Szergej O. Prokofjev: A Rudolf Steiner születési helye körüli misztériumtitkok

A születés helye és időpontja

Szergej O. Prokofjev ebben a cikkében a Rudolf Steiner szülőhelye körüli titkoknak jár utána, annak a kérdésnek a fényben, hogy milyen hatással volt ez a hely Steinernek erre az inkarnációjára, s hogy mindez milyen kapcsolatban áll az egyik korábbi megtestesülésével.

A születés helye

Rudolf Steiner egyszer egy magánbeszélgetés során Maninak, a manicheizmus megalapítójának (aki a 9. században mint Parsifal, a Grál-király testesült meg) a 21. századra várható inkarnációjáról a következőket mondotta: „Mani ebben az évszázadban [vagyis a 20. században] nem fog megtestesülni. Az a szándéka, hogy ezt a következő [tehát a 21.] században teszi meg, feltéve, hogy ehhez egy megfelelő testet talál”. Rudolf Steiner ezzel összefüggésben továbbá azt mondja, hogy a jövőben a Waldorf-pedagógia egyik fontos feladata az lesz, hogy a magasan fejlett szellemek inkarnációját egyáltalán lehetővé tegye: „A hagyományos nevelés semmilyen lehetőséget nem kínál Mani fejlődése számára, kizárólag a Waldorf-nevelés”. Ha figyelembe vesszük a mondottakat, akkor sejthetjük, hogy a megfelelő inkarnációs lehetőségekkel kapcsolatos kérdés magára Rudolf Steinerre is vonatkozott. Az alábbi fejtegetések ezzel kapcsolatban kívánnak néhány körülményt megvilágítani, s ezáltal érthetőbbé tenni.

Rudolf Steiner 1861. február 25-én született egy Kraljevec nevű faluban (ami lefordítva „királyi székhely”-et jelent), s amely ma Horvátországhoz tartozik. Február 27-én került sor a keresztelőre a szomszédos falu, Draškovec katolikus templomában, a keresztségben az újszülött a Rudolf Joseph Lorenz nevet kapta. Ez a vidék akkoriban Magyarországhoz tartozott, azonban főként horvátok lakták, s így az a nyelv, amit a gyermek a német mellett a legtöbbször hallott a környezetében, egy szláv nyelv volt.

A szülők az osztrák területek „magvából” származtak. Mindketten az alsó-ausztriai erdővidéken születtek, a Dunától északra. Az apa, Johannes Steiner Gerasból származott, az anya, leánykori nevén Franziska Blie pedig Hornból. Johannes Steiner Gerasból Hornba kerülvén vadászként állt Hoyos gróf szolgálatában. Már hazájában is gyakran érintkezésbe került az igen művelt premontrei szerzetesekkel. Velük kapcsolatban tapasztalta meg a műveltség jelentőségét, ezért az volt a vágya, hogy ezt a műveltséget jövendő gyermekei számára is lehetővé tegye.

Amikor Johannes Steiner feleségül akarta venni Franziska Blie-t - akit a gróf szolgálatában állva ismert meg -, akkor a gróf ezt nem engedélyezte a számára. Függetlenségét féltve Johannes Steiner ezért felmondott, otthagyta a szolgálatot, kitanulta az állomásfőnök-mesterséget az új osztrák Déli vasútnál, és fiatal feleségével együtt idegen földre ment. Steiner apját tehát a vasút vezetősége helyezte át Kraljevecbe, Rudolf nevű fia születése idején, aki három gyermekük közül elsőként jött a világra.

Ilyen körülmények között Rudolf Steiner a szülei valódi hazájától, voltaképpeni szülőföldjétől messze távol, idegen emberek között jött a világra. Így Rudolf Steiner életében már kezdettől fogva megnyilvánult a hazátlanság, a hontalanság motívuma, amely ma - a tudati lélek fejlődésével összefüggésben - egyre több embernek a sajátja.

Rudolf Steiner egy oroszoknak tartott előadásában, amely 1912. április 11-én hangzott el Helsinkiben, a következő szavakkal utalt ezekre a sajátos körülményekre: „Azok, akik a külső hordozói voltak annak a vérvonalnak, amelyből én is származom, Ausztria német vidékeiről származtak. Ott én nem születhettem meg. Én magam egy szláv vidéken születtem, egy olyan vidéken, amely teljesen idegen volt ahhoz az egész miliőhöz és azokhoz a sajátosságokhoz képest, amelyből az őseim származtak.”

Születésekor a gyermek igen gyenge és törékeny volt, és attól tartottak, hogy nem fog sokáig életben maradni. Ezért igyekeztek, hogy a télies időjárás ellenére amilyen gyorsan csak lehet, megkereszteljék a gyermeket. Mivel a bába, a szülésznő az újszülött köldökzsinórját rosszul kötötte el, egy vérzés lépett föl, amelyet csak később vettek észre. Órákon keresztül vérzett a gyermek, míg a pólyája egészen vörös nem lett. E nagy vérveszteség tehát a gyermek legelső földi élményei közé tartozott.

Az akkori Ausztria-Magyarország germán és szláv népességének határán - szellemtudományos szempontból a jelen én-kultúrájának és a jövő szellemén-kultúrájának határán - megszületve Rudolf Steiner számára már születésének ebben a konstellációjában benne rejlett az antropozófia jövőbeni feladata: átmenetet találni az individuális éntől a szelleménhez, és ezáltal megalapozni egy újfajta, tudatos kapcsolatot a szellemi világgal. Csak az ember szabad énjében gyúlhat lángra az a belső tűz, amely lehetővé teszi a szellemi fejlődést a lentről felfelé való emelkedés során. A szellemi kinyilatkoztatás ezzel szemben a szelleménen keresztül, fentről érkezik lefelé, a fény elemének közvetítésével. Rudolf Steiner ezért beszélt később egyfelől a saját szellemi kutatásáról, másfelől pedig a szellemi kinyilatkoztatásokról úgy, mint az antropozófia két forrásáról.

Rudolf Steiner az énje fejlődéséhez szükséges erőket tehát osztrák származásának köszönhette, a szellemnek a fényen keresztül történő megnyilatkozásával való kapcsolatát pedig szülőhelyének éteri környezetéből, annak éterikus adottságaiból meríthette. Kraljevec az úgynevezett Mura-szigeten fekszik, egy kelet felé elvékonyodó félszigeten, amelyet a Mura és a Dráva folyók határolnak, melyek egyesülésük után a Dunába ömlenek. A sima, finom homokból álló talaj ezen a vidéken a természet különleges fogékonyságáról gondoskodott a fény éterikus hatása iránt. A nyitott égbolt alatt elterülő félsziget valamiféleképpen a két folyam [a Tigris és az Eufrátesz] vidékének [Mezopotámiának] az emlékét is magában rejti, amelynek folyamközi helyzete itt mintegy kicsiben ismétlődik meg, ám dús növényzettel és sűrű erdőkkel borítva.

A germán és a szláv elem mellett harmadikként még a kelta elem is jelen van ezen a vidéken. Hiszen sok évszázaddal korábban kelták népesítették be ezt a környéket, éppúgy, mint az ettől északra fekvő Stájerországot. Marie Steiner ezért írhatta később Rudolf Steiner származásáról, hogy „a szláv elemben megmerítkezett németség, az eredeti kelta őserő hatókörében.”

Ezzel kapcsolatban az sem jelentéktelen, hogy Alfred Castelliz professzor szerint Pettau - ami az egyik legnagyobb város Kraljevec közelében -, tehát Pettau környékén már a Grál évszázadaiban [a 8-9. században] szláv törzsek éltek, amiről a pettaui várhegy nyugati oldalában talált sírok maradványai is tanúskodnak. S így talán ez az egyetlen olyan vidék, ahol a szlávok egyáltalán érintkezésbe kerültek azzal a Grál-áramlattal, amellyel Rudolf Steiner szerint a jövőjük majd a legszorosabb összeköttetésben áll.

Rudolf Steiner szellemi kutatása szerint a kelták arkangyala, miután a kelta népért végzett feladatát különösen jól teljesítette, nem lépett tovább, nem emelkedett feljebb az eggyel magasabb arché (korszellem) fokra, hanem áldozatos módon továbbra is megmaradt az arkangyal fokon. Ilyen áldozatból visszamaradt arkangyalként azután az ezoterikus kereszténység - azon belül is mindenekelőtt a Grál-misztériumok - szellemi vezetőjeként és inspirátoraként működött tovább.

Ezért nem csodálkozhatunk azon, hogy a Grál-áramlat mondakörének lényeges epizódjai játszódtak le ezen a vidéken, ahol később Rudolf Steinernek kellett megszületnie.

A születés időpontja

Tanulmányom első részének megjelenése után többen is megkérdeztek Rudolf Steiner születésének tényleges időpontjával kapcsolatban. Egy dátum nélküli, Rudolf Steiner által saját kezűleg írott rövid önéletrajzi feljegyzésből - amelyet vagy maga Rudolf Steiner nem fejezett be, vagy a folytatása nem maradt fenn - teljesen egyértelműen következik, hogy Rudolf Steiner 1861. február 25-én született Kraljevecben: „Születésem 1861. február 25-ére esik. Két nappal később kereszteltek meg.”

Ez a szöveg először 1975 Húsvétján látott napvilágot (hasonmás kiadásban) az Adalékok Rudolf Steiner műveinek összkiadásához című sorozat egyik kötetében, Rudolf Steiner halálának 50. évfordulója alkalmából. Ebben a füzetben ezenkívül Eugenie von Bredow két levele is megjelent, amelyekből kiderül, hogy ő 1920 februárja és 1921 februárja között Rudolf Steinertől minden bizonnyal megtudta születésének valódi időpontját, s ennek megfelelően gratulált neki írásban. Ezért írta 1921. február 25-ei levelében, hogy „ma, azon a napon, amely valójában az Ön individualitásának ebben a megtestesülésében a születése napja kellett hogy legyen, noha mostanáig mindig február 27-ét tekintettük annak…”

A 19. században nem volt ritka, főként félreeső és falusias katolikus vidékeken, hogy az egyházi anyakönyvekben, illetve a születési bizonyítványokban a testi születés időpontja helyett - a szellemi születés jeleként - a keresztelő napját tüntették föl.

Hogy Rudolf Steiner ezt a pontatlanságot később miért nem javította ki, és hogy miért tartotta fönn a továbbiakban is ezt az ezáltal keletkezett sokéves „hagyományt”, például az Életutam című önéletírásának első fejezetében (ahol még 1923 végén is azt írja Rudolf Steiner, hogy „1861. február 27-én születtem Kraljevecben”), az továbbra is rejtély marad, noha ezzel kapcsolatban különféle okokat lehetne felhozni, ezek azonban túllépnék ennek a közleménynek a kereteit.

[Ezen a ponton zárul Prokofjev előadása és ennek alapján írott cikke, ám a szerző éppen ezeknek az okoknak a feltárásával bővítette ki írását ebben a tanulmánykötetében.]

Először is, mivel nem kizárt, hogy a születés időpontját hibásan jegyezték be az egyházi anyakönyvbe, így elképzelhető, hogy Rudolf Steiner később, amikor észrevette ezt a pontatlanságot, akkor ebben a szellemi világ egyértelmű üzenetét látta, mintegy annak intő jelét ismerte fel benne. Hiszen ez [az elírás] a későbbiek során megvédte őt mindazoktól a visszaélési lehetőségektől, amiket tisztátalan célból, a sötét okkult erők oldaláról művelhettek volna a valódi születési időpontjával. Hiszen Rudolf Steiner volt az első olyan újkori beavatott, aki teljesen nyíltan és nyilvánosan működött, és az ezzel kapcsolatos veszélyeket semmiképpen sem szabad alábecsülnünk.

A sorsnak ez a beavatkozása - egy magasabb szempontból nézve - mégiscsak megfelelhet a valóságnak. Hiszen ahogy már korábban említettük, Rudolf Steiner február 25-én nagyon gyenge, törékeny gyermekként jött a világra, és attól tartottak, hogy nem fog életben maradni. De két nap után elmúlt ez az életveszély, s így már bízhattak benne, hogy a gyermek mégis életben marad.

Szellemi szempontból ez a helyzet azt jelenti, hogy a február 27-ei keresztelőig még nem dőlt el a kérdés, hogy Rudolf Steiner entelechiája [szellemi lénye] megmaradhat-e ebben a testben, vagy visszahúzódik a szellemi világba. Csak két nappal a születése után határozta el végleg Rudolf Steiner entelechiája, hogy megtestesül, és most már készen állt arra, hogy birtokba vegye ezt a fizikai testet mint eljövendő földi életének eszközét. Rudolf Steiner később ezért beszélhetett joggal február 27-éről is úgy, mint születése napjáról, még hogyha nem is fizikai értelemben.

Egy olyan magas fokú beavatottnak az életét, mint amilyen Rudolf Steiner volt, nem lehet csak azok szerint a szokványos, túlságosan is emberi mértékek szerint mérni, ahogyan az egy átlagember esetében teljesen jogos volna. Egy igazi beavatott földi élete egy misztérium, amely teljes egészében talán csak egy hozzá hasonló beavatottnak nyilatkozhat meg, olyasvalakinek, aki maga is egyike a Földet vezető beavatottak körének.

Fordította: Korcsog Balázs

forrás:novalis.hu

- - - - - 

Japán csillagász: Az Univerzum egy hatalmas tudatosságból született

A csillagász, aki 40 percig halott volt – és visszatért az univerzum eredetének titkával. 

Amit látott, az örökre megváltoztathatja a valóságról alkotott képedet.

Tsuruhiko Kiuchi (1954-2024) egy halálközeli élményben látta meg 

az univerzum és a Föld eredetét

(fotó: laviestella.co.jp)

Egy látszólag átlagos 1977-es napon egy 22 éves japán csillagászt, Tsuruhiko Kiuchit, sürgősen kórházba szállítottak egy ritka bélbetegség miatt. Alig néhány óra leforgása alatt megállt a szíve. Az orvosi személyzet kétségbeesetten próbálta újraéleszteni, miközben a szülei rémülten nézték végig.

Kiuchi 40 percig klinikailag halott volt.

Aztán, minden orvosi törvényszerűségnek ellentmondva, visszatért – és magával hozott egy olyan rendkívüli történetet, amely alapjaiban kérdőjelezi meg a valóságról, az időről és magának az Univerzumnak a keletkezéséről alkotott elképzeléseinket.

Kiuchi egy üstököst keres a Yatsugatake-hegyen található, 

egyedi megrendelésre készült binokuláris távcsövön keresztül.

Kiuchi történetét nemcsak maga az élmény teszi különösen lenyűgözővé, hanem az is, hogy ki volt ő: egy szkeptikus, vallástalan tudós, aki később Japán egyik legismertebb csillagásza lett, négy üstököst fedezett fel, és még egy aszteroidát is elneveztek róla.

Ez nem csupán egy újabb halálközeli élmény fényalagutakkal és elhunyt rokonokkal való találkozásokkal. Ez egy olyan tudós története, aki azt állítja, hogy átszelte az időt és a teret – és bizonyítékokkal tért vissza.

Az alagúton túl: egy tudományos elme szembesül a lehetetlennel

Mint sok halálközeli élmény esetében, Kiuchi utazása is a megszokott alagúttal és fénnyel kezdődött. De ami ezután történt, az élesen eltért a tipikus beszámolóktól.

Miután egy virágzó réten találta magát és átkelt egy folyón, Kiuchi öt, fehérbe öltözött alakkal találkozott. Köztük volt apjának nővére – egy nagynéni, aki röviddel Kiuchi születése után halt meg, akivel soha nem találkozott, és akit fényképen sem látott soha.

De az igazán rendkívüli dolog még csak ezután következett.

Amikor Kiuchi tudata visszatért a kórházi kórterembe, megdöbbentő felfedezést tett: látta a saját testét az ágyon feküdni, miközben édesanyja zokogott, édesapja pedig némán állt mellette. Hallotta, ahogy az anyja kimondja, hogy ő meghalt.

„Rájöttem, hogy nincs fizikai testem – írta később Kiuchi. – Láttam, hallottam és éreztem a szagokat, de nem tudtam tapintani vagy ízlelni. Át tudtam menni a falakon, mégis éreztem a levegőt és a hőmérsékletet.”

A fizikát meghazudtoló felfedezés: az azonnali helyváltoztatás

Ami ezután történt, az mély tudományos felismerésre vezette Kiuchit.

Amikor az édesanyjára gondolt, aki épp akkor hagyta el a kórtermet, azonnal mellette termett – az anyja éppen a nővérét hívta telefonon. Amikor a nővérére gondolt, rögtön az autójában találta magát, miközben az a férjével a kórház felé tartott.

„Ez az azonnali helyváltoztatás valami alapvető dologra ébresztett rá – magyarázta Kiuchi. – Ha lehetséges az azonnali mozgás, az azt jelenti, hogy az idő és a tér, ahogyan mi ismerjük, nem létezik.”

Tudósként Kiuchi azonnal felfogta a lényeget: ha képes azonnal mozogni a térben, vajon képes-e az időben is utazni?

Időutazás: a tudós legfőbb kísérlete

Kiuchi elhatározta, hogy próbára teszi az elméletét, és megkísérel visszatérni a gyermekkorába. Legnagyobb meglepetésére sikerrel járt.

Egy fontos pillanatban találta magát, hétévesen, amikor a nővérével játszott a folyóparton. Abban az emlékben egy nagy kő kezdett gurulni a testvére felé, ő pedig félrelökte, miután meghallotta a „Vigyázz!” kiáltást.

Ezt a jelenetet már felnőtt tudatával szemlélve meghökkentő felfedezést tett: a hang, amely figyelmeztette a fiatalabb énjét, az ő saját hangja volt. Ő maga tért vissza a múltba, hogy megmentse a nővérét – ezzel létrehozva egy időhurkot, amely gyermekkora óta nem hagyta nyugodni.

Ezután Kiuchi a jövőbe utazott – és meglátta magát 40 évesen, amint egy egyetemen tart előadást. Akkoriban, 22 évesen, még semmiféle tudományos pályára vonatkozó terve nem volt.

„Láttam, amint csillagászatot tanítok a diákoknak – emlékezett vissza. – Huszonkét évesen még elképzelni sem tudtam, hogy valaha professzor leszek. De évtizedekkel később pontosan így történt.”

Az időutazás bizonyítéka: felirat a templomban

Annak bizonyítására, hogy az élményei nem pusztán hallucinációk voltak, Kiuchi valami rendkívülire szánta el magát: elhatározta, hogy fizikai bizonyítékot hagy az időutazásáról.

Ötszáz évet utazott vissza a múltba, és – ahogy ő fogalmazott – „egy másik ember tudatával összekapcsolódva” belevéste a nevének két írásjelét a Tosza-szentély egyik oszlopába.

Miután felébredt a klinikai halál állapotából, az első útja ehhez a szentélyhez vezetett. És valóban – a bevésett jelek, bár megkoptak az idők során, még mindig láthatóak voltak.

Sőt, a szentély történelmi krónikáiban találtak egy ötszáz évvel ezelőtti bejegyzést, amely „az oszlopon egyetlen éjszaka alatt rejtélyesen megjelent írásjelekről” szólt, amit a papok isteni jelként értelmeztek.

Az Özönvíz: nem mítosz, hanem kozmikus katasztrófa

A sikerein felbátorodva Kiuchi még messzebbre merészkedett – 15 000 évet utazott vissza a Föld múltjába. Amit ott látott, az alapjaiban kérdőjelezi meg az emberiség történelméről alkotott eddigi tudásunkat.

„Láttam, ahogy a Földet víz borítja – ugyanazt a Nagy Özönvizet, amiről az ősi mítoszok szólnak – magyarázta. – De ezt nem isteni büntetés okozta, hanem a Föld ütközése egy üstökössel.”

Kiuchi szerint az üstökös főként jégből állt. Amikor elhaladt a Föld mellett, bolygónk magához vonzotta a jeget a légkörbe, az pedig megolvadt, és a világtengerek szintjének körülbelül 2000 méteres emelkedését okozta.

„Az özönvíz előtt létezett egy fejlett civilizáció – az, amit mi Atlantisznak nevezünk. Ezek az emberek jóval magasabbak voltak a mai embereknél, több száz évig éltek, és olyan technológiákkal rendelkeztek, amelyeket a mai napig nem sikerült újraalkotnunk.”

Sőt, Kiuchi azt állítja, hogy dinoszauruszokat is látott – de nem őskori lényekként, hanem háziállatokként, amelyeket ez az ősi civilizáció közlekedésre használt.

„Nem ők voltak az uralkodó faj, ahogyan azt hisszük. Inkább a mi lovainkhoz hasonlítottak – szelídített, békés teremtmények voltak. Ez magyarázza, hogy a mai emberek miért éreznek érzelmi vonzalmat, amikor dinoszauruszok maradványait látják.”

A Hold sötét titka

Kiuchi szerint a Hold egyáltalán nem az, aminek gondoljuk. Azt állítja, hogy a Hold annak az üstökösnek a kőzetmagja, amely a Nagy Özönvizet okozta.

„Mielőtt a Hold megjelent volna, egy nap a Földön 25 óráig tartott – állította. – Ez magyarázza, hogy sok biológiai ritmus miért működik még mindig 25 órás ciklusban, és nem 24 órásban.”

Kiuchi úgy véli, hogy a Hold hatása alapvetően megzavarja az élet egyensúlyát a Földön.

„Az a félelem, amit a farkasok teliholdkor éreznek, nem misztikum. Ez egy kozmikus trauma genetikai emlékezete – mondta. – A Hold gravitációs hatása nemcsak az árapály jelenségét befolyásolja, hanem az emberek érzelmeit és viselkedését is.”

Az Univerzum eredete: nem Ősrobbanás, hanem egy tudatos mező

Kiuchi legmélyebb felismerése akkor történt, amikor megpróbálta meglátni az Univerzum keletkezésének pillanatát.

Csillagászként arra számított, hogy az Ősrobbanás-elmélet igazolását látja majd – egy végtelen sűrűségű pontot, amelyből az Univerzum létrejött.

De amit látott, az megváltoztatta a valóságról alkotott felfogását.

Az Univerzum a Nagy Tudatosságból született

„Az Univerzum nem anyagként indult – magyarázta. – Hanem egy hatalmas, fizikai forma nélküli tudatként. Ez a tudat egy torzulást élt át – mint egy gyűrődés egy szöveten – és ezekből a torzulásokból jöttek létre az első részecskék, amelyek az eredeti elváltozás által meghatározott minták szerint keringtek.”

Ez a nézőpont teljesen felforgatja a modern fizikát: nem a tudat származik az anyagból, hanem az anyag a tudatból.

Összekapcsolt lélek: miért vagyunk mindannyian egyek

Kiuchi élményei az emberi tudat mélyebb megértéséhez vezették.

„Amikor meghalunk, az egyéni tudatunk egy ideig még fennmarad – magyarázta. – Aztán visszatér abba az egyetemes tudatba, amelyből minden élet származik. Mi ugyanannak a tudatnak az egyedi kifejeződései vagyunk.”

Ez új értelmet adott Kiuchi számára a mennyország és a pokol fogalmának. Elmondása szerint a halál után az ember megtapasztalja tetteinek következményeit – jókat és rosszakat egyaránt – azok szemszögéből, akikre hatással volt, mielőtt eggyé válna a mindenséggel.

„Aki szenvedést okozott, az megtapasztalja azt a szenvedést az áldozat nézőpontjából. Ez nem büntetés, hanem az egyensúly helyreállításának természetes folyamata, mielőtt visszatérne az egységbe.”

Tudomány, hallucináció vagy az igazság felvillanása?

A szkeptikusok Kiuchi történetét hallucinációnak tarthatják, amelyet DMT vagy más, a halál pillanatában felszabaduló idegi átvivőanyagok okoztak. Maga Kiuchi is számolt ezzel a lehetőséggel.

„Az alagút, a fény, a találkozások elhunyt rokonokkal – mindez könnyen lehet az agy kémiája által előidézett hallucináció – ismerte el. – De hogyan tudja egy haldokló agy „kitalálni” a jövő pontos eseményeit, amelyekről a leghalványabb fogalmam sem volt? Hogyan képes olyan ellenőrizhető történelmi részleteket létrehozni, amelyekről én sohasem tudtam?”

Tudományos szemlélete arra késztette Kiuchit, hogy alaposan megvizsgálja saját élményeit. Ellenőrzésre törekedett, beleértve annak a szentélynek a felkeresését is, ahol állítólag öt évszázaddal korábban nyomot hagyott.

Bár történetének sok eleme nem bizonyítható, néhány előrejelzése – például a tudományos pályafutása – valóban pontosan úgy teljesedett be, ahogyan azt látta.

A szerencsés véletlenek új megközelítése

Kiuchi egyik legérdekesebb gondolata azokra a hihetetlenül szerencsés pillanatokra vagy véletlen egybeesésekre vonatkozik, amelyek mindannyiunkkal megtörténnek.

„Lehetséges, hogy azok a pillanatok, amikor csodával határos módon elkerülsz egy bajt, vagy rendkívüli szerencsét tapasztalsz, a jövőbeli „éned” beavatkozásai – vetette fel. – Azokban a rövid pillanatokban, amikor a tudat a halál után felszabadul a test alól, visszatérhetünk életünk kritikus pontjaihoz, és enyhén befolyásolhatjuk az eseményeket.”

Ez egyfajta személyes időhurkot feltételez, ahol az ember tapasztalatai fokozatosan javulnak az ismétlődő beavatkozási ciklusok révén.

„Talán azok, akiknek különösen nagy szerencséjük van, vagy akik nem egyszer kerülték el a veszélyt, egyszerűen több ilyen cikluson mentek már keresztül. És minden egyes ciklussal az életútjuk pontosabbá és kedvezőbbé válik.”

A tudományos határokon túl

Kiuchi története arra késztet bennünket, hogy újraértékeljük a valóságról, a tudatról és magáról az Univerzumról alkotott legalapvetőbb elképzeléseinket.

Arról tanúskodik, hogy a tudományos ismeretek, bármennyire is lenyűgözőek, talán csak a valóság egy szeletét képesek megragadni. Lehetséges, hogy a létezésnek vannak olyan dimenziói, amelyek túlmutatnak a jelenlegi érzékelésünkön és fogalmainkon.

Akár szó szerinti igazságként, metaforaként vagy idegélettani jelenségként értelmezzük Kiuchi történetét, mindenképpen tágítja a lehetségesről alkotott fogalmainkat.

A legmegdöbbentőbb a történetében nem is annyira annak tartalma, hanem a forrása: egy szigorú, szkeptikus tudós, aki az életét a kozmosz tanulmányozásának szentelte, és legnagyobb felfedezéseit nem egy teleszkópon keresztül, hanem saját élettevékenységének átmeneti megszűnése közben tette.

- forrás:liked.hu -

- - - - - -

Vangelis - Cosmos - videó

John Everett Millais: Ofélia

 

Az Ofélia John Everett Millais brit festő 1851–1852 során festett képe

Olaj, vászon

Sir John Everett Millais Ophelia című festménye egy olyan pillanatot örökít meg, amely egyszerre lágy és fájdalmas, mintha a művészet maga is egy megszakadt történet része lenne. Az egész festmény egy csendes tragédia: Ophelia, Hamlet kedvese, elmerül a folyóban, miközben a víz lassan elnyeli őt, ahogyan a szavak, a szerelmi csalódások és a lelki zűrzavarok mind 

egybefonódnak sorsában.

Millais nemcsak a halál pillanatát festette meg, hanem a halál előtti fájdalmat is: a lány kifejezésében egy végtelen szomorúság és egyfajta lemondás tükröződik. Arca megnyugvó, mintha már nem is tudna sírni, csak egyszerűen elengedi mindazt, ami addig a világából volt. Az arca és testtartása mégis, mintha szomorú csendességgel búcsúzna – nemcsak az életétől, hanem attól a világtól is, ami elfordult tőle.

A körülötte lévő természet – a virágok, a fák, a víz – mind egyfajta különös nyugalmat árasztanak. A víz, amely a halál helyszínéül szolgál, egyben az elkerülhetetlen sorsot is szimbolizálja, miközben a virágok, különösen a hibiszkusz és az ibolya, mind a lány elveszett ártatlanságát, a már végleg elhalványult szerelmet jelképezik.

Millais aprólékosan megfestette az egész jelenetet, minden levelet, minden vízcseppet, mintha maga is a történet részévé akarna válni. Ophelia nem csupán egy szereplője Shakespeare tragédiájának, hanem egy szimbólum is, aki a szeretet, a kétségbeesés és a végzet összefonódó pillanatait jeleníti meg a vásznon. A festmény egyszerre gyönyörű és szívszorító, mintha a világ minden fájdalma egyetlen szempillantásba sűrűsödne.

- forrás:Merj élni -

- - - - - -

Ugorj a képbe - John Everett Millais: Ofélia - videó

forrás:Rita Budai