Nyitott kézzel szeretni

A héten egy barátommal beszélgetve eszembe jutott egy történet, amit a nyáron hallottam.

„Egy könyörületes személy, látva hogyan küszködik egy pillangó, hogy kiszabadítsa magát a bábból, segíteni akart neki, nagyon gyengéden kitágította a szálakat kialakítva egy kijáratot. A pillangó kiszabadult, kibujt a bábból, bizonytalanul bukdácsolt, de nem tudott repülni. Valamit ez a könyörületes személy nem tudott, és ez, az hogy csak a megszületés, kibújás küszködésén keresztül tudnak annyira megerősödni a szárnyak, hogy repülni lehessen velük. Megrövidített életét a földön töltötte, sose ismerte a szabadságot, sosem élt igazán”

Én úgy mondom nyitott kézzel szeretni. Ez egy olyan tapasztalat, ami lassan ért meg bennem, a fájdalom tüzében és a türelem vizében kovácsolódva. Azt tapasztalom, hogy muszáj felszabadítanom azt, akit szeretek, mivel ha rákulcsolódok, rácsimpaszkodok, vagy megpróbálom irányítani, azt vesztem el, amit megtartani próbálok.

Ha én megpróbálok megváltoztatni valakit, akit szeretek, mivel úgy érzem, én tudom milyennek kéne lennie, akkor egy nagyon értékes jogától fosztom meg, a jogtól, hogy felelősséget vállaljon saját életéért, választásaiért. Létformájáért. Valahányszor ráerőltettem a kívánságomat, vagy akaratomat, vagy megpróbálok hatalmat gyakorolni fölötte, megfosztom a fejlődés, érés teljes lehetőségétől, az én birtoklási vágyammal korlátozom és keresztezem, és teljesen mindegy, mennyire jó szándékkal.

Korlátozni és sérteni tudok a legkedvesebb óvó cselekvésemmel, és védésem, vagy túlzott figyelmem szavaknál ékesszólóbban tudja mondani a másik személynek „Te képtelen vagy magadra vigyázni, nekem kell veled törődnöm, rád vigyáznom, mert te az enyém vagy. Én vagyok érted felelős”.

Ahogy tanulom és gyakorlom, egyre inkább azt tudom mondani annak akit szeretek: Szeretlek téged, értékellek téged, tisztellek és bízom benned, hogy birtokában vagy, illetve ki tudsz fejleszteni magadban olyan erőt, képességet, hogy mindazzá váljál ami lehetséges számodra, ha én nem állok az utadba.

Annyira szeretlek, hogy teljesen felszabadítalak, hogy egymás mellett sétáljunk örömben és bánatban. Együtt fogok veled érezni, ha sírsz, de nem foglak arra kérni, hogy ne sírj.

Törődni fogok a szükségleteiddel, támogatni foglak, de nem tartalak vissza, amikor egyedül tudsz menni. Mindig készen fogok állni, hogy veled legyek a bánatodban, magányodban, de nem fogom elvenni tőled. Igyekezni fogok, hogy figyeljek a szavaidra, azok jelentésére, de nem ígérem, hogy mindig egyet fogok veled érteni. Néha dühös leszek, és akkor ezt olyan nyíltan meg fogom neked mondani, hogy ne kelljen a különbözőségeink miatt elutasítást, vagy elidegenedést érezne. Nem tudok mindig veled lenni, nem hallom mindig, amit mondasz, mert van, amikor magamra kell figyeljek, magammal kell törődjek, és ilyenkor is olyan őszinte leszek veled, amennyire tudok.

Nem vagyok képes mindig távol tartani a kezemet a bábtól, de már egyre jobban megy.

forrás: Ruth Sanford: Nyitott kézzel szeretni


Különleges migráló királylepkék - videó
forrás:euronews 

Különleges migráló királylepkék
Mexikóban alszanak téli álmot az úgynevezett amerikai királylepkék. Kanada déli, valamint az Egyesült Államok északi és középső részéről érkeznek déli pihenőhelyükre. A kontinens északi országaiban csak április és augusztus között tartózkodnak.
Míg egy normál felnőtt pillangó 4-5 hétig él, az úgynevezett "Matuzsálem generáció" az amerikai királylepkék egy különleges nemzedéke, amely 7-8 hónapig élhet: ezalatt fejezik be a migrációs-hibernációs-reprodukciós-visszatérési ciklusukat.
Ezek a pillangók ugyanis nem tisztelik a határokat, másfél hónapot töltenek vándorlással, azután öt hónapot a hibernációs helyszínen. 4 ezer kilométert repülnek egy év alatt a kanadai tóvidékről a Mexikó középső részén lévő erdőkbe. Naponta mintegy 130 kilométert tesznek meg. Azok a rovarok, amelyek túlélik ezt a migrációt, végül visszatérnek a kontinens északi részére.
forrás: euronews.com

A Mindennapi élet mágiája

Az emberi lét a múlt és a jövő két pontja között játszódik le. Mindannyian a rejtélyes múltból az ismeretlen jövő felé tartunk. Az ember általában a születés és a halál két sorompója közé beszorítva küzd titokzatos ösztönzései megvalósításáért. Úgy érzi, hogy e rövid intervallumba kell bezsúfolnia reményeit, ambícióit, szerelmi vágyait. Homályos célja elérésére, amelynek a “boldogság” fedőnevet adja, csak e villanásnyi létpillanat áll rendelkezésére. Bár e magatartás lényegében helytelen, mivel éppen a sóvárgott célhoz nem visz soha közelebb, mégis rejt valami transzcendens magot, amely a lélek tudattalan emlékezetében gyökerezik. Ez a mag az éppen folyamatban lévő inkarnáció fontosságának sejtelme.

Sem a hatalom, sem a jólét, de még a tudás, megértés, bölcsesség sem önkéntes adományai az életnek. Nincsen olyan külső vagy belső eredmény, amelyet ne előztek volna meg nagy erőfeszítések. A “sikeres” ember sikereinek feltétele képességeiben, magatartásában, az erre való törekvésének tisztaságában van meg.

Valamilyen formában mindenki produkálhat. Mindenki világító, melegítő, életmentő és életmegújító központja lehet egy erőkörnek, amelyből merítenek, s amelynek fényét a visszaverődés törvényénél fogva megsokszorozzák. Aki fényt áraszt, az átfűti maga körül az atmoszférát, s ebben a hőben saját fénye is váratlan, csodálatos inspirációktól izzik fel.

Az ember, ha környezete nyomasztó, terméketlen, fejlődésgátló, kiléphet belőle. Megváltoztathatja környezetét.

Ha elménk megtalálta az ideált, az életcéllá vált ideál mágneses pólusként vonz bennünket magához.

Szavaink, mozdulataink, mint önkéntelen rituálék, amelyek erőket indítanak el, különféle hatásokat provokálnak környezetünkből, végül visszahatnak ránk.

A “szerencsés” ember derűs és határozott. Soha nem panaszkodik. Akkor sem siránkozik, ha valami csapás éri. Bajai recitálásával nem terheli közvetlen környezetét, mert ösztönösen tudja, hogy ebben nincs semmi konstruktív. Ha problémáját valakivel megbeszéli, olyan embert választ ki erre a célra, akiben megvannak a segítség feltételei. Mert a szolidaritás az emberi együttlét alapja. Senki sem maradhat teljesen önmagába zártan. Élete bizonyos pillanataiban feltétlenül szüksége van megnyilatkozásra, és olyan inspirációkra, amelyeket csak egy másfajta, saját egyéniségét kiegészítő lénytől kaphat. Ezt a szolgálatot egyedül attól kívánja, aki nyújtani tudja.

A “szerencsés” emberállító módban beszél. Olyan célokat tűz ki, amelyeket elérhet, ha megteszi érte a szükséges erőfeszítéseket. S ő tudja, hogy megteszi. Bizakodása nem irreális optimizmus, hanem meggyőződés abban, hogy ideáljainak megvalósítása a legnagyobb mértékben tőle függ.

A “szerencsés” ember nem odáz el semmit. Tennivalóit, amint felmerülnek, elintézi. Nem vár mások példájára, hanem cselekszik. Munkájánál nem veszteget időt aprólékos pepecseléssel, hanem nagy vonalakban dolgozik. A részletek lebonyolítására mindig talál segítőtársakat. Természetesen pontos, jókor érkezik. Puszta atmoszférája, készsége és aktivitása támogatókat idéz. Mindig ad, pozitív erőket áraszt, vonz, köt és meggyőz, tehát kap barátságot, érdeklődést, jóakaratot.

Figyelemmel kell lennünk arra, hogy a “szerencsés” ember gyakran egyáltalán nem boldog, s főként nem harmónikus.

Siker az, ha valaki önmagát is meggyőzi, felemeli, átvilágítja, mialatt konstruktív célja felé törekszik. Szerencse az, ha valami nagyszerű ideál kreatív szolgálata közben másoknak is adni képes.

A barátságtalan légkört árasztó embert taszító, láthatatlan örvény zárja körül. A panaszkodó ember a legjobb szándékot is kimeríti. A panaszkodás vámpírizál, tehát ösztönösen elzárkóznak tőle.

A félelem és az elkeseredés betegséget okoz, és balsorsot idéz fel.

Soha, senkihez ne legyünk barátságtalanok, még gondolatban sem!

Ne panaszkodjunk!

Ne engedjük át magunkat elkeseredésnek és félelemnek.

Kerüljük a gonosz, maró, elégedetlen gondolatokat és hangos definíciókat!

A pozitív egyéniség alaposan átgondolja tennivalóit, ami egy helyzetben rajta múlik. Agyából kirekeszti a gyengítő, ismétlődő gondolatsorokat, mert elegendőnek tartja, ha a megfelelő pillanatban koncentrál arra, amit tennie kell. Addig nincs vele dolga. Annak latolgatása sem tartozik rá, hogy mi lesz, ha kudarcot vall. Ezt fel sem tételezi. A dolgok jó kimenetelében való derűs bizakodással tekint az események elé, erre készül. Ha valami nem sikerül, következményeit ráér majd feldolgozni, amikor szembesül vele. A befejezett tények erőt adnak elviselésükhöz.

Tudja, hogy a vámpírizáló gondolatokat kirekesztő tilalom csak úgy lehet sikeres, ha érdeklődése fókuszába valami erős, színes, más irányú tartalmat állít.

Gondolataink determinálják körülményeinket. Az ember szellemi tevékenysége, fizikumának működése és sorsa között szoros kapcsolat áll fenn. Aki sorsán, depresszióin, démoni kötésein úrrá akar lenni, annak úrrá kell lennie gondolatain.

A konstruktív, pozitív ember tudja, hogy útja különféle küzdelmeken, akadályokon át az önmegváltás célja felé vezet. Kitartás és akarat segítik előre, intuíciója irányítja.

Környezetünk csak úgy fog hozzánk alkalmazkodni, ha először mi alkalmazkodunk hozzá. Az alkalmazkodó embert kedvelik, s akit kedvelnek, annak kedvezni igyekeznek.

Türelem, kitartás, szilárd várakozásra, kivárásra való képesség erős, egészséges akarat jele. Legtöbb nagyszabású elgondolást csak a kitartó, türelmes munka teszi megvalósíthatóvá.

A hallgatás erőt akkumulál. Ezért, ha a körülmények azt kívánják, hallgassunk és várjunk. A hallgatásba feszült akarat, amely mögött tudás és félelem nélküli merészség várakozik, megérleli számunkra az időt. Ha valamely törekvésünkben létre tudjuk hozni magunkban ezt az attitűdöt, csodálkozva fogjuk tapasztalni, hogy e türelmes, uralt, szívós belső izzás vonzani kezdi kívánságunk tárgyát, s anélkül, hogy látható gesztusokat tennénk feléje, a cél közeledik felénk.

Világunkban, amelyben az események túlnyomó része kedvezőtlen, szükségünk van minden csepp idegerőre. Ne keseregjünk tehát változhatatlan dolgok fölött, hanem keressük meg az ember felemelkedését szolgáló rejtett értelmüket.

Az emberekkel nem csak érdemes, hanem magasabb kötelesség is foglalkozni. Segítenünk kell rajtuk legjobb tudásunk szerint, mert ez a cselekmény belső, isteni törvény. Segítenünk kell rajtuk úgy, ahogy leginkább el tudják fogadni. Tettel, szóval, hallgatással, vagy példával. Tapintatosan, nagy intuícióval és határtalan megértéssel. Ezért születtünk, ez életünk fő feladata.

A környezetünkkel szemben tanúsított jóindulat láthatatlan, pszichomagnetikus zónát teremt körülöttünk. Vonz és megnyugtat. E pszichikai atmoszféra semlegesíti a rosszhiszemű intrikát.

Agyunk ugyanúgy működik, mint egy rádió-adóállomás. Minden sötét romboló gondolat hasonló rezgésű rövidhullámnak felel meg, és a mélytudat rétegeiben kitűnő felvevő állomások működnek. Semmit el nem gondolhatunk egy bizonyos érzés vagy indulat intenzitásával, anélkül, hogy környezetünk tudattalanja erről tudomást ne szerezne.

Az egyensúly, a semleges, tiszta, jóindulattal áthatott harmónia alacsony frekvenciájú hullámokat bocsát ki. Az alacsony frekvenciájú hullámok elpihentetnek, megnyugtatnak.

Közismert dolog, hogy a feljebbvalóival szemben senki sem ideges. Az önuralom képessége mindenkiben megvan. Az idegesség kitombolása a feszültségektől való szabadulás legreménytelenebb, legveszedelmesebb formája. Ne higgyük, hogy bárkivel szemben büntetlenül lehetünk utálatosak. Az általunk kisugárzott pszichikai méreg visszahat ránk.

Ha erőt vesz rajtunk az idegesség, gondoljunk arra, hogy az ember, akivel szemben állunk, életünk titkos kémje, bíránk vagy ítéletünk feloldója. Általa vizsgázunk. Irritáló lénye ott, azon a ponton sorsunk misztériumának fontos próbáját jelenti. Minden alkalom, mikor a dühödt idegroham feszítő gőzeit sikerül az értelem szelepén át megenyhítenünk és feloldanunk, nagy erőhöz juttat, izmosodik az önuralmunk. És minden siker újabb siker alapját veti meg. Az önuralom önmagunknak adott gondolatparancs, ami erkölcsi meggyőződésből fakad. Az ember nívóját erkölcsi gátjai mennyisége és milyensége szabja meg.

Az ember összefügg a mindenséggel, és benne minden élőlénnyel.

A népszerű ember fényt hordoz magával. Ha belép valahová, a légkör derűsebbé válik, s az emberekben homályos várakozás és remény támad.

Az alkalmazkodás sohasem meghunyászkodás.

A nagy, időtálló barátságok éppolyan ritkák, mint az egész életre szóló szerelmek. Az adottságoknak ugyanolyan különleges találkozása szükséges hozzá. A barát legmélyebb értelmében annyit jelent, hogy nem ellenfél.

Barát az, akinek megmutatkozunk, akinek résztvevő érdeklődése hozzásegít bennünket ahhoz, hogy legkibeszélhetetlenebb dolgainkat megfogalmazzuk, s általa megszabaduljunk a szavaktól, amelyek nehezek, mint a kövek. Barát az, akinek segítségével megszabadulhatunk az önmagunkat marcangoló gondolatoktól. Aki barátságra szomjazik, annak először jó baráttá kell válnia. Óhaja, törekvése irányába neki magának kell kiválasztania azokat a hívójeleket, amelyek a rokon rezgésű társat megidézik. Ha a kapcsolat létrejött, konzerválása nagy áldozatkészséget, tapintatot és mértéktartást igényel.

1. Soha ne engedjünk a csábításnak, hogy az együttlétek idejét egyedül saját ügyeinkkel töltsük ki.

2. A létrejött viszonylatot ne tekintsük csereüzletnek, amelyben mi áldozatokat hozunk ugyan, figyelmet, gyöngédséget adunk, de ennek ellenértékét a legmagasabb árfolyamon megköveteljük. Minden követelés ellenkezést szül. Minden birtoklás, kisajátítás a diktatúra egy formája, amelynek forradalom vet véget. Legbiztosabb módja, hogy elveszítsünk valakit, ha tűzzel-vassal biztosítani akarjuk. De elveszíthetetlenül magunkhoz láncoljuk, ha az ő érdekét és érdeklődését szolgálva, misztikus magányát feloldva, ideáljait megosztva nélkülözhetetlenek leszünk számára.

3. A túl gyakori és túl hosszas együttlétek dogmatizálják, egészségtelenül összefüllesztik, végül felőrlik a barátságot.

4. Kritizálni, terelni, figyelmeztetni csak úgy helyes és konstruktív dolog, még a legszorosabb viszonylatokban is, ha egyidejűleg nem fukarkodunk a bátorítással, sőt a megérdemelt dicsérettel sem.

5. Minél több figyelmet fordítunk örök értékű témák, magasabbrendű problémák közös tárgyalására, minél több asztromentális élmény vegyíti össze szellemi és lelki erőinket, barátságunk annál különösebbé, mélyebbé válik.

6. A barátság célja az adás öröme. Az áldozat, önfeladás, önfeláldozás.

Az önbizalom, a magunkról való bizonyosság mágikus szuggesztiója, amely lenyűgözi azokat is, akiken át érvényesülését keresi, és az ő hitükön át visszahat ránk. A siker felfokozza, intenziválja az önbizalmat.

Az érzékeny, nagy tudású, értékes, intravertív egyének legtöbbször kóros önbizalomhiányban szenvednek, mégpedig azért, mert képzeletük sokkal intenzívebb, lelki elégedetlenségük pedig fokozottabb, mint az anyagias és tudatlan emberé.

Legfontosabb önbizalmunk gyógyításánál az, hogy semmiféle munkát, apró feladatot félbe ne hagyjunk, mert ezek mind nyitott sebek, amelyekben kreatív erőink folynak el. Amibe belekezdünk, azt rendületlenül, minden akadályon át vigyük végbe. Intézzük el a hátunk mögött tornyosuló kínos, szemrehányó, vádoló restanciáinkat. Szisztematikusan vegyük sorra minden problémánkat, amelyet elodáztunk.

Ne a másik embernek akarjunk imponálni, hanem mindig saját ideáljainknak próbáljunk megfelelni.

Minden társaságba, minden emberi kapcsolatba azzal a meggyőződéssel lépjünk, hogy senki se kevesebb vagy több nálunk.

Nem több, mert mindenkinek múlandó teste van, amelyet csinos, mutatós ruhái, ruganyos mozdulatai vagy gőgös pózai ellenére néhány év alatt felőröl az idő, és nem kevesebb, mert e gubóban az Isteni Önvaló szikrája él.

A nevetés a forradalom, lázadás egy formája. Detronizáljuk vele a diktátort, a nagyképű külső embert, függetlenné válunk tőle, hogy e felszabadulásban összetalálkozhassunk a belső emberrel, a szenvedővel, a szorongóval, rejtőzően infantilissal, aki halandó lénye küzdelmeiben és halhatatlanságában azonos velünk.

A negatív, lehúzó, korlátolt, rosszindulatú emberek pszichikai ragályt árasztanak. Itt feladatunk arra szorítkozik, ha környezetünkbe kerülnek, hogy szóval, példával, gondolat vagy érzés emanációkkal gyógyszert kínálunk nekik. Ha elfogadják, gyógyulni kezdenek. Ha nem fogadják el, akkor csak az idő és az elkülönítés segíthet rajtuk. De semmi esetre sem változtat állapotunkon az, ha szoros közelségükben mi is átitatódunk a fertőzéssel.

A pozitív emberek pszichikai – szellemi elixírrel táplálkoznak. Fölösleges energiáik vannak, amelyekből adni tudnak. Pozitív ember társaságában felfrissülünk, feltöltődünk. Ha valaki például derűs, érzelmileg kiegyensúlyozott tud maradni nehéz helyzetekben, hittel és bátorsággal győzi a megpróbáltatásokat, már pozitívnak számít, mert magatartása erőt áraszt.

Az, hogy születtünk, magában rejti a biztos halált. Azt kell eldöntenünk, hogy mi az élet? Miért van az élet? Mi a halál? És miért van a halál?

Ha ezt a gondolatsort végignyomoztuk, élővé tettük magunkban, nem sok félnivalónk marad, mert érdeklődésünk és törekvéseink súlypontja áthelyeződik az egyedül lényeges kérdésre: mi az élet célja. Mi az élet kozmikus célja, és a kozmikus célon belül mi az egyéni célunk fejlődésünk jelen etapjában.

Sajátos célunk – az egyetemes célon belül – egyéniségünk megfinomítása különféle lehetőségek, élmények, kísértések, provokációk, tapasztalatok csiszolókorongján. Az, hogy ideáljainkat felszínre hozzuk, megvalósítsuk és kiéljük. Hogy hányféle átmeneti cél felállítására és túlhaladására van szükségünk ehhez, az egyedül szellemünk rejtett törvényétől függ. E vita a megvilágosodott individumban dől el. Az ember agya alacsonyabb és magasabb világok között közvetítő konvertálókészülék. Ez a hivatása. Ez teszi a lét főszereplőjévé. Teremtő ideálok nélkül a szellem elhomályosul, a lélek kialszik, és a test betegségekben hull szét. A cél: mágnes, amely légvonalban vonzza magához azt, aki összekapcsolódik vele. Átmeneti célokon túl újabb és újabb célok bukkannak elő, de mindegyik átvezet egy fontos szakaszon, amelyen e célok nélkül nem tudtunk volna keresztülhatolni.

- forrás: Szepes Mária: A Mindennapi élet mágiája (kivonat) -

- - - - - -

A teljes könyv itt olvasható:

https://docplayer.hu/37455761-Szepes-maria-a-mindennapi-elet-magiaja-bevezetes.html

- - - - - - 

Szepes Mária - A mindennapi élet mágiája | 1- 11. fejezet| Hangoskönyv

https://www.youtube.com/watch?app=desktop&v=KyOBArzv2Vw

- - - - - -

Szepes Mária - Ismerd meg önmagad! - videó

A fogyasztói társadalom, mint az emberiség rákfenéje - spirituális szemszögből

 Az emberiség történelme során valószínűleg még sosem volt annyira kártékony rendszer hatályban, mint amilyen napjainkban a fogyasztói társadalom rendszere. Amely ország vagy nép azonosul vele, gyakorlatilag halálra ítéli magát, s a bolygót is.

Sok más butasággal együtt ez az őrület is az Egyesült Államokból indult világhódító útjára. Legfontosabb alappillére, hogy az anyagot tekintse elsőrendűnek, egyedül létezőnek, isteneként pedig - ebből követezően - a pénzt nevezi meg. Egy velejéig hazugságra épülő rendszer ez, megannyi illúziójával, csalfa értékeivel, természetellenes vágyaival együtt. Kőkemény üzlet, melyben az egyén még abban a tudatban is éli az életét, hogy a lehető legjobb úton és legjobban jár, miközben csupán - még ha időközönként kellemesnek is tűnő, de - lassú, fájdalmas halált hal, az életterével együtt.

A fogyasztói társadalom alapgondolata, hogy fogyassz, fogyassz és megint fogyassz. Nem érdekes, mit és az sem, hogy szükséged van-e rá, de csináld. Élj abban a tudatban, hogy mindössze annyi a világ, amennyit látsz és érzékelsz belőle, s te magad is annyi vagy csupán, amennyit most gondolsz magadról. A tested biokémiai folyamatai vagy, mely a mostani születéseddel kezdődött, és a testi haláloddal fog örökre elenyészni. Éppen ezért, minden, amit elérhetsz, azt kizárólag most érheted el. Így ne habozz, szerezz meg minél több anyagi javat, hiszen attól leszel értékesebb, kizárólag az fogja az értékedet meghatározni, hogy mennyi pénzed van, illetve hogy mennyi anyagi javat halmoztál fel. A társadalmi megítélésed, a boldogságod, a jóléted, az egészséged, mind attól fog függeni, mennyi pénzt, mennyi, pénzben mérhető értéket mondhatsz magadénak. Mivel ez a legfontosabb, ezért a célért munkálkodj bármi áron, s persze a legtermészetesebb, ha ezt mások eltiprása, elnyomása, kihasználása által teszed. Ugyan mit számít, hogyan éred el, hiszen az a lényeg, hogy a tiéd legyen, méghozzá most. Finoman belénk nevelték azt is, hogy az állatvilágban is az 'erősebb győz, gyengébb elbukik' elv érvényesül, mi pedig ugye abból fejlődtünk ki, így alapvető, ha ugyanezt a szisztémát követjük. Élj abban a tudatban, hogy egyszer élsz, s itt és most van az egyetlen lehetőséged, hogy minél magasabbra törj - persze anyagi értelemben. Végül tudd azt, hogy mindehhez hatalmas boldogság is társul, hogy akkor leszel igazán boldog és kiegyensúlyozott, ha minél több anyagi javat birtokolsz.

Erre építettek fel egy, egyébként (legalábbis ideig-óráig) kitűnően működő rendszert. Egyrészt tehát materialista világképet (ha úgy tetszik, vallást) ültettek el a felnövekvő generációk fejében, melyben az anyagot, a pénzt nevezték ki Istennek, másrészt ezt kiszolgálandó, tárgyi eszközökkel, javakkal árasztották el őket, melyek - látszólag - megkönnyítik, megédesítik az egyén életét. Hogy a rendszer valóban fenn tudjon maradni, a tárgyi eszközöket szándékosan úgy kezdték tervezni, hogy az minél rövidebb életű legyen, valamint minden esetben ilyen-olyan hiányosságot is terveztek bele, hogy minél hamarabb szükséges legyen vagy egyenesen igényleje az ember a régi kidobását és az új vásárlását. Kőkemény üzletté vált az egész élet, melyben sem a minőség, sem az emberség, sem semmi más nem számított, kizárólag az elérhető haszon, egy viszonylag nagyon szűk réteg számára, akik - épen ezért - a rendszert mai is napig is virágoztatni igyekszenek, sikerrel. Mivel ez a folyamat nem egyik napról a másikra zajlott le (hanem az elmúlt kb. 100 évben), így a rendszernek behódoló népek, személyek észrevétlenül váltak annak rabjaivá. Ráadásul nem is úgy élték meg, hogy kényszerű lenne mindez, hiszen valóságos földi mennyországgal kecsegetett, amit kínált, látszólagos kényelmi és jóléti ígéreteivel.

S az emberek szép lassan elhitték, hogy csak a fizikai világ létezik, sőt még örültek is neki, hogy végre felvilágosodva, hátat fordíthatnak a régmúltnak tűnő eszméknek, melyekben még helye volt Istennek, a szellemvilágnak, túlvilágnak és az örök életű léleknek. Örültek, hogy végre felvilágosult, civilizált népként, modern és értelmes felfogású, kényelmesnek és gazdagnak tűnő társadalomban élhettek. Megvásárolni egy új tárgyat, ami mindehhez az élethez kellett, olyan hatással volt az egyén számára, mint egy szál cigaretta a láncdohányosnak - pillanatnyi kielégüléssel, örömmel szolgált, de csakhamar követelte a folytatást, jelezvén, hogy ezek bizony csak múló örömök. A rendszer működtetői pedig, hogy véletlen se vegye észre az egyén, ezen örömök mulandó jellegét, hamis értékét, mindent elkövettek, hogy folyamatosan fogyasztói lázban tartsák az embereket, s olyan életet, társadalmat, körülményeket generáltak, hogy minél inkább elfelejtessék velük, kik is ők valójában a testükben. Akik pedig mégis próbáltak ebből kitörni, kifelé figyelni, azokat igyekeztek nevetségessé tenni. Ugyan napjainkra már enyhült a folyamatnak ezen része, lásd, már nyíltabban lehet beszélni például a szellemvilágról, mint mondjuk 20-30 évvel ezelőtt, azért még mindig köznevetség tárgya az, aki ilyen formán, nyíltan vállalja magát. Maga a fogyasztói társadalmi rendszer azonban nem enyhül, sőt, a saját meglátásom szerint még erősödik is napjainkban.

Ugyan vannak néhányan, akik kongatják a vészharangot, s igyekeznek bemutatni ezt a rendszert a maga, mezítelen valóságában, ám a nagy többség még igencsak hatása alatt van neki - ami persze érthető, hiszen egyedüli valóságként fogadta el azt. S a nagy többség a gyermekeit is ebben a szellemben neveli fel, mely nálunk, Magyarországon is tökéletesen látszik, s ez kétségtelen záloga, hogy a rendszer még koránt sincs leáldozóban. A gyermekek túlnyomó többsége azt a mintát hozza otthonról, hogy folyamatosan vásárolni kell, hogy a legnagyobb hangsúlyt arra kell fektetni, hogy minél több mindent megvehessünk, s ezért minél több pénzt kell szerezzünk, gyakorlatilag bármi áron. Akár annak az árán, hogy az egészségünk tönkremenjen a sok munkában, akár úgy, hogy másoktól - ilyen, olyan módon - elvegyük azt. Hiszen egyszer élünk, egy egyébként meglehetősen kegyetlen, a testi erő (erőszak) fémjelezte világban, s addig van boldogságunk és jólétünk, amíg a tárgyi örömöket fenntartjuk magunknak, s nem utolsó sorban addig van egészségünk is, amíg azt pénzzel fenn tudjuk tartani.

Mint írtam már, a rendszer kitűnő, legalábbis a fenntartói számára, hiszen olajozottan, tökéletesen működik, tökéletesen és velejéig megbolondította és megbolondítja az embereket, s ami a lényeg, földi ésszel felfoghatatlan vagyonokat pumpál a rendszer működtetőihez.

Ám a fogyasztói társadalom - mint a cikk címében is jeleztem -, az emberiség rákfenéje. Materialista, a mérhető és érzékelhető fizikai világon kívül minden mást elutasító világképet tart fenn az emberek tudatában, ami a valaha létezett legnagyobb hazugság. Az élet minden területére begyűrűzi azt a felfogást, hogy ha valami nem működik, cseréld le, vegyél újat. Ez a tárgyi eszközök esetében értelmetlen fogyasztást, felhalmozást eredményez, valamint soha nem látott mérvű környezetszennyezést, soha nem látott mennyiségű hulladék-termelődést okoz. A világ egyik részén a túltápláltság miatt halnak meg az emberek, a másik részén pedig a pontosan ebből fakadó alultápláltság miatt. Lelki értelemben csupán folyton fellángoló és elmúló örömöt, boldogságot, amit újra és újra ki kell elégíteni, külső forrásból, s mely végül mély depresszióba torkollik, lelki és testi kimerültséghez vezet. Az emberi kapcsolatok, értékrendek terén pedig káoszt s végül kiégést, hiszen az embertársainkkal való viszonyunkat sem megjavítani kívánjuk már, ha működésbeli zavarok lépnek fel, hanem egyenese kidobni és újat szerezni belőle. Kiégünk, mert a legtöbb esetben rájövünk a végén, hogy nem a másikat kellett volna megjavítanunk, hanem saját magunkat, valamint ez a felfogás nem veszi figyelembe azt a tényt sem, hogy a sors kit rendelt mellénk.

Ahelyett, hogy belátnánk, nem véletlenül van egy adott ember a közelünkben, s mit kíván a lelkünk belőle megtanulni, csak menekülünk előle. (Noha vannak esetek, amikor valóban távol kell tartani magunkat bizonyos személyektől, eseményektől, de ez korántsem igaz, mindig, minden esetben.) A fogyasztói társadalom kifejezetten önzővé tesz, hiszen azt a tévhitet sugallja, hogy csak te vagy fontos, és csak az számít, amit most megszerzel, másokkal aligha kellene törődnöd. Mesterségesen oly nagy igényeket generál az emberekben, hogy azt a legnagyobb többség, teljesen ugyan soha nem érheti el, de az életüket valamennyi esetben ennek a délibábnak a hajszolására áldozzák. S persze ebben a világképben, felfogásban, társadalmi rendszerben, körülményekben sajnos a gyermekvállalásnak is erősen korlátozott hely marad. Egyrészt fontosabb a kényelem, a (végső soron) önös érdekek hajszolása, valamint nyilvánvaló tény, hogy ma lehetetlenségnek tűnhet sok gyermeket vállalni és felnevelni, ugyanis egész egyszerűen a többség nem képes eleget tenni a kor által támasztott igényeknek. A többség egyszerűen képtelen annyi pénzt keresni, amivel egynél, kettőnél több gyermeket úgy felneveljen, hogy ne kelljen közben a társadalom megvetésének, megítélésének, megalázásának kitennie őket. S ez már ilyen szinten nem az egyén hibája, hiszen valóban képtelenség például egy iskolatáskát több éven át, több gyermeken is használni, amikor az sok esetben egy évet sem bír ki, s az egészség megőrzése is aligha lehetséges azon élelmiszerekkel, amelyekhez a többség képes hozzájutni, de a sort még nagyon sokáig lehetne folytatni.

Mindezek után nem meglepő, ha nemzetközi felmérések bizonyítják, hogy az úgynevezett boldogságindex mércéje többnyire a szegényebb, elmaradottabb országokban magasabb. Ahol az emberek még tudják, honnan jöttek és hová tartanak, ahol az emberek még tisztelik a másikat és megbecsülik, ha kell, megosszák azt a keveset, ami van nekik, s ahol az emberi kapcsolatok és tettek fontosak, és nem az anyagi, a pénzért vehető javak a felsőbb rendűek. Az az ország és nép pedig, akinél megveti a lábát a fogyasztói társadalom, s az teljesen azonosul vele, gyakorlatilag halálra ítéli magát általa. Egyrészt kizárja az életéből a legfontosabb létezőt, Istent - noha az úgynevezett vallásosak ezt nem így élik meg, de ameddig a fogyasztói társadalom égisze alatt élik ők is az életüket, vajmi keveset ér, ha közben templomba is járnak, ahol különböző tévtanításokat magukhoz vevén, csupán csak hiszik, hogy ettől jobb emberek lettek. Másrészt a lehető legtermészetellenesebb rendszer, ami valaha létezett az emberiség történelmében, hiszen a pénz oltárán áldozva, szembe megy a természet és az emberi (lelki) természet valamennyi törvényével. A mindig újabb és újabb impulzusokkal, a mindig jobb és jobb anyagi eszközöket kínáló látszatmegoldásokkal tartja életben az embert, aki közben elpusztítja saját magát, a környezetét, a társas kapcsolatait, végül hosszabb távon a saját faját, mely a demográfiai mutatókban tűnik igazán kézzelfoghatóvá.

Az eddigiekből kitűnik tehát, hogy egy olyan rendszerrel van dolgunk, amiben ugyan kényelmesen elmerültünk, de kellő körültekintés és feleszmélés után rájöhetünk annak borzasztó, dühítő voltára.

De kell-e haragudnunk minderre? Kell-e megítélnünk ezt a rendszert, kell-e ítélkeznünk felette - még akkor is, ha tudjuk, ez a fizikai életünk és életterünk pusztulásához vezet? Nos, nagyon fontos megjegyezni, hogy nem. Nem hogy nem kell, hanem egyenesen nem szabad. Az élet valamennyi területére igaz, hogy szemlélnünk kell a bennünket körülvevő embereket, eseményeket, s döntenünk, hogy azonosulunk-e vele vagy sem. Követjük-e azt, vagy sem. Az egészséges mércének mindig annak kell lennie, hogy az adott ember vagy esemény a feltétel nélküli szeretettel azonos-e vagy sem. Az adott tett, cselekmény, mely hozzá fűződik, követi-e a feltétel nélküli szeretet törvényét vagy sem. Másképpen szólva olyat tesz-e a másik emberrel, amit ellenkező esetben szívesen venne, hogy más tegyen meg vele. Ha igen, akkor azzal azonosulnunk érdemes, sőt kell is, ellenkező esetben nem. Ellenkező esetben tartózkodni, távol maradni van értelme mindettől, de megítélni soha! Tudomásul kell venni, hogy minden azért van az életünkben, hogy ezt a szűrőt alkalmazzuk rajta. A fogyasztói társadalom is, sok mással egyetemben. Ha elfogadjuk, ha teljesen átlényegülünk benne és általa, akkor az életfeladatunk ezen leckéjét meglehetősen hibásan oldottuk meg, melyet a későbbiekben, egy másik életben (vagy életekben) még újra és újra megpróbálnunk szükséges majd. Ha viszont, ugyan nem ítéljük meg e rendszert (mert értjük, hogy miért van az életünkben), hanem a lehetőségeinkhez képest minél távolabb helyezkedünk tőle, s igyekszünk minél kevésbé kívül maradni az eszméjén, akkor ez minél inkább sikerül, annál nagyobb elismerést kapunk majd, elsősorban magunktól, a testi halálunk utáni, szellemi segítőinkkel együtt végzett számvetésünkön. Próba ez, mely azt hivatott mérni, mennyire tudunk akkor is emberi és főleg szellemi maradni, amikor az anyag ily hatalmas nyomást és csábító hatást mér ránk. S egy igazi próbához kell a csábítás. Egy igazi küzdelemhez kell az ellenfél.

Nem az az igazi dicsőség, amikor valaki ellen tud állni valaminek, ami nincs is jelen az életében, hanem az, amikor úgy képes ellen állni annak, hogy az folyamatosan próbálja a hatalmába keríteni.

Ítélkezni ezért nem szabad soha, egyetlen esetben sem. Csak eldönteni a fentebb említett, isteni mérce alapján, hogy azonosulunk-e egy személlyel vagy eseménnyel vagy sem. Ha ítélkezünk felette, akkor nem értettük meg, hogy miért volt az életünkben, s ezzel végső soron a lelkünk fejlődését hátráltatjuk és a lelkünk döntését kérdőjelezzük meg. Ha bármit vagy bárkit megítélünk most, akkor következő életünkben, életeinkben ahhoz hasonló szerepet kell betöltsünk, melyet most megítéltünk, és következésképpen, ahhoz hasonló megítélésben kell részesülnünk, mások által. Dióhéjban és kitűnően ezt foglalja össze a következő, ismert mondat: Ne ítélkezzetek, mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannak ítéltettek.

Természetesen nem könnyű feladat a fogyasztói társadalom hatálya alól kivonni magunkat, sőt a legtöbb esetben egyenesen lehetetlennek is tűnik. Nyilván a cél nem is ez, hanem ahogy fentebb írtam az, hogy a lehetőségeinkhez, a körülményeinkhez képest minél kevésbé azonosuljunk vele. Hogy észrevegyük ezt a rendszert a maga, valós képében, s amennyire csak lehetséges, távol tartsuk magunkat az eszméitől.

Hogy tisztában legyünk vele: nem haragudnunk kell rá, s nem ítélkeznünk felette, hanem mint feladat kell tekintenünk feléje, s a hatalmas csábítása ellenére is mindvégig emlékeznünk kell arra,
kik vagyunk valójában, miért vagyunk itt és merre tartunk - mint örökké létező, isteni lélek.

 Írta: Medek Tamás spirituális író - tudatostudat.blog.hu

Oliver Shanti - Tibetiya - eMao - videó
 https://www.youtube.com/watch?v=3CtsiZlH2Sg

Hamvas Béla: A láthatatlan történet

,,A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja.

A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle. Mert amikor bennünket elküldtek, az útrabocsátó Hatalom így szólt:

Rád bízok minden embert külön, kivétel nélkül mindenkit, segíts, adj enni, adj ruhát, mindenkire vigyázz úgy, mint magadra, és ne hagyd a sötétségben elmerülni.

Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg. Az egész világ tied. Szabad vagy a kövektől az éterig. Ismerd meg, hódítsd meg, senki se tiltja, de jaj, neked, ha magadnak tartod.

Elbocsátlak téged is, mint mindenkit: felelős vagy minden emberért, aki veled él, s el kell számolnod minden fillérrel, amit magadra költesz, minden örömmel, amit magadba zártál, és minden boldog pillanattal, amit magadnak tartottál meg.

Most eredj és élj, mert a világ a tied!''

A kötet Hamvas Béla (1897-1968) egyetlen, még életében kiadott esszégyűjteménye

 

A LÁTHATATLAN TÖRTÉNET - videó
forrás:Magdi Farkasné

 ZENE: ERNESTO CORTAZAR - LOVE AND TENDER

Emberek, akik visszatértek a halálból: Így élték meg a túlvilági utazást

Milyen érzés meghalni? Nos, ez az a kérdés, amire csak azok tudnak válaszolni, akik már nincsenek köztünk. A Quora elnevezésű weboldal mégis az olvasóinak szegezte a kérdést, és válaszokat is kapott rá – azoktól, akiknek halálközeli élményük volt. Van, aki békés állapotként írja le az elmúlást, míg mások arra emlékeznek, hogy dühösek voltak abban a bizonyos pillanatban. Összeszedtük a legérdekesebb sztorikat; akár hiszel abban, hogy lehetséges visszatérni a túlvilágról, akár nem, olvasd el a történeteket. A lelkedig hatolnak...

Amikor meghaltam

Egy Megan nevű felhasználó szerint a halálközeli élmény áldott, derűs, izgalmas, békés és nyugtató. „Úgy érzem, nincs olyan szó az angol nyelvben, amivel le tudnám írni, mit tapasztaltam akkor.”

Bár Megan nem tudott szavakat találni, Vera igen: az ő sztoriját osztották meg a legtöbben, szám szerint 16 ezren. A lány 11 éves volt, amikor visszatért a halálból. Édesanyával a volt Szovjetunióban laktak, és a hibás vízmelegítőből szivárgó szén-monoxidtól komoly mérgezést szenvedtek. „Még most is látom magam, ahogy a halál beborít a nehéz és láthatatlan takarójával. A szívem elkezdett száguldozni, és azt éreztem, mintha egy-egy kést szúrtak volna a fejem mindkét oldalába. Tudtam, hogy meg fogok halni. Olyan volt, mint egy vészcsengő, ami jelzi, hogy mindössze egyetlen pillanatom van arra, hogy megmentsem a saját életem.”

„Haldokoltunk, és senki, de senki a világon nem volt képes meghallani minket. A következő, amire emlékszem, az, hogy rengeteg szín vett körül; nagyon furcsa vizuális élmény volt. Először úgy tűnt, mintha folyékony felhők lennének körülöttem, mintha egy galaxisról készült fényképben lennék. A színek egymásba olvadtak, nem voltak se közel, se távol, körülöttem, bennem éltek, rajtam mentek keresztül. A testem olyan volt, mint egy hatalmas tüdő, beszívta a levegőt, majd kifújta. Éreztem, hogy emelkedek, és próbáltam megnézni magam, de nem láttam a testem. Sokkolt a dolog, de nem féltem, mert tudtam, hogy nem vagyok egyedül, hogy mások is vannak a környezetemben. Tudtam, mert beszéltek hozzám, bátorítottak, üdvözöltek.”

Verát végül az édesapja mentette meg; ő talált rájuk, amíg eszméletlenek voltak az édesanyjával. Az orvosok azt mondták a férfinak, nem tudják visszahozni a kislányt, mert 15 és 45 perc között a klinikai halál állapotában volt. Az apja mégis ragaszkodott hozzá, hogy próbálkozzanak, és végül sikerrel jártak. Vera így visszatekintve azt mondta, nem félt, mert tudta, hogy a mennyben van, a legnagyobb békességben.

Barbara háromszor is tapasztalt halálközeli élményt akkor, amikor operálták, és több alkalommal is leállt a szíve. „Csak a hallásom maradt meg. Mindent kiválóan hallottam, a monitor pittyegését, az autókat, azt, ahogy az orvosok beszélnek, ám a többi érzékem nyomtalanul eltűnt. A teljes öntudatlanság felé úsztam, nyugodtnak, hidegnek éreztem magam, mint akinek nincs szüksége arra, hogy levegőt vegyen. Nem volt fájdalom, csak béke. Mindent beborított a feketeség. Aztán visszahoztak az életbe.”

Aaron úgy emlékezett a halálközeli élményére, mint valamire, ami elképesztő és felejthetetlen volt. Ő azonban nem békét érzett, hanem valami mást. „Amikor rájöttem, hogy eltávozom a világból, szomorú lettem. Az édesanyám jutott eszembe, aki a kórházban van és néz, illetve az orvosok, akik az életemért küzdenek. Bűnösnek éreztem magam, akinek szégyenkeznie kell, és bántam, hogy sok célomat nem érhettem el. Persze, elfogadtam a sorsomat, nem féltem, csak csalódott voltam. Az érzékeim is egymás után tűntek el. Először a tapintásom, aztán a hallás, az ízlelés, és utoljára a látásom. Minden fehér lett. Aztán egy hatalmas nyomást éreztem a mellkasomban, és visszatértem.”

Dea azt mesélte, hogy nem sok mindenre emlékszik, de amire igen, az nagyon mellbevágó. „Előttem egy hatalmas hegy volt, aminek a tetején fény látszott, és arra gondoltam, istenem, meghaltam. Nagyon sok ember ment fel a hegyre a fény irányába, de én csak arra tudtam gondolni, hogy lehetek most halott. Nem tudtam magam megnézni, de a többi halott olyan volt, mint bármelyik másik normális ember. Évek óta ez volt az első alkalom, hogy nem éreztem fájdalmat, csak dühöt.”

„Néhány perc múlva feltűnt mellettem az unokatestvérem, és azt mondta: Deanne, menj vissza. Gyerekkorom óta nem hívtak így, és ő azon kevesek egyike volt, aki tudta, hogy ez a kedvenc becenevem. Mikor megfordultam, hogy megnézzem, mit ért a „vissza” alatt, hirtelen a kórházi ágyon találtam magam. Rengeteg nővér és orvos állt körülöttem, mind azt mondogatták, hogy maradj velünk.”

Terence így emlékezett a halálközeli élményére: „Nem látszott semmi fény, Jézus alakja sem jelent meg előttem. Éreztem, hogy vége a valóságnak, mint amikor az ember befejez egy könyvet. A haldoklásom lassú volt, szépen, komótosan elzsibbadt a testem. Csak vártam, feküdtem, éreztem, hogy hagyom el ezt a világot. Nagyon fáradt voltam. Csak arra tudtam gondolni, hogy nem érem meg, hogy a fiam felnő.”

(forrás: femcafe.hu)

Túlontúl (dokumentumfilm a klinikai halálról) - 2003 - videó

 https://www.youtube.com/watch?v=flaZbIc2t_I

TÓBIÁS: Az angyalok útja

Tóbiás egy felemelkedett Mester, egy angyali létező, aki sok életet töltött a Földön emberként, majd angyali közvetítéseivel segítette az itt lévőket tudatosságuk fejlesztésében, a megértésekben. 

Linda és Geoffrey Hoppe segítségével jutottak el üzenetei hozzánk.

A Tóbiás nevű entitás először 1997-ben egy repülőút során jelent meg Geoffrey Hoppe-nak.

Tóbiás egy angyali létező, aki korábban már rengeteg létidőt töltött a Földön, és most visszatért azért, amit Ő úgy hív, hogy „a tudatosság leghatalmasabb evolúciója, amit az emberiség valaha megélt". 

Geoffrey Hoppe közvetítés közben 

Az Angyalok Útja egy allegória, amit Tóbiás mesél el Hoppe-on keresztül. Üzenetének esszenciája egy mondatban összefoglalható: a spirituális transzformáció kulcsa nem más, mint hogy átadod lényedet a teljes önszeretetnek, és elfogadsz mindent, amit a háromdimenziós valóságban megtapasztalsz. 

Geoffrey Hoppe

Az utazás története magával ragadó és felkavaró egyben, számos dolgot megvilágít a teremtéstől napjainkig: miért indultak el az embereknek hívott angyalok erre a csodálatos útra? Mi ez a sok játszma, szenvedés, öröm a Földön?

Tóbiás szavain keresztül a megoldás is egyszerűnek tűnik: A megvilágosodás abban a pillanatban létrejön, amikor azt mondod Vagyok-Aki-Vagyok, és szeretek mindent magamban, szégyenkezés nélkül, bűntudat nélkül, fenntartások nélkül, minden „ha" és „de" nélkül.

Most itt az idő, hogy mélyebben is megértsük az életünkben felbukkanó embert próbáló nehézségek értelmét, megtanuljuk őket minden eddiginél hatékonyabban átalakítani, hogy mi magunk is emberangyallá váljunk -és beteljesítsük földi küldetésünket.

Tóbiás egy szeretetteljes, együttérző angyal a Biblia apokrif irataiból, aki megtanít arra, hogyan teremtsük meg ítélkezés és küszködés nélkül új valóságunkat az új energiában, hogyan oldjuk fel akadályainkat kegyelemmel és hogyan gyakoroljuk a valódi elfogadást.

Tóbiás titka, hogy valójában ő közvetít minket: "Azt mondjuk el nektek, amit tőletek kapunk a saját utatokról. Azt mondjuk el, amit egyik részetek szerint Nektek hallanotok kell. Mi csupán egy másik nézőpontból visszacsatoljuk azt, ami tőletek jön - ezért hangzik olyan ismerősnek."

- forrás:noiportal.hu - ekonyv.hu -

- - - - - -

 Geoffrey A. Hoppe - Adamus Saint-Germain, Tóbiás:

Geoffrey A. Hoppe egy középnyugat-amerikai katolikus családban született és nevelkedett. A spiritualitás és metafizika iránt 19 éves korában kezdett érdeklődni, amikor hipnotizálta egy barátját, aki a transz során számtalan előző életes emléket mesélt el.

Az ezt követő években Geoffrey beletemetkezett a metafizika és a vallás tanulmányozásába.

Azután majd 20 évre felhagyott a spiritualitással, mivel az üzleti élet minden idejét igénybe vette. Rengeteg reklámcégnél és gyártási vállalatnál dolgozott marketing-vezetőként a Középnyugaton és Texasban. Geoff két amerikai és egy nemzetközi „multidimenzionális telekommunikációs technológiai” szabadalomnak, valamint számos védjegynek és szerzői jognak a tulajdonosa.

Tóbiás először 1997-ben, egy repülőút alkalmával jelent meg Geoffrey-nek, és majdnem egy éven át „beszélgettek” egymással, mielőtt Geoffrey elkezdte volna Tóbiást mások jelenlétében közvetíteni. Tóbiás üzeneteiben mély rálátásokat nyújtott számunkra az elmúlt életekkel és a jelenlegi kihívásokkal kapcsolatban, majd miután 2009-ben ismét visszatért ide, a fizikai síkra, Geoffrey Adamus Saint-Germain közvetítéseit kezdte csatornázni.

Geoffrey 1999-ben alapította a Bíbor Kört, amely igen gyorsan kiterjedt nemzetközi hallgatóságra tett szert. Jelenleg több angyali lény üzeneteit is közvetíti, többek között Adamus Saint-Germain, Kuthumi lal Singh és Merlin szavait tolmácsolja. Geoffrey 1997-ben vette feleségül főiskolai szerelmét, Linda Benyo-t, azóta mind a magánéletben, mind az üzleti életben társai egymásnak. Amikor nem utaznak vagy tanítanak, akkor a Sziklás-hegységben élnek a colorado-i Golden közelében.

- - - - - -

Adamus Saint-Germain - Geoffrey Hoppe közvetítésében:

A sorstól a bölcsességig - videó

forrás:LelekForras

Geoffrey Hoppe

Órigenész, Püthagorasz és Platón

Órigenész tanításai létfontosságúak voltak az eredeti evangéliumok fennmaradásában.

Órigenész Contra Celsum című művében leszögezi: 

"Nincs-e vajon összhangban az értelemmel, hogy minden lélek, bizonyos rejtélyes okoknál fogva (e helyütt csak Püthagorasz, Platón és Empedoklész nézeteiről beszélek, akikre Celsus sűrűn hivatkozik), korábbi cselekedeteik miatt vettetett emberi testbe?

Nem ésszerű-e, hogy azok a lelkek, akik a lehető legnagyobb jócselekedetek véghezvitelére használták a testet, olyan testhez szereznek jogot, amelynek minősége fölötte áll a többiekénél? A lélek, amely természeténél fogva anyagtalan és láthatatlan, anyagi helyen nem létezik a hely természetéhez illő test nélkül. Ennek megfelelően leveti egyik testét – melyre korábban szüksége volt, de a megváltozott állapothoz immár nem megfelelő – , és felváltja egy másikkal."

Ezt írja De Principiis című munkájában: 

"Minden lélek előző életének diadalai által megerősödve, a kudarcok által meggyengülten jön erre a világra. Helyét a világban a korábbi bűnök és érdemek határozzák meg; ezek döntik el, hogy megbecsülésben vagy megvetésben részesül-e. E világban való működése szabja meg helyét abban az ezután következőben."

Platón és Püthagorasz egyaránt elismerte a reinkarnációt. 

Hogyan is egészítette ki az ő "pogány" filozófiájuk a Keresztény Atyák hitét? 

Püthagorasz (Kr. e. 582-507) nézetei csak Diogenész Laertiusz és Jamblikhusz róla írt életrajzaiban maradtak fenn. Az előbbi szerint Püthagorasz azt hangoztatta: "Mercurius adományaként lelke minden vándorlására emlékezett, valamint arra is, hogy lelke mit tapasztalt a halál és az újjászületés között."

Platónnál (Kr. e. 427-347) közvetlen ismertetést találhatunk:

 "A lélek idősebb, mint a test. A lelkek szakadatlanul újra és újra megszületnek a világra. Az igaz filozófus lelke, amennyire lehet, tartózkodik az élvezetektől és vágyaktól, fájdalomtól és félelmektől... Mivel ha ugyanazt a véleményt alkotja, mint a test, és ugyanazokban a dolgokban leli élvezetét, sohasem tud tiszta állapotban a Hádészbe jutni, hanem mindig a testtől szennyezetten kell eltávoznia, és így hamar át kell költöznie egy másik testbe, következésképpen nem érintkezik azzal, ami isteni, tiszta és változatlan. Tudjátok meg: ha rosszabbá váltok, akkor a rosszabb lelkek közé kerültök, de ha jobbá, akkor a jó lelkek közé; az egymást követő életek és halálok sorozatában úgy fogtok szenvedni, ahogy a hasonlóknak szenvedniük kell a hasonlók kezei által."

Szögezzük le azt is, hogy Szent Jeromos (Kr. u. 340-400) egyszer így magasztalta Órigenészt: 

"az Egyház legnagyszerűbb tanítója az apostolok óta". Ez aligha elfogadható, ha az Új Testamentum már akkor is olyan homályos volt a reinkarnációra vonatkozó utalásokat illetően, mint manapság. Órigenésznek kétségtelenül előkelő helyet tartottak fent az ősegyház alapítói között, tanításainak tehát szilárdan kellett támaszkodniuk az akkoriban elfogadott igaz evangéliumokon. 

Alexandriai Szent Kelemen (150-220),
Intés a pogányokhoz című művén szintén világosan kimutatható Platón hatása.

"Hosszú idővel a világ keletkezése előtt már léteztünk Isten szemében, mert az a mi sorsunk, hogy Őbenne éljünk. Az Isteni Ige értelmes teremtményei vagyunk. Következésképpen a kezdetektől fogva létezünk, mert kezdetben vala az Ige... Nem először mutat irántunk könyörületet kóborlásaink során. A kezdettől fogva szánakozott felettünk."

Szent Jeromos és Szent Ágoston Platónra vonatkozó nézeteihez hozzá kell tenni Szent Gergely (257-332) véleményét is, aki azt állította: 

"Feltétlenül szükséges, hogy a lélek megtisztuljon, és ha ez nem megy végbe a földi élet során, akkor a következő életekben kell megvalósítani."

Szent Ágoston (354-430) annyira tisztelte Platónt, hogy ezt írta Contra Academicos címet viselő munkájában: 

"Platón üzenete a legtisztább és legsugárzóbb minden filozófia között; végre szétoszlatta a tévedés sötétjét, és most ott ragyog, elsősorban Plótinosznál, aki platónista, és olyannyira hasonlatos mesteréhez, hogy az ember azt hinné, együtt éltek, vagy inkább – mivel oly hosszú idő választotta el őket –, hogy Platón Plótinoszban született újjá."

Hogy a kör bezáruljon, Plótinosz (205-270) Órigenésszel együtt Ammoniusz tanítványa volt, aki Kr. u. 193-ban Egyiptomban megalapította a neoplatonizmus híres alexandriai iskoláját. 

Plótinosz talán A lélek alászállása című művében a legérthetőbb és legkifejezőbb: "Így a lélek, noha isteni eredetű, a magasabb régiókból megérkezve beleolvad a test sötét tartályába, és bár természeténél fogva egy vízözön utáni istenség, leereszkedik ide a hatalom és más alacsonyrendű dolgok kedvéért...

Ám lelkeink ki is emelkedhetnek innen, hogy magukkal vigyék mindazt, amit bukott állapotukban megtudtak és elszenvedtek. Így tudják meg, milyen áldás a tiszta világban időzni, és az ellentétek összevetésével még világosabban érzékelhetik a felsőbbrendű állapot nagyszerűségét.

Ha megtapasztaljuk a rosszat, jobban ismerjük majd a jót is...

Nem a teljes lélek lép be a testbe: egy része mindig a tiszta világban időzik, amely valamennyire különbözik ettől az érzékelhető világtól, és az a rész, amely itt időzik az érzékek világában, nem engedi megpillantanunk azt, amit a lélek felsőbbrendű része tapasztal.

Előttünk áll hát az ősegyház négy szentjének tanúvallomása. Nem lehet, hogy mindegyikük eszelős vagy hóbortos volt, az sem lehetséges, hogy egyházuk akkori tanításaival ellentétes tanokat tettek volna magukévá. A tényből, hogy következetesen ragaszkodnak Platón "keresztény" tanaihoz, kiolvasható az a meggyőződés, mely szerint maga Krisztus is belevette ezeket a tanokat saját filozófiájába.

Pontosan mikor esett át az evangéliumok eredeti szövege ilyen drasztikus átformáláson? Az elérhető kutatási anyagokban egy árva forrás sem akad, amely világos, bizonyító erejű választ adna. A Catholic Encyclopedia az egyetlen, amely egyáltalán sejtet valamit.

Forrás Noel Langley: Edgar Cayce a reinkarnációról - részlet

Kapcsolódó írás
Püthagorasz és a reinkarnáció elmélete:

https://dszilvia.blogspot.com/2018/03/puthagorasz-es-reinkarnacio-elmelete.html

Az Ókori Görög Birodalom - videó

https://www.youtube.com/watch?v=HCNPl6Xt3eg

Élet az asztrál világban

Az asztráltestben töltött életünket a fejlődés fokozatai szerint rétegekre oszthatjuk. E rétegek közül a legalacsonyabb annak az állapotnak az érzelmi színvonala, amikor a szellem már tud önmagáról.

Ekkor kezdődik el a szellem emelkedése. Az ezt követő fokozat a ki nem elégíthető illúziók birodalma. Az asztráltestben megjelennek a vágyak, szenvedélyek, és itt megismerheti a szellem, hogy milyen szegényes dolog szenvedélyeknek élni. Mert itt a szenvedély lobog ugyan, de kielégülést soha nem talál, mert minden szenvedélyillúziónak meg van a gyötrő ellenszere, ami a kielégülést állandóan akadályozza.

Mi más lenne ez, mint az egyház által megrajzolt purgatórium? Joggal nevezhetjük a szellemnek ezt az önmagában való gyötrődését tisztító tűznek. Minden érzelem, mely földi dolgokhoz tapad, itt gyötrelemnek forrása: vagyoni előnyök, hírnév, hatalom, hiúság, érzékiség, telhetetlenség.

Hosszú idő múlva ezek a gyötrő érzések lassan eltompulnak. A kábult érzéketlenség e rövid időközeit a szellemi vezető arra használja fel, hogy saját rezgéseivel visszhangot ébresszen a meggyötört szívben. 

Az enyhülés örömét az ilyen szenvedő szellemek számára mindig kívül álló erők hozzák meg. Most kezdi el igazi szelleméletét az egyéniség. Már képes arra, hogy felkeresse azokat, akiket a földi életben elhagyott. Rosszul esik neki, hogy szól hozzájuk, de nem kap választ: a földi emberek egyszerűen keresztülsétálnak lényének ritkább anyagán. Gondolatokat szuggerál, és észreveszi, hogy azt az emberek elfogadják. Földi emberek között élve, helyzetének fizikai törvényeit nem ismerve úgy él, mint valami földi ember, holott az ő állapotában evésre, alvásra nem lenne többet szüksége. 

Ez már az asztrál -életnek az a fokozata, amelyben a szellem megismerheti fizikai halálának körülményeit ismét csak a szellemi vezető által, aki erős szuggesztív hatásával emlékébe idézi a lejátszódott képeket, ahol földi életét befejezte. Sokakra nézve tragikus pillanat ez, mert akik abban a meggyőződésben éltek, hogy a halál után az életnek nincsen folytatása, szembesülnek azzal, hogy a mulandó élet helyett örökkévaló öntudatot nyertek.

Nagyon különös érzés az, amikor a szellem szabadságának tudatára ébred, a földi testtel levetette az anyag nehéz bilincseit, új erők birtokába jut, minden előnyét élvezi annak a helyzetnek, amit a teljes és tökéletes szabadságérzés nyújt. Ezt a megismerést a szellemek különböző módon fordítják javukra: Van, aki igyekszik jelt adni az élőknek, gyakran ilyenkor fedezi fel, hogy sokkal jobban szereti hozzátartozóit, mint ahogyan életében érezte. Ha az élők túlságosan elmerülnek a fájdalomban, magukhoz kötik az elköltözött szellemét, akinek pedig minél nagyobb érdeke, hogy a földiség bilincseitől megszabaduljon, de a visszamaradottak gyásza és sírás a erősen akadályozzák fejlődésében.

A szellem szabadságánál fogva eljuthat olyan helyekre, ahol zenét hallgathat, ismerkedhet, tanulhat, tapasztalatokat gyűjthet. Így ismeri meg a szellem lassanként az asztrál -világ törvényeit. Észreveszi, hogy csak erősen vágynia kell bizonyos helyzetváltozásra s ez a vágy azonnal meghozza a beteljesülést. Valóban itt értjük meg, hogy a földi élet csaknem semmi egyéb, mint iskola, melyben a szellem akaratának csodálatos erejét mind hathatósabban saját javunkra igyekszünk fordítani. A földiséggel átitatott szellem akarata relatíve nagyon erőtlen, hite csekély, de a földiségtől megszabadult szellem akarata teremtő erő.

Nagy horderejű megfigyelés bűvöli el a szellemet, hogy gondolatai rezgésével tud hatni földi '"emberekre. Erejét és akaratát kezdi felhasználni, hogy szép és nemes elhatározásokra kedvezően befolyásoljon. Minden fejlett szellem képes önzetlen jócselekedetekre és sokan vannak, akik erre a fokra már földi életükben elérkeznek.

A szellem tehát fejlődésének ezen a fokán földi emberekhez csatlakozik s igyekszik őket nemes elhatározásokra bírni. Szellemi vezetője segítségére van ebben. A haladásra képes szellemek csodálkozva figyelik a magasabb szellemegyéniségeket, akikből sugárzik a szépség, erő, boldog öröm, és vágynak olyanokká lenni. Igyekeznek minél több jót tenni, tudatosan neveli, erősítik önmagukat. A szellem fejlődésének magasabb fokán, képességeinek tervszerű kifejlesztése által arról győződik meg, hogy koncentrációja bizonyos teremtő erő birtokába juttatja.

A szellem tehát vágya és akarata által megtanul teremteni, mintegy saját
mulattatás ára tevékenykedik, emelkedett állapotaiban viszont, mint az isteni világ terv odaadó és hû munkása fogja végezni. A szellemvilágban megállás nincsen. A szellem életének célja az örök cselekvés, nagy és szép feladatokra vállalkozik s ez a vágy emeli az asztrál -világ magasabb fokozatára. Odaadó / önfeláldozással másokat jóra vezet, közreműködik kannák lebonyolításánál, kiegyenlítésénél.

A szellem most már egyéniségének teljes tudatára ébred. Megnyílik szellemi látása és megismeri előző földi életeinek sorozatát szomorú tanulságaival együtt, amit az emlékezés feltár előtte. A szellem vágyik levetni asztrál - testét. Bekövetkezik az asztráltest halála s ezzel a szellem felemelkedik egy magasabb síkra: a mentális világba.

Második halál ez. Az asztráltestet tehát a szellem éppen úgy elhagyja, mint annak idején a fizikai testet. Az asztráltest nem semmisül meg azonnal, hosszabb ideig él, mert a szellem benne hagyja önmagának egy parányát. Olyan az, mint egy levetett ruha, a szellem érzéseinek műszere volt, de amint a szellem kilépett belőle, a rezgések megszűnnek benne. A szellem elhagyja az asztrál - világot, az érzelmek birodalmát, hogy felülemelkedjen egy tisztább, derültebb, boldogabb régióba.

forrás: Karsay István - Domokos László: A szellem élete

Liquid Mind - Awakening (Cosmic Sea) - videó

https://www.youtube.com/watch?v=NCa4dpKyzwo

Egy asszony emlékei

Egy asszony,aki súlyos műtéte után nagy fájdalmakkal feküdt kórházi ágyán elmeséli,hogy egyszer csak kiúszott a testéből,és az ágya felett lebegett. Nem érzett fájdalmat.., megkönnyebbülést, nyugalmat és enyhe bódulatot érzett.

Hirtelen elúszott a kórterem vége felé.onnan pedig egy hosszú keskeny alagútba.Az alagút végén káprázatos fényt látott, és roppant erősen vonzódott a fény felé.Úgy érezte nagy sebességgel halad előre.

Pezsgett az élénkségtől és egyre nőtt benne az öröm,ahogy közeledett a fényhez.Aztán észre vette,hogy derengő kezek nyúlnak ki az alagút két oldalából.A kezek nem kapcsolódtak semmilyen testhez,mégis ott sorakoztak egymás mellett.

A különös körülmények ellenére semmi félelmet nem érzett.

Tisztán felismerni vélte a kezeket,pedig nem látta kihez tartoznak.Úgy érezte, rég elhalálozott nagyanyja kezét látja akire még gyermekkorából emlékezett.

Megesküdött volna,hogy apja kezei is feltűntek, aki szintén évek óta halott volt.Voltak kezek amiket nem ismert fel, de érezte,hogy nagy nagy szeretet árad belőlük. Mintha integettek volna, hogy csak menjen tovább előre.

Aztán végtelen gyöngédség öntötte el, mikor két parányi csecsemő kezet látott előbukkanni a sötétségből.Abban a pillanatban tudta,hogy holt kisbabájának a kezei. Szerette volna előrevetni magát,hogy megfogja a pici ujjacskákat,de apja kezét pillantotta meg maga előtt.

Most tenyérrel fordult feléje, olyan gesztussal mintha megálljt parancsolt volna a tovább haladásnak.

Emlékszik a dilemmájára amit a kisbabája felé rohanásának megtörése miatt érzett,de aztán eszébe jutott másik három gyermeke, akik otthon várták, hogy haza térjen a kórházból.

Apja keze ismét olyan mozdulatot tett mintha vissza akarná terelni az alagútba.

Lelke megtelt részvéttel három gyermeke iránt,akik annyira az ő gondoskodásától függtek. Abban a pillanatban amikor felébredt benne ez az érzés, akaraterő is támadt benne a visszatérésre, noha csak fájó szívvel tudta ott hagyni a halott kisbabát, akinek jelenlétét oly hevesen érezte. 

Máris vissza felé kezdett haladni az alagútban,melynek távolabbi végén egyre halványodott a fény,végül már csak akkorának látszott mint egy tűhegy.A következő pillanatban kinyitotta a szemét és újra a kórházi ágyon találta magát és egész teste a fájdalomtól sajgott. 

A lebegés és az alagútban való utazás élénk emléke, a fény a kezek a halott kisbaba-mindez frissen él benne mindmáig.Tudja, hogy csakugyan megtörtént, nem álmodta.Meg van győződve róla, hogy azért részesült ebben a tapasztalatban, hogy többé ne gyászolja halott kisbabáját, és teljes erejével a mindennapok felé forduljon.

Két fontos dolog játszódott le benne: egyrészt nem fél már a haláltól, másrészt még mindig sokat gondol a holt kisbabára, viszont megnyugtató érzés költözött belé, hogy szerető jó barátok viselik gondját odaát.
(forrás: misztikus.hupont.hu)


Kovács - Magyar András : Szellemünk örökké él - A halál fogalma - videó

 https://www.youtube.com/watch?v=KAZS4jvGllE

Ezek a gyerekek látják az angyalokat, és elhunytakkal beszélgetnek

Nagyon sok kisgyerek mesél szüleinek előző életekről, angyalokról, de csak kevesen hiszik, hogy történeteik valósak és nem a képzeletük szüleményei. Ezek az édesanyák gyermekeik különös látomásairól mesélnek. A történetek bámulatosak, és egészen különlegesek. Vajon mégiscsak körülöttünk élnek az angyalok, a szellemek? És a lélek tovább él a test halálát követően is? A kicsik szerint nagyon is így van.

A gyerekek beszélgethetnek az elhunyt szeretteikkel is (Thinkstockphotos)

Láthatatlan lakótársak

Zsuzsa kisfia, Ádám alig múlt hároméves, de már nagyon sok „földöntúli kalandban” volt része. Azt beszélik, azon a környéken, ahol Zsuzsiék laknak, több rejtélyes haláleset is történt a múltban. „Fogalmam sincs, mi igaz ezekből a mendemondákból, de talán lehet bennük valami. Ádi a költözésünk után szinte egyből egy kisfiúról és egy idős bácsiról kezdett beszélni, azt mondja, jó emberek. Azt mesélte, a kisfiúval gyakran együtt játszanak, a bácsi meg soha nem jön be a szobákba és a konyhába, mindig megáll az ajtóban” – osztja meg tapasztalatait Zsuzsi, aki gyerekkorától kezdve hisz a túlvilág létezésében, ugyan kicsit tart is az onnan érkező dolgoktól. Ám amikor a kisfia olyan eltávozottak jelenlétéről beszél, akik jó szándékúak és kedvesek, ő sem ijed meg a hallottaktól. 

„Talán azért nem rémültem meg Ádi történeteitől, mert benne sincs semmilyen félelem. Amíg ő nem ijed meg ezektől a különös dolgoktól, addig nekem sincs okom aggódni. Ez egy olyan különleges képesség lehet, ami nem minden gyereknek adatik meg, így eszembe sem jutott, hogy ellene neveljem” – fejti ki véleményét Zsuzsi.

„Ne félj, nem tud bejönni a néni!”

Előfordult azért, amikor Ádám igencsak meglepte a környezetében élőket: „Januárban történt, hogy átmentünk az albérlőink házába, és Ádi beszaladt az egykori hálószobánkba. Odafordult a lányhoz, aki bérli tőlünk a házat, majd az ablakra mutatva azt mondta neki: Ne félj, nem tud bejönni a néni! Én csak ezután léptem a szobába, ahol az albérlőnk meglepetten kérdezte: Ádi látja az angyalokat?” – idézi fel Zsuzsi.

„Amikor még mi is ebben a házban laktunk, kezembe került a négy évvel ezelőtt elhunyt nagymamám fényképe. Gondoltam, megmutatom Ádinak, ám mielőtt megszólalhattam volna, a kisfiam elmosolyodott, és örömmel felkiáltott: Ott a dédimama! Ez azért volt elég hajmeresztő, mert korábban sosem mutattunk neki fotót a nagymamámról, csak meséltünk róla, hogy ki ő” – emlékszik vissza egy másik esetre Zsuzsi.

Megérezte a nagypapa halálát

Zsuzsi nagypapájához szoros szálak fűzték Ádámot. Külön házban, de egy udvarban laktak, így sok időt töltöttek együtt. „A nagypapám minden reggel átjött hozzánk, és hatalmasakat játszottak Ádival, tényleg nagyon szerették egymást. Nagypapám halála napjának reggelén Ádi feltűnően pörgött, és hisztis volt, meg is kérdeztem tőle, mi a baj. Rám nézett, és csak ennyit mondott: Anya, a Dédipapának nem fáj semmi, most már jól van!” – meséli Zsuzsi, aki hirtelen nem is tudta, hogyan reagáljon a hallottakra.

„Nem sokáig dughattam a fejemet a homokba, 10-15 perccel később sírva jött hozzánk anyukám. Meg sem kellett szólalnia, tudtam, mi történt… Akkor hasított belém, a nagypapám Ádival üzent, hogy véget ért a szenvedése, és boldogan távozott az élők sorából” – mondja meghatottan Zsuzsi, akinek meggyőződése, Ádám a mai napig tartja a dédnagypapával a kapcsolatot.

„Néha az az érzésem, Ádi beszélget a nagypapámmal. Hogy miről, azt nem tudom, mert motyogni szokott ilyenkor, csak azt szoktam érteni belőle, hogy Ádi köszön a papának. Semmiképpen nem szeretnék közbeszólni és zavarni, mert Ádinak ez fontos, és ami azt illeti, nekem is nagyon jó érzés látni” – tette hozzá Zsuzsi, aki eddig nem verte nagydobra Ádi különleges elszólásait.

Peti és az angyalok

Szilvi kisfia, Peti – aki ma már javában kamaszodik – mindössze nyolc hónapos volt, amikor olyat tett, amitől az anyukájának is elállt a lélegzete. „Bejelentkeztem egy spirituális tanácsadóhoz, és mivel a megbeszélt időpontban senki nem tudott vigyázni a kisfiamra, őt is magammal vittem. Leültettük Petit a szoba közepére, ahol csendesen el is játszott, egészen addig, amíg a médium az angyalokra hangolódott és valakit, egy angyalt be is hívott a szobába. Én is úgy éreztem és láttam mintha egy ponton délibábként vibrálna a levegő, aztán Peti, aki addig háttal ült a furcsa fénynek, magától fordult a rezgés felé. Egyenesen abba az irányba nézett, majd tapsolni kezdett, és hangosan kacagott. Annyira megható és elképesztő volt az egész, hogy a tanácsadóval együtt kicsordult a szemünkből a könny. Ő is azt mondta, ilyesmit még sosem látott” – nosztalgiázik Szilvi, aki mindezt el sem hitte volna, ha nem a saját szemével látja

A kicsiknek még természetes, hogy angyalokat látnak (Thinkstockphotos)

Ahogy Peti cseperedett, továbbra is kapcsolatban maradt az angyalokkal: két-három éves korában többször is csak azért állt az ablakhoz, hogy az angyalokat nézze, ő legalábbis ezt mondta. Szilvi persze hiába fürkészte a tájat, semmi különöset nem látott. „Olyan is előfordult, hogy Peti épp a bölcsiről mesélt nekünk, aztán mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, megjegyezte: épp most ment el itt egy angyalka” – meséli Szilvi, aki úgy emlékszik, Peti négyéves kora körül beszélt utoljára az angyali találkozásokról. „Sajnos többet sosem mesélt róluk, viszont nagyon erősen hisz Isten létezésében, pedig sosem erőltettünk rá ilyesmit. Előző életekről sajnos nem számolt be, de ezeket az élményeket azóta is fölelevenítem magamban, amikor kételkedni kezdek a szemmel nem látható világ létezésében” – mondja mosolyogva Szilvi.

Így látja a szakértő

Paulinyi Tamás pszi-kutató és önismereti tudat-tréner szerint nincs könnyű dolga a szülőknek, amikor a gyerekek angyalokról, fénylényekről, láthatatlan barátokról vagy elhunyt szeretteikkel való találkozásról mesélnek. A gyermeki fantázia működését ugyanis nehéz elkülöníteni a paranormális észlelésektől. Amiben a szakértő is egészen biztos, a gyerekek sokkal fogékonyabbak a parajelenségekre, mint a felnőttek, mivel bennük még nem alakultak ki a „lehetetlen” fogalmához kapcsolódó gátlások.

Sok szülő fordult már a Paulinyi Tamáshoz, mert úgy tűnt, gyermeke különleges képességekkel rendelkezik. „Volt, aki kifejezetten örült ennek, mások megijedtek, de találkoztam olyannal is, aki a kelleténél többet látott a dologba és már-már médiumpalántaként beszélt a gyerekéről – foglalja össze dióhéjban Paulinyi Tamás, aki szerint ezen a téren is érdemes az arany középutat keresni. – Való igaz, a gyerekek nyitottabbak az ilyen típusú észlelésekre, de előfordulhat, hogy mesébe illő elemekkel is összemossák, amit látnak, hallanak vagy éreznek. A szülők mindenképpen hallgassák figyelemmel a történeteket, sokszor ugyanis az apró részletekben rejlik a lényeg. Ha például eltávozott hozzátartozóról mesélnek a gyerekek, az nem feltétlenül jelenti, hogy látják a szellemeket. Az is lehetséges, hogy az elhunyt családtaghoz kötődő emlékeik éledtek fel. Amikor olyan sajátos szófordulatot használnak, ami jellemző volt az elhunyt személyre, netán olyan információt, adatot is említenek, amiről egyébként nem tudhatnak, könnyen lehet, a gyerek valóban fogékony a paranormális észlelésekre.”

A szakértő szerint a gyerekek fogékonyabbak a paranormális észlelésekre (Thinkstockphotos)

Játékos kísérletek

A gyerekek telepatikus képességeit vizsgáló játékos kísérletekre már az ötvenes években sor került, és bebizonyosodott, a kisebbek nem csak jól teljesítenek ezen a téren, hanem a felnőtteket is kenterbe verik. A kutatók megállapították, a gyerekek leginkább három és nyolc éves koruk között nyitottak a paranormális észlelésekre, de persze ettől eltérő életkorban is részük lehet ilyen élményekben. Ezek a képességek mindannyiunkban ott rejtőznek, a telepátia megnyilvánulásai már a kisbabák és az anyák között is megfigyelhetők, sőt nagy valószínűséggel már a várandósság alatt is működnek, az évek múlásával mégis hajlamosak lehetünk elnyomni magunkban.

Próbáld ki: Kockajáték a véletlen befolyásolására

A tudományos pszi-kutatások jól bevált kísérleti kelléke a dobókocka, mivel a dobások eredményei nem mindig a véletlen valószínűségének felelnek meg. Magyarázat egyelőre nincs, de igaz, hogy az dobásokra az elvárásaink is hatnak. Paulinyi Tamás egy játékos kísérlethez két-két kislányt és kisfiút hívott a laborjába az édesanyákkal. A gyerekeknek nem volt más dolguk, csak szerencsésen dobni egy olyan dobókockával, aminek az oldalaira két-két piros, zöld és kék színű szívet ragasztottak.

A gyerekek felváltva rázták a kockát piros, zöld és kék színű műanyag poharakban, aki pedig a poharával azonos színt dobott, matricát kapott ajándékba. A kísérlet legfőbb tanulsága a kocka “megbűvölésének” lehetősége – amit nyugodtan hangsúlyozhatsz a kicsiknek is. Hogy a kísérlet hihetőbb legyen, a következő körben már szerencsehozó játékmaci “segítségét” is kérhették a gyerekek. Ezen a ponton érdemes elmondani nekik, a macit sem a követelőzés, sem a félénk hozzáállás nem hatja meg, ő ugyanis akkor tud igazán segíteni, ha bíznak és hisznek benne. Az eredmény ismét igencsak meggyőző lett.

(forrás:/nlc.hu)

Elképesztő angyaltörténetek I Misztika #3 - videó

https://www.youtube.com/watch?v=wLlAP09rr4M

 A Rádió7 "Misztika" c. műsorában Kis Kata Szőke Róberttel beszélget különleges és elképesztő angyaltörténetekről