jeleni, hogy az embernek a kultúra segítségével kell újra felemelkednie.

Az embert, aki a szabadságban küzdelem útján törekszik a kultúrára, a görög mitológia Prométheusz alakjában szimbolizálja. Ő reprezentálja a szenvedő embert, és egyúttal a szabadítót. Aki Prométheusz megszabadítását véghez viszi, az Héraklész, akiről azt mondják, hogy az eleuziszi misztérium beavatottja volt. Aki leszállt az alvilágba, beavatott volt, mert az alvilágba való leszállás technikai kifejezése a beavatásnak. Ezt a leszállást az alvilágba Héraklész, Odüsszeusz és mindazok elmondták, akiknek esetében beavatásról van szó, és akik az embereket a jelenlegi fejlődés folyamán az eredeti bölcsesség forrásához és a szellemi élethez akarják vezetni.

Ha az emberiség a harmadik faj természeténél maradt volna, akkor ma álmodó emberek lennénk. A déva-természet útján az ember alsóbbrendű természetét termékenyítette meg. Öntudatából, szabadságtudatából eredően azt a tudatszikrát, amit az akkoriban jogos önteltségében magával hozott, újra ki kell fejlesztenie, tehát azt a spirituális megismerést, amelyre a korábbi nem szabad állapotban nem törekedett. Az emberi természetben magában rejlik az a sátáni ellenszegülés, amely luciferi törekvés, de ugyanakkor a szabadság biztosítéka. És ebből a szabadságból fogjuk újra kifejleszteni a szellemi életet. Ezt a spirituális életet az ötödik fajnak kell kivívnia. Ez a tudat újra a beavatottaktól fog kiindulni, és nem álomszerű, hanem tiszta tudat lesz. A szellem herkulesei, a beavatottak lesznek azok, akik az emberiséget előreviszik, és felfedik számára a rejtett déva-természetet, a szellemiség megismerését. Minden vallásalapítónak az a törekvése, hogy az emberiséget újra a szellemi megismeréshez vezesse, amit a fiziológiai élet folytán elvesztett. Az atlantisziaknak magas fizikai kultúrájuk volt, és a mi ötödik fajunk még mindig sok mindent hordoz magában a materiális életből. Korunknak ez a materiális kultúrája azt jelzi, hogy az ember mennyire belebonyolódott a tisztán fizikai-fiziológiai természetébe, ahogy Prométheusz a maga láncaiba. Ugyanilyen biztos azonban, hogy ahogy a saskeselyű, a vágy szimbóluma, tépi a májunkat, ez elhárítható a szellemi élet útján. A beavatottak ide akarják elvezetni az öntudatos emberiséget olyan mozgalmak útján, mint a teozófiai mozgalom is, hogy az ember ezáltal teljes szabadságban újra felemelkedhessen.

Az utalást arra az időpontra, amikor a szellemi élet az öntudatos emberiségbe beáramlott, megtalálhatjuk az Újtestamentumban. A mai teológia által félreismert legmélyebb értelmű evangéliumként ismert János-evangéliumban találjuk meg az erre vonatkozó utalást, ott, ahol Jézus a sátoros ünnepen megjelenik. A kereszténység megalapítója itt arról beszél, hogy a szellemi élet kiárad az emberiségre. Ez egy igen figyelemreméltó hely. A sátoros ünnep abban állt, hogy az emberek egy forráshoz mentek, amelyből folyt a víz. Itt jött létre aztán az ünnep, amely arra utal, hogy az embernek újra gondolnia kell a szellemiségre, a dé- va-természetre, és a szellemi törekvésre. A víz, amelyet itt merítettek, emlékeztetett a lelki-szellemire. Jézus többszöri elutasítás után mégis elmegy az ünnepre. Az ünnep utolsó nagy napján a következő történik: „Az ünnep utolsó nagy napján, Jézus megállt, és felkiáltott: Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyon!” Akik ittak, a spirituális életre való emlékezést ünnepelték. Jézus azonban még valamit összekapcsolt ezzel, és János erre a következő szavakkal utal: „Aki hisz bennem, ahogy az írás mondja, abból az élővíz folyói fakadnak. Ezt azonban a szellemről mondta, amelyet a benne hívők meg fognak kapni. A Szent Szellem ugyanis még nem volt itt, mert Jézus még nem dicsőült meg” (Ján. 7, 37-39).

Itt utalás történik a pünkösd misztériumára, arra, hogy az emberiségnek várnia kell a szellemi életnek erre a Szent Szellemére. Amikor elérkezik az időpont, hogy az ember a széllé- mi élet szikráját fel tudja lobbantani magában, amikor az ember fiziológiai természete önmagából meg tudja kísérelni a fel- emelkedést, akkor a Szent Szellem eljön az emberre, elérkezik a spirituális felébredés ideje.

Az ember alászállt fizikai testébe, így a déva-természettel ellentétben három princípiumból áll: szellemből, lélekből és testből. A déva magasabban áll, mint az ember, de nincs legyőzni való fizikai teste, mint az embernek. A fizikai természetnek újra meg kell dicsőülnie, úgy, hogy a spirituális életet fel tudja venni. Az ember fiziológiai tudata a fizikai test, ahogy ma él, szabadságban kell, hogy felgyújtsa a spirituális élet szikráját önmagában.

A Krisztus-áldozat annak példája, hogy az ember a fizikai életből ki tudja bontakoztatni a magasabb tudatot. Fizikai testében él alacsonyabb énje, de el kell érnie, hogy magasabb énje kifejlődjön. Csak akkor tud ebből a fizikai testből az élővíz kiáradni. Akkor tud megjelenni a szellem, akkor tud kibontakozni. Különben az embernek, mint énnek ebben a fiziológiai életben el kell halnia.

Ebben áll a tulajdonképpeni kereszténység és a pünkösdi ünnep mélyebb misztériuma. Az ember mindenekelőtt alsóbb organizmusában él, a kívánságoktól áthatott tudatban. Ebben kell élnie, mert csak ez a tudat adhatta meg számára a céltudatos szabadságot. De nem szabad, hogy ebben megrekedjen, hanem énjének fel kell emelkednie a déva-természethez. Meg kell érlelnie, meg kell szülnie magában a dévát, aki aztán egy gyógyító szellemmé, egy szent szellemmé válik. Ehhez tudatosan oda kell áldoznia a földi testet, éreznie kell a „halált és létesülést, hogy ne maradjon zavart vendég ezen a sötét Földön".

Így a húsvét misztériuma a pünkösd misztériumával összefüggésben egységet alkot: megmutatja, hogy az emberi én a nagy Reprezentánsban hogyan különíti el magától az alacsonyabban élő ént, hogyan hal el, hogy a fizikai természetet teljesen megtisztítsa, és újra visszaadja az isteni hatalmaknak. Ennek szimbóluma a mennybemenetel. Amikor az ember ezt a fizikai testet megtisztítja, amikor visszaviszi a szellemiségbe, akkor válik éretté arra, hogy a szellemi életet önmagában kibontakoztassa, hogy átélje azt, ami az emberiség legnagyobb reprezentánsának felvilágosítása szerint „a Szent Szellem kiáradásának” nevezhető. Ezt jelenti a következő kijelentés is: „Három dolog hozza létre a Földet: a vér, a víz és a szellem”. 

A pünkösdi ünnep a szellem kiáradása az emberiségre.

A fejlődés legnagyobb célja fejeződik ki szimbolikusan a pünkösdi ünnepben, az ugyanis, hogy az ember az intellektuális életből újra előre kell, hogy nyomuljon a szellemi élethez. Ahogy Prométheuszt Héraklész megszabadítja szenvedéseitől, úgy szabadul meg az ember is a szellem erőinek útján. Azáltal, hogy az ember alászállt a matériába, öntudathoz jutott. Azáltal, hogy újra felemelkedik, öntudatos déva lesz. Akik az azurákat tisztelték, és a dévákat sátáninak tekintették, akik nem akarnak mélyen a bensőbe hatolni, ezt az alászállást ördögi dolognak ábrázolták.

A görög mitológia erre is utal. Az éretlen tudatállapot reprezentánsa Epimetheusz – a töprengő – aki nem a tiszta szabadság útján akar a megoldáshoz eljutni, tehát ellenfele Prométheusznak. Zeusztól megkapja a Pandora-szelencét, amelynek tartalma – szenvedések és csapások – megnyitásakor rászabadul az emberiségre. Csak végső adományként marad meg a remény, hogy az agy jövőbeni állapotában el tud jutni ehhez a magasabb rendű tiszta tudathoz. A megszabadulás reménye megmarad számára. Prométheusz ellenzi, hogy az istenek kétes ajándékát elfogadja, de Epimetheusz nem hallgat testvérére, hanem elfogadja az ajándékot. Az Epimetheusz- ajándék kevésbé fontos, mint testvéréé, Prométheuszé.

Láthatjuk így, hogy az ember két áramlatban él. Az egyik az, amelyik a szabadság-érzést szilárdítja meg, és – annak ellenére, hogy a spiritualitás kifejlesztése veszélyes – azt mégis a szabadságban keresi. A másik az, amelyik a homályos jelenlétben és a vakhitben talál örömet, és az emberiség luciferi törekvésében valamilyen veszélyt szimatol. Akik az egyház külső formáját megalapították, a legmélyebb luciferi törekvést torzították el. A legősibb tanítást erről az a titkos kézirat tartalmazza, amit rejtett volta miatt alig valaki olvasott. Néhányan, akik az asztrális fényben képesek látni, és még néhány beavatott képes csak megközelíteni. Mindazonáltal ez veszélyes út, de az egyetlen, amely a szabadság magasztos céljának eléréséhez vezet.

Az emberi szellemnek felszabadultnak kell lennie, és nem homályosnak. A kereszténység is ezt akarja. Az egészséges és a gyógyítani szavak összefüggenek a „szent” szóval (heil, heilen és heilig – a ford.). Egy szellem, amely szent, aki gyógyít, megszabadít a szenvedéstől és bajoktól. Az ember akkor egészséges, és szabad, ha megszabadult a fiziológia leigázottságától, ha szabaddá válik a fiziológiai hatásoktól. Mert csak a felszabadult szellem egészséges, akinek a testét már semmiféle sas nem tépdesi.

A pünkösdi ünnepet tehát úgy kell felfogni, mint az emberi szellem megszabadulásának szimbólumát, mint az emberi törekvés nagy szimbólumát a szabadság, a szabadságban élő tudat irányában.

Ha a húsvét a természet feltámadásának az ünnepe, akkor a pünkösd az emberi szellem tudatossá válásának a szimbóluma, annak az ünnepe, aki tud és megismer, és ezzel áthatottan a szabadságot keresi.

A modem kornak azok a spirituális mozgalmai, amelyek a szellemi világ tiszta, mindennapi tudattal való érzékeléséhez vezetnek – tehát nem transzban és nem hipnózisban – eljuttatnak az ilyen jelentős szimbólumoknak a megismeréséhez. A tiszta tudat, az, hogy csak a szellem szabad, ez az, ami egyesít bennünket a Teozófiai Társaságban. Nem maga a szó, hanem a szellem adja meg a jelentőségét. A szellem, ami a nagy mesterektől indul ki, átáramlik néhány emberen, akik elmondhatják: tudom, hogy itt vannak a nagy adeptusok, akik a spirituális mozgalmakat megalapították, nem a társadalom, hanem ők határozzák meg jelenkori kultúránkat, és adják meg az impulzust a jövő számára.

Ha hagyjuk, hogy a Szent Szellem megértésének egy szikrája újra beleáradjon a meg nem értett pünkösdi ünnepbe, akkor élettel teljes lesz, és újra értelmet kap. Egy értelemmel teli világban kell, hogy éljünk. Aki gondolattalanul üli meg az ünnepet, az úgy ünnepel, mint Epimetheusz követője. 

Az embernek látnia kell, mi köt össze bennünket azzal, ami körülöttünk van, és azzal, ami a természetben láthatatlan. Tudnunk kell, hogy hol állunk. Mert mi emberek, nem egy álomszerű homályos éldegélésre vagyunk ide rendelve, hanem lényünk szabad, teljesen tudatos kibontakoztatására.

Rudolf Steiner

- forrás:antropozofia.hu -

- - - - 

Kapcsolódó írás:

Pünkösd misztériuma

https://dszilvia.blogspot.com/2019/06/punkosd-miszteriuma.html

- - - - -

Rudolf Steiner - Pünkösd az emberi szellem felszabadításának ünnepe - videó

forrás:Antropozófiai Tartalmak

Amikor megérted...

Amikor megérted, hogy nem az a fontos, hogy mások elismerjenek, hanem hogy elégedett légy önmagaddal, megszűnik benned minden görcsös megfelelni vágyás.

Amikor megérted, hogy a többi ember csupán az önmagadhoz való viszonyodat tükrözi vissza, hálás leszel nekik, és nem okolsz majd mást az életedért.

Amikor megérted, hogy senki más nem felel az életedért, és jelen helyzeted a múltbéli gondolataid, tetteid és érzéseid következménye, sokkal jobban odafigyelsz majd rájuk.

Amikor megérted, hogy más emberek csupán saját életük tapasztalatai alapján adhatnak tanácsot, és sosem tudhatják, mi van a lelkedben, sokkal jobban fogsz hinni a megérzéseidnek. Tudni fogod, hogy nincs náluk jobb tanácsadó.

Amikor megérted, hogy nem várhatod, hogy egy másik ember tegyen boldoggá, mert ő csak azt adhatja, ami benned van, nem fogsz függni többet senkitől.

Amikor megérted, hogy senki nem tudja megmondani, hogyan alakul a jövőd, és minden a jelenlegi döntéseidtől függ, végre teremtő leszel, és elhagyod a kalitkát.

Amikor megérted, hogy nem szenvedni jöttél a Földre, és tudatos munkával lepakolhatod a múltad terheit, akkor felelősséget vállalsz és rád talál a boldogság. Tudni fogod, hogy minden úgy jó, ahogy van. Nem problémákat fogsz látni, hanem megoldásokat. Nem ellenkezel, nem harcolsz, hanem elfogadsz. Tudod, hogy minden szenvedésnek megvolt az oka, és hálás tudsz végre lenni azért, aki valójában vagy.

- Guzsik-Mohácsi Viktória - elozoeletek.blogspot.com -

- - - - - - 

Amikor megérted - videó

forrás:Kőváry Anett

Medek Tamás spirituális író válaszol 61.

Miért is fontos, hogy most ne lehessünk tudatában mindannak, amivel odaát? 

(A cikket több, kedves hozzám forduló kérdése alapján írtam meg)

Nagyon fontos sajátossága a testi életünknek, hogy amíg itt vagyunk, addig döntően nem lehetünk tudatában mindannak, ami a fizikai világon túl van. Nem lehetünk tudatában a saját lelki önvalónkkal, előző életünk emlékeivel, jelen életünkre vállalni szükséges sorsutunkkal, túlvilági létezésünkkel, stb. Továbbá a földi elménkkel a teljes tudatosságunk csupán egy szűk keresztmetszetét használhatjuk. A testi érzékszerveink pedig úgy vannak beállítva, hogy döntően a fizikai világot tudják érzékelni, valamint döntően elnyomják, lefedik a lelki érzékszerveinket, melyekkel a fizikai világon túli dolgokat tudnánk észlelni.

Nagyon fontos, hogy e feledés fátyla rajtunk legyen és a tudatunk ilyen módon le legyen korlátozva az itt tartózkodásunk során, melynek több oka is van. Egyrészről a földi elménk, az idegrendszerünk nem bírná el mindazon információkat, melyeket odaát lélekként helyén tudunk kezelni. Gondoljunk bele, sokszor egy testi élet traumáit, gondjait épp elég feldolgoznunk és magunkkal cipelnünk, hát még ha velünk lenne most több száz, akár több ezer testi életünké. Továbbá nagyon frusztrálna bennünket az is, ha most kristály tisztán emlékeznénk arra, hogy bizonyos személyek kik voltunk számunkra az előző életünkben. Például este úgy feküdnénk le a párunk mellé, hogy tisztán emlékeznénk: előző életünkben a gyermekünk volt. Ugyanígy frusztrálna bennünket az, ha tudnánk előre, milyen események fognak velünk megtörténni (a számunkra kellemetlenek főleg), vagy ha tudnánk előre, mikor fogunk innen távozni.

Ha tudatában lennénk az igazi önvalónknak, a túlvilági létezésünknek, akkor nem tudnánk kellően ide sem figyelni. Nem tudnánk döntően a fizikai világra fókuszálni, s kellően átélni mindazt, amit most számunkra szükséges. Egyszerűen nem tudnánk arra a feladatunkra és leckénkre figyelni, amiért most ide jöttünk.

Ez nagyjából ugyanolyan lenne, mintha itt egy iskolai tanórán engedélyeznék azt számunkra, hogy a tanítás és tanulás közben az osztálytársainkkal beszélgessünk oda teljesen nem vonatkozó témákról, vagy hogy közben filmet nézzünk a telefonunkon, beszélgessünk közben a szüleinkkel, rokonainkkal, olvassuk közben a kedvenc magazinunkat és így tovább. Nyilvánvaló, hogy ott, ahol ezt engedik vagy ahol ez így történik, érdemi tanítás és tanulás nem várható, illetve nem következik be.

Számos kényelmetlenséget és fájdalmas pillanatot, valamint nem megértést eredményez e feledés fátyla. Az előbbi hasonlatot figyelembe véve az, hogy míg a tanórán vagyunk, döntően oda kell figyeljünk és addig nem foglalkozhatunk az iskolán kívüli dolgainkkal. Viszont mégis muszáj belátnunk, hogy nem történhet ez másként. Ahogy az iskolában oda kell figyeljünk, ha érdemi eredményt szeretnénk elérni, úgy itt is döntően a fizikai világra kell fókuszáljunk, ha azt szeretnénk, hogy érdemi eredménye legyen annak, hogy leszülettünk s végig haladunk azon a sorsúton, amit most vállalnunk volt szükséges.

Amikor sokszor - érthető módon - nem értjük, mi miért történik velünk, nem értjük, hogy miért úgy kellett valaminek alakulni, ahogy, nem értjük, miért kellett távozni egy szerettünknek, mindig gondoljunk bele, csak azért nem értjük, mert jelenleg a nagy egészből csupán egy nagyon pici részt láthatunk. Az örökké való létezésünkből csupán egy múlandó testi életet. S ennek a feledés fátylának ugyan ez kétségtelenül egy kényelmetlen hátránya, de mégis rendelkezik számos előnnyel is, s valójában nagyon is szükséges. Nagyon is szükséges ahhoz, hogy amikor visszatérünk majd a szellemvilágba, érdemi eredményt tudjunk felmutatni, s ne egy hiába való testi életet. Hogy mikor haza megyünk az iskolából, ne csak arról tudjunk otthon beszámolni, hogy végig szórakoztuk a tanórákat, de valójában megbuktunk. Hanem arról, hogy odafigyeltünk (mert nem is tehettünk mást) és elsajátítottuk mindazt, amiről a tanár beszélt nekünk.

- Medek Tamás spirituális író - tudatostudat.blog.hu -

Zsigray András: Az Én-en túl

Amikor egészen pici voltam, nagyon féltem a haláltól. Megpróbáltam felfogni, mit jelent nem létezni. Elalvásnál elképzeltem, hogy eltűnik alólam az ágy, majd a ház. Majd a környező házak, és csak a rét és a fák maradnak. Majd minden eltűnik, amit az ember hozott létre ezen a bolygón. Majd a bolygó is eltűnik, - láttam magam, ahogy lebegek az űrben. Majd eltűnnek az Égi testek is. Csak a sötét tér marad, és az idő. Majd a tér és az idő is eltűnik. Csak a semmi marad. De az sem maradhat, mert nincs, aki kimondja, hogy semmi maradt. Nincs, aki elmeséli, hogy valaha volt valami, mert semmiből nem lehet semmi.

Nagyon nagy volt bennem az ellenállás amikor végig mentem ezen a folyamaton. Majd ahogy egyre nagyobb lettem, egyre ritkábban gondoltam a semmire. Továbbra is féltem a haláltól, hipochonder is voltam egészen addig, amíg egyszer nem lettem rákos. 25 évesen el kellett engednem a félelmet a haláltól, mert túl közel kerültem hozzá. Addigra már megérintett a spiritualitás is, és bizakodtam, hogy van valami a halálon túl is.

33 évesen átmentem egy lelki ébredésen, amikor nagyon erőteljes spirituális élményeim voltak. Biztos lettem abban, hogy Földi létezésem csak egy állomás, egy megálló, a halállal nincs vége semminek. Csodálatos érzés azóta is halálfélelem nélkül élni. Kicsit fura is, mert másképp reagálok a halálesetekre, nagy betegségekre, mint ismerőseim, ami sokszor furává tesz a szemükben. Emlékeznem kell valamikor hogyan éreztem, mielőtt egyes esetekben megszólalok. Már több, mint tíz éve készen állok bármelyik pillanatban a halálra. És nem félve, hanem izgatott várakozással. Persze szívesen maradok a Földön akár még ezer évig is, de nagyon csodálatosnak, izgalmasnak tartom azt a folyamatot is, amikor majd elhagyom a testemet.

Az, hogy így tudok gondolkodni, abban sokat segített Dr.Michael Newton - Lelkünk útja könyve. Egy pszichológus, aki hipnózisban visszavitte az embereket két élet közé. Ezek az emberek ugyanazt mesélték el, amit sokan klinikai halálban tapasztalnak meg. A folyosót fénnyel a végén. A fényt, ami szeretettel itatja át az embert. A fényt ami 33 évesen engem is átitatott élve.

Persze maradtak kérdéseim. Ha minden életben más valaki vagyok, akkor odafent emlékezek az összes életemre? Vajon odafent melyik testben látom magamat. Mindig az utolsóban?

Azért írok ezekről a dolgokról, mert a napokban valami finoman megváltozott bennem megint. Hogy miért azt nem tudom. Talán az elmúlt 20 év legerősebb napkitörése volt, melynek töltött részecskéi tovább emelik az ember tudatát a Földön? További finom változásokat okozva? Nem tudom. De ha belegondolok a halálba, akkor megint megváltozott valami.

Már eltudom fogadni, hogy elveszik az ÉN. Hogy halál után elveszik Zsigray András, és beleolvad Istenbe. Nem én fogok emlékezni a mostani életemre, hanem Isten. Így eltűnik az a valaki, akinek előző életei voltak, - de van valaki, aki az összesre emlékezik. Isten. Istenben mindig ott maradok. Mert sose voltam rajta kívül, csak elhittem itt a Földön. Ha innen nézem, akkor mindenki Isten, és mindenki Én vagyok.

- Zsigray András -

- - - - - - 

Belső kapcsolat a magasabb Énnel - Gunagriha előadása - Komárno, 2018.02.23 - videó

forrás:Gunagriha előadásai

https://www.youtube.com/watch?v=CMTQORq7J18