Reményik Sándor: A menekülő

Ha menni kell, magammal sokat vinnék,

Az egész édes, megszokott világot,

Rámástul sok, sok kedves drága képet

És egy pár szál préselt virágot,

Vinnék sok írást, magamét, meg másét,

Sok holt betűbe zárt eleven lelket,

S hogy mindenütt nyomomba szálljanak:

Megüzenném a hulló leveleknek.

Vinném az erdőt, hol örökké jártam,

Hintám, amelyen legelőször szálltam,

A keszkenőm, mivel rossz másba sírni,

A tollam, mert nem tudok mással írni,

Vinném a házunk, mely hátamra nőtt

Az utca kövét küszöbünk előtt!

Vinném… én Istenem, mi mindent vinnék!

Én Istenem, mi minden futna át

Gyötrődő lelkem alagútjain -

Olvasgatnám az ablakok sorát,

Simogatnám a fecskefészkeket,

S magamba színék minden verkliszót,

Mint bűbájos, mennyei éneket…

Utánam honvággyal tekintenének

Az ajtók mind, és mind a pitvarok,

Szeretnék mindent, mindent magammal vinni -

És mindent itt hagyok.

- Reményik Sándor: A menekülő -

- - - - - -

Reményik Sándor: A menekülő - videó

forrás, előadó:Török Tünde

Rudolf Steiner: Milyen erők segítségével emelkedünk fel halálunk után?

"A szellemi világ tényeit más és másféleképpen mondhatjuk el, a legkülönbözőbb oldalakról világíthatjuk meg. Ezért ugyanazon tény fejtegetése néha különbözőképpen hangzik, de éppen ezeknek a különféle megvilágításoknak a révén lehet a szellemi világ tényeit a maguk teljességében a lélek elé tárni. Ezért ma este kicsit másképpen, más megvilágításban mondok el egyet-mást arról, amit a Goetheanumban tartott legutóbbi két előadásomban mondtam el azokról az élményekről, melyeket az ember halála és újjászületése között átél.

Beszéltem arról, hogy közvetlenül a fizikai test leválása után az ember olyan állapotba lép át, ahol már kozmikus élményei vannak. Még magán viseli éterikus organizmusát, de bizonyos fokig már nem érzi magát benne ebben az éterikus organizmusban, hanem úgy érzi, hogy lelkileg kiterjedt a kozmoszba, a kozmosz messzeségeibe. Csakhogy ezekben a kozmikus messzeségekben, melyekbe tudata most kezd kiterjeszkedni, még nem tudja a lényeket és folyamatokat világosan megkülönböztetni. Megvan a kozmikus tudata, de ennek a kozmikus tudatnak még nincs belső világossága. Ez azért is van, mert közvetlenül a halál utáni napokban a tudatot a még meglévő étertest foglalja le. Mindenekelőtt az pusztul el az emberben, ami a fejorganizációhoz van kötve. Nem ironikusan, egészen komolyan mondom, hogy ha, az ember átmegy a halál kapuján, lelki értelemben is legelőször a „fejét“ veszíti el. A fejorganizáció tehát megszűnik működni. A fejorganizáció az, amely a földi létben a gondolkodást közvetíti, amelynek révén az ember földi léte alatt bizonyos fajta tevékenységgel gondolatait megalkotja. Ezt rögtön elveszti az ember, ha a halál kapuján átlép, de a gondolatokat nem veszíti el, a gondolatok megmaradnak. Ezeket bizonyos elevenség hatja át. Tompa, homályos szellemi lényekké lesznek, akik az embert a kozmikus messzeségekbe irányítják. Olyan ez, mintha a gondolatok eloldódtak volna az emberi fejtől és visszavilágítanának a legutóbbi földi életre, melyet az ember éteri organizmusaként él át, de mintha ugyanakkor a világtávlatokba is mutatnának. Az ember még nem tudja, hogy mit akarnak mondani ezek az emberi gondolatok, amelyek mintegy be voltak fogva, bele voltak zárva a fejorganizációba és amelyek most kiszabadultak és kifelé mutatnak a kozmikus távolságokba.

Mikor aztán az étertest a tegnap vázolt okokból és a tegnap vázolt módon feloszlik, úgyhogy a kozmikus tudatot nem köti többé az utolsó földi élethez - bár ez a kötelék, amint ezt szintén vázoltam, más módon továbbra is megmarad - akkor a gondolatok, amelyek elszakadtak a fejorganizációtól, bizonyos fokig világosabbak lesznek és az ember most veszi észre, hogy gondolatai, eszméi, kifelé irányítják a világmindenségbe. Az ember a világmindenségbe olyan módon jut ki, hogy legelőször a Föld növényvilága a közvetítője. Ne értsenek félre, ezzel nem azt akarom mondani, hogy éppen azok a növények segítik útját, melyek azon a helyen borítják a föld talaját, ahol az ember meghalt. Ha szellemi szemmel figyeljük meg a Föld növényzetét, azt látjuk, hogy az, amit a fizikai szem lát, csak egy része a növényvilágnak. Fizikai szemünkkel látjuk a növény szárát, levelét, virágát. De a szellemi tekintet azt is látja, hogy a virágoktól felfelé egy bizonyos asztrális történés, asztrális tevékenység kezdődik. A kozmoszból bizonyos asztralitás árad le a Földre és ebből az asztralitásból spirális képződmények jönnek létre. Ahol a Föld lehetőséget ad arra, hogy növények keletkezzenek, ott ezeknek az asztrális világspirálisoknak az áramlásai növényéletet hívnak elő. Ezek a világspirálisok mindenütt körülveszik a Földet, mindenütt leáramlanak, leragyognak, csillognak, nemcsak ott, ahol növények nőnek. Az ember a sivatagban is meghalhat, akkor is van rá alkalma, hogy a világmindenségbe való kiáradásánál ezeket a növényspirálokat megtalálja. Ezek a növényspirálok alkotják tehát az utat, amelyen az ember a Földről a bolygók szférája felé halad. Az ember úgyszólván a Föld növényvilágának szellemi folytatása révén hagyja el a Föld területét. Egyre tovább és tovább halad. Ezek a spirálok egyre jobban tágulnak, egyre tágabb köröket alkotnak. Ez a szellemi út kifelé a szellemi világ felé. Az ember azonban nem juthatna ki, bizonyos értelemben egyhelyben maradna, ha nem kapná meg a lehetőséget arra, hogy egyfajta negatív súlya legyen. Olyan súlya, amely nem lefelé húzza, hanem felfelé taszítja. Ezt a felfelé taszító negatív súlyt a földben található ásványi képződmények, különösen a fémek szellemi tartalmai, ideái adják. Az ember tehát a növénypályákon halad a kozmikus messzeségek felé és az az erő viszi, amely a Föld fémeiből áramlik a bolygók felé. Minden egyes ásványi képződménynek megvan az a sajátsága, hogy a benne rejlő ideák egyenesen egy meghatározott bolygóhoz visznek. Az embert tehát - mondjuk - az ónfajta ásványok, vagyis azok ideái, egy bizonyos bolygóhoz viszik; az, ami a Földön a vas, vagyis a vas ideája, egy másik bolygóra viszi az embert. Tehát ami a földi létben a fizikai ember környezetéből, mint ásványi és növényi világ belejátszik életébe, annak szellemi tükörképe veszi át a halál után az ember vezetését, sőt kifelé a kozmikus távolságokba. Az embert valóban a Föld ásványvilága és növényvilága viszi bele a bolygómozgásokba, a bolygómozgások egész ritmusába.

Miközben a tudat lassanként az egész bolygószféra fölé kiterjed, úgyhogy az ember lelkének saját benső világában tud a bolygók életéről, az ember áthalad az egész bolygó-szférán. Ha itt a bolygószférában semmi más sem volna, mint a növényi és ásványi lét kiáradása a messzeségekbe, az ember ebben a bolygószférában mindazt átélné, amit az ásványi és növényi birodalom titkaiban átélhet. És ezek a titkok rendkívül sokrétűek, hatalmasak és gazdag tartalmúak. Ne gondolja senki, hogy az az élet, ami itt a lelki-szellemi ember számára elkezdődik mikor fizikai organizmusát elhagyta, valamivel is szegényebb, mint a földi élet, amit napról-napra átélünk. A lelki-szellemi élet sokrétű és egyben fenséges is. Az ember egyetlenegy ásvány titkaiból többet élhet át, mint a földi életben a természet összes birodalmában együttvéve átél. De ebben a szférában, melyen, mint bolygószférán halad át az ember, van még valami más is. Itt vannak a Hold-erők, a szellemi Hold-erők. Itt van a Hold-szféra. Ez hatékonyságában legerősebben az első időkben jelentkezik, s ez az idő éveket tesz ki a halál után, de minél inkább beleéli magát az ember a földöntúli életbe, minél inkább kiterjed kozmikus tudata, a Hold-szféra hatása annál gyengébb lesz. Ha a Hold-szféra nem lenne, az ember kétféle dolgot nem élhetne át a halál után. Az egyik az a lény, akit utolsó földi élete folyamán az ember maga alakított ki azokból az erőkből, melyek földi életének erkölcsi-szellemi értékelését ábrázolják. Az ember kialakított egy szellemi lényt, bizonyos fajta szellemi elemi lényt, melynek tagjai, karjai és általában minden része az ember erkölcsi-szellemi értékének képmása. Úgy is mondhatnám, hogy az asztrális kozmosz szubsztanciáiból kialakított eleven fénykép, amely együtt él a lélekkel. Hangsúlyoznom kell, hogy ez egy élő, reális fénykép, amely megmutatja, hogy milyen emberek is voltunk tulajdonképpen utolsó földi életünkben. Ez a fénykép áll az ember előtt, míg a Hold-szférában van.

Ezen kívül itt a Hold-szférában az ember sokféle elemi lényt is átél, akikről hamarosan észreveszi, hogy bizonyos fajta álomszerű tudatuk van, ami egy világosabb tudattal váltakozik. Azt mondhatnánk, hogy ide-oda lengenek egy tompa, álomszerű tudatállapot és az emberek földi tudatánál világosabb tudatállapot között. Sokan vannak és alakjuk rendkívüli módon különbözik egymástól. Az ember látja, hogy amint álomszerű tudatukat megkapták, lebegnek lefelé a Föld felé, a Hold szellemisége úgyszólván letaszítja őket a Földre, azután újra visszalebegnek. Ezek a Földre alálebegő és ismét visszalebegő, föl-le áramló alakzatok gazdag, sokrétű életet élnek. Az ember lassanként felismeri, hogy a Földön élő állatvilággal állnak kapcsolatban. Ők az állatok úgynevezett csoportlelkei. Ha ezek a csoportlelkek leereszkednek, ez azt jelenti, hogy valamilyen állati forma él lent a Földön. Mikor az ehhez a formához tartozó állatok többsége alszik a Földön, akkor a csoportlélek felemelkedik a magasba. Észrevesszük tehát, hogy az állatvilág olyan kapcsolatban van a kozmosszal, hogy az állati csoportlelkek élettere a Hold-szférában van. Az állatoknak nincs individuális lelkük, hanem egész csoportoknak, pl. az oroszlánoknak, tigriseknek, macskáknak közös csoportlelkük van. Ezek a csoportlelkek létüket a Hold-szférában töltik, föl-le lebegve, és le- illetve fellebegésükkel hatnak a Hold-szférából az állatok életére.

A világ törvényszerűsége határozza meg, hogy ebben a szférában él, tehát a Hold-szférában, amelyben az állatok csoportlelkei is találhatók, a mi morális-asztrális képmásunk is. Később, mikor az ember kozmikus tudata egyre inkább kitágul a kozmikus messzeségekbe, az ember hátrahagyja a Hold-szférában ezt az eleven fotográfiát, mely megmutatja, hová jutott az ember, mint morális-szellemi lény az utolsó és előbbi földi létei alatt. Ilyen módon, tehát a növényi, ásványi és állati világot átélve jut be az ember a bolygószférába. Az embert eleinte még fogva tartja a Hold-szféra, de lassanként beleéli magát a bolygószférába, átéli a bolygók mozgását. Az ember először a növényi lények pályáján kilép a kozmoszba, útján az ásványiság, nevezetesen a fémszerű lények ideái viszik. Az ember érzi, hogy a növények bizonyos fajtája a földi képmása annak, ami itt, mint egyre jobban és jobban táguló spirál-út elvezet valakit, mondjuk a Jupiterhez. De hogy az embert a Jupiterhez elvezessék, ahhoz az szükséges, hogy az ember a Föld egy bizonyos fémjének és bizonyos ásványainak ideáját elevenen átélje. Mikor valakit a növények útja egy bolygóhoz vezetett - az ember annak a földi ásványiságnak az ideáját, amely kivitte, mindig magával viszi - az ember megérkezik a nevezett bolygóra, s ez az idea, mely egyre elevenebbé válik, most elkezd zengeni a nevezett bolygóban. Így tehát az ember halála után átéli, hogy a növények útja kivezeti a földi szférából és átéli önmagában az ásványi lények benső mivoltát egyre elevenebbé váló ideák formájában. Ezek az ideák szellemi lényekké válnak. S mikor megérkeznek, az egyik eleven idea az egyik bolygónál, a másik a másik bolygónál, úgy érzik magukat, mint hazájukban. Az egyik fajta ásvány a Jupiteren, a másik fajta ásvány a Marson érzi magát otthonosan és így tovább. És az, amit a Földön csak jelentéktelennek láttunk, az most, mikor megérkezett, az illető bolygóban felcsendül és elkezd a legkülönfélébb módon zengeni. Így az ember azt, aminek a Földön csak érzék-szervekkel látható ásványi képmásai vannak, most a bolygók belsejéből hallja megcsendülni és ilyen módon a szférák harmóniájába éli bele magát. Mert a világmindenségben, a kozmoszban, minden belső összefüggésben van egymással. Az, ami itt lenn a Földön növényvilágként a Föld talajából kinő, az képmása annak, ami a Földet mintegy növényi úton a bolygórendszerrel összeköti. Ami a Föld talajában, mint ásvány van jelen, az tulajdonképpen csak jelentéktelen képmása annak, ami mint erő fölfelé hat a növényi utakon, aminek a hazája kint van a bolygókon és ami a bolygókban kozmikus hangot csendít fel, melyek egymással egy nagy világharmóniában kapcsolódnak össze. Az ember tehát, ha itt a Földön például az aranyat látja sajátságos színével felcsillanni, annak a képmását látja, amit ha azon a bizonyos növénypályán felviszünk a Napba, ott egy központi világhangot csendít meg lelkünk számára. Mikor az ember mindezt átélte, akkor nyílik meg a lehetősége arra, hogy a planéták szférája fölé emelkedjen és belépjen az állócsillagok szférájába. De ezt csak akkor tudja megtenni, ha már nem észleli a Hold-szféra benyomásait. Ezeket maga mögött kell, hogy hagyja. Mert azt, amit a fent jelzett módon a planéták szférájában átél, mint a földi ásványok és fémek világának értelmét és, mint a földi növényvilág kifelé vezető pályáit, mindezt a sok nagyszerű élményt megzavarja, elsötétíti bizonyos fokig az, amit az állati csoportlelkekkel kapcsolatban a Hold-szférában átél. Az állati csoportlelkek amellett a harmonikus vertikális mozgásuk mellett, mellyel föl-le ereszkednek, horizontális mozgásokat is végeznek. Ezekben a horizontális mozgásokban az állatvilágban ható diszharmonikus, meghasonlást okozó erők borzalmas ősképei játszódnak le. Félelmetes, vad harcok dúlnak ott az állatvilág csoportlelkei között. A Hold-szférának a bolygószférába való ezen behatása bizonyos fokig feldúlja mindazt, amit egyébként a növényi ős ásványi világ ősképei révén belső nyugalommal és méltósággal, fenséges módon lehetne átélni.

Mikor aztán az ember kiszakítja magát a Hold-szférából, a bolygószféra fölé emelkedik és belép az állócsillagszférába, megmarad egy kozmikus emlékezése a bolygószféra hatalmas, fenséges élményeire, a földi növény- és állatvilág ősképeire. Az állócsillagszférában az ember azon szellemi lények világába lép be, akiknek fizikai, érzékelhető képmásai a csillagok konstellációi. Ezek a konstellációk - ha az ember helyesen érti meg őket - annak a kifejezései, bizonyos fokig azokat az írásjeleket ábrázolják, amelyekből az ember az állócsillagvilágban a szellemi lények sajátságait, tetteit és akarati szándékait átélheti. Most az ember bizonyos mértékig látva éli át azokat a szellemi lényeket, akik nem jelennek meg fizikai testben a Földön, akik éppen csak itt, ebben a szférában élhetők át. És az ember belép ebbe a szférába, hogy itt áthassa saját tudatát - mely már kozmikus tudattá tágult, s a térszemléletből minőségi szemléletbe, az időbeli szemléletből az egyidejűségbe ment át - ezeknek az isteni-szellemi lényeknek a tetteivel. Míg az ember itt a Földön be van zárva bőrébe, s a többi ember rajta kívül él, míg itt a Földön mindannyian egymás mellett vagyunk, addig ebben a csillagszférában nemcsak mint emberi lelkek vagyunk egymásban, hanem kozmikus tudatunk annyira kitágul, hogy az isteni-szellemi világ lényeit is magunkban érezzük. Itt a Földön magunkra azt mondjuk „mi“, önmagára mindenki azt mondja „én“. Ott kinn, ha az ember azt mondja „én“, azt érti, hogy „ebben az Énemben élem át az isteni-szellemi Hierarchiák világát, amit úgy élek át, mint a saját kozmikus tudattartalmamat.“ Magától értetődik, hogy az ember most egy még hatalmasabb, még tágultabb, még sokrétűbb, még gazdagabb tartalmú és még fenségesebb élményvilágba kerül. És ha az ember tudatára ébred annak, hogy az isteni-szellemi Hierarchiák különböző lényeinek milyen erői játszanak bele az ember lelkiségébe, akkor látja, hogy miközben ezek az erők együttműködnek, kozmikus szándékaik vannak, amelyek mind egy pontra irányulnak. S az ember saját lelki-szellemi tevékenységével bele van szőve az isteni-szellemi hierarchiáknak ezekbe a szándékaiba. Mindaz, amibe az ember bele van szőve, amibe belejátszik a bensőjében érzett és kozmikus tudattal áthatott saját kozmikus tevékenysége is, mindez végül az emberi testi organizmus szellemi csírájának létrehozását célozza. Valóban mély értelmű szó volt az, amit a régi misztériumhelyeken kimondtak, hogy „az ember az istenek temploma“. Mert az emberi testet, mely először fenséges, hatalmas méretekben a szellemi kozmoszból épül fel és csak a Földön húzódik össze és változik meg annyira, hogy rá sem lehet ismerni többé a hatalmas, fenséges ősképre, az isteni-szellemi Hierarchiák együttműködése építi fel magának, hogy ebben az építő munkában célját megtalálja. Az állócsillagvilág élményszférája olyan, hogy a kozmoszt - amelyet ha egy földi pontról nézzük, belülről szemlélünk - mikor ebben a szférában vagyunk, bizonyos fokig kívülről látjuk. Mert amikor az állócsillagszférába belépünk, abban a pillanatban, amikor elszakítottuk magunkat a Hold-szférától, már érezzük is, hogy kint vagyunk a világmindenségben és a kozmoszt tulajdonképpen kívülről szemléljük.

Tegyük fel, hogy a Földön állunk és kitekintünk a kozmosz messzeségeibe. Odakint látjuk a csillagokat, átvándorolunk a bolygószférán, kint vannak az állócsillagok. Itt a Földön a tudatunk egy kis pontba van összehúzódva. Centrálisan tekintünk ki a világmindenségbe. Abban a pillanatban, amikor kiszakítottuk magunkat a Hold-szférából, tudatunkkal az állócsillagszférába érkezünk. De mintegy csak átmegyünk az állócsillagszférán, miközben az az emlékezés vezet bennünket, mely a bolygószféra élményeiből megmaradt, és belépünk a csillagokon túli (vagyis az állatövön túli, ford.) szférába. Ebben a csillagokon túli szférában tulajdonképpen a tér nincs többé, csak kvalitatív különbség. Ha le akarnánk rajzolni azt, ami tulajdonképpen kvalitatív, térbelileg kellene lerajzolnunk, a következőképpen: míg tudatunk a Földön ebben a pontban van összehúzódva mely a mi énünk, a középpontból nézünk kifelé; mikor az állócsillagszférán túlra érkezünk, éppen ellenkezőleg, periférikusan minden pontról befelé tekintünk. Mondjuk, itt van a Kos csillagkép és mi a Földről a Napot a Kos csillagképben látjuk állni, úgy hogy a Nap bizonyos fokig elfedi előlünk a Kos csillagképet. Ha viszont a világtérből nézzük, azt látjuk, hogy a Kos áll a Nap előtt. Azonban a kozmikus tudat szerinti értelemben mást kell érteni azon, ha azt mondjuk, hogy „a Kost a Nap előtt látjuk állni“ mint földi tudattal odatekinteni és azt látni, hogy a Nap a Kos előtt áll. Ugyanígy mindent szellemileg tekintünk már ebben a szférában, kívülről szemléljük a világmindenséget. A fizikai organizmus szellemi csírájának kidolgozása közben tulajdonképpen bennünk vannak az isteni-szellemi lények erői, de úgy, hogy mi magunkat kívül érezzük azon az egész kozmoszon, amit a Földről élünk át, és most kozmikus tudatunkkal az isteni-szellemi lényekkel való együttlétet éljük át. Ha azután visszatekintünk és a csillagképeket mintegy a Nap felett látjuk állni (de mindezt persze nem térbelileg, hanem kvalitatíve) egyszer az egyiket, máskor a másikat, s ezt összekötjük a bolygószférabeli emlékeinkkel arról, hogy a fémek és ásványok, miután a növényi pályákat megtették, a bolygókban megcsendültek, majd átéljük, hogy ez a zengés, mely eleinte kozmikus zeneként hangzott, kozmikus beszéddé, Logosszá vált. Tehát miközben ennek a kozmikus írásnak az egyes jeleit átéljük - a Kos állását a Nap előtt, a Bika állását a Nap előtt és így tovább -, miközben átéljük, hogy miként csengenek bele ebbe az írásba azok a hangok, amelyeket a fémek, a bolygók felcsendülni engedtek: leolvassuk azoknak az isteni-szellemi lényeknek a szándékait, akik között vagyunk. Ez útmutatást nyújt nekünk arra nézve, hogy hogyan kell dolgoznunk földi fizikai organizmusunk szellemi csíráján.

Amíg a Hold-szférában vagyunk, elevenen átéljük földi életünk morális-szellemi fotográfiáját. Elevenen átéljük azt is, ami az állati csoportlelkek között végbemegy, melyek bizonyos fajta démonikus elementáris lények. S most, mikor az Állatöv csillagképeit a Napon innen látjuk állni, most ismerjük fel, hogy mit is láttunk ott. Mert a Hold-szférában látott állati alakokra való emlékezés megmarad bennünk egészen a bolygószférán túlig és felfedezzük, hogy az ott látott állati csoportlelkek mintegy alacsonyabb rendű képmásai, karikatúrái azoknak a fenséges alakoknak, akik most a bolygószférán túl, mint az isteni-szellemi Hierarchiák lényei, kozmikus tudatunkat áthatják. A bolygószférán kívül vannak tehát az isteni-szellemi Hierarchiák és a bolygószférán belül - ameddig azt áthatja az, ami szellemileg a Hold-szférához tartozik - vannak az isteni-szellemi lények karikatúrái az állatok csoportlelkeiben. Ha karikatúrákról beszélek, ezt nem szabad alacsony értelemben felfogni. Ami az emberi humoros művészi felfogás számára karikatúra, az természetesen valami rendkívül alacsonyrendű az isteni-szellemi lényeknek azzal a nagyszerű karikírozottságával szemben a Hold-szféra világában, amely egyben a földi állatvilág csoportlelkeinek a világa. Annak az élményünknek, amit ebben a szférában élünk át, rendkívül sokat köszönhetünk. Tegyük fel, hogy az ember innen tekint vissza a Hold-szférára. Az állócsillagokon túli szféra lelki-szellemi világának észlelése révén tulajdonképpen ebben a szférában van a tartózkodási helye, itt van mostani tevékenységének területe. Alatta olyanféleképpen, mint amikor az ember egy magas hegyen áll és fent a napsütést, lent pedig a ködöt látja, ennél a kozmikus élménynél is az ember alatt van az egész hullámzó, harcoló, ellentétben és diszharmóniában álló, de harmonikus fel és leszállásban is található állati csoportlélek-szerűség. Mint a köd, mely sokféle formát ölt és ott lent szünet nélkül folytatja gomolygását, olyan benyomást keltenek ezek az állati csoportlelkek is. És miközben az ember a csillagkonstellációkra tekintve meglátja az isteni-szellemi lények szándékait, mialatt az ember leolvassa azt, hogy milyen szándékai vannak az isteni-szellemi lényeknek, miközben az ember kozmikus tudatával megtanulja megérteni, hogy az Istenek templomának, a fizikai test szellemi csírájának milyen titkai vannak, megismeri ezeket a titkokat, amelyek a Földön kívüli és a Holdon kívüli lét tiszta világának felelnek meg, most lenéz és látja mindazt, ami ott az állatvilág szellemiségének szférájában végbemegy. És az ember, miközben olyan élménye van, mintha egy napsütötte hegycsúcsról egy alatta lévő ködfelhő tömegébe tekintene le, ezt az élményt a következő kozmikus gondolatokban fogalmazza meg: Ha ebből az isteni-szellemi világból nem viszel magaddal minden erőt, amivel magad itt áthatottad, akkor a visszafele való leszállásnál nem jutsz át bántódás nélkül az állati csoport-lelkeknek ezen a ködfelhő világán. Ott majd megtalálod előző földi életeid képmását erkölcsi-szellemi értékelésével együtt. Ez ott fog úszni ebben a ködben. Ezt újra fel kell venned. De ott lesznek majd az összes állatok vadul egymásra rohanó csoportlelkei is, ott lesz a vad forgatag. Neked olyan hatalmas erőket kell magaddal vinned az állócsillagszférán túli élményeidből, hogy az állatok csoportlélek-szerűségeinek ezeket az erőit sorsodtól amennyire csak lehetséges, távol tartsd. Máskülönben, mint ahogy a kristályhoz az anyag, úgy fog hozzád kapcsolódni mindaz, amit ezek az állati csoportlelkek a te erkölcsi-szellemi lénymagod felé kozmikusan kiizzadnak. És neked magaddal kell vinned mindazt, amit nem fogsz tudni visszatartani azzal az erővel, amit összegyűjtöttél és mindezt fel kell venned magadba, mint mindenféle hajlamokat és ösztönöket a következő földi életedre.

Az ember azonban csak azokat az erőket fogja tudni átvenni a csillagszférán túlról, melyek befogadására képessé tette magát azzal, hogy kifejlesztette magában a Krisztus iránti hajlandóságot, a golgotai misztériumhoz való kapcsolatot nem a lélek egoisztikus vallási áthatottságával, hanem a valóban vallásos, Pál szavai szerinti értelemben: „Nem én, hanem Krisztus énbennem“. Ez erősíti meg az embert, hogy a csillagszférán túl az isteni-szellemi lényekkel való együttlétében magát azokkal az erőkkel áthassa, amelyek azután az újból lefelé jövetelnél a Hold-szférában azt, amit az embernek, mint sorscsírát magával kell vinnie, távol tartják a diszharmonikus, meghasonlást okozó erőktől, amelyek ott a szellemi állati világban dúlnak és az ember lényének ezt a szellemi-lelki csíráját áthatják.

Ha azt akarjuk elmondani, amit az emberi lélek a születés és a halál között él át, mi az amivel egyesül, mit vesz fel képzeteibe, érzéseibe és akarati impulzusaiba, akkor az ember körüli földi világot kell leírnunk. Ha azonban arról akarunk beszélni, amit az ember a halál és egy újabb születés között él át, akkor azt kell leírnunk, hogy ezeknek a Földön található dolgoknak mik az ősképei. Ha azt akarjuk tudni, hogy valójában mik az ásványok, akkor hallani kell azok lényét megcsendülni a bolygókból a halál és az újabb születés közötti életben. Ha azt akarjuk tudni, hogy valójában mik a növények, akkor fel kell mennünk azokon a pályákon, amelyek a növényvilágból kivezetnek a világtérbe és amelyek a növényi képződmények formáiban rajzolódnak ki, annak mivoltát kell tanulmányozni, ami gyenge utánzatban a növényi képződményben nő ki a Föld talajából. Ha a Föld állatvilágát akarjuk tanulmányozni, akkor meg kell ismernünk, hogy mi megy végbe az állatok csoportlelkeinek hullámzásában és összecsapásaiban a Hold-szférában. És ha az ember mindebből kiszakította magát, belépett az állócsillagvilágon túli szférába, akkor ismeri meg az ember tulajdonképpeni titkait. És az ember megtanul visszatekinteni mindarra, amit az ásványiság, a növényiség és az állatiság ősképeinek világában átélt. Az ember kiviszi mindezt a kozmosznak azokra a területeire, amelyekben az ember tulajdonképpeni titkait nemcsak megismeri, hanem elevenen szemlélve átéli, sőt bennük tevékenyen részt vesz. Az ember kiviszi ezekre a területekre mintegy kozmikus emlékezetként mindazt, amit az ásványokra, növényekre és állatokra vonatkozólag a felemelkedésnél átélt. Ezeknek az emlékeknek az egybefolyásából mindazzal, amit az ember, mint az emberi lét titkait meglátott, amit tevékenyen átélt, amiben tevékenyen együttműködött, ezen emlékezésnek és ennek a tevékenységnek az egybeáramlásából gazdag és sokrétű élet bontakozik ki. Ez a sokrétű élet az, amit az ember a halál és újraszületés között átél."

- Rudolf Steiner -

Az emberiség világtörténelmének alapimpulzusai (GA216)

(Dornach, 1922. szeptember 16-i előadás)

- forrás:antropozofus.hu - Balogh Gábor -

- - - - - 

MEDWYN GOODALL - Celestial Peace - videó

Az arany Buddha - Úton önmagunk felé

1988 őszén feleségemmel, Georgiával együtt meghívtak Hongkongba, egy önbecsüléssel és személyiség kibontakoztatásával foglalkozó konferenciára. Minthogy először jártunk a Távol-Keleten, úgy döntöttünk, hogy kibővítjük az utat, és ellátogatunk Thaiföldre is.

Bankokba érkezve elhatároztuk, hogy megtekintjük a város leghíresebb buddhista templomait. Tolmácsunk és sofőrönk társaságában aznap számos épületet kerestünk fel, de egy idő után összemosódtak emlékeimben.

Az egyik azonban kitörölhetetlen nyomot hagyott szívünkben és emlékeinkben. Ez volt az arany Buddha temploma. Kívülről nem látszott nagynak, nem lehetett több tízszer tíz méteresnél. Belépve azonban meghökkentésre késztetett bennünket a három méter magas, színarany Buddha-szobor. Több mint két és fél tonnát nyom, és az értékét körülbelül százkilenvenhat millió dollárra becsülik! félelemmel vegyes tisztelettel bámultuk a lenyűgöző szobrot, mely jóságos mosollyal tekintett le ránk.

Miközben turistákhoz illően tettük a dolgunkat (lelkes "Ó!" és "Ah!" kiáltások közepette szorgosan kattintgattunk fényképezőgépünket), egy üvegtárlóra lettem figyelmes, benne egy körülbelül húszszor harminc centiméteres cserépdarab, mellette gépelt papírlapon a káprázatos műalkotás története.

1957-ben egy kolostor szerzetesei új helyre akartak szállítani egy agyag Buddha-szobrot. A rendházat a Bankokot átszelő főútvonal építése miatt el kellett költöztetni. Amikor a daru emelni kezdte a hatalmas bálványt, a szobor saját iszonyatos terhétől megrepedt. Ráadásul eleredt az eső, ezért a kolostor feje, aki aggódott a szent Buddha épsége miatt, úgy határozott, hogy eresszék vissza a szobrot, és takarják le egy nagy ponyvával, nehogy a csapadék kárt tegyen benne.

Estefelé a főbonc kiment, hogy ellenőrizze a Buddhát. Zseblámpájával a ponyva alá világított, hogy nem nedvesedett-e át a védőhuzat. Ahogy a fénykéve a repedésre esett, mintha valami megcsillant volna. A szerzetes különösnak találta a dolgot, és ahogy jobban szemügyre vette a csillogást, arra gondolt, hátha rejtőzik valami az agyag alatt. Vésőt és kalapácsot hozott a kolostorból, és kezdte lefejteni az agyagot. Ahogy újabb és újabb cserepek váltak le, a ragyogás mind jobban erősödött. Sok órás megfeszített munka után a szerzetes előtt állt a csodálatos tömör arany Buddha.

Történészek feltételezése szerint a felfedezés előtt több évszázaddal a burmai hadsereg Sziám, a mai Thaiföld lerohanására készült. A sziámi szerzetesek, tudván, hogy hazájukat hamarosan idegen katonák özönlik el, agyagréteggel födték be a becses arany Buddhát, nehogy a megszállók zsákmányává váljon. Úgy tűnik, hogy a burmaiak mind egy szálig kardélre hányták a boncokat, s így az arany Buddha létezése egészen addig a sorsdöntő 1957-es napig titok maradt.

Mialatt A Cathay Pacific Airlines gépén repültünk hazafelé, elgondolkodtam. Olyanok vagyunk mi, emberek, akár az agyag Buddha. A félelem kemény kérge alatt mindegyikünkben ott rejtőzik az arany Buddha, vagy, ha úgy tetszik, arany Jézus vagy arany lényeg - igazi énünk. Valamikor két- és kilencéves korunk között elkezdjük betakarni valódi, természetes lényünket. Az tehát a dolgunk, hogy képzeletbeli kalapácsunkkal és vésőnkkel újra napvilágra hozzuk igazi önmagunkat.

- Jack Canfield -

- Forrás:Erőleves a léleknek - Tánczos Lívia sikerutja.hu -

- - - - - -

A Thaiföldi Wat Traimit (Az arany Buddha temploma) - videó

forrás:Papp János

Szepes Mária: Kibékülés

Békét kötni mindennel és

mindenkivel, aki más, mint amit

jónak, szépnek tartok, s csak önmaga

tud lenni. Elfogadni külön

kozmoszának törvényeit, ha az

enyémtől eltérnek.

Megbocsátani idegen, rossz ízeket,

helyükre tenni téves jelképeket.

Megérteni titkos nyelvüket, a

hebegőt, a dadogót, a szitkozódó,

mérget fröccsentő csúfat is.

Felismerni e tintahal – felhő mögött

a zokogó, magányos kárhozottat, aki

adni, kérni nem képes. Számláján

csak bevétel – rovatot vezet. Tenni,

áldozni sohasem szeret, nem ismer

egyebet, csak a nihilt, koporsót ácsol,

sírgödröt ás.

Elviselni a botor jajszavát, aki maga

keresi búját, baját, visszaüt, támad, s

vádol, hogy ütik, sült galambra lesve

tétlenkedik.

Nyavalyáinak utána jár,

a figyelmeztetésért halálmadárt kiált.

Nem tudja másképp. Semmiféle vád,

ítélet csontalkatát nem szabja át.

Bölcs az, aki megbocsát: Ilyen a

világ!

Ennyi az ember, s ennyi vagyok

magam is. Nem több és nem

kevesebb.

Néha megostromlom a lehetetlent,

Sziszifusziként hegyre hordom

terheimet, azután visszahullok talajt

vesztve megint.

De magamnak is megbocsájtok,

ami nehezebb, mint átugrani

saját, földre vetült árnyékunkat.

E biblikus varázslat mégis

megtörténik időnként, pedig nem

idézi hit.

A csoda villáma váratlan mindig,

eltünteti, ami valónak tűnik,

s megmutatja, ami a mulandóban is

igaz, mert soha el nem múlik.

- Szepes Maria: Kibékülés -

- - - - - 

Szepes Mária - Kibékülés - videó

Kerekes Andrea előadásában

forrás:Sorskapu

Zsigray András: Választott gondolat

Ritkák azok a napok, amikor reggel kinyitjuk a szemünk, és nem indul el valamilyen lemez a fejünkben. Gondolatok a tegnapi nap eseményeiről, mai nap feladatairól, terveiről. Ha olyan szerencsések vagyunk, hogy nem indul el lemez, akkor azon kezdünk el gondolkodni, hogy milyen a csillár díszítése, milyen madárének szűrődik be kintről. Az öt érzékszervünkkel jelen vagyunk, a testünket körülölelő teret fogjuk fel. Minél nagyobb a jelenlét, annál nagyobb a nyugalom érzet. Minél jobban pörög a lemez, annál nagyobb a feszültség érzet, stressz.

Egy bizonyos ponton az életben rájövünk arra, hogy egyszerűbb a boldogságot tudatosan megtalálni, mint véletlenszerűen. Mert véletlenszerűen csak ritkán történnek olyan események, amikor reggel úgy ébredünk, hogy nincs semmi gondunk, hogy csend marad a fejünkben, nem indul be a gondolkodás. Pár nap nyaraláskor, pár nap karácsonykor. Évi 5-6 boldog nap. Mert akkor vagyunk igazán boldogok, amikor érezzük a belső békét. Amikor könnyedség járja át a testünket, és átéljük a lét örömét.

Tudatosan több nap jut egy évben. Ha megértjük, hogy a csendes elme a belső béke, nyugalom érzés feltétele, akkor elkezdhetünk dolgozni az agyunkkal, gondolkodásunkkal. Elkezdhetünk arra gyúrni, hogy csend legyen az elménkben. Hogy ne induljon el reggel a gondolkodás.

Nagyon ébernek kell lenni, mert csak pár perc van ébredés után, és bekapcsol a számítógép. Csak pár perc tudatosság van reggelente, amikor szabadon választhatunk gondolatot, témát. Ha beindul a lemez, akkor már könnyedén önazonosulunk a műsorral, és észre se vesszük a nap során, hogy egész nap pörgött a lemez, egész nap feszültek voltunk.

Nagyon jó, ha mindjárt bekapcsolunk egy szép zenét. És nagyon jók az Instagram videók, olyan gyűjtemények, melyekben sok a szeretetteljes megnyilvánulás. Vagy olyan videók, melyekben szép tájakat láthatunk. Olyan videók, melyek pozitívok, melyekben van mit értékelnünk. A pozitív gondolatok segítik csendesen tartani az elmét, segítik, hogy ne induljon be a lemez. Tíz perc értékelés után újra van pár perc csended, mint ébredés után. De csak pár perc.

Tovább kell dolgoznod önmagadon, tovább kell agytornáznod, hogy hosszabb csendes időt érj el. Felébredek, és elmegyek zuhanyozni, elkezdek rendet rakni, elvégzem a reggeli teendőim. Közben hálát adok. Van egy lapom, amit hordok magammal, és rajta vannak a témák, amikért hálát adhatok. Hála a lakhelyemért, hála a múltam lelki fejlődéseiért, hála a tavalyi év kirándulásaiért, hála a jelenlegi évszak gyönyörűségeiért. Csak a témát kapom meg, utána azon gondolkodom, hogy a témán belül mennyi mindenért találhatok ki hálát. Csinálom a reggeli rendet, és közben agyalok a hálagondolatokon. Eltelik fél óra, és elértem, hogy csak az ment a fejemben, amit én választottam. Én raktam fel a lemezt. Választott gondolataim voltak. Persze nem egyszerű, mert megerőltető találgatni a hála dolgokat. Ahogy megerőltető az izomra gyúrni, tornázni, úgy megerőltető az agytornázás is.

Pihenőként jöhet egy kis pozitív külső lemez. Például Gunagriha egyik előadása, vagy Esther és Jerry Hicks egyik hangoskönyve. Mindig pihentető, ha nem nekünk kell gondolkodni, hanem csak átengedünk valamit folyni az agyunkon. De egyáltalán nem mindegy, hogy milyen rezgésű tartalmakat fogadunk be. Horrort, gengszter filmet, erőszakos filmet, vagy olyat, melyben sok a szeretetteljes megnyilvánulás. Pihenésképpen egy óra pozitív spirituális előadás, hangoskönyv, - tökéletes az agytorna folytatásához. Előfordulhat, hogy hallgatás közben azon kapjuk magunkat, hogy beindult a lemez, és már kimaradnak részek, már nem tudunk figyelni a hanganyagra, de akkor valamit rosszul csinálunk. Akkor jó, ha megmarad a teljes figyelem. Mert akkor még mindig mi döntöttük el, hogy a mai nap során mit választunk az agyunkban, milyen tartalom, lemez szólhat az agyunkban. Minél pozitívabb a befogadott tartalom, annál könnyebb megtartani a figyelmet.

Sokan szerencsések, akik fizikai munkát végeznek, mert a megszokott munka alatt a szellem szabad, tovább folytathatják az agytornát. Azok, akik munkájuk során gondolkodnak, azok órákra olyan dolgokra fognak koncentrálni, melyek nem feltétlenül pozitívok. Ezért fontos hálát adni a tevékenység megkezdése előtt a munkánkért. Fontos úgy felfogni, hogy a szellemi munka pozitív. Ha sikerül pozitívnak felfogni a szellemi munkát, akkor még mindig sikerült a nap folyamán saját gondolatokat választani. Ha valaki jól koncentrál a munkájára, az mellett nem tud beindulni a lemez. Probléma az lehet, ha nagyon sok a negatívum, ami munka után erőt ad, az akaratlan gondolkodás beindulásához.

És vannak szünetek a munka közben, amikor visszatérhetünk a gyakorlatokhoz. Folytathatjuk a hálaadást, vagy nézhetünk olyan videókat melyeket értékelni tudunk. Vagy hallgathatunk spirituális tartalmú előadást.

Munka után a reggelhez hasonlóan folytatjuk az agytornát, egészen lefekvésig. Amíg van erőnk addig hálagyakorlatok, majd pihenésképpen előadások.

Ha így teszünk napok múlva hatalmas változást tapasztalhatunk. Napról-napra megfognak hosszabbodni a percek a csendben. Ébredés után nem csak egy percünk lesz a csendben, hanem három nap után már három perc. Két hónap után már egy óra. Már egy óra lelki békénk lesz munka előtt, - olyan óra, amilyet azelőtt csak kiránduláskor, vagy karácsonykor éreztünk.

Hetek múlva az ember elkezdhet meditálni. Amikor már van pár perc csend, akkor lehet kezdeni tudatosan nyújtani a csendet. Légzést számolni, vagy imákat mondani egymás után, - valami olyan agyi tevékenységet folytatni, melynek nincs formája. Az ember nagyon élvezi az erőteljes belső béke érzést, létöröm érzést, - oktalan erőteljes boldogság érzést. Mely alatt oktalan a hálaérzet. Amely érzet rögtön gyengülni kezd, amint az agy gondolkodni kezd. Ezért jók a forma nélküli meditatív gondolatok, melyek kitöltik azt a teret, ahol a gondolkodás folyik. Az érzelmi állapot megmarad erőteljesen, miközben vannak forma nélküli gondolatok, melyek foglalják a helyet azon gondolatok elől, melyek kizökkentenének minket a mély lelki béke állapotból. De ide csak akkor jutunk el, ha hosszabb időszakon keresztül csak pozitívval tápláltuk az elménk, hosszabb időszakon keresztül őrködtünk elménk felett, hosszabb időszakon keresztül voltak választott gondolataink.

- Zsigray András -

- - - - - - 

Vezetett meditáció - Gunagriha - videó

forrás: Gunagriha előadásai

Egy vezetett meditáció, ami garantáltan ellazít, lecsendesít és békét hoz számodra. Csak engedd, hogy Gunagriha lépésről lépésre vezessen!

Révai Gábor: Mesterek - Beszélgetések a világról és a túlvilágról Müller Péterrel és Popper Péterrel

Túlvilág, Isten, hit, misztika - nekem ezek a fogalmak sokáig nem jelentettek semmit, a

velük kapcsolatos kijelentéseket ostobaságnak vagy sarlatánságnak tartottam. Soha nem néztem le a

hívő embereket, de számomra csak a belső értékek voltak értelmezhetőek, a transzcendencia nem.

Ám az évek során materialista világszemléletem inogni kezdett. Anélkül, hogy misztikus

élményekben lett volna részem, Hamlethez hasonlóan, lassan mégis valamiféle bizonyossággá

érlelődött bennem, hogy „több dolgok vannak földön és égen”, mintsem bölcs elménk álmodni

képes. Nem lettem igazi hívő, és a fanatizmustól továbbra is mérhetetlenül idegenkedtem, de történt

a szemléletemben egy olyan változás, amelyet én sem tudnék kifejezőbben érzékeltetni, mint

Popper tanár úr, aki viszont Thomas Mann öreg izmaelitáját idézve mondja magáról, hogy

kételkedő, de nem azért, mert semmiben nem hisz, hanem azért, mert mindent lehetségesnek tart.

"Ha az igazságot akarod birtokolni, a tanításokat csak segítségül használhatod, önmagad

mélyén kell rátalálnod."

- Weöres Sándor -

Részletek a könyvből:

Müller Péter

Boldog vagy?

Természetesen nem. Ha boldog lennék, akkor Isten lennék. Ha azt kérdezed, hogy vannak-e

a lelkemben harmonikus, szép pillanatok, vannak-e bennem mosolyok, akkor azt mondanám, hogy

vannak. Sok.

Ennél azért egy kicsit többet kérdezek, mert ezt tudom. Alapvetően elégedett vagy-e az

életeddel, az egész életutaddal?

Nem. Nem is örülnék neki egyébként. Ha most elégedett lennék, akkor már nem akarnék

tovább élni. Azért nem vagyok elégedett magammal, mert még sok dolgom van. Remélem, még

sikerül ezeket ebben az életemben el is végezni. Az ember azért van itt, mert fel kell oldania a

feszültséget, ki kell bogoznia a csomót, ami benne van.

Akárhány éves vagyok, még van dolgom. Másokkal is, magammal is. Ez azt jelenti, hogy

egy csomó mindent harmóniába kellene még hoznom. Úgy kellene elmenni innen, hogy utólag ne

gondoljak vissza a túlvilágról arra, mint Liliom Molnár darabjában, hogy megbántottam valakit, és

ezt jóvá kell tennem. És ne úgy gondoljak vissza, hogy nem sikerült elvégeznem azt, amire

vállalkoztam. És a jelen pillanatban ez még nincs meg. Nem vagyok kész. Tehát az a könyv, aminek

az a címe, hogy „Müller Péter élete és halála”, még nincs megírva. Érted? Még nem tudom

megmondani, hogy ki vagyok, mert még dolgozom rajta. Még kielégületlen érzéseim vannak.

Sokszor vagyok szomorú, sokszor vagyok kifejezetten nyomott hangulatban, sokszor élek át

szorongásokat, félelmeket, aggodalmakat. Másrészt nagyon sok öröm, mérhetetlen sok

boldogsághoz hasonlító érzés van bennem. De ha azt kérdezed, hogy boldog vagyok-e, erre csak azt

tudom mondani, hogy attól függ, honnan felelek a kérdésre. Ha meditatív állapotba kerülök, akkor

boldog vagyok. Ha akkor látnál, tudnád, hogy mihez viszonyítva mondom azt, hogy nem vagyok

boldog. Tehát abban a pillanatban, amikor visszajövök, és megint itt vagyok a kormány mellett,

megint az életem hajóját irányítom, akkor csak a hullámokat érzékelem, és nem a boldogságommal

foglalkozom. De meditálás közben elő tudok idézni magamban egy ember feletti élményt. Olyankor

boldog vagyok. Ha egyszer látnál engem meditatív állapotban, akkor ismernél meg igazán. Oly

mértékig röpülök magam fölé, hogyha akkor meghalnék, nem történne velem semmi. Olyankor

mintha csak visszaemlékeznék arra, hogy én Müller Péter voltam. Semmilyen gond, semmilyen

aggodalom, semmilyen félelem nincs bennem. De még ha fájdalom van is a testemben, az is

elmúlik. Halál utáni állapotba kerülök. És onnan vissza tudok nézni, látom Müller Pétert, mint egy

színpadi figurát. Látom, hogy milyen hülye, látom, hogy fél, látom, hogy szorong. A válaszok,

amelyeket a beszélgetés szintjén adok neked, hirtelen feljövő gondolatok, de van egy olyan

állapotom, ami abszolút boldog. Zavartalanul boldog.

Míg másoknak azzal telik az élete, hogy több-kevesebb sikerrel harcolnak a magányosságuk ellen, újabb és újabb kapcsolatokat teremtenek, te igazából nem harcolsz ellene, mondhatnám, jól érzed magad benne.

Tegnap éjjel írtam egy cikket a Természetgyógyász magazinba, és nem először fordul elő,

pedig ritkán találkozunk, hogy pont azt kérdezed tőlem, amit én előző éjszaka megírtam. Legalábbis

hasonlót. Vagy te is erre vagy ráhangolva, vagy megérzed, hogy én mire vagyok ráhangolva.

Kaptam egy levelet egy kis faluból, és azt írta benne az illető, hogy azért szeretne velem

találkozni, mert mérhetetlenül egyedül van. Rengeteg spirituális élménye van, és nincs kivel

megbeszélnie. Még a férjének sem meri elmondani, ami történt. Nincsenek barátai, és azt írja, hogy

nekem fogalmam sincs, hogy egy ilyen kis faluban milyen egyedül tud maradni az ember, hogyha

egy kicsit is más, mint a többiek. Nyilván olvasta a könyveimet, és valamiféle affinitása van ehhez a

világhoz. Elkezdtem gondolkodni, és rájöttem arra, hogy én ugyanígy szenvednék a magánytól, ha

nem lennék író, és nem érezném azt - ezt meg is írtam neki -, hogy én tulajdonképpen egy üres

papírral is jól megvagyok. Mintha tökéletes társam lenne. Megtörténtnek érzem az emberi

kapcsolataimat, ha nyolc órát eltöltök az íróasztalom mellett, mert meg tudom írni, ki tudom írni

magamból őket. Mert megálmodom, mert kijön belőlem, mert megválaszolom. Szabályosan

beszélgetek. Akár a képzelt olvasómmal, akár a képzelt színházi nézőmmel. Nagy dolgok történnek

velem, pedig ki sem lépek a szobából. Ez nagy segítség, és ez az, ami az olvasómnak nemigen van

meg. Ő is ír egy hosszú levelet, hogy kibeszélje magából a dolgokat. De én nem vagyok egyedül, ha

írok. „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek.” Ezt Karinthy mondta. Ezt írtam

válaszképpen a hölgynek, és azt is megírtam, nehogy azt képzelje, hogy engem Pesten olyan sok

rokonlélek vesz körül, hogy itt az emberek összejárnak, meg tudják beszélni a dolgaikat, hogy itt

lelki közösségek vannak. Nincsenek. Ugyanúgy egyedül vagyok, mint ő. Vagyis rokonlelkek

vagyunk.

Egyetlen lényeges ponton nem vagyok egyedül, és ez a szellemi mesteremmel való

kapcsolat. Negyed évszázada tart. Soha nem értettem előtte, hogy mit jelent az a jézusi mondat,

hogy ha ketten vagy hárman összejöttök az én nevemben, akkor ott vagyok veletek. Most már

tudom. Egy jó közösségnek az a lényege, hogy van egy angyala. Ahhoz, hogy a Földön igazi

közösség jöhessen létre, mindig jelen kell lennie egy angyalnak.

Te ismerted?

Hamvast? Igen.

Mennyire?

Furcsa történet. Én jó barátságban voltam Tolnai Klárival. Látod, vele sok mindent meg

tudtam beszélni. Klári éjszakánként a Scientia Sacrát gépelte, ami hat kötet, és odaadta nekem.

Amikor írtam neki egy darabot, a Mártát, a bemutató előtt fölkerestük Hamvast. Fölhívtuk

telefonon, aztán én elmentem hozzá, találkoztam vele, és mindkettőnket meghívott a lakásába. Ez

kb. 3-4 évvel a halála előtt történt. Nekem nagyon nagy élmény volt. Klárinak is. Aztán meghívtuk

a színházba, de először egy vendéglőben találkoztunk, és amikor megpillantottam, először az volt az

érzésem, hogy valakit - a házmestert vagy valamelyik szomszéd lakót - küldött maga helyett.

Alacsony, jelentéktelen kis embernek tűnt ez a géniusz. Igazi rejtőzködő. Teljesen beleolvadt a fal

színébe. Úgy nézett ki, mintha teljesen jelentéktelen volna. De a szeme egészen különleges volt.

Amikor megkérdeztem tőle - ez már a lakásában volt, és a szomszéd szobában volt a

dolgozószobája -, hogy van-e még az olyan csodákból, amilyen a Scientia Sacra, akkor azt

válaszolta, hogy nincs. Ez az egy van. Aztán a halála után, amikor a feleségével, Kemény

Katalinnal fölmentem a lakására, és bementem abba a dolgozószobába, egy kínai betűjelekkel

teleírt, fantasztikus könyvtárat találtam. Hihetetlen, mi minden volt ott, természetesen kiadatlanul.

Szóval Klárival meghívtuk a Márta premierjére, és el is jött. Nem mondott róla véleményt,

szerintem nem tetszett neki. De valószínűleg furcsa élmény lehetett, amire én csak harminc év

múlva gondoltam, mert a bemutató 1965. április 4-ére esett. Akkor ezt úgy mondták, hogy a

felszabadulás ünnepe. És emlékezetem szerint azon a bemutatón ott volt Kádár is és Aczél is.

Kádár, Aczél és Hamvas egy színházban, ez valami olyan abszurdum, ami nekem a premier lázában

eszembe sem jutott. Akkor nem kapcsoltam össze a dolgokat. Csak utólag. De különös lehetett.

Amit Hamvasnál döbbenten tapasztaltam, a magányát, most riadtan tapasztalom magamon.

Elmondok egy történetet, lehet, hogy hülyén fog hangzani. Amerikában történt, és egy

ártatlan megjegyzéssel kezdődött. Arra várok, mondtam egy házibulin, hogy egy milliomosnő

belém szeressen. Vegyen engem férjül, és attól kezdve én csak nézem a világot. Summa

summárum, a parti után néhány nappal csöng a telefon, női hang szól bele, hogy én nem tudom,

hogy ő kicsoda, de ő ott volt ezen a partin, és meghívhat-e vacsorára. Aztán a háziasszonyomtól, aki

magyar nő volt, megtudtam, hogy milliomosnő, akinek a férje két éve meghalt szívinfarktusban.

Milyen érzésekkel mentél el?

Izgultam. Úgy gondoltam, hogy az istenek kínálnak nekem valamit. Vacsora után a nő

megkérdezte: „Maga komolyan gondolta, amit a bulin mondott?” Mondtam, hogy komolyan. Erre

azt válaszolta: „Figyeljen ide. Teszek egy ajánlatot. Vegyen el feleségül. Én milliomos vagyok, ott

élhetünk, ahol maga akarja. Indiában, Magyarországon, Amerikában, használhatja a pénzemet,

nézheti a világot. Nekem meg jól jönne egy meleg test az ágyamban. Ez nem érzelem, ez üzleti

ajánlat. Maga ismert egyetemi tanár, nekem ez megfelel. Mit szól hozzá?” Legnagyobb

meglepetésemre óriási rémület fogott el, bepánikoltam és hebegtem. A nő azt mondta, hogy neki

tetszik, hogy én habozom, és nem válaszolok rögtön. Fenntartja az ajánlatát még egy ideig, döntsem

el. És nem tudtam belemenni. Manapság néha eszembe jut, hogy Madrasban lehetne egy szép

tengerparti villám. De nem ment. Pedig meg voltam győződve róla, hogy én egy ilyen lehetőséget

boldogan kihasználnék.

Azóta is siratod...

Igen, de nem igazán. Madras, tengerpart... Én csak azt mondom, hogy néha fantasztikus

meglepetések érik az embert saját magával kapcsolatban.

Hová sorolod Einsteint?

Őt is elfogta a halálos rémület, amikor arra gondolt, hogy el kell számolnia azzal, hogy

tömeggyilkos. Pedig ő máshonnan indult. Ő a világot akarta kitalálni. Gondolatkísérleteket végzett.

Thomas Mann azt mondta róla, hogy olyan, mint egy gyerek. De szerintem minden csodálatos

gondolata mögött ott volt egy riadt lélek, mert megérte azt, hogy emberek százezrei pusztultak el,

mert abból, amit ő jónak szánt, rossz lett.

- - - - - 

Popper Péter

Hamvas Béla már 1935-ben azt írta, hogy a vezércikkírók hazudnak, mindenki tudja, hogy

hazudnak, ők is tudják, hogy mindenki tudja, hogy hazudnak, akkor miért kell mégis hazudniuk?

Hamvasnak teljesen igaza van. Abban is igaza van, hogy a korrupció az, ami tönkreteszi a

világot. Ez egy korrumpált világ, és a hazugság ebből fakad. Én Hamvast egy kicsit szószátyárnak

tartom, de rengeteg sok mindenben igaza van, és mikor a pszichológusokat szidja, abban is igaza

van. Az apám szemében az alkoholista gazember volt, aki elissza a gyerekek uzsonnapénzét. Vagyis

erkölcsi kérdés volt, hogy valaki alkoholista-e vagy sem. Ebből most betegséget csináltunk, és igaza

van Hamvasnak, hogy a pszichológia erkölcs helyett patologizál, és ezzel mindenkit felment az

erkölcsi felelősség alól, mert a bűnöző szociális adaptációs zavarban szenved, az alkoholista

szenvedélybeteg stb. Az ember pedig nem felelős a betegségéért. Ez a szemlélet is része az

apokaliptikus hangulat kialakulásának, mert fölmenti az embert az önmagáért való felelősség alól.

Azért kezdtem megutálni ezt a patologizáló pszichológiai szemléletet, mert egyre tisztábban láttam,

hogy a hatalom érdekében manipulál, és ezt nem szabad elfogadni. De nincs helyette más. És nem

lehet olyan világban élni, ahol senkinek sem hiszem el, amit mond, nem tudom, mit akar, miért

csinálja, amit csinál, és már ahhoz is fáradt vagyok, hogy utánagondoljak.

(Révai Gábor: Mesterek - Beszélgetések a világról és a túlvilágról Müller Péterrel és Popper Péterrel)

- - - - -

Müller Péter és Popper Péter együtt a Lucifer c. műsorban (TV2 2003) – videó

Forrás: Takacsi

Lábnyomok

Álmomban Mesteremmel tengerparton jártam,

s az életem nyomai rajzolódtak ki mögöttünk:

két pár lábnyom, a parti homokon,

ahogy Ő mindig ott járt énvelem.

De ahogy az út végén visszanéztem,

itt-amott csak egy pár láb nyoma látszott,

éppen ahol az életem próbás, nehéz volt, sorsom mostoha.

Riadt kérdéssel fordultam az Úrhoz:

"Amikor életem kezedbe tettem,

s követődnek szegődtem Mesterem,

azt ígérted, soha nem hagysz el engem,

minden nap ott leszel velem.

S most visszanézve, a legnehezebb úton, legkínosabb napokon át,

mégsem látom szent lábad nyomát!

Csak egy pár láb nyoma látszik ott az ösvényen.

Elhagytál a legnagyobb ínységben?"

Az Úr kézenfogott, s szemembe nézett:

"Gyermekem, sose hagytalak el téged!

Azokon a nehéz napokon át

azért látod csak egy pár láb nyomát,

mert a legsúlyosabb próbák alatt

téged vállamon hordoztalak!"

- Túrmezei Erzsébet -

- - - - - -

Lábnyomok - videó

forrás:horvathkovacsalpar

Rudolf Steiner: A Mihály-korszak meditációja

Életünk bármely időszakában, de különösen krízisek idején gondolatébresztő segítségünk lehet Rudolf Steiner Mihály-meditációja, mely belső erőt és egyensúlyt teremthet lelki életünkben. Az elolvasása előtt érdemes csendet, nyugodt környezetet teremtenünk, meggyújtanunk egy teamécsest, gyertyát, s hagynunk, hogy a sorok átjárják lényünket.

Rudolf Steiner: A Mihály-korszak meditációja

Lelkemet megtisztítom

a jövőből felém áramló és az emberre zúduló nehéz események félelmétől.

Mély bizalom

és higgadtság él bennem az érzésekben éppúgy, mint az érzékelésben.

Bármi is történik,

bármi is árad felénk, teljes nyugalommal fogadom.

Tudom, hogy minden, ami felénk áramlik,

egy bölcsességgel teljes Világrendből fakad.

Mindez része annak,

amit ebben az időszakban meg kell tanulnom:

teljes bizalomban élni,

minden egzisztenciális biztonság nélkül.

Bizalom él bennem

a szellemvilág mindenkor jelenlévő segítő erejében.

Az egyetlen létező segítség,

hogy reményemet és bátorságomat nem adom fel,

akaratomat fegyelmezem

és magamban a felébredés lehetőségén munkálkodom

minden reggel és este.

REGGELI IMA

Ó Michael!

Oltalmadba ajánlom magam.

Szívem minden erejével összekötöm magam

a Te küldetéseddel, hogy ez a nap tükröződjön

a Te sorsrendező akaratodban.

ESTI IMA

A lenyugvó Napba helyezem gondjaimat.

Ragyogásában hordozza minden tettemet.

Fényben megújulva, Szeretettel megtisztulva,

Térjenek vissza hozzám, mint erősítő gondolatok,

Mint örömteljes áldozatból és akaratból született tettek.

- forrás:waldorfszulok.hu -

- - - - - - - 

Mihály arkangyal alfahullámokkal, gyógyító

zenével kitisztítja aurádból az összes sötét energiát - videó

forrás:Angelical Meditación

https://www.youtube.com/watch?v=wd4OPY4UjJM

Rudolf Steiner - Csendmeditáció - videó

forrás: Antropozófiai Tartalmak

Dr. Sir J. J. Modi hindu tudós a magyarokról

Dr. Sir Ervad Jivanji Jamshedji Modi indiai történész Attila hun királyról.

Levelezőtársamtól érkezett hozzám a hunokról a következő írás, melyet tanítani kéne az iskolákban. Sajnos azonban az iskolákban Ammianus Marcellinus IV. századi, hunokat talán sohasem látott, de hun gyűlölő történetíró véleményét tanítják gyermekeinknek.

A forrás hitelességéről megkérdeztem dr. Aradi Éva indológust, a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem tanárát, aki hitelesnek minősítette, mivel 6 éve Bombayban (mai nevén Mumbai) volt, ahol meglátogatta a Modi által alapított Káma Intézetet (párszi, azaz perzsa ottani lakosok alapították, ők adják Bombay, de egész India értelmiségének nagy részét). Tehát ott eredetiben látta az itt következő beszéd részletet (F.K.)

Dr. Sir J. J. Modi (1854-1933)

Dr. Sir Ervad Jivanji Jamshedji Modi indiai történész, hun-kutató rövid beszéde 1925-ben, amikor Budapesten a Magyar Tudományos Akadémia kitüntette. Zajti Ferenc festőművész, magyarságkutató társa és barátja volt, az eredeti angol szöveget ő fordította magyarra.

A magyarság életében ünnepnappá emelkedett az a nap, amikor Horthy Miklós meghívására, 1925-ben hazánkba érkezett a világhírű hindu tudós, Dr. J. J. Modi, aki óriási tömeg jelenlétében tolmácsolta India üdvözletét, majd előadást tartott "A régi magyarok nagyságáról, viselt dolgairól, faji őserejéről" címmel. Ebből az előadásból emeltük ki azt a részt, amellyel leghatalmasabb királyunkat, Atilla nagy királyunkat, "az Isten Ostorát" kívánom bemutatni és jellemezni:

"Áldottak legyetek magyarok, Atilla népének egyetlen örökösei! Félszázados tanulmányaim meggyőztek arról, hogy a hunok feltétlenül a magyarok ősei voltak, s így a mai magyarság az ősi szkíta népek egyedüli leszármazottai. Így a magyarságnak a történelme a ma élő összes nemzetek legősibb történelme. Kutatásaim során a hunokat olyan nemzetnek ismertem meg, amelynek dicsősége a mai szomorú világot is beragyogja. Atilla a világtörténelem egyik legnagyobb hőse, aki mint minden igaz hős, lovagias és nagylelkű is volt, amit Róma alól történt visszavonulásával a legcsodálatosabb módon bizonyított be.

Tudják-e önök, hogy a világtörténelem legnagyobb alakjait, összehasonlíthatatlanul legnagyobb hadvezéreit, legnagyobb államépítőit és államszervező zsenijeit önök, magyarok adták? Tudják-e önök, hogy Atilla hadvezéri nagyságához képest a történelem többi nagy katonai héroszai: egy Cyros, egy Nagy Sándor, egy Hannibál, egy Julius Caesar, egy Napóleon elenyészően kicsi figurák? Ki volt a világtörténelem folyamán, Atillán kívül, aki a kínai nagy faltól egészen az Atlanti-óceánig terjedő két világrészt átfogó, roppant területet tudott uralma alá hajtani? De volt-e Atillán kívül a világtörténelemnek még egyetlen zsenije, aki hadvezéri tehetségével megszerzett és megalapított két kontinensnyi birodalmat nemcsak meghódítani, hanem megszervezni, élő organizmusban összefogni, törvényekkel szabályozni, renddel fenntartani tudta volna? És ezt a szinte emberfeletti, emberen túli nagyságot, ezt a minden idők legnagyobb tehetségű katonáját és államférfiját önök, magyarok adták a világnak! És én, az egyszerű öreg hindu ember büszke vagyok arra, hogy ezt most önöknek elmondhattam és meghajthattam személyesen is az önök nagyszerű fajtája előtt az elismerés zászlaját. Mert ez a faj, amely egy Atillát tudott produkálni, magából kitermelni, olyan érték és olyan erő, amelyet ideig-óráig érhetnek ugyan leromlások, kisiklások, letörések, de mégis a maga őserejéből táplálkozva megújulhat százszor és ezerszer, s amelyet végleg elpusztítani nem lehet soha! A magyarok mindig az első faja voltak a világnak s azok is maradnak mindvégig, a történelmi idők jó és balsorsán keresztül."

Forrás: Grandpierre K. Endre: A magyarok Istenének elrablása (1993/59),

www.irodalmilap.net,

magyarnemzetikartya.hu

Kép forrása:

www.rovasirasforrai.hu KITEKINTŐ rovat

- - - - - - - 

A SZKÍTA BIRODALOM 1. - videó

forrás:Magyarságkutató Intézet

A SZKÍTA BIRODALOM 2. - A SZKÍTÁK TEMETKEZÉSE - videó

forrás: Magyarságkutató Intézet

EMLÉKEZZÜNK RÉGIEKRŐL XIV. - ŐSI "HAJLÉKAINK": A JURTÁK - videó

forrás:Magyarságkutató Intézet

Aranyosi Ervin: Megtaláltam Istent

Drága jó Istenem, mindig attól féltem:

mikor imádkoztam – magamban beszéltem.

Pedig, hidd el, mindig csak hozzád akartam,

elhitették velem, hogy kívül vagy rajtam.

Imádkozás közben kifelé, figyeltem,

s azokat, kik láttak, szívből irigyeltem.

Kérdeztem, hogy: – Tényleg, hol lehet az Isten,

kiabálnom kéne, hogy rajtam segítsen?

Aztán az imámat befelé mormoltam,

elmondtam némán is, csak úgy csendben, szótlan.

És lám, csoda történt, imám meghallgattad,

végre rád találtam, hitem visszaadtad!

Mert, aki megtalál, nincs boldogabb nála,

mert szívét kitölti szeretet és hála!

Rájöttem, hogy itt élsz a lelkembe zárva,

ezért nem lehetek magányos, vagy árva!

Ha hozzád szólanék, nem kell ahhoz menni,

elég csak lelkemre, és terád figyelni.

Drága jó Istenem, mindig is itt voltál,

mikor jót akartam, a szívemből szóltál.

Máshol kerestelek, de rád leltem végre,

magamba tekintek, nem a magas égre.

Ha kitárom karom, magamhoz ölellek,

ha magamba nézek, lelkemben meglellek.

Ahogy bennem itt élsz, úgy élsz a világban,

s tudom, megtalállak fűben, kis virágban,

s mindenben a Földön, mi a teremtményed,

onnan reám köszön a szerető fényed.

Aranyosi Ervin © 2017-01-22.

- - - - - - 

Megtaláltam Istent - videó

forrás: MrPhilanti

Simon András grafikusművész, költő: Egyvonalban Istennel

Simon András grafikusművész életében csodálatosan összefonódik az Istentől kapott tehetség az alázattal, egyszerűséggel: egyedi, egyvonalas grafikái egy-egy leheletnyi üzenet kíséretében képesek felemelni, lelkesíteni.

Simon András (1958-2024)

Miben hasonlít az imádság és a rajzolás?

Imádkozás közben az ember a lelke belső szobájába vonul. Ebben a belső magányban csak Isten van jelen. Amikor fontos egyvonalas rajzot kell készítenem, nem tudok senki mással együtt lenni, be kell zárkóznom.

Mit rejt a vonal?

Érdekes kérdés, nem is tudok pontos választ adni rá. Talán belső titkot rejt, aminek én is csak akkor jutok birtokába, amikor már megrajzoltam. Sokan azt gondolják rólam, hogy zseni vagyok: leteszem a ceruzát a papírra és föl sem emelem addig, amíg el nem készül egy szép egyvonalas rajz. De ez nem igaz! Amikor egyvonalas rajzot készítek, ugyanolyan dadogó alázattal keresem a vonal irányát, mint ahogyan az imádkozó ember is dadogva keresi a szavakat, hogy megszólítsa Istent. Az alkotás szeretetteljes tusakodás Istennel, néha pedig saját kishitűségemmel.

Simon András: Mélység és magasság / A szeretet növekvő gyümölcsei

Nem mondja komolyan, hogy kishitű?

Nem vagyok az, hiszen annyi ajándékot kaptam Istentől, hogy alázatosnak kell lennem. Egyszer hallottam Szász Endrétől, hogy nincs szüksége a múzsa csókjára, mert bármikor csettint, jön a múzsa. Szász Endre tudta magáról, hogy zseni. Az én kérdésem inkább az, hogy mit kezd valaki a zsenialitásával? Megköszöni Istennek, vagy azt hiszi, hogy Isten nélkül is tehetséges? Tudom magamról, hogy tehetséges vagyok, de ehhez nekem nem sok közöm van, mert a tehetségem isteni ajándék. Így én csak Istennel tudom elkészíteni a rajzaimat, másként nem megy.

Simon András nem csupán művészember, hanem a családja számára hús-vér, meséket improvizáló, unokákkal birkózó apa és nagyapa is.

Mindig Isten beszél a munkáiból?

Ezt csak a nézők tudják megmondani, erről nem nyilatkozhatom. Popper Péter pszichológusnak volt egy idevágó mondata: „Azt, hogy én szeretem-e a feleségemet, csak a feleségem mondhatja meg hitelesen. Én állíthatom ugyan, hogy szeretem, de hogy igaz-e, csak a feleségem igazolhatja vissza." A grafikával ugyanez a helyzet: a nézőnek kell megmondani, hogy érzi-e benne Istent.

Mi a legfontosabb vezérgondolat a könyveiben?

Mindegyik Isten és ember, ember és ember kapcsolatáról szól.

Azt írja egyik könyvében, hogy elindult az önismeret keskeny ösvényén. Hol tart ezen az úton?

Egy szám jutott eszembe: 75 százalék. Azt hiszem, elég alapos önismeretre jutottam. Tudom, honnan jöttem, miért vagyok itt és merre kell haladnom. Szembenéztem a bennem Isten ellen küzdő szellemi és testi indulatokkal, gyarlóságaimat nem tagadom le. Szeretetre vágyó, küzdő ember vagyok.

- forrás:parokia.hu - kepmas.hu -

"Amiért hálás vagy előre, - mert hiteddel reméled - az feléd hajlik a mennyből, s lassan majd eléred."

- Simon András -

"Ne aggódj, mert

a teremtő Isten,

aki jókedvében alkotott

- és már születésed előtt is

szeretett téged -,

örökre tenyerébe írta

sorsodat.

Most is a kezében tart,

és nem enged el soha."

/Simon Andràs/

Egyvonallal Istenhez - Isten kezében - videó

forrás: Bizony, Isten!

2024. Március 23-én hajnalban elhunyt Simon András grafikus, költő, aki egyetlen vonallal megrajzolt, mély Krisztus-hitet kifejező grafikáival új utakat nyitott a magyar grafikusművészet történetében. Szerető családja körében lépett át a földi létből az égi világba. 

(Forrás: Magyar Kurír)