Nézte azt a kék szempárt a tükörben, amit már annyiszor látott, és gyűlölte.
– Gyáva vagy – mondta neki félhangosan.
Vadul vágtató szívvel és levegőért kapkodva ijedt fel hajnalban a sokkoló rémálomból. Hosszú ideig feküdt éberen a párja mellett, aki mit sem sejtően szuszogott. Semmit sem tudott tenni az ellen, hogy az álom visszaidézze magát, s ekkor még inkább megrettent. Az álom ijesztő volt, félelmetes, és tragikus jövőt ígért. Iszonyú volt arra gondolni, hogy mindez bekövetkezhet, de nem tudott nem rágondolni. Csak feküdt rettegve, és képtelen volt kizárni a képeket, amik ugyanúgy végigfutottak előtte, mint az imént, amikor álmodta. Még egyszer végigélte ugyanazt a megrázó történetet, és úgy vélte, érti: vihar, megáradt folyam, egy hídon átkelés, egy piramis belsejében lévő koporsó, benne András teste, a piramis csúcsán becikázó és a koporsót porrá zúzó irdatlan villámcsapás. És az egészet végigkísérő félelem, a párja féltése.
Juli másfél éve élt együtt Andrással, jól működő kapcsolatban, esküvő nélkül, és ez egyelőre megfelelt mindkettőjüknek. Voltak közös témáik, közös barátaik és közös szórakozásuk, meg tudták beszélni a felmerülő kérdések nagyobb részét, s a szex is problémamentes és beteljesítő volt közöttük.
Nézte azt a kék szempárt a tükörben, és gyűlölte.
– Gyáva vagy és hazug – mondta neki, és szembenézett vele, amint összeszűkült, a gömbölyű könnycsepp kibuggyant a belső sarkában és végiggördült az arcán. Remegett az álla, és görcs szorította el a torkát.
Nem bírt elaludni az után, hogy felriadt a rémületre. Meg kellene mondania Andrásnak, hogy vigyázzon, mert valami veszély fenyegeti. De miféle veszély? Csak annyit tudott, érzett, hogy valami félelmetessel kell szembenéznie Andrásnak, ami esetleg az életébe is kerülhet. De mit mondjon neki, mi az a félelmetes? Egy vihar? András csak hümmögne egyet, és kis butának nevezné. Jobb esetben. Rosszabb esetben pedig kiselőadást tartana a hiszékeny, saját maguk által félrevezetett ájtatoskodókról, akik minden piszlicsáré szellőfuvintásban profetikus jelet látnak. Hiába mondana neki bármit is. Ha elmondaná, hogy látott egy álmot, ami miatt rettenetesen félti, egy ideges legyintés is lehetne a válasz. És persze, esetleg feszült vagy figyelmetlen lenne miatta, s talán emiatt következne be valami baleset. Így hát, amikor András felébredt az óracsörgésre, és megkérdezte, mi baja van, azt válaszolta, hogy semmi. Az újabb, unszoló kérdezősködésre megint csak nem mert előhozakodni az álmával és féltésével, tehát megismételte, hogy semmi, aztán kirohant a fürdőszobába, szembenézni a hazug gyávaságával.
Mert biztos, hogy van valami baj. Lesz valami baj. Az álom nyomasztó hatása a felkeléstől sem múlt el.
Az egyetlen véleménykülönbség közöttük világnézeti jellegű volt, egyébként remekül megértették egymást. Viszont ez időnként, amikor a téma felmerült, igencsak jelentőssé dagadt. Julit vonzotta mindaz, ami éteri, megmagyarázhatatlan, spirituális, és különösen az előérzetek, álmok és jóslatok érdekelték. Voltak is apró mozzanatok az életében, amikor egy-egy bekövetkezett eseményből vissza tudott következtetni az előzetes megérzésére. András viszont nevetségesnek tartotta, és élből elutasította ezeket a témákat. Sok vitájuk volt emiatt, amik szembefordították őket, és amikből mindig András került ki győztesen: észérvekkel bebizonyította, hogy amikben Juli hisz, az vagy ostobaság, vagy nem is létezik. Mindig csak az ő meggyőződése lehetett az egyedüli igazság ezekben a filozófiai vitákban, a Juliét letorkolta, a torkára fagyasztva a szót: a lány sohasem tudta igazából kifejteni a véleményét. Juli ilyenkor a kielégületlenség kínjával küzdve adta fel a küzdelmet a racionalitással szemben, mert ő nem tudott, csak érzett, s mivel András nem érezte ugyanazt, lehetetlen volt meggyőzni róla, hiszen az érzéseket képtelenség bebizonyítani.
Julinak legalább háromnegyedórával hamarabb el kellett indulnia a munkahelyére, mint Andrásnak. El is indult, anélkül, hogy szólt volna a balsejtelmeiről, magába nyelve a szorongást. Egy nagy irodaház recepciósaként dolgozott, ahol a számítógépet szabadon használhatta. Megvárta, amíg a tömeg nagy része beözönlik az irodákba, és amint lett egy perc szabadideje, azonnal rákeresett az interneten az álomfejtésre. Megnézett több honlapot is. Azokat, amiken kiütközött a sarlatánság: a színes füstben és csillámban úszókat, az áltudományoskodókat és a „majd én megmondom, hogy te ki vagy” szlogent hirdetőket azonnal ejtette, de az álomszótárakat is. Valakivel személyesen akart beszélni, aki ért a témához és tud neki segíteni. Talált egy olyan honlapot, ami egyszerű és szolid volt, ezért hitelesnek tűnt, beleolvasott és meggyőzőnek találta. Meg volt adva egy telefonszám is. Felhívta, és a bejelentkező szimpatikus hangú nőnek végigmondta az egész iszonyatot, amit átélt az éjszaka. A nő jegyzetelt, időnként közbekérdezett: a kérdések főként András személyiségére vonatkoztak. Julinak nagyon jólesett, hogy őszintén figyelnek rá, és komolyan veszik a problémáját. Végül a nő azt mondta, hogy pontosan érzi Juli zaklatottságát, és az álom valóban Andrásra vonatkozik; várhatóan valami igen jelentős változás fog bekövetkezni, amin András valószínűleg keresztül fog esni, nagy lesz a megrázkódtatás, de nyugodjon meg, nem halál, hanem egy olyan tapasztalás, ami megváltoztatja András gondolkodását. Még hozzátette, hogy a részletes álomfejtéshez szüksége van egy kis időre, egy óra múlva hívja fel újból Juli.
A nő szavaiból és hangsúlyából biztonság áradt, Juli felkavartsága kezdett hát elcsitulni. Nem sokkal az után, hogy letette a telefont, András hívta.
– Ne ijedj meg, baleset ért… itt vagyok a Fehérvári úton, várjuk a mentőket…
Juli testén megsemmisítő, letaglózó erejű pánik rohant végig, ami hozzászegezte a székéhez.
– Mi baj történt? – lehelte.
– A villamosra ráborult egy rakomány tégla egy teherautóról. Sok a sérült.
– De veled mi történt?!
– Azt hiszem, megrándult a könyököm… de vannak itt komolyabb sérültek is… au!
– Jaj, ne… – Juli azt se tudta, hogy aggódjon, hogy mi lesz András megrándult könyökével, vagy megkönnyebbüljön, hogy csak megrándult a könyöke, holott nagyobb baja is eshetett volna. Az, hogy több sérült is van, közöttük súlyosabbak is, pillanatnyilag nem tudta érdekelni, csak a párja iránti aggódás vezérelte.
Öt-tízpercenként hívták egymást. András pontosan jelentette, milyen események zajlanak éppen. Juli hol leizzadva, remegve, hol dermedten a rengeteg sebesült sokkoló hírétől, ült a pult mögött, és eközben még igyekezett elvégezni a munkáját is. Végül Andráshoz is odaértek a mentők, kórházba vitték, megröntgenezték és merevítőbe tették a kificamodott kart.
Több óra is eltelt, mire Juli tudatában helyet kapott egy cédulára firkantott, a monitor előtt heverő telefonszám, ami mostanáig mintha láthatatlan lett volna a számára, hiszen más, fontosabb események foglalták le a figyelmét. Azonnal összefüggésben látta az álmát a mai eseményekkel. Kapta a telefont.
– Baleset történt, azért nem hívtam hamarabb – és elmesélte, András min ment keresztül. Szinte hallani lehetett, amint az álomfejtő a vonal másik végén bólogat.
– Ez volt a vihar – jelentette ki.
– Tehát az eleje – állapította meg Juli összeszoruló torokkal. – Akkor a java még csak most jön.
– Bizony – helyeselt a nő. – A folyam még a szokásos állapotában is az erők áradását jelenti, de mivel az álomban megáradt, egy olyan, felgyülemlett erőtöbbletről van szó, ami minden útjában álló struktúrát el tud sodorni. A struktúránál a régi energiás, elmeközpontú gondolkodásmódra célzok. A híd nagy változást jelent, amin András át fog menni, hiszen átkelt rajta. A piramis szakrális védelem. Bármilyen megpróbáltatás történik alatta, az valami magasabb rendű dologra utal. A piramis belsejében András holtteste fekszik koporsóban, amibe villám csap bele: valami villámcsapásszerűen megsemmisül, de nem András teste, hanem egy olyan rögzült paradigma, ami Andrást jelentette eddig, az ő gondolkodását, világnézetét, és mindez a piramis védelme alatt, tehát a háromsíkú: testi, lelki, szellemi próbatétel végül egy magasabb szintre érkezést tesz lehetővé.
Juli csak pislogott, nem is értett mindent a nő monológjából, de megkönnyebbülés költözött belé. Alig várta, hogy hazaérjen, ahol András felkötött karral, de már nyugodtan fogadta.
– Álltam a villamosmegállóban, vártam a tizennyolcasra. Mellettem egy kis fiatal anyuka álldogált a szép szőke kislányával, de nem is nagyon figyeltem őket, csak amikor megütötte a fülemet a kislány csacsogása. Olyan meghökkentő dolgokat mondott, hogy először azt gondoltam, bolond a gyerek. Az anyja meg csak bólogatott rá. Egyszer csak a kislány rám néz, de valahogy olyan áthatóan, egy pillanatig olyan érzésem volt, mintha egy nagyon okos felnőtt lett volna, és odafordul az anyjához: a bácsinak fáj a keze. Az anyuka is rám néz, aztán megkérdezi a gyerektől: melyik keze fáj? Azt mondja: az, amelyikben a táskát fogja. Annyira furcsa volt, teljesen ledöbbentem. Mondom a kislánynak: az én kezem nem fáj. Az meg elmosolyodott. Hát én még olyan mindentudó mosolyt nem láttam gyerektől. De akkor már be is dübörgött a villamos. Ott álltunk az első ajtónál. A kislány elkezdte visszafelé húzni az anyját, és kiabált: anya, erre ne szálljunk fel, a vezető néninek csúnya halálfeje van! Félek tőle! Hát mondom, ez a gyerek tényleg bolond. De az anyja is: ahogy visszanéztem, lent maradtak, nem szálltak fel. Jól megnéztem a villamosvezetőt: egy kerek arcú, pirospozsgás, egészséges nő volt, hogy a fenébe látott rajta ez a gyerek halálfejet, mondom? Valahogy volt egy olyan érzésem, hogy több hely van hátul, ezért hátragyalogoltam a villamos végébe. A jobb oldalon megfogtam egy kapaszkodót, és bámultam ki a fejemből. Hát egyszer csak látok egy teherautót elhúzni mellettünk, ami ócska bontott téglával volt megrakva, de olyan magasan, hogy mondom, ez mindjárt leborul. Még csodálkoztam is, hogy hogy mert elindulni a sofőr ilyen bizonytalanul rögzített rakománnyal. Ingott a torony, ahogy döcögött a teherautó mellettünk, és lassan elhaladt a villamos mellett. Amikor az elejéhez ért, fékezett egyet, és a felpakolt téglák, képzeld el, úgy láttam, mint most téged, mind balra dőltek, és rázúdultak a villamos elejére. Óriási fékezés, a villamos megállt végül, mindenki előrezuhant, én hiába kapaszkodtam, hárman-négyen is nekiestek a karomnak teljes súlyukkal, akkor rándulhatott meg. Hát ott nem volt senki, aki talpon maradt volna. Jajgató, ordító emberek egymás hegyén-hátán fetrengtek, én is közöttük.
Miért éreztem úgy, hogy hátra kell mennem a villamosban? Hátul sem volt több hely, mégis hátramentem, és így védve voltam a téglák elől. Miért a jobb könyököm fordult ki, amire azt mondta a kislány, hogy fáj? Miért történt úgy, hogy bár sokan voltak a sérültek, tudtommal csak egyetlen ember halt meg: a villamosvezető? Miért nem lett különösebb bántódásom, amikor körülöttem törtek a csontok, nyíltak a sebek, ömlött a vér?
És mondok neked még valamit, de ezt nagyon halkan mondom, mert ez annyira, de annyira hihetetlen… csak egy érzés, de mély nyomot hagyott bennem. Abban a pillanatban, amikor a baleset történt, és többen rám estek, én meg alájuk, és nem bírtam elengedni a kapaszkodót, na akkor – mint egy álomban, láttam egy képet: egy piramis alatt fekszem, és olyan biztonságban vagyok, mint az édesanyám ölében. Egyszerűen éreztem, hogy nem eshet komolyabb bajom.
Tudod, hogy én mindig szamárságnak tartottam az ilyesmit, de most, miközben várakoztam a röntgeneredményre, mint egy villámcsapás, megvilágosodott előttem: az a kislány tényleg előre láthatott valamit. Hát, nem tudom – és András most olyat mondott, amit eddig még soha – te mit gondolsz erről? Érted te ezt?
Juli szemében könnyek gyűltek össze, de az érzés, ami hozzájuk tartozott, nem olyan volt, mint reggel. Egészen más volt. Felszabadító, beteljesítő, elsimító. Újfajta életet ígérő.
- Ara Rauch -
