Az örökkévalóság ölelése – halálfélelem és spiritualitás

A halál félelmetes. Félelmetes, mert létezésünk megszűnésének gondolata tapad hozzá. Elmúlásként, semmivé válásként tekintünk rá, mely teljes megsemmisüléssel fenyegeti valóságunk legbiztosabb fogódzóját: önmagunkat. 

 

A halál drasztikus módon, egyszer és mindenkorra elvágja a létezés folytonosságának fonalát. Aki korábban eleven volt, aki itt élt velünk és köztünk, megszűnt létezni. Nem lélegzik, nem mosolyog, nem felel szavunkra. Nincs többé. Ez a végérvényes és visszafordíthatatlan ugrás a semmibe iszonyatos rettegéssel tölti el az emberek szívét, hiszen mindenkinek meg kell halnia. Nekem is, neked is és mindenki másnak.

Szellemi vakság

E félelem azonban, mondják a bölcsek keleten és nyugaton egyaránt, tulajdonképpen lényünk spirituális vakságából fakad. Abból, hogy nem ismerjük igazán önmagunkat. Testi létezésünk megszűnését létünk megszűnésének véljük, mivel fizikai valónkon kívül nem ismerünk és nem tapasztalunk mást. E nem ismerés jóval több az intellektuális ismeretek hiányánál vagy a világnézeti hiányosságoknál. Inkább vakságnak nevezhető.

Mindenekelőtt az élet nem anyagi oldalára vagyunk vakok. Tudatosságunk korlátozottságánál fogva egyszerűen nem tapasztaljuk a valóságnak azt a milliárdnyi arcát, amely az érzékszervek által közvetített csatornákon túl terül el. Nem tapasztaljuk sem a teremtett világ szubtilisebb formáit, sem pedig saját lényünk finomabb valóságait. Annak az energiamintának, amely individuális önmagunkat képezi, csak az anyaggá sűrűsödött aspektusát fogjuk fel. A lényünk alapvetőbb valóságát alkotó finomabb energiák kívül esnek tudatosságunk körén. Csonkán és torz módon ismerjük, éljük és tapasztaljuk magunkat. Igaza volt Platónnak: olyan ez, mintha csupán az árnyékunkat ismernénk.

Ennél fogva az élet valódi törvényeinek sem vagyunk tudatában. Vakságunk folytán az életben is úgy mozgunk, mint valami megvadult elefánt abban a bizonyos porcelánboltban: ostobaságokra fecséreljük az időnket és az energiánkat, társas kapcsolatainkat egy dúló-fosztogató barbár horda vadságával kezeljük, fájdalmat és szenvedést okozva magunk körül mindenütt, és szinte tébolyodottan pusztítjuk magunk körül életadó Földanyánkat.

Vakok vagyunk továbbá lényünk szellemi Forrására és arra az oltalmazó kegyelemre, amely Belőle fakad. Mint az anyját a tömegben szem elől veszített kisgyermek, a magunkra hagyatottság érzésének görcsös rémületével bolyongunk életünk útján – és sem élni, sem halni nem tudunk rendesen. 

Ismerd meg önmagad!

A halál félelmével szembesülő vagy szembesülni vágyó bátrakat a szellem emberei szinte az összes vallásban és spirituális alapokra építkező kultúrában arra buzdítják, hogy ismerjék meg önmagunk teljességét. E bölcsek nem különféle képzetekkel igyekeznek megtömni a fejünket és nem saját bizonyosságuk igazáról vágynak minket meggyőzni. Inkább arra akarnak rávezetni, hogy hozzájuk hasonlóan mi is építsünk ki egy erőteljes kapcsolatot létezésünk mélységeivel és közvetlen tapasztaljuk meg lényünk szellemi alapját. Szavuk spirituális útra ösztönöz, mely vélt önmagunktól valós önmagunkig vezet és egy tudatlan életből a bölcsesség magaslatára emel.

Csak akkor győzzük le a halál félelmét, ha megismerjük az élet igaz valóságát, ha felfedezzük és tudatosítjuk azt a transzcendens, szellemi határtalanságot, amelyből lényünk fakad és amelyet mindannyian ott hordozunk szívünk és lelkünk legmélyén. Az ember és a transzcendencia – az isteni valóság – e bensőséges kapcsolata képezi minden kor és kultúra szellemi tanításának legfontosabb üzenetét. E kapcsolat megélésének kibontakoztatása jelenti a halálfélelem legyőzésének útját is: ismerd meg a benned lakozó örökkévalóságot, kerülj vele egyre közelebbi kapcsolatba, érintsd meg, öleld magadhoz és ne félj, mert nincs okod félni. A halhatatlanság gyermeke vagy. Nem halandó, aki csupán kóstolgatja a szellemi létezést, hanem szellemi lény, aki éppen csak belekóstol a földi létbe. Ha erre ráébredsz, ha ennek fénye ragyogja be életed minden momentumát, akkor végérvényesen megszabadultál az elmúlás félelmétől. Ez a tapasztalás áll a bölcsek bölcsességének alapjánál. Ez adja szavaik, tanításaik és egész életük mellett haláluk hitelességét is.

A meghalás művészete

Számos kultúra ismeri a „halál művészetének” fogalmát, melynek alapjában az a felismerés áll, hogy aki hiteles és igaz módon élt életében, az halálában sem viselkedik másképpen. Csak az képes elmenni e világból méltósággal, bölcsességgel, mosolyogva és másoknak utat mutatva az élethez és a halálhoz egyaránt, aki élni is tud. Aki pedig ismeri az élet igaz valóságát, az éli halhatatlanságának tudatát: azt, hogy ő egy hullám az élet óceánján, amely a roppant víztömegből kiemelkedve eljárja a maga táncát, majd lendülete fogytán visszatér forrásához, ám létezését nem veszíti el, hiszen ő maga is ugyanaz a víz – ugyanaz a szellemi valóság – mint létének forrása, az óceán. 

 

A Buddha, Szókratész, Gandhi és a szellem számos más kiemelkedő embere igaz életük mellett tudatos és méltósággal viselt halálukkal is példát mutattak arról, miként lehet rémület és nyomorúság nélkül, az elillanó élet fonalát békés derűvel elengedve távozni a földi létből. Az a felismert és megélt szellemi igazság, amely életük minden pillanatát áthatotta, haláluk óráján is elkísérte őket. Átnemesített, mélységéig megismert lelkükben a kíméletlen őszinteségre kényszerítő halál már nem talált olyan tartalmat, amelyet torz, rettegést keltő formában belső világukra zúdíthatott volna. Egész lelkiviláguk csendes résztvevője volt életük utolsó, drámai, ám diadalmas felvonásának.

Az elnyert és megvalósított bölcsesség ugyanis felkészít a halállal való szembenézésre is. A szellemi út önmagában is sok hasonlóságot mutat a halállal. Ahogyan a halál túllépés az élet folyamán, úgy a szellemi út és a szellemi gyakorlás sem más, mint állandó önmeghaladás, mely arra késztet bennünket, hogy hibáinkat, fogyatékosságainkat, merevvé rögzült és megannyi szenvedést okozó szokásainkat éppúgy levessük magunkról, ahogyan a halálban is leveti magáról a lélek a testet. Amint a nagy misztikusok mondják, lelki sötétségünknek meg kell halnia bennünk, hogy felébredhessen szívünkben a szellem világossága. És aki belső keresésének útját járva újra és újra meghal, mind jobban belemerülve a szellem óceánjába, az végül örökkévalóságban születik újra.

Indiában úgy tartják, hogy aki tökéletesen megvilágosodott, vagyis megismerte szellemi önmagát és annak végleges tudatosságát, hogy lényének valósága a lét határtalan óceánjában gyökeredzik, dzsívan mukta lesz, olyan lélek, aki már itt, e földi létben elérte az örökkévalóságot. Az ilyen bölcsek számára, mondják, a halál még átmenetnek sem nevezhető, legfeljebb csak egy szertefoszló álom utolsó állomásának. Nem meglepő hát, ha az elmúlásról és a világból való távozásról úgy nyilatkoznak, mint halála előtt nem sokkal a nagy hindu szent, Ramana Maharsi: „Hová is mehetnék? Itt vagyok.” Itt, az örökkévalóság ölelésében.

 

 Szerző: Dr. Pál Dániel
(filozófus, a Transzcendentális Meditáció tanára)

 

 Ramana Maharshi - 40 verszak a valóságról - videó

Még a paranormális kutatók is frászt kaptak a legdurvább szellemjárta házban

A két paranormális kutató Rebecca Palmer és férje, Sean Reynolds felkeresték Európa legerőszakosabb poltergeist jelensége által látogatott házát. Sok mindent láttak már, de ami ott történt, attól még ők is frászt kaptak…

A ház a Nyugat-Yorki Pontefract-ben az East Drive 30 szám alatt található. Az 1966-ban ott élő Pritchard családot állítólag több éven keresztül terrorizálta egy szellem, akit csak Black Monknak, vagyis Fekete Szerzetesnek neveztek el. Már több alkalommal sikerült azóta lefotózni a rettegett entitást.

A két kutatóra is a frászt hozta a szellem, amikor fura hangokat észleletek a műszereikkel. Amikor azt kérdezték, hogy hívják a házban jelen lévő lelket, mintha valaki azt mondta volna: Bex. Ennek még örültek, de ami ezután következett, már nem volt ennyire felemelő. Először hátborzongató hang hallatszott fel valahonnan, majd amikor megfordultak, hogy beazonosítsák merről jön, váratlanul kitárult a szoba ajtaja, frászt hozva a szellemvadászokra, de még az operatőr is majdnem maga alá piszkított…

Úgy fest a legdurvább poltergeist jelenségekkel dicsekedhető házban nem csak egy kóborló lélek, de akár egy tucatnyi is lehet. Egyes feltételezések szerint az épület olyan energia-csomópontra épült, ahol a valódi világ és a túlvilág határvonala igencsak vékony. Ezt egyfajta kapunak használhatják a szellemek és démonok egyaránt… Így nem csoda, hogy a házban szinte bármi megtörténhet…
(forrás:kisertetvadasz.hu)

Aranyfonala mindenkinek van

 

Müller Péter, a spirituális, ezoterikus irodalom egyik legismertebb hazai szerzője, József Attila-díjas író, dramaturg, forgatókönyvíró, előadó Sümegen vallott érzéseiről, a szellemvilággal való kapcsolatáról.

Az író Aranyfonál című kötete kapcsán beszélt telt ház előtt a lélek halhatatlanságáról a Kisfaludy művelődési központban. 

Mint mondta, mikor az ember 80 éves, és élete jelentős része írással telt, eljut oda, hogy kimondjon olyan dolgokat, amelyeket addig talán magának sem vallott be. – Az Aranyfonál ilyen könyv. Lényege a halhatatlanság, a kapcsolat a szellemvilággal. Mert az ember a szellemvilágból ered, és az azzal való kapcsolata soha nem szűnik meg. Az aranyfonal az emberi valónkat az abszolút szellemvilághoz köti. A neveltetésünk ott tart, hogy amit érzünk és gondolunk, az az agyunk produktuma. De mitől lesz az agy? Mitől lesz az gondolkodó szerv?

A testünk a hardver, az élettelen dolog, amitől egy csoda lesz a szoftver. Ez a beletáplált szellemi rész, ami a hardvert működőképessé teszi. A földön létezéshez kell a test, de azt, hogy mitől működik az agy, nem tudjuk, mert a mi szellemi részünk működteti az agyunkat. Akkor is, ha az agyunk megszűnik. Ha én most meghalnék, lefordulnék a székről, de nem érzékelném, hogy megszűnök – mondta Müller Péter, és saját, fiatalkori élményét hozta fel példának. Amikor 1956-ban minden félelmét legyőzve elindult a főváros utcáin a szerelméhez, meglőtték egy orosz tankból.

– Egyszer csak láttam magam fentről, ahogy vonaglok az utcán, ugyanakkor nem szűnt meg teljesen a tudatom. Kiléptem a saját testemből, boldog voltam, felszabadult. Rájöttem, hogy a testem nélkül is vagyok. De hallottam egy hangot, hogy vissza kell mennem, mert vár a szerelmem a földi dimenzióban. Megéltem azt, hogy az igazi valónk nem hal meg, azt nem lehet megölni.

Ez az élmény egész másfajta úton indított el engem, és később több száz hasonló élményt gyűjtöttem össze. A lányt pedig feleségül vettem, 87 éves, ma is boldogan élünk – vallotta az író, akinek színdarabjaiban is ki-be járnak a szellemek. Például a Szomorú vasárnapban vagy a Mária evangéliumában. Mindegyik darabjában ott van az e világ és a nem e világ. De az örök szellem bennünk van, nem kell ahhoz meghalni, hogy megtapasztaljuk. Élve is tudhatjuk, meditatív állapotban, önfeledten, amikor boldogok vagyunk is megéljük, csak nem vesszük észre. Én szerencsés voltam, mert már fiatal koromban átéltem a halálélményt, és ettől azóta egész másképp látok mindent. Akkor megéreztem, hogy azzal a lánnyal nekem dolgom van.

Márai Sándor azt írja, hogy csak felesége halála után jött rá, hogy Lola őt mennyire szerette hatvankét éven át. Az asszony ugyanis folyamatosan üzent neki odaátról. De azt mondta, hogy ne írjon Márai arról, hogy az Isten jó, arról nem szabad beszélni, mert akármilyen jó író, nem tudja leírni azt, ami ott van. Csak ledegradálná. Odaát is van egy utunk, egy gyönyörűséges út. Amit ott átél az ember, az szavakkal kimondhatatlan. Ezért sokszor a zenében is a legmagasztosabb pillanat a szünet, a csönd. A legmélyebb dolgainkat nem tudjuk kimondani. Én 1980-ban újra hallottam a hangot, ami akkor, fiatalon visszaküldött ide. Az én tanítómesterem hangja. Ő azóta nevel, tanít, hogy hogyan, ezt írtam le a könyv második felében. Sok ezer oldal a tanítása, az esszenciáját tudtam csak leírni – mondja az író, aki vallja, kereszténynek lenni azt jelenti, hogy az aranyfonalat őrizni kell.

Meggyőződése, ilyen fonala kivétel nélkül mindenkinek van.

– A szellemvilágból érkeztünk. Az aranyfonal az, amit az ember soha nem enged el, amikor a földi testébe kerül. Aki nem tud róla, nem hisz benne, annak is van őrző angyala, vezetője. Láthatatlan aranyfonallal vagyunk összekötve azzal a világgal, ami fényből és szeretetből van. Senki sincs elhagyva itt. Előfordul, hogy az ember elhagyja azt a világot, és „belevarázsolódik” ebbe a világba, de az igazán nagy pillanatokban ez a hang megszólal, úgy, ahogyan az én életemben megszólalt. Amikor boldognak érezzük magunkat, a szellemi részünk él. Az, amelyik nem hal meg soha.

(forrás:Tóth B. Zsuzsa - www.veol.hu)

Müller Péter: Aranyfonál - videó

forrás:verestv

Medek Tamás spirituális író válaszol 1.

 

 Ha a szellemvilágnak nem ugyanazon szintjére kerülünk a szeretteinkkel, akkor is találkozhatunk egymással?

A szellemvilágnak számtalan szintje létezik, melyek rezgésszámban különböznek egymástól, és minden lélek a saját rezgésének megfelelő szintre tud kerülni a testi halála után. A rezgését a mindenkor, benne megszülető gondolatok és érzelmek minősége határozza meg, másképpen szólva a lelkülete, lelkivilága milyensége. Így míg itt a fizikai világban együtt lehetünk tőlünk fejlettebb és kevésbé fejlett lelkekkel is, úgy odaát a hozzánk hasonlatosakkal kerülünk egy szintre. Ez azonban magával hozza kérdést, hogy akkor ha egy itt ismert szerettünk, tőlünk eltérő lélekfejlettségű, akkor nem is találkozhatunk majd odaát, nem is lehetünk ott majd együtt?

 

 

A testi halálunk után jönnek elénk a már korábban eltávozott szeretteink, így akkor mindenképpen találkozunk velük, illetve mi is menni fogunk majd egy utánunk érkező szerettünk elé, ha már odaát vagyunk - attól függetlenül, hogy milyen szinten tartózkodunk a szellemvilágban. Ezt követően, továbbra is találkozhatunk egymással, ha mindkét fél azt kölcsönösen akarja. A szintek között az átjárás a következőképpen mehet. A felsőbb szintekről képes egy lélek alsóbb szintekre menni, úgy, hogy a rezgését némileg lecsökkenti. Alsóbb szintekről azonban csak fejlettebb lélek kíséretében lehet feljebb menni, aki segít az átmeneti rezgésemelésben. Természetesen a találkozáshoz felsőbb szellemi engedélyre is szükség van, de ha mindkét fél kölcsönösen találkozni akar egymással, akkor ez általában meg is történhet.

Fontos azonban tudnunk, hogy az itteni szeretteink és azok, akiket odaát nevezünk annak, akikhez odaát vagyunk lelkileg közel, nem minden esetben azonosak. Így előfordulhat, hogy akit itt szerettünk nagyon, odaát már kisebb hatású lesz számunkra - legalábbis akkor, amikor a testi életünkhöz való érzelmi kötődésünk megszűnik és visszanyerjük azt a tudatosságunkat, mellyel a leszületés előtt rendelkeztünk. Ez minden léleknél előbb-utóbb megtörténik. S onnantól fogva már azon lelkekhez fogunk nagyon ragaszkodni, akikkel odaát vagyunk egy szinten, és egy közösségben - velük azonban törvényszerűen együtt leszünk.

Összefoglalva tehát, a testi életünkben megismert szeretteinkkel akkor is találkozni fogunk odaát, ha más-más szintjén élnénk a szellemvilágnak, s találkozhatunk egymással addig, amíg arra igényünk van. Így ha eltérő szintjén élnénk a szellemvilágnak, akkor egy idő után már e találkozások ritkulnak s megszűnhetnek, de akkor az már nem lesz fájdalmas, hisz akikkel valóban lenni szeretnénk, törvényszerűen azokkal leszünk együtt.

A testi halál időpontját mi határozza meg? Rengeteg fiatal is meghal, azért kérdezem.

    A testi halál időpontját odaát határozzák meg, ez voltaképpen a leendő életünk tervének fontos része. A most megélni szükséges sorsutunk (és a velünk, itt érintkezésben lévő lelkek sorsútjának) alapján kerül ez az időpont meghatározásra, mely meglehetősen összetett rendszerű. Nagyon röviden összefoglalva: okkal megyünk akkor, amikor, ám ezen okok annyira összetettek, hogy igazán odaát értjük meg, hogy miért akkor és miért úgy kellett menjünk.

Akkor távozunk, amikor a most megélni szükséges sorsutunk tervét lényegében teljesítettük - ám ezzel a tervvel itt és most nem vagyunk tisztában, csak odaát látjuk igazán át. Rengeteg fiatal hal meg, ez tény, de ugyanúgy idősek is, tehát ez valójában nem életkorhoz kötött tehát, hanem ahhoz, hogy az adott személy mikor teljesítette azt a tervét, melyet a leszületés előtt a szellemi segítőivel, az előző élete következményeképpen hozott meg.

Ha Istent kérjük, segít nekünk?

Ha akár szóban, akár gondolatban Istenhez fordulunk (vagy bármely más szellemi erőhöz), akkor meghallgat bennünket, s a kérésünket igyekszik is teljesíteni. De! Csak akkor és csak olyan mértékben, amennyire az a jelenben megélni szükséges sorsutunkba beleilleszkedik, s amennyire odaát azt most számunkra jónak látják, valamint amennyire arra a lelki előzményeink alapján rászolgáltunk.

Sok esetben előfordulhat tehát, hogy kapunk kisebb-nagyobb segítséget, de sok esetben nem, vagy nem érezhető mértékűt. De tudunk kell, hogy egyik eset sem véletlen, és okkal kapunk vagy éppen nem kapunk. Amilyen mértékben nem kapunk segítséget a kérésünk nyomán, olyan mértékben kell azt az élethelyzetet magunk megéljük és magunk megoldjuk - tehát ha nem kapnánk segítséget, akkor is a lelkünk érdekeit szem előtt tartva nem kapunk.

Mi a különbség megvilágosodás és megtérés között?

Ugye mindannyian lelkek vagyunk, akik a létezésük jelenlegi szakaszán hol testben élnek a fizikai világban, hol pedig test nélkül a szellemi világban. Testi életek sokaságát éljük, melyeken keresztül azt kell megtanulnunk, hogy noha különálló lények vagyunk, de a Forrásban, Istenben való összekötöttségünk révén, mégis egyek, így bármit teszünk mással, azt magunkkal (is) tesszük. Ezt a karma által tanuljuk meg, hisz mindig azt kapjuk vissza - életeken átívelően -, amit korábban másoknak adtunk.

Ugyan egyes testi életeinkben nem emlékszünk az előző életeinkre, de a lelkünk semmit sem felejt, s érzet szintjén mindig is ott lesznek bennünk azok a tapasztalatok, melyeket addig szereztünk. Így, ahogy egyre több életet éltünk és élünk már meg, annál inkább ösztönösen tudni fogjuk azt, hogy mit jó tenni mással és mit nem, tehát hogy hogyan is kellene éljünk és viszonyuljunk másokhoz (s persze ugyanúgy magunkhoz is).

A lélek odaát tisztában van ezzel, azonban a testi életei alatt ezt átmenetileg elfelejti (legalábbis tudatosan), ám minél fejlettebb egy lélek, annál kevésbé képes mégis, nem emlékezni rá. Tehát annál inkább tudni fogja ezt ösztönösen a testi életei alatt is, s annál inkább kezd is akként élni.

Amikor egy lélek eljut odáig, hogy rájön, hogy is kellene élnie és viseltetnie mások és saját maga felé, akkor azt nevezzük a megvilágosodásának. Amikor viszont már képes is úgy élni, amikor már képes az elméletet a gyakorlatban is alkalmazni, akkor mondhatjuk, hogy megtért.

Nagyon jó embernek tartanak, jó a személyiségem. De nagyon félek, hogy ha újra leszületek, akkor lehet, hogy teljesen más személyiség leszek, akár rossz ember is? S akár rossz családba is születhetek?

Tény, hogy mindig más személyiségünk lesz, minden életben, ugyanakkor az, hogy mennyire vagyunk jó emberek, alapvetően nem változik, hiszen az a lelkünk sajátja, s legfőbb jellemzője, melyet mindig magával visz. Lehetsz tehát más személyiség, más környezetben, de az, hogy milyen mértékben vagy jó ember, milyen mértékben vagy képes jó vagy gonosz lenni, az már a megszerzett sajátod, minden életben. (Természetesen olyan előfordulhat, hogy mondjuk most szegény voltál, a következő életedben pedig nagyon gazdag leszel és előjön olyan rossz tulajdonságod, ami ugyan benned van még, de azzal szegényként nem találkoztál.. tehát a gazdagok rossz tulajdonságai nálad is előjönnek, amit így szegényként nem vehettél észre.)

Az pedig, hogy mikor, milyen körülmények közé születik le valaki, szintén az határozza meg, hogy a lelki előzményei (karmája) alapján mit kell neki most megélni, megtapasztalnia.

Isten hozta létre a rosszat és ő is szünteti majd meg?

A rosszat valójában maguk a lelkek idézik elő, egy valamikori döntésükkel, melyben úgy ítélték meg, hogy másoktól független lények, és melyben így az önzőség vezérelte őket. A rossz tehát azért és annak számára létezik, aki valamikor (a szabad akarata által) rosszat tett mással, tehát tettét az önzőség vezérelte. (Gyakorlatilag miden lélek végig megy ezen a folyamaton.) Így a tette hatását érzi, a karma által, azért, hogy ebből tanuljon.

Következésképpen a rosszat ugyanúgy a lelkek szüntethetik meg, úgy, hogy önzőség helyett az önzetlenség vezérelje őket, így az fog vissza is áramlani rájuk. Ez a tanulási folyamat a fizikai világ fő értelme és célja.

Istennek a létezésünket köszönhetjük és a szabad akaratunkat. A rosszat azonban már ez utóbbival, mi hoztuk létre és mi is szüntethetjük meg - ami előbb-utóbb minden lélek esetében meg is történik, életeken átívelően természetesen.

Azok a tanítások, melyek a bennünket érő rossz megjelenésének és megszüntetésének is külső okot határoznak meg, azok valójában azt mondják, hogy semmiről sem tehetünk, és csak várnunk kell, hogy majd valaki megmentsen bennünket. Ez azonban a nézeteim szerint hibás filozófia, hiszen nincs fontosabb annál, hogy ne mást okoljunk sosem, hanem higgyünk a saját felelősség vállalásban, és ne mástól várjuk az életünk jobbá válását sem, hiszen minden, így ez is, bennünk van.

Odaát alapvetően könnyen felismerjük egymást, lélekként. De ha itt a Földön, testi életünkben találkozunk egy lélektársunkkal, azt is megérezzük?

Bár testben létezve a lelki érzékelésünk erőteljesen elnyomva van a testi érzékszerveink dominanciája miatt, de mégis, ha találkozunk egy olyan lélekkel, akihez már az előző életekből és/vagy odaátról erősebb érzelmi szálak fűznek bennünket egymáshoz, akkor azt a lelkünk felismeri és egy különös érzés formájában adja tudtunkra. Ez a különös érzés egyéni érzékenység és a másik lélekhez fűződő érzelmi szálak erősségétől függően változó erősségű lehet.

Miért kell addig tanulnunk és tökéletesnek lennünk, hogy végleg a szellemvilágban maradhassunk? Mi az értelme? Isten miért nem semmisíti meg a rosszat, és élhetnénk örökké?

Az igazi otthonunk a szellemvilág, itt, a földi világban csak olyan minőségben tartózkodunk, mint ebben az életünkben az iskolában. Az otthonunk és a végleges otthonunk tehát mindenképpen a szellemvilág, itt csak tanulni vagyunk, méghozzá azt, hogy testben létezve is megértsük, hogy noha különálló lények vagyunk, de a Forrásban való összekötöttségünk révén mégis egyek, így bármit teszünk mással, azt magunkkal (is) tesszük. Az itt létünk, s hogy megtanuljuk amit itt mindezt, tehát épp oly fontos, mint itt, ebben az életünkben, hogy iskolába járjunk és megtanuljuk az alapműveltséghez szükséges dolgokat.

Sátán, mint olyan nem létezik. Lelkek vannak, akik abban különböznek egymástól, hogy a lélekfejlődési folyamatukban éppen hol tartanak. Így vannak gonoszabbak és jók is. Isten nem semmisít meg semmit sem, hanem hagyja, hogy a lelkek, szabad akaratukból dönthessenek a jó és a rossz között, hogy ezzel tanuljanak, és végül maguk rájöjjenek, hogy a jót érdemes választani, hogy jóvá érdemes válni. S ezt, kivétel nélkül, minden lélek meg is teszi előbb-utóbb. A karma ugyanis minden lélek számára ezt tanítja, egész addig, míg az szükséges.

Isten nem emberként teremtett bennünket, hanem lélekként. A testünk csak azt a célt szolgálja, hogy amíg itt vagyunk a fizikai világban, addig általa meg tudjunk itt nyilvánulni. Most, a testi életünk során azt vagyunk hajlamosak hinni, hogy csak a fizikai világ létezik, s hogy csak testben élünk, azonban ezt csak a testi érzékszerveink igyekeznek óhatatlanul is elhitetni velünk. Valójában azonban lelkek vagyunk tehát, akik itt, a fizikai világban csak átmenetileg tartózkodunk, úgy, mint ahogy a testi életünk folyamán az iskolában tartózkodunk.

Írta: Medek Tamás spirituális író - tudatostudat.blog.hu

 (a cikkek egy korábban felmerülő kérdések alapján készült)

A múlt felfedezése testelhagyással

Eltitkolt igazságok

Ha az emberi tudat elhagyhatja testünket, és olyan gyorsan száguldhat, mint a fénysebesség, vagy még gyorsabban, ahogy azt a gondolatformáknál látjuk, melyek azonnal elérik távoli célpontjaikat, akkor logikusan feltételezhetjük, hogy az emberi tudat tud időt utazni. Mivel a bennünket körbevevő elektromágneses energiával rendelkező fénylények keresztülhatolnak rajtunk, mint kiaknázatlan erők dinamói, így nekünk is van képességünk fénysebességgel, vagy még gyorsabban utazni...

Ezt a lehetőséget támasztják alá azok az igen komoly tanulmányok, amelyek a távollátás gyakorlatára vonatkoznak, és melyeket az amerikai hadsereg és a titkos szolgálat is felhasznál. Einstein meghatározása szerint az időutazás lehetséges, ha felgyorsulunk fénysebességre. De fontos figyelembe venni, hogy fizikai testként nem tudunk időutazást végrehajtani, csak energiatestként. Ha szétválasztjuk tudatosságunkat, mint tiszta energiát, hogy az itt és most fizikai létezésen túl utazhassunk, akkor felruházzuk magunkat a tudatosság pillanatnyi hatalmával. Nincs fizikai formánk. Eljuthatunk egzotikus helyekre - talán az általunk ismert fizikai világon kívül is. Egy másik időbe utazhatunk csupán a gondolatunk erejével. A legtöbb ember soha nem gondolja, hogy ez valóban lehetséges, így nem tesznek utazást magasabb tudatosságukba. Nem látják lehetőségeiket, melyek ténylegesen határtalanok és végtelenek.

Legtöbb, kiterjesztett tudatosságunkban tett testen kívüli tapasztalásunk természetesen nem egzotikus helyekre visz el bennünket, mint amelyeket Rebezar Tarzs, Kirpal Singh sámánista lélekvándor látogatott meg, vagy más misztikusok, akik az itt és most létezésén túli egzotikus síkokat fedezték föl. Általában olyan helyeket látogatunk meg, melyeket jól ismerünk az éppen most folyó fizikai életünkben. Hasonlóképpen történik, mint amikor álmodunk és elhagyjuk a testünket. Akkor is olyan helyeket látogatunk meg, ahová személyes kötődésünk van tapasztalataink miatt. Ez az egyedüli létezés, az egyedüli valóság, amelynek legtöbben hinni tudnak. De sokkal több van.

Hová mennél? A legtöbb ember valószínűleg a múltban választana egy időt – talán a saját életében, amely most már reménytelenül elmúlt és megismételhetetlen. Végül is mindannyiunknak el kell ismernie, hogy önmagunk számára semmi sem fontosabb, mint önmagunk, beleértve személyes történetünket, életmintázatunkat, azt a csomagot, melyet magunkra vettünk a múlt folyamán, és azt is, hogy hogyan jutottunk el oda, ahol most vagyunk.

Sokan vitatkoznak azon, hogy a múltba való időutazás nem praktikus és ezért nem valószínű ebben a rendszerető univerzumban, amely azzal a gyakorlatias megközelítéssel rendelkezik, hogy ha megölnéd a saját nagyszüleidet, vagy másként változtatnád meg az események folyását, akkor hogyan juthatnál el abba a fizikai valóságba, amelyben most vagy. Ez a lehetőség teljesen valószínűtlen, ha figyelembe veszed azt, hogy az az energia, amely visszavisz téged az időben, az a saját tudatosságod, és nem a fizikai tested. A tiszta energia tudatosságában nincs fizikai formád, amely fizikailag kapcsolatot teremthetne más időkeretben. Láthatatlan vagy kezek és lábak nélkül. Ha még képes is lennél gyakorlatok végzése után finom energia tested különböző rétegeivel kilépni a testedből, akkor is a testen kívüli tudatod láthatatlan lenne fizikai forma nélkül. Az éterikus test, az asztrál test, és a képmás feltételez egy formát, amely valamilyen módon hasonlít a fizikai formához, de a többiek nem látják (kivéve a legjobb tisztánlátókat, akik finomra hangolják a tudatosságukat az átlagos észlelés öt fizikai érzékelésén túlra).

Megfigyelőként térsz vissza a múltba, vagy a múlt eseményeinek szemtanújaként. Ez már önmagában is különös éleslátással ajándékoz meg. A múltadban lévő pillanatok átnézésekor csupán némi elfogulatlanságot fogsz érezni, és némi távolságtartást. Ebből adódóan képes leszel nagy tudatossággal látni és megérteni azt, hogy az események és a múlt pillanatai milyen módon vezettek jelenlegi fizikai állapotodhoz. Az ember legnagyobb célját érheted el: megismerheted magad, fölfedheted az élet mintázatait és rájöhetsz, hogy a múltbeli események hogyan érintettek téged. Életcélodba is bepillanthatsz, mert elfogulatlanság nélkül, nagyobb tudatossággal kezded el szemlélni múltad mintázatait. Végül is ez a történet az, ami idáig juttatott, akárhol legyen is az az „itt”.

Talán most pont azon töprengsz, hogy honnét kellene tudnod, hogy hová is kellene visszatérned a múltba. Ahogy azt már korábban megbeszéltük, vizualizációval határozod meg, hogy hová és mikor mész vissza a múltadba, mielőtt belépsz a meditáció állapotába és a magasabb tudatosságba. Először azt vizualizáld, hogy hová és milyen időpontra akarsz visszamenni, és készíts magadnak egy képet arról, hogy mit akarsz magaddal vinni ebbe a meditációba. Ez a fókuszált szándék. Amikor megtisztítottad az elmédet és lelki szemeid előtt csak fehérséget látsz, a kép, mint egy önmagadnak készített posthipnotikus javaslat, abban a pillanatban jelenik meg előtted, amikor belépsz a magasabb tudatosságba. Ez meglehetősen automatikusan történik meg. A vizualizált képet nem kell nagyon nagy részletességgel elképzelned, csak annyira, hogy megértsd!

Ha a saját életed már egy elmúlt különleges pillanatát szeretnéd meglátogatni, akkor az még könnyebben fog menni. Karmikus vonzódásod van önmagad irányába, ami nagyon hasonlít az elektromágneses vonzáshoz. Gondolj csak bele, hogy egy mágnes milyen gyors. A múltban lévő személy, akit meglátogatsz, pontosan olyan, mint te. A tudatos gondolatod visszavisz téged másik önmagadhoz. Egy másodperc töredéke alatt összekapcsolódtok. Ha végiggondoljuk azt, hogy az idő meghajlik és nem egy egyenes kezdő-, közép-, és végponttal, akkor könnyű belátni, hogy a múltbeli te és jelenbeli te valóban egyidejűleg létezik, az evilági fizikai világ rögzített idején és terén kívül, amely a korlátozottság illúzióját kelti bennünk.

Használhatod magasabb tudatosságodat testelhagyásra és a múlt más érdekes pillanatainak felfedezésére, melyek nem a te saját múltadban történtek. Megnézheted a keresztes hadjáratot, egy fontos koronázást, vagy akár a Wright testvérek első repülését. Csak vizualizáld, hogy hová és mikorra akarsz visszamenni. Nem leszel képes interakcióra, mert nem lesz fizikai tested. Azonban mint megfigyelő, egy nagyon mély tudatosságot fogsz kapni.

Amikor visszatérsz fizikai testedbe, pontosan fogsz emlékezni mindenre, amit láttál. Ha esetleg mégis nehézséget jelent számodra a múltban látott eseményekre való visszaemlékezés, segíthet, ha a lehető leggyorsabban leírod. Amikor leírtál minden emléket a találkozásról, feküdj le és meditálj el rajta. Tisztítsd meg az elmédet minden mástól és zárj ki minden külső zavaró körülményt. Vizualizáld ezeket az emlékeket, melyeket most kép formájában visszaidézel, és aztán vidd magaddal ezt a képet a meditációba, hogy megvizsgálhasd.

Részlet Von Braschler „Az időutazás 7 titka” című könyvéből

Az időutazás 7 titka - Von Braschler - videó

forrás:Angyali Menedék

 

 

Videók, hangok és képek a túlvilágról, ahol minden folytatja korábbi létezését

 

 Amit ezeken a felvételeken láthatunk és hallhatunk, azt különböző technikusok és tudósok rögzítették az évek során szerte a világon. Ezek hiteles képek és videók a szellemvilágról és annak lakóiról, amelyeket videokazettákon rögzítettek a műszeres transzkommunikációnak nevezett módszerrel.

Ez megcáfolhatatlan bizonyíték lehet arra, hogy a tudat túléli a fizikai test halálát. Vannak képek, amelyek egy szilárd világot mutatnak, növényzettel és óceánokkal, sőt állatokkal, és mindez egybeesik a túlvilágról más módon kapott leírásokkal, mint például a médiumi és az asztrális utazásokkal.

A műszeres transzkommunikáció, rövidítve ITC egy elektronikus eszközöket használó kommunikációs technika olyan lényekkel, amelyek a létezés más síkjaiban vannak.

A használható eszközök között vannak faxkészülékek, telefonok, televíziók, számítógépek és mobiltelefonok, melyekkel lenyűgöző eredményeket lehet elérni.

De hogyan kezdődött mindez? Amikor a rádiót feltalálták, Tesla elmélete az volt, hogy a szellemekkel való érintkezéshez is használható, később Marconi és Edison nem sok eredménnyel végzett kísérleteket.

Úgy gondolják, hogy az ismeretlen eredetű hangokról az első felvételeket 1956-ban készítette Attila von Szalay, Raymond Bayless-szel együtt, akik 1979-ben kiadták a "Telefonhívások a halottaktól" című könyvet.

Az ismeretlen hangok első feljegyzése azonban 1901-ben történt, amikor Vladimir Bogoraz antropológus Szibériába utazott, hogy egy primitív hengerfonográfra rögzítse egy Sámán énekeit, de amit rögzített, az sok hang volt, és néhány olyan erős, hogy elnyomta magának a sámánnak a hangját is.

1959-ben a svédországi Friedrich Jürgenson filmrendező a magnóján madárhangokat akart rögzíteni, de más helyről származó fajok és emberek hangját vette fel, majd folytatta a kísérletezést, amikor egy nap a hallott anyja hangját hallotta, ahogy azt mondja: "Hallasz engem?" A lényeg, hogy az édesanyja 4 évvel azelőtt meghalt.

Állítólag körülbelül 72000 hangot vett fel, ebből mintegy 140 elhunyt barátoké és a családjaiké volt. Voltak köztük olyan üzenetek, amelyek megerősítették, hogy a fizikai test elhagyása után az élet folytatódik és csodálatos.

Jürgenson temetésének napján Ellen Thorlin ITC-kutató és filmrendező barátja hallott egy hangot, ami azt mondta, hogy 4-es CSATORNA, ezért minden esetre bekapcsolta a tévét és készenlétbe helyezte Polaroid kameráját.

15 perc elteltével villanások és csíkok kezdtek megjelenni, és egy pont kezdett kitágulni, és abban a pillanatban megnyomta a fényképezőgép gombját, és képes volt megörökíteni egy képet. Jürgenson volt az.

8 évvel később, 1994-ben a német kutatónak, Adolf Homes-nak egy számítógép képernyőjén sikerült rögzítenie Jürgenson arcát, mintha azt mondaná: "Itt vagyok, folytatom a munkámat."

A transzkommunikáció másik úttörője, aki nagyszerű képeket ért el, Dr. Konstantin Raudive volt. Raudive elolvasta Jürgenson "Voices from Space" című könyvét, és a téma felkeltette az érdeklődését, és bár szkeptikus volt, 1956-ban felkereste Jürgensont, hogy megtanulja a technikát.

Egy este egy kazettát átnézve számos hangot hallott: "Ismered Margaretet, Konstatin?", "Messze vagyunk, beszélj!" És végül: "Menj aludni, Margaret."

Ez lenyűgözte Konstantint, mivel felesége, Margaret nemrégiben rákban halt meg. Később egy másik alkalommal felvette anyja hangját, amikor gyermekként becenevén szólította: "Kostulit, itt az anyád."

Élete során különféle technikusok segítségével több mint 80000 hangszalagot vett fel. Jürgensonhoz hasonlóan halála után szintén kommunikált az ITC kutatóival, de lehetőség szerint egy bizonyos módon, ami még meglepőbb volt.

1994 folyamán, 20 évvel Konstantin Raudive halála után Luxemburgban, Németországban, Brazíliában, Svédországban, Kínában és Japánban a kutatók telefonhívásokat kaptak egy személytől, aki Konstantin Raudive-nak vallotta magát.

Ezeket a hívásokat hangszakértők rögzítették és elemezték, beleértve egy tizenhárom perces beszélgetést Mark Macy és Raudive között.

 

Kapcsolódó írás:

Közvetlen kapcsolat teremthető a túlvilággal transzkommunikáción keresztül

https://dszilvia.blogspot.com/2016/11/kozvetlen-kapcsolat-teremtheto.html  

 Ez a hang, aki magát Konstantinnak vallja, a mai napig kapcsolatba lép a komoly transzkommunikációs kutatókkal.

A brazil Sonia Rinaldi is kapott egy telefonhívást, aki jelenleg az ITC kutatója a legfejlettebb és legjobb eredményekkel. Ahogy hallható volt, ugyanaz a hang szólalt meg, aki Konstantin Raudive-nek mondta magát.

A hívás közben Konstantín átadta a mikrofont egy másik személynek, egyértelművé téve az üzenetet, ami így szólt:

"Ölelés brazil barátainknak. Kedves Sonia Rinaldi barátom, ez a második kapcsolatfelvétel, amit küldünk az Ön országába, a 'Rio de Tiempo' (Időfolyam) állomásról. Nagyon köszönjük az erőfeszítéseket, amelyeket ennek érdekében tett. Meghallgattuk, de még mindig nem tudunk válaszolni.

Az idő nem egy vonal, hanem egy kör. Az öntől távolabb eső horizonton a világ nem ér véget, hanem egy szent világegyetembe lép. Bizonyos részletek láthatók, de a legfontosabbak láthatatlanok az Ön számára. A világ, amint látja, egy kiterjesztése annak, amiben mi vagyunk, és minden együtt alkot egy Univerzumot.

A Rio de Tiempo állomás, Carlos D´Almeida és Landell de Moura atya nagy ölelést küld mindenkinek."

A hívás annyira tiszta volt, hogy még maga a kutató is évekig kételkedett a hitelességében, de 2018-ban David Thompson médium segítségével, Phoenix-ben, Arizonában, Raudive megnyilvánult, és azt mondta, hogy ő hívta őt akkoriban.

forrás: ujvilagtudat.blogspot.com

videó forrás: ujvilagtudat.blogspot.com - tulv01

Mi az, ami előre meg van írva a sorsunkban és mi az, ami nincs?

Léteznek különböző nézetek arra vonatkozóan, hogy mennyire sorsszerű az életünk, mennyi minden van előre megírva belőle, s hogy mennyi a szabad mozgásterünk benne. Hogy két szélsőséget említsek, egyesek szerint semmi sem fix, mindent most és magunk alakítunk, míg mások szerint a legkisebb mozzanat is el van rendelve előre. Az igazság azonban minden bizonnyal valahol a kettő között leledzik. Nem vagyunk bábuk sem, akik csak végigmozognak egy előre lejátszott színdarabot, azonban azt is túlzás lenne állítani, hogy bármit megtehetünk, hogy bármit bevonzhatunk magunknak megfelelő hozzáállással, függetlenül attól, hogy korábban mit tettünk.

A lelkünk a leszületésünk előtt a szellemi segítőinkkel közösen tervezte meg a leendő fizikai életünket. Odaát, teljes tudatosságában létezve tisztában volt a lelki előzményeivel (tehát előző életeiben elkövetett cselekedeteivel), s azzal, hogy annak következményeképpen most mit és milyen körülmények között kell megtapasztalnia, valamint azzal is, hogy lélekként mit szeretett volna ezúttal elsajátítani, megtanulni, hogy lelki értelemben emelkedhessen. Tisztában volt azzal is tehát, hogy ő magának mit volt szükséges vállalnia, de azzal is, hogy esetleg ő maga más lelkeknek mit vállalt be, az életútjuk segítése céljából. Azt is tudta azonban, hogy a testi élete alatt ezen információk rejtve lesznek előle, így a szellemi segítőit kérte meg arra, hogy az életét kísérjék figyelmemmel és segítsenek mindenben, hogy úgy alakuljon, ahogyan annak alakulnia kell.

A szellemvilágban, a még meg sem fogant testekről is látható előre (magasabb rendű szellemek számára), hogy lényegében milyen körülmények és sorsút vár rájuk, így a lélek odaát könnyen ki tudja választani azt, mely az ő kívánalmainak leginkább megfelel. (Ne feledjük, ezek a kívánalmak nem feltétlen egyeznek azzal, amit most a kívánalmainknak érzünk!) A jövő látása azonban bonyolult dolog. Egyrészről minél pontosabb információk csak minél fejlettebb lelkek számára érhetőek el, másrészről az értelmezéséről tudni kell, hogy bizonyos részei fixek, míg más részei képlékenyebbek, melyek a mindenkori döntéseink függvényében változhatnak. Hogy az életünk melyik eseménye melyik kategóriába tartozik, általában most nem tudhatjuk meg előre, még akkor sem, ha a jövőbe valamely módon meg is adataik belelátnunk. Azonban az életünk eseményeinek e besorolása kizárólag a karmánktól függ. Tehát mindig is vannak olyan események számunkra, amelyeknek be kell következnie, s vannak olyanok, melyekre jelenleg lehet ráhatásunk azzal, ahogy a jelenben döntünk. Nyilván a jelen döntéseinkkel mindre hatással vagyunk természetesen, de vannak olyan események, melyek annyira erősen karmikusak még, hogy azt jelen döntéseinkkel, tetteinkkel még nem tudtuk, nem tudhattuk feloldani, s annak hatását csak a testi halálunkat követően és/vagy egy következő életben érezhetjük.

Leszületés előtt tehát összeállítunk egy sorsutat, egy élettervet. Olyan élettervet, mely teljes egészében megfelel a karmánknak, melyet a tetteinkkel (főként előző fizikai életeinkben) addig generáltunk. Hogy mit, mennyi ideig és milyen erősen kell átéljünk, megtapasztaljunk, annak a tettünknek az erejétől függ, mellyel azt az eseményt kiváltottuk. Lehetnek olyan események (visszahatások) a tervünkben, melyeket egész életünkben viselnünk kell, bármit is teszünk most, legfeljebb enyhíteni tudunk rajta, s lehetnek olyan események, melyek kimenetele függ a jelen döntéseinktől. Ahogy írtam fentebb, előre nem tudhatjuk meg, melyik esemény, melyik csoportba tartozik, azonban egy módon mégis könnyen rájöhetünk magunk is - közben. Minden olyan számunkra negatív esemény, melyen tudunk változtatni jó irányba anélkül, hogy másokat vagy magunkat megsértenénk, azzal az a dolgunk, hogy változtassunk rajta. Tehát itt fontos figyelnünk arra, hogy közben a lehető legkevesebb (a legjobb, ha semennyi) ártást, sértést se okozzunk a tetteinkkel. Azonban amit ilyen módon nem tudunk megváltoztatni (vagy semmilyen módon nem tudunk megváltoztatni), az egy olyan esemény az életünkben, amit élnünk és tapasztalnunk kell. Természetesen arra, hogy annak megélése közben (lelki értelemben) a lehető legkevesebb ártást okozzuk másoknak és magunknak is, itt is figyelni kell. Összegzésképpen: amin nem tudunk az életünkben változtatni, az egy fixen létező, megírt eleme az életünknek. Amin tudnánk, de azzal másokat vagy magunkat (lelki értelemben) megbántanánk, annak megváltoztatásáról bár dönthetnénk, s annak megfelelően egyik vagy másik lehetséges alternatív jövőkép jutna érvényre, de akkor járunk el helyesen, ha mégsem tesszük, hiszen az ártás hasonló visszahatást eredményez majd. Amin viszont úgy tudunk változtatni (jó irányba), hogy nem okozunk senkinek sem ártást, azzal feltétlen az a dolgunk, s azzal akkor járunk el helytelenül, ha ezt nem tesszük.

Mi most sokszor zúgolódunk a sorsunk ellen és sokszor el sem hisszük, hogy egyesek maguk vállalták azt, amit élnek. Azonban ne felejtsük el, az a gondolkodás között, amit teljes tudatosságunk birtokában gyakorlunk odaát, s aközött, mellyel itt rendelkezünk fizikai testben, lényeges különbség van. Most erősen szűkíti a tudatosságunkat a fizikai testünk, s itt és most döntően csak az anyagi világot érzékeljük, s az így látottak alapján ítélünk. Odaát azonban tisztában vagyunk azzal, hogy minden egyes fizikai életünk csupán apró láncszeme a teljes létezésünknek, s hogy amit egyszer elkövettünk, annak visszahatását meg kell éljük, hogy a karmánkat így letehessük, s a lelkünk emelkedhessen a szellemvilágban - így ösztönösen és magától értetődően vállaljuk azokat. Ha mindezt most megértjük, s a zúgolódás helyett változtatunk vagy elfogadunk (a fentebb írt módon), akkor helyes úton járunk, ellenkező esetben máskor, újra kell vállaljuk ezen tapasztalni valókat.

S azért járunk előbbi esetben a helyes úton, mert akkor biztosak lehetünk abban, hogy eleget teszünk mind azon megéléséknek, melyeket mindenképpen meg kell éljünk (előre megírt, fix események), illetve pozitívan befolyásoljuk azon események kimenetelét is, melyek csupán lehetőségként állnak előttünk a jövő energiamintázatában. Azzal, hogy minél kevesebb ártást okozunk másoknak és magunknak (a legjobb, ha semennyit), biztosítjuk azt, hogy a jövőben is ahhoz hasonlatos visszahatásokban kell majd részt vennünk, kell majd részt vennie a lelkünknek. Amennyiben most így élünk, mégis negatív események jönnek velünk szemben, csak azért van, mert még nem oldódott fel egy korábbi, negatív karmánk teljesen, vagy mert ez valamiféleképpen szükséges a jelen életünk megéléséhez. Azonban ha ez eltántorít bennünket, csak késleltetjük a pozitív eredményt, mely viszont ha helyesen járunk el, a megfelelő időben elér hozzánk.

A terv írása nem csak a leszületés előtt történhet, noha akkor minden esetben. Fejlettebb lelkek esetében például alvás ideje alatt is előfordulhat, hogy a lélek (a testével való összeköttetést természetesen megtartva) visszatér a szellemvilágba, s szellemi segítőivel egyeztet az éppen aktuális, megtörtént és várt életeseményeiről. Az élettervünk tehát minden esetben a leszületés előtt készül, s a karmánk erősségétől függő erejű események láncolatából áll. A terv azonban (kinek kisebb, kinek nagyobb részben, de) folyamatosan változik és átalakul, attól függően, hogy a jelenben hogyan éli meg mindazt, ami sorsszerűen történik vele - hogy közben lelki értelemben mit ad másoknak és magának. Egyeztetésre legkésőbb a testi halál után kerül sor, de fejlettebb lelkek esetében ez folyamatos lehet a testi élet alatt is.

Életünk nem egy orosz rulett. Nem véletlenek és szerencsék vagy éppen balszerencsék, finom vagy éppen durva szövete. Minden egy terv része, mely a lelki előzményeink következményeképpen készül, folyamatosan. Hogy ebben melyek azok az események, amikre most nem vagyunk ráhatással, akkor is megtörténik, s melyek azok, melyeken most képesek vagyunk változtatni, az a karmikus erősségüktől, tehát korábbi tetteink erejétől függ. Abban pedig biztosak lehetünk, hogy a szellemi segítőink folyamatosan segítenek nekünk úgy alakítani a sorsunkat, ahogyan az a tervünknek éppen megfelel. Valójában a legtöbbünk nem is gondolná, hogy milyen erős hatással bírnak ők a mindennapjainkra, hogy milyen komoly befolyással tudnak lenni az életünk mozzanataira, anélkül, hogy bárkit a szabad akaratában vagy karmája megélésében megsértenének, megzavarnának. Így amivel dolgunk van, az elénk is kerül.

Életünk előre megírt fix elemei, a leszületésünk és testi halálunk időpontjai. Ez utóbbiból több, úgynevezett kilépési pontokat is tartalmazhat a tervünk, ha szükséges a sorsutunk szempontjából, de mindig van közöttük egy, amit a legvalószínűbbnek tervezünk köztük. Előre megírtak természetesen az életünk főbb körülményei, s annak főbb szereplői, a szüleink, a családunk, valamint az életünk meghatározó eseményei. Ugyanakkor minden más is megírt és létezik tehát előre, azonban ezek közül vannak olyanok, melyeken a jelenben, a mostani életünkben tudunk változtatni; s ezeken belül pedig olyanok, amin jól is tesszük, ha változtatunk, valamint olyanok is, melyet viselnünk kell, melyeken bár változtathatnánk, azzal csak negatív karmát generálnánk magunknak.

Mindezekből kitűnik, hogy nyugodtak lehetünk, semmi sem történik hiába vagy véletlen velünk, valamint hogy semmin sem érdemes görcsösen és mindenáron változtatni. S biztosak lehetünk, hogy ha azt akarjuk, hogy a sorsunk jó irányt vegyen, hogy kellemes visszahatások érjenek bennünket, először e kellemes hatásokat nekünk kell, kifelé megtennünk. Ha a múlt béklyói viszont még oly erősek, hogy csak lassan oldódnak általuk, akkor is tudnunk kell, hogy ténykedésünk nem hiábavaló, csupán idő kell a gyümölcséhez - s tudnunk kell azt is, hogy az időre olykor tágabb értelemben kell tekintsünk a jelen életünknél.

Írta: Medek Tamás spirituális író - tudatostudat.blog.hu

 

Az öt elem, az öt fejlődési út – A víz útja

  

Testünk a lélek hangszere, és aszerint, hogy milyen elemekből áll, milyen energiák vannak bennünk, ad a testünk lehetőséget a léleknek a megfelelő tanulási úton járni. A test energiái határozzák meg az egyéni tudatunkat is.  

Az elemek a test életet adó erői: A víz elem energiái felerősítik a sokszor oly ellentétes érzelmi világunkat. A tűz elem a fizikai képességeket támogatja, és aktiválja a vitális testet. A föld elem energiájára a fizikai élet értékeinek fontossága a jellemző. A levegő elem a gondolatok világával van kapcsolatban, a fejlettségének megfelelően vagy a józanésszel, vagy a transzperszonális gondolkodással. A fizikai éter elem az éteri alakmásunk, a vitális testünk, a kapcsolat a lelkünkhöz.

 A víz elemen keresztül megéljük korunk legnagyobb átalakulási témáit. A víz a változások szimbóluma, melyben vágyainkat és érzéseinket tanuljuk tudatosabban megélni. A víz elem az érzelmek energiája, ami által megtapasztaljuk a hullámhegyek boldogságait éppúgy, mint a hullámvölgyek elkeseredéseit is. Ez a háború és a béke energiája, de hogy melyiket választjuk, az kizárólag a fejlődésünktől, a tudatos vagy tudattalan érzelmeinktől függ. Az emocionális vágy és érzelmi testünk ma az egyik legfontosabb képességünk, amit már az atlantiszi korban megszereztünk. A ma egyre erősebbé váló mentális képességeinkkel, a kifejlesztett akaraterőnkkel, sokszor még az Én hatalmi vágyait is képesek vagyunk megvalósítani.  

Az elmúlt két évezred tapasztalatai, a Halak víz elem energiái, különösen az érzelmi vágytermészetünket formálták. Ez ismét megmutatja, hogy a szeretet érzésének a tanulási útja hosszú megértési időt vesz igénybe. Az idealizmus és odaadás bozótos útján visz minket a fanatizmustól az önfeláldozás tapasztalatáig, a vallási háborúktól a keresztes hadjáratokon át az inkvizícióig.  

Az odaadás és az áldozatkészség, a hitünk kizárólagossága, a nemzetünk egyedisége formálta az érzelmeinket, a szokásainkat és az életfelfogásunkat az elmúlt évezredekben. Ezzel a „viselkedési etikettel” létrejött egy szélsőséges dualizmus minden más vallással és nemzetiséggel szemben, ahogy minden eltérő gondolkodásmóddal szemben is.  

Sajnos ennek az időnek az energiái még mindig jelen vannak. A „szent harcosok”, az iszlám mártírok éppúgy hisznek tetteik jutalmában, ahogyan régen a keresztények, akik szintén hajlandóak voltak akár ölni vagy meghalni is, hogy megvédjék és terjesszék a hitüket. A vallási „törzsi harcosok” energiái sajnos még ma is erősen lángolnak. 

 Csak ha a nagy és erős érzelmi energiák már a transzperszonális síkok érettségi szintjén vannak, akkor vagyunk képesek önzetlenségre és jóságra, együttérzésre és irgalmasságra. Mert ez a képesség elsőként megköveteli, hogy megváltoztassuk az érzelmi énközpontúságunkat, és hátra hagyjuk a régi „törzsi igazságokat”. Még akkor is, ha nem könnyű merni önmagunk lenni, és szembeszállni a hagyományos igazságokkal és hagyományos szokásokkal.  

De ha valaki még nem ismeri a saját erős érzelmi reakcióit, még nincs tudatában ezeknek, könnyen elboríthatják a kényszeres vágyak vagy irracionális félelmek, és túlzott érzékenységgel reagál az életre.

  A víz energia által formált emberek boldogok, ha valaki más irányítja az áramlásukat, és támogató mederbe kíséri őket. A víz leginkább a föld elemben tud megbízni, mert neki gyakorlati ereje van. A víz típus nem kedveli a viharos embereket, sem az olyan erős személyiségeket, akikben a levegő vagy a tűz dominál. Inkább a zárkózott és magukba forduló embereket kedvelik, mert velük védelemben és biztonságban érezhetik magukat.  

Mert a Víz által formált emberek időnként annyira érzékenyek és sebezhetők, hogy – ha még nem tanulták meg kezelni az érzelmi reakcióikat – könnyen bizonytalanná válnak érzelmileg.  

A Víz által kialakított utak idővel egy fontos folyamatot képeznek, még akkor is, ha nekünk túl hosszúnak tűnik ez az idő, mert az utunkat sokszor könnyek is kísérik. De ez egy fontos út, fontos idő, hogy elérjük a változást és a tudatosságot. És ha már elkezdjük észrevenni a lélek apró jelzéseit, az életünk hamarosan valódi szeretetté alakul át.  

A Vízöntő szelleme a tudás keresését kíséri. A most következő korszakban megélhetjük majd a tudatosság átalakulását, ami az egyénivé válásunk eredménye lesz. Hisz csak egy individualizált ember válhat egyetemes emberré. A lélek útja mindig mindent átfogó!

 Írta: Eva Gostoni (evagostoni.hu) spirituális tanító és írónő

Zamárdi 2016. Nyugtató vízcsobogás- videó - forrás:Balaton Videó

Milyen karmát teremt magának az, aki az állatokat bántja?

Egy kedves hozzám forduló vetette fel azt a kérdést, hogy milyen karmát teremt magának az, aki az állatokat bántja?
A válaszomat megosztom Veletek is, hátha az másokat is érdekelhet.

Ugye az állatok és az ember lelke között lényeges különbség van. Erről ide kattintva olvashatsz részletesebben:

Mi a különbség - spirituális értelemben - az ember és az állat között?

  https://dszilvia.blogspot.com/2020/03/mi-kulonbseg-spiritualis-ertelemben-az.html

Az állatoknak nincs szabad akaratuk, ebből következően felelősségük sincs a tetteikért (mely csupán a saját fajára jellemző ösztönös cselekedetekben merül ki), illetve karmája, s így újra testet öltési kényszere sincs. A testi halála után a személyiségének egy lenyomata ugyan bekerül a mindenség krónikájába, de maga a személyiség visszaolvad a saját faját tömörítő csoportlelkébe, melyet teremtő lelkek hoztak létre, s melyből a leszületése előtt kivált. (Amikor a testi halála után látni véljük egy kedvencünk szellemét, e lenyomatát látjuk csupán, melyből a tudatunk valóságos lényt teremt.) Ezzel szemben az ember szabad akarattal rendelkező, egyéni öntudattal rendelkező lélek, aki a személyiségét örökre megtartja. A szabad akaratából kifolyólag bármit megtehet, de a tetteiért felelősséggel tartozik, s ezért karmája van, s testet ölteni kényszerül addig, amíg a karmikus adósságait nem rendezte.

Az ember karmikus viszonyai - legalábbis nagyobb részben - ember és ember között érvényesül. Az ember lélekfejlődésében az állati lélek csupán eszköz, melyet tehát teremtő lelkek (olyan lelkek, mint mi, csak ők jóval előrébb járnak a lélekfejlődésben) hoztak létre, ugyanakkor ez nem azt jelenti, hogy csupán eszközként kellene tekintenünk rájuk. Tisztelni kellene őket és csak a lehető legkevesebb fájdalmat okozhatnánk nekik.

Aki adott életében szükségtelenül okoz szenvedést állatoknak, az a tettéért felel. Azonban nem úgy, hogy akkor ő lesz a következő életében állat, s neki fognak szenvedést okozni, de nem is úgy, hogy emberként mások fognak neki hasonló szenvedést okozni. Hanem annak alapján, amit tettével más emberekben okozott, lelki értelemben.

Az ilyen ember a következő életében (például) egy lelkes állatvédő szerepében fog leszületni, aki kénytelen lesz végig nézni azt is, ahogyan mások kíméletlenül bánnak az állatokkal. S az éppen úgy fájni fog neki, ahogyan a korábbi életében fájt az ő tette más embereknek. Így egyrészről az érzést is megtapasztalhatta, melyet másoknak okozott korábban, plusz az állatvédő mivoltjával az állatoknak járó tiszteletet is gyakorolhatta, azt, amit előző életében nem tett meg. Ez tehát csupán egy példa volt, nyilván ahány eset, az annyi féle karmikus vonzattal rendelkezik, de a lényeg tehát, hogy mindig olyan élethelyzetbe kerülünk, ami a korábbi tetteink súlyának megértésére és hibás (vagy éppen helyes) voltára ébreszt rá és tanít meg bennünket. Az állatokkal vagy éppen a növényekkel szembeni bánásmódunk karmikus következménye döntően arra alapul, ami a tettünkkel más emberekben kiváltottunk, de figyelembe veszi természetesen az állatoknak vagy növényeknek okozott kár súlyosságát és a szándékot is, mely a tettünket jellemezte.

Mind a növény, mind az állatvilág, eszköze tehát az emberi lélek fejlődésének, de nagyon fontos hangsúlyozni, hogy ettől függetlenül többé-kevésbé érző lények, s főként az állatok esetében igaz (de persze a növények esetében is), hogy csak a feltétlen szükséges ártást szabadna okoznunk nekik, valamint szeretettel és tisztelettel kellene irányukba lennünk.

Az állatokkal szembeni ártás és ártás között természetesen van különbség. Ha azért taposunk össze egy rovart, mert különben ellepnék a házunkat, teljesen más lapra tartozik, mint amikor csupán élvezetből öljük meg. Egy kutyát (vagy akár egy vadállatot) azért megölni, mert különben az ölt volna meg bennünket, teljesen más lapra tartozik, mint amikor lelketlenségből, borzasztó körülmények között hagyjuk elpusztulni. Egy állatot (a lehető legkíméletesebben) megölni azért, mert különben a testünk hiányt szenvedne, teljesen más lapra tartozik, mint amikor borzalmas körülmények és bánásmód közepette, halomra öljük le őket, csak azért, hogy teljesen szükségtelenül hízzunk mi magunk és/vagy a pénztárcánk. Egy rovart megölni nyilvánvalóan más kérdés, mint egy lovat, hiszen az idegrendszerük, így a fájdalomküszöbük is merőben más. És a sort még folytathatnánk.

Az állatok eszközei az emberi lélekfejlődésnek. Egyikük tanítást ad, például a feltétlen szeretetről, míg másikuk próbatétel elé állít bennünket, hogy miként bánunk egy olyan lénnyel, aki felett uralmunk van. Nekik nincs szabad akaratuk, csak azt teszik, ami a fajukra jellemző ösztönös rendszerben benne van. (Kivétel, ha az ember közelében tanulnak viselkedésmintákat, azonban ezt elhagyják, ha a természeti környezetbe kerülnek vissza.) Nekünk viszont van szabad akaratunk és dönthetünk arról, hogyan bánjunk az állatokkal. Bánjunk hát emberhez méltóan, emberségesen, amikor csak tehetjük.

forrás: Medek Tamás spirituális író - tudatostudat.blog.hu

Elménk határai

 

Gondolkoztál már azon, hogy az emberiség által megismert világ a valóság-e, vagy csupán egy illúzió? Egyáltalán mi teszi számunkra valóságossá a dolgokat? Amikor az ember elkezd mélyebbre ásni az érzékszervei által sugallt világegyetemben, azonnal hihetetlen felismerései támadnak.

Sokszor érezzük, hogy az életünk bizonytalan. Nem csak abban a szorongásos állapotban érezhetjük ezt, amikor megbetegszünk, vagy nem tudjuk kifizetni a számláinkat, hasonló következtetésekre lyukadhatunk ki akkor is, ha a tudomány és a pszichológia határkérdéseihez érkezünk el. Bizony, nem kell mindjárt a tudománytól elrugaszkodottnak lennünk ahhoz, hogy tudatára ébredjünk: a világ nem az, aminek mutatja magát. A világegyetem valahogy több, méghozzá sokkalta több, mint azt az ember megismerni vagy akár elképzelni lenne képes.

Gondoljuk végig a következőt! A legfontosabb érzékszervünk a látás. Tapasztalataink és az élettel való igazodási pontjaink nagyjából 80%-át a látás útján szerezzük. De hogyan is működik biokémiai és virtuális szempontból a látás mint érzékszerv?

Röviden úgy, hogy a szemünk begyűjti és átalakítja a fényt elektromos jelekké. (Eddig talán érthető vagyok.) Ezeket az elektromos impulzusokat az idegrendszer az agyba továbbítja, ahol feldolgozásra kerül. Igen ám, csak itt van egy kis bibi! A szemünk által látható fény csupán elenyésző töredéke a fénynek és a milliónyi frekvenciának, amelyekből a világegyetemünk összeáll. 2 A kutatók jelenlegi becslése alapján az ember szeme által látható fény az elektromágneses spektrum 0,005% része. Mellőzném a hullámhosszok ismertetését, egyébként bárki utánanézhet az idevágó adatoknak.

Annyi azonban világosan kitűnik, hogy ha mi a fizikai valóság láthatósági/érzékelhetőségi tartományából csupán ilyen csekélyke szeletet tapasztalunk és mi ezen víziók alapján alkotunk képet a Nagy Egészről, akkor szinte biztosan megjósolható, hogy ez a kép minden lesz, csak méltó nem arra a szóra, hogy valóság. Sokkal jobban illenék rá a látszat, az illúzió, a rettentően relatív, a csalóka meghatározás, mint a valóság. Mert az emberi elme a valóság fogalmát összeköti a megismert, biztos, megváltoztathatatlan és éppen ezért ellenőrizhető, sőt uralható tulajdonságokkal. De ébresztő, mert ez nincs így a gyakorlatban!

A következő elgondolkodtató kérdés az, hogy ha agyunk csak rezgéseket érzékel és ezeket dolgozza fel, s ezekből állít össze „valóságot”, akkor tulajdonképpen mi a fenében élünk? Mi vesz bennünket körül? Mi hat át minket? Mert innentől kezdve a három dimenzió pusztán kulissza vagy kirakat. De ami a legelképesztőbb, hogy minden az agyunkban zajlik le, a fejünkben történik. Vagyis az elménkben! Következő kérdés: akkor mi van odakint? Vagy helyesebb lenne úgy kérdezni: mi van idebent? Hányféle szintje létezik a valóságnak, a világok nézőpontjainak?

Még a végén igazuk lesz azoknak a megvilágosodottaknak, akik minden korban váltig állították, hogy a világunk relatív valóság és csupán egy besűrűsödött és torzított vetülete egy másik valóságszintnek. Ami pedig szintén egy még fejlettebb világnak a leképződése. Mint a matrjoska babák. Világ a világban. Rezgés a rezgésben.

Ebből a szemszögből nézve a mozi nagy találmány, mert mi az életünk filmjét is képletesen egy vászonról látjuk viszont. Ezek szerint mi egy virtuális világban élünk és azt folyamatosan teremtjük magunk számára. Lehet, hogy a spirituális fejlődés egyfajta kilépés ebből a mátrixszerű létformából? Lehet, hogy az egész halálmizéria egy tévhiten alapul? Talán egy csomó dolgot feleslegesen csináltunk eddig az életünkben? Például a félelmeink és aggodalmaink nagy része alaptalan? Nem, az nem lehet! – szinte hallom a fülemben a méltatlankodó emberek visszahőkölését. Pedig nem ártana figyelembe vennünk és eltöprengnünk azon, hogy:

1. Világegyetemünk tömegének és valóságának minimum 95%-át nem ismerjük.
2. Mi az anyag? Mi a sötét anyag? Mi a sötét energia? – Fogalmunk sincs.
3. DNS-ünk közelítőleg 95%-áról nem tudjuk, mire való és hogyan működik!
4. Agyunk 95%-a kihasználatlan? Agyunk holografikus működését vagy az emlékezés folyamatát, vagy a tudatalatti csodákat homály borítja.
5. Auránk 95%-át nem vagyunk képesek tudatosan működtetni.

Ezek után vessünk egy pillantást a személyes valóságunknak nevezett valamire!

Bár vannak érzelmeink, gondolataink és rendelkezünk én-tudattal is, amelyet kivétel nélkül magunkénak érzünk, de vajon tisztában vagyunk-e azzal, hogy honnan jönnek, miként alakulnak ki vagy rakódnak össze az előbb említett tudattartalmaink? Mi mozgatja őket? Hogyan befolyásolják a tudatunkon keresztül a megéléseinket? Hol húzódnak az érzékszerveink határai? Hogyan tágíthatók eme korlátok, s miként léphetők át?

Mi az ember felelőssége és mi nem? Van-e jövőnk más valóságokban is? Mi a hit és mi a tudás? Létezik-e biztos tudás? Kicsoda Isten? De ez már meghaladja az elménk határait.

Sok embert kielégítenek az egyszerű és kommersz válaszok. Ám a szabadgondolkodókat nem. Javaslom, merjünk gondolkodni! Akarjunk megismerni! Nem pusztán a kíváncsiság, hanem létünk alapkérdései ezek. Ha pedig még nem tudunk kielégítően válaszolni ezekre a feladványokra, sebaj, az igazság keresése és a személyes valóságunk bebarangolása így is, úgy is az életfeladataink közé tartozik.

Sokan ámítják magukat mindenféle vallási képzelgéssel, de vegyük észre, hogy a tudomány is babonaságról szól abban az értelemben, hogy kétségtelen vívmányai ellenére a valóságnak csak egy igen szűk keresztmetszetét képes érzékelni. Arra pedig mostanság hivatalosan is kezdenek rájönni, azaz beismerik a tudós elmék, hogy minden megismerés kulcsa a tudatosságunkban rejlik, nem az általunk szőtt elméletekben és a képzelgéseinkben.

Talán ha a tudatosságunkat tovább fejlesztjük, ha az elménk jelenlegi határait átlépjük, akkor feltárul előttünk az élet valódi oldala. Ehhez azonban szándék szükségeltetik, tudniillik a felébredés elhatározása.

Írta/Szerkesztette: Száraz György

Boldog napot!

 Elménk határai - videó - forrás, előadó: Száraz György

Élet a halál után - mi vár odaát?

Deepak Chopra: Miközben ezt a túlvilággal foglalkozó könyvet írtam, minduntalan azok a történetek jutottak eszembe, amelyeket Indiában gyermekként hallottam. Az eltávozás, a halhatatlanság és az örökkévalóság elvont kérdései emberi arcot öltöttek ezekben a történetekben, ahogy a hétköznapi emberek szembenéztek a halál félelmetességével és csodájával. A gyerekek igen hatásosan taníthatók a példázatokkal, és amelyeket nekem meséltek, azok közül sok egész életemben elkísért. Elhatároztam hát, hogy az otthon, a templomok környékén és az iskolában hallott történetek köré építve írom meg ezt a könyvet, bízván abban, hogy az olvasót megigézi az a világ, amelyben a világosság felé törő hősök szembeszállnak a sötétséggel.

Mit jelent számomra a halál?

Egy rövid kitérővel elmondanám, mit jelentett számomra akkoriban a halál és az, ami utána következik. Ez nagyon ezoterikus területnek tűnhet a ma embere számára. Ha így is van, a könyv elolvasása után mindenki közelebb kerülhet hozzá. S legyen bár misztikus és egzotikus, én innen indultam. Gyermekkoromban az átalakulást tekintettem a legvarázslatosabb dolognak. A halált ideiglenes állomásnak láttam a lélek soha véget nem érő utazásán, amely egy földművest királlyá vagy egy királyt földművessé tehet. Az előttünk álló és mögöttünk sorakozó végtelenül sok élet lehetősége azt jelentette, hogy a lélek száz és száz mennyet és poklot tapasztalhat meg. A halál semminek sem vet véget; végtelen kalandok előtt nyit utat. Ám egy mélyebb szinten jellegzetesen indiai vonás nem vágyni az állandóságra. A vízcsepp párává válik, amelyet nem látunk, a párából viszont gomolygó felhők keletkeznek, a felhőkből pedig visszahullik az eső a földre, hömpölygő folyamok alakulnak ki belőle, és végül összeolvadnak a tengerrel. Meghalt-e a vízcsepp mindezek során? Nem, minden alkalommal másként fejeződött ki. Ugyanilyen káprázat az, hogy térben és időben rögzített testem van. Egy vízcsepp a testemben az előző nap még óceán, felhő, folyó vagy forrás is lehetett. Erre emlékeztetem magam, amikor a mindennapi élet kötöttségei túlságosan megbéklyóznak.

A gyermekek és a halál

A hagyományos nyugati vallások a másvilágot az anyagi világhoz hasonlónak tekintették. A mennyország, a pokol, a purgatórium vagy a túlvilág más birodalmai valamely távoli térségben, az égbolt felett vagy a föld alatt helyezkedtek el. Gyermekkorom Indiájában a túlvilág egyáltalán nem valamiféle hely volt, hanem egyfajta tudatállapot, a létezés sokmillió síkjának egyike, amelyben a mindenség a létét ünnepli. Ha megkérdeztem a nagymamámtól, hogy hol van a mennyország, mindig a házra mutatott, ahol éltünk, és nemcsak azért, mert tele volt szeretettel, hanem mert tudta, hogy minden további nélkül egyszerre sok világ is elfoglalhatja ugyanazt a teret. Ezt ahhoz hasonlíthatnánk, mint amikor egy nagyzenekart hallgatunk, amelyben vagy száz hangszeren játszanak, és mindegyik hangszer hangja ugyanabban a térben és időben van jelen. Ha úgy kívánjuk, a maga egységében hallgathatjuk a zenét, de figyelmünket egy adott hangszerre is irányíthatjuk, sőt még az egyes hangokat is elkülöníthetjük, amelyeket ezen a hangszeren játszanak. Egyik hangrezgés sem szorítja ki a másikat. Ha fülünk csak egyetlen hangot volna képes hallani, nem észlelnénk a zenemű többi részét. Ha hallása több, ám azonos hangtartományban lévő hangra – mondjuk a hegedűére, a fuvoláéra és a kisfuvoláéra – terjedne ki, a valóság nagy részétől el lennénk zárva, mert csupán egy szűk hangsávra volnánk ráhangolódva. A természetben minden rezgés egyidejűleg létezik, de csak azt tapasztaljuk meg, amit látunk. Természetszerűleg tartunk attól, amit nem látunk, és mivel a halál elragadja a szemünk elől az embereket, félünk tőle. Ezzel szemben csakugyan védtelen voltam én is. Egy kedves háziállat halála nyugtalanná tett és elszomorított; nagyapám halála, amely váratlanul, az éjszaka közepén következett be, teljesen kétségbe ejtett. Öcsém fel-alá rohangált a házban, miközben azt kiáltozta, hogy “Hova lett? Hol van?”. Csak évekkel később jöttem rá, hogy erre az “itt és mindenütt” a helyes válasz. A különféle létsíkok a tudat különböző rezgéstartományait jelenítik meg. A fizikai anyag világa csupán egy bizonyos rezgésszám kifejeződési formája. (Évtizedekkel később lenyűgözve olvastam, hogy a fizikusok szerint a világegyetemnek van egy háttérzaja, amelynek jellegzetes hangja a zenei B-hez hasonlít, habár rezgésszáma milliószor kisebb, mint az ember által hallható hangoké.)

Minden rezgésből áll

A huszadik században a nyugati tudomány megértette, hogy voltaképpen minden szilárd tárgyat láthatatlan rezgések alkotnak. Gyermekkoromban úgy láttam a szilárd tárgyakat, mint amelyek nagy hányada a föld elemből áll. Másképpen megfogalmazva azt mondták, hogy a szilárd dolgoknak sűrű a rezgésük, vagy hogy ezek alacsonyabb szinten rezegnek. A légies dolgok rezgését finomabbnak vagy magasabb szintűnek tekintették, ám ebben az esetben a “magasabb” vagy “alacsonyabb” nem értékítéletet jelent, mindössze a sűrűség mértékét jelöli. Mint ahogyan az anyagi dolgoknak is különböző síkjai vannak, ugyanúgy különféle szellemi síkok is léteznek, ami megbotránkoztató gondolat a jámbor, többnyire ír katolikus atyáknak, akik iskolai tanáraim voltak. Számukra az egyetlen szellem a mennyekben lakozó Szentlélek volt. Mi, gyerekek elég okosak voltunk ahhoz, hogy ne hangoztassunk más nézetet, ám világegyetemünket csak úgy tudtuk felfogni, hogy ha a föld egy sűrű szellemi világ, akkor létezniük kell magasabb szellemi síkoknak, vagy ahogyan mi ismertük, lokáknak is, amelyek a nyugati misztikusok körében “asztrális síkokként” váltak ismertté. Csaknem végtelen számú asztrális sík létezik, amelyek alacsonyabb és magasabb szintű asztrális világokra oszlanak, és közülük még a legalacsonyabb szintű rezgésszáma is magasabb, mint az anyagi világé.A Nyugat már régóta nem igyekszik meghallani a szférák zenéjét, Indiában viszont hisznek abban, hogy egy finoman hangolt tudatossággal rendelkező személy elindulhat befelé, és hallhatja a különféle magasabb síkok rezgését. A különböző érzékszerveken túli érzéknek (ESP) vagy tanmatrának köszönhetően láthat, hallhat, tapinthat és ízlelhet ezeken a síkokon, akárcsak mi az álmainkban. Ezek az érzékek rugalmasabbak az öt durva érzékszervünknél, amelyek a külvilág tárgyaira reagálnak; az öt tanmatra az elmére reagál. Az asztrális síkon például láthatjuk a fizikai testünket, de annak kora pillanatról pillanatra változhat. Az alacsonyabb szintű asztrális síkokon érzékszerveken túli jelenségekkel, tisztánlátással, telepátiával és az öt durva érzék más jellegű finomodásával, illetve kísértetekkel, testetlen lelkek jelenéseivel és olyan szellemekkel találkozhatunk, amelyek ilyen vagy olyan okból “megrekedtek”.

Asztráltestek kivetülése

Az indiai hagyományban minden fizikai testhez asztráltest tartozik. Asztráltestünk a fizikai test tökéletes mása; van szíve, mája, karja, lába, arca stb., de mivel magasabb rezgésszinten működik, a legtöbben nincsenek tudatában ennek a testnek. Életünk során a fizikai test a lélek ruhájaként szolgál; úgy jeleníti meg, mintha az anyagi világban helyezkedne el. A halál beálltával, amikor a fizikai test bomlásnak indul, a lélek az anyagi síkon töltött létével, tehát korábbi élete rezgésével leginkább összhangban álló asztrális síkra lép. A halott első állomása az asztrális síkok valamelyike. A test nélküli lélek, látván éppen véget ért életében helyes és helytelen, öröm és fájdalom egyensúlyát, ekkor kezdi feldolgozni karmikus tapasztalatait. Az önvizsgálat révén, amikor már nem nehezedik rá a fájdalom és a szenvedés terhe, mivel azok tapasztalatai utat engednek a megértés világosságának, fokozatosan felemelkedik a szellemibb asztrális síkok magasabb szintű rezgéseihez. Az általános felfogás, miszerint oda megyünk, ahova tartozunk, régen könnyűszerrel megnyugtatta az elmémet. Úgy képzeltem, hogy a kutyák a kutyamennyországba mennek, és azok az emberek, akik szerették őket, csatlakoznak hozzájuk. A rossz emberek pedig többé nem bántanak senkit, csak saját magukat, mert egyfajta karmikus börtönben lesznek elszigetelve. Ez vigaszt nyújtott, és biztosítékot jelentett, hogy mindenki jó helyre került, aki egykor szeretett, de már eltávozott. Szemléletemnek azonban voltak korlátjai. Sohasem voltam biztos benne, hogy nagyapám az apjával találkozott-e a túlvilágon, aki megmutatta neki, hogyan tovább, vagy ezt a feladatot angyalok, megvilágosodott szellemek végezték-e el. Sokkal később, amikor tanulmányozni kezdtem a karmát, felfedeztem, hogy halálunk után ösztönzéseink megmaradnak. A lélek vágyaitól hajtva megy egyik asztrális síkról a másikra, és a saját fejlődéséhez szükséges képeket, embereket, vezetőket és asztrális lényeket vetít ki, akár egy álomban. Ezek a síkok egytől egyig a Szellem képzeletében születtek meg, mint ahogyan az anyagi sík is. A Szellem indiai megfelelője Brahman, amely maga a Minden, a létezés összes síkját betöltő egyetlen tudat. Ám egy igen régi kultúrához illően az indiaiak nem veszik olyan szigorúan a szóhasználatot. Istennek, Rámának, Sivának vagy Mahésvarának is neveztük.

Hol található a Mindenség?

A mindenség helyzete meghatározhatatlan, hiszen a helyét nem jelölhetjük meg. Halálunk után fokozatosan megszűnik helyzetünk meghatározhatósága. Úgy látjuk magunkat, amilyenek a lélek nézőpontjából valójában vagyunk: egyszerre mindenütt jelenlévőnek. Talán ez az átállás jelenti majd mindannyiunk számára a legnagyobb nehézséget, amellyel az asztrális síkokon találkozni fogunk. Ebben a pillanatban nyilván azt mondanánk, hogy a földön vagyunk, a nap messze van, a hold pedig közel, de mindez csupán az anyagi sík nézőpontjából igaz. A világegyetemben semmi sem meghatározott helyzetű. Te vagy a középpontjában, mert a végtelenség minden irányban kiterjed, ugyanakkor valaki más is a világ túlsó oldalán, mert körülötte is mindenfelé kiterjed. Mindketten a világegyetem középpontjai vagytok, ami azt jelenti, hogy helyzeteteknek azonosnak kell lennie. Az a tény, hogy látszólag különböző helyeken vagytok, az érzékelés eredménye, amely a látványból és a hangokból indul ki, ezek pedig helyhez kötött események, te viszont nem vagy az. Ugyanígy minden egyes pillanat az idő középpontja, mert az örökkévalóság mindenfelé kiterjed az adott pillanat körül. Minden pillanat az örökkévaló idő középpontja, ezért mindegyik azonos az összes többivel. A világegyetemben, mivel meghatározhatatlan helyzetű, nincsen fent és lent, észak és dél, kelet és nyugat. Ezek csak vonatkoztatási pontok, amelyek kényelmünket szolgálják ezen a bizonyos rezgésszámon (azaz a testben). A halál utáni átalakulás folyamata során nem egy másik helyre vagy időbe kerülünk, hanem csupán figyelmünk jellege változik meg. Csak azt látjuk, amivel együtt rezgünk.

 Deepak Chopra

Más hullámhosszon…

Egyik nagybátyám imádott utazni és meglátogatni az Indiát oly sűrűn benépesítő különféle szenteket és bölcseket. Nagy elragadtatásomra olykor engem is magával vitt. Láttam önmegtagadókat, akik évekig álltak ugyanabban a testtartásban, és másokat, akik alig vettek levegőt. Ma már tudom, hogy a szemem félrevezetett. Csak bebábozódott alakokat láttam, amelyekben csodás átalakulások mentek végbe. Ezek az alakok csendben más, a körülöttük lévő világon túli hullámhosszokra hangolódtak. Figyelmük átállításával beszélgethettek Rámával (vagy Buddhával és Krisztussal, bár Indiában ennek kisebb a valószínűsége). Mély meditációjuk nem mozdulatlan állapot. Amikor a műtőben valakit szívroham ér, és újraélesztését követően halálközeli élménye tapasztalatairól számol be, másfajta kilövőpályáról indul. Mindkét esetben a figyelem jellege változik meg. Az a nagy különbség, hogy amikor a szívbeteg belép a fénybe, utazása önkéntelen. Azok a néma alakok a múltamból a saját szándékukat érvényesítették. Tudatuk megfelelőképpen mély szintjén megjelenő vágyuk révén olyan folyamaton mentek keresztül, amely a halállal állítható párhuzamba. Ilyenkor az érzékeik egymás után eltompulnak. (Amikor valaki meghal, legutoljára a hang távozik belőle, amely születéskor elsőként hatol az emberbe. Ez összhangban áll az indiai felfogással, miszerint az öt elem meghatározott sorrendben érkezik és távozik; mivel a hang azonos a rezgéssel, amely egyben tartja a testet, érthető, hogy annak kell utolsóként elhagynia.)

Mit érezhetünk a halál után?

Az öt érzék eltompulásával az érzékszerveken túli érzékelés egyre élesebbé válik. Még mindig látunk és hallunk, de már nem fizikai tárgyakat érzékelünk. Ezek bármifélék lehetnek, amit csak látni szeretnénk az asztrális síkon: mennyei képek és hangok, égi lények és ragyogó fények. Akik szoros kapcsolatban álltak a haldoklóval, ez idő alatt érezhetik az illető jelenlétét. A halálközeli élmények legjellegzetesebb jelenségei az arcok, hangok vagy egyfajta érzelmi jelenlét. Más hagyományos kultúrákban az emberek talán arra számítanak, hogy szellemekkel vagy állatokkal fognak találkozni. Mielőtt elhagyná a testét, a haldokló gyakran valamiféle titokzatosat érzékel maga körül – egyféle melegséget, egy halvány alakot vagy alig hallható hangot. A haldokló rezgésszámán ezek valamiképpen érzékelhetők. Aki töltött már időt haldokló mellett, az tudja, hogy egyesek ilyenkor eltávozott házastársukról vagy már rég halott szeretteikről állítják, hogy velük vannak a szobában. A fizikaiból az érzékszerveken túli lét felé tartó átmenet során valamilyen asztrális kapcsolat jön létre. A halál beálltakor a fizikai test asztrális alakmása különválik. A védikus tanítások szerint az eltávozott lélek egy ideig az asztrális tartományban alszik, amit jómagam lappangási időszakként értelmezek. Az elmében előbb új gondolatok jelennek meg, mielőtt tettekhez vezetnének, és valami hasonló történik a lélekkel is. Üres térbe lép, ami összhangban áll azzal, hogyan működik a tudat, amikor az újba vagy az ismeretlenbe kell vetnie magát. Rendes esetben a lélek békésen alszik, ám ha az illető hirtelen vagy idejekorán hal meg, netán sok beteljesületlen vágya maradt, álma nyugtalan, zaklatott lehet. Az erőszakos halál rettenete könnyen tovább visszhangozhat benne, akárcsak az e világhoz közelebb álló kínok, mint amilyen a viszonzatlan szerelem vagy a bánat. Az öngyilkosok ugyanazt a belső fájdalmat tapasztalják, amely életük eldobásához vezette őket. A beteljesületlen vágyak nem feltétlenül előnytelen dolgokra irányulnak. Az élvezet utáni sóvárgás hátterében az elengedésre való képtelenség áll. Szellemi gyakorló nagybátyám sok részletes beszámolót hallott az alsóbb asztrális síkokon rekedt lelkekről. (India sohasem korlátozta magát egyetlen, a Pokol és a Paradicsom különféle szintjeit bevándorló Dantéra.) Ezek a zaklatott lelkek hosszú ideig képesek egy alacsonyabb szintű asztrális hullámhosszon rezegni, habár ez így földi nézőpontból látható. A lélek a maga nézőpontjából nem napokkal, hónapokkal és évekkel mér. Amikor valaki hirtelen vagy nem természetes módon hal meg, nincs ideje feldolgozni személyes karmáját; amíg nem dolgozza fel teljesen kötődéseit és kötelezettségeit, vonzódni fog ehhez a sűrűbb síkhoz. A szentek és a bölcsek abban az előnyös helyzetben vannak, hogy képesek szabadon, a vágyak korlátaitól mentesen utazni az asztrális síkok között. A zaklatott lelkek két világ között rekednek, és ha hátrahagyott szeretteik minduntalan imáikkal, bánatukkal vagy beteljesületlen szerelmükkel hívják őket, vagy megkísérlik felvenni velük a kapcsolatot, folyamatosan letérnek útjukról. A léleknek aludnia kell az asztráltestben, mint egykor az anyaméhben, a békés halál pedig ezt teszi lehetővé.

Az utolsó film lepereg előttünk

Ugyanakkor ott van az, amikor egy villanásban megjelenik előttünk az életünk. Mivel ezt olyan emberek tapasztalták meg, akik a halál küszöbén álltak, például majdnem vízbe fulladtak, az átmenet részének kell lennie, amely önmagában nem kapcsolódik a halálhoz. Gyermekkoromban egyszer sem hallottam erről, de később találkoztam egy orvossal, aki elmesélte, hogy Ausztráliában, a Nagy Korallzátonynál egyszer kis híján vízbe fulladt. Békés élményként írta le az esetet, amelyet az egész életét átfogó, hirtelen felbukkanó képsorok kísértek – nem annyira filmhez, mint inkább diavetítéshez hasonlóan, mondta. (Nem tudom, hogy nyugtalan lélek lett volna-e, ha az életmentők nem érnek oda idejében hozzá.) A szvámik kimerítően írnak az élet utáni létről és az oda vezető átmenetről; sokuk szerint életünk felvillanó képeinek áttekintése egy meghatározott karmikus folyamat. A karma úgy tekeredik a lélek köré, mint fonal az orsóra. Ez az életvonalunk, az előttünk álló események sorozata, amely évről évre úgy bontakozik ki, ahogyan karmánk megszabja. Amikor valaki a hirtelen halál lehetőségével találja szemben magát, a fonal gyorsan kibomlik, és az illető már megtörtént események képeit látja. Ebben a képsorozatban csupán a jelentős karmikus pillanatok válnak láthatóvá. Ha az ember hetekig vagy hónapokig haldoklik, a karma lassan tekercselődik le. Az illető talán mélyen elmerül a múltban, és azon elmélkedik. A halál pillanatában, az asztrális síkra lépve megjelenhet egy gyors karmikus összefoglaló, amelynek a képei úgy peregnek le, mint film a tekercséről. Ám a puritánok Indiában ezt a jelenetet is puszta káprázatnak látják. Ez a jelenség, amikor egy pillanat töredéke alatt felvillan előttünk az életünk, mondják, azt jeleníti meg, hogy minden másodperc magában foglalja a teljes örökkévalóságot. A lélek két testet öltés közötti mély álma során a fizikai testben szerzett emlékek mindegyike lenyomatot hagy a lélekben, létrehozva a karmikus programot, amelyből majd kialakul jövőbeli egyénisége. Ilyen módon egy egész élet emlékeinek a sűrítményéhez jut a lélek szunnyadó állapotában.

Szellemi gyakorlat – elalvás előtt

Mindmáig végzek egy szellemi gyakorlatot, amely abból áll, hogy elalvás előtt az ágyban fekve áttekintem a nap eseményeit. Ezt fordított sorrendben teszem, éppen azért, amiért a karma is így bomlik ki: hogy megértsük, és megbékéljünk mindazzal, ami velünk történt. Érzésem szerint a halottnak is biztosítani kell erre a lehetőséget, akár a lélek álmában vagy a karmikus jelenetek újrajátszásának megtekintésével. A lélek szunnyadásának időtartama változó, attól függ, hogy mennyire volt fejlett a halál pillanatában. Ennek az alvásnak az a legfőbb célja, hogy a lélek megváljon kötődéseitől, majd a fejlettségi szintjének leginkább megfelelő asztrális rezgéstartományban vagy síkon ébredjen fel. Miután felébredt, csak számára ismerős létsíkra léphet. Ha fejlettségi szintünknél magasabb síkra próbálnánk hatolni, összezavarodnánk, és kellemetlenül éreznénk magunkat. Ugyanígy visszafelé sem haladhatunk fejlődésünkben: csak előre vezethet az út. Az alvó lelket egyfajta védőburok veszi körül. Amikor felébred, leveti burkát, amely idővel elenyészik. Asztrális utazásuk során a lelkek más lelkekkel találkoznak, amelyek hasonló fejlettségi szinten rezegnek. Olyanok is az utunkba akadhatnak, akikkel fizikai életünkben is találkoztunk, már amennyiben azonos hullámhosszon vagyunk. A legtöbben hőn vágyakoznak rá, hogy a túlvilágon együtt lehessenek szeretteikkel. Lelkük nem sodródik keresztül az asztrális környezeten, hanem maga a szeretet vezeti. A szeretet rezgés, amely jóval az emberiség születése előtt is létezett. Az irányítottság elve viszont nagyon is emberi: oda megyünk, ahova legmélyebb vágyaink visznek. Amikor a Szellem a fizikai tárgyak világában mozog, rezgése igen lassú és sűrű, már-már mozdulatlanná dermeszti a test fizikai burka. Ha nagyon magas rezgésszámon van, a Szellem akkor is mozdulatlan, mert csak a tiszta tudatosságot tapasztalja – vagyis saját magát. E két szélsőség között létezik a teremtés tartományainak teljes sora. Az asztrális világban a lélek szándéka szerint ellátogathat a saját rezgésénél alacsonyabb szintű síkokra, a magasabbakra azonban csak további fejlődésével juthat el, ami nagyjából ahhoz hasonlít, mint amikor egyre finomabb rostán szitálunk valamit, és minden szemcse visszajuthat a durvábbak szintjére, de tovább csak akkor mehet, ha már megfelelően finommá vált. A Szellem, amelynek nincsen alakja, a létezés összes síkját áthatja. Tudatosságunk szintjétől függően a Szellem bármilyen alakot magára ölthet. A saját mennyországainkat, poklainkat és tisztítótüzeinket vetítjük, amelyeken mind a fizikai, mind az asztrális síkokon keresztülutazunk. Ha a fizikai világban házat szeretnénk építeni, téglákat kell szereznünk, amelyeket egymás tetejére helyezünk, és így tovább. Az asztrális világban mindössze el kell képzelnünk a kívánt házat, amely minden részletében látszólag ugyanolyan valóságosként és szilárdként fog megjelenni, mint amelyik a fizikai világban van. Az asztrális síkon a szenvedés és az öröm a képzeletben jelenik meg, noha valósnak tűnik. Aki ebben a világban hitetlenkedő volt, ironikus módon valószínűleg az asztrális síkokon is az marad; nem fogja felismerni, hogy éppen azon a síkon van, amelynek a létezésében nem hisz. Az asztrális világban olyan testet foglalunk el, amellyel előző fizikai életünkben a leginkább azonosultunk. Mivel ez egy képzeletbeli test, asztrális életünk során megtarthatjuk, de meg is változtathatjuk. A fejlődés a fizikai és az asztrális síkokon egyaránt fokozatos, idő kell hozzá.

forrás - Deepak Chopra: Élet a halál után 

 

OPRAH beszélget Deepak Chopra-val! - videó
forrás:Édesvíz Kiadó