A spirituális életvitel

A spiritualitás alapvetően szemléleti forma, világnézet, mely felfogás szerint Világunk több, mint amit a szemünk lát, fülünk hall. A spirituális alapokon gondolkodó ember azt vallja, hogy a világnak van egy láthatatlan, az érzékszervi megismerések felett álló, rejtett aspektusa, amely azonban ugyanolyan erős hatással van életünkre, mint a látható része. Ez a szemnek láthatatlan erő nyilvánul meg minden embernek, amikor életét kész tágabb keretek között értelmezni, és saját létezéséről a rendeltetés, a sors, a végzet, vagy az isteni akarat fogalmain keresztül gondolkodni. Minden ember érzi, hogy az élete több kell, hogy legyen, mint a véletlen egyszeri és megismételhetetlen csalfa játéka. Éppen ezért vallják a spirituális világnézeteket követők, vallási hovatartozástól teljesen függetlenül, hogy a világot egy magasabb rendező elv, egy ember felett álló kozmikus rend irányítja. És míg teszik ezt a természettudósok is, akik szintén hiszik, hogy az embertől független természeti és fizikai törvények irányítják a világot, a spirituális irányzatok ezt a világrendet nem képzelik személytelennek és pusztán mechanikusnak. Sőt hiszik, hogy az ember személyes cselekedetei és életeseményei összhangba hozhatók ezzel a láthatatlan rendezőelvvel, amely azután áthathatja életüket egy mélyebb harmóniával, és végső soron a létezés örömével, a Boldogsággal. A spiritualitás nem jelent egyet a vallásossággal. Spirituális élet anélkül is élhető, hogy valaki bármely vallás követőjévé válna, vagy anélkül is, hogy bármiféle rendszeres vallási vagy lelkigyakorlatot végezne. Nem kell hozzá templomokba járni, vagy akár hinni Istenben, vagy bármilyen szellemi tanítómester útmutatásában.

A spirituális ember csak talán egyetlen dologban ’kell’, hogy higgyen: hogy élete nem önmagáért való. Hogy nem lehet és nem is ön-célú. Hanem, hogy egy magasabb rendet, célt és értelmet szolgál.

Ezért van, hogy az ilyen szemléletet követők élete belülről kifelé átlényegül ennek a magasabb szempontrendszernek a valódi és maradandó értékeivel. A spirituális ember tisztában van azzal, hogy minden anyagi vagyontárgy idővel elértéktelenedik, és végső soron elpusztul, ezért nem tékozolja el életét azzal, hogy cselekedeteit az öncélú fogyasztás, a tárgyak puszta megszerzésének és felhalmozásának szolgálatába állítsa. Hiába korunk fogyasztói társadalma, amely folyamatosan azt a kényszer-érzetet kelti, hogy boldogságunkhoz egyre több fogyasztási cikk birtoklása kell. A spirituális ember tudja, hogy a boldogsághoz egészen más út vezet: az Önmeghaladás útja. Ezért életét nem akarja csak magának megtartani, hanem kész saját és önös érdekein felül átadni másoknak.

A spirituális életvitel ezzel együtt nem jelent egyet a világi dolgokról való lemondással vagy a szegénységgel. A spirituális ember az anyagi javakat nem utasítja el, sem nem nézi le ezeket, csak eszköznek és nem célnak tartja őket. Arra törekszik, hogy életét más rendű értékek hassák át: törődik az egészségével, egészségével, tudatosan táplálkozik, megfontolja, hogy mivel tölti a szabadidejét, mit néz a tévében, mit olvas. Arra törekszik, hogy összekapcsolja a hivatását a kenyérkereső munkájával, mert egységben gondolkozik az életről és a világról. Ezért tiszteli embertársait, tudja, mi a becsület, vállalja a felelősséget a gondolataiért, tetteiért, mert tudja, hogy az emberi világ egy zárt rendszer, egyetlen osztatlan egész, és így egyetlen cselekedete sem marad következmény nélkül. Mikor beszél, igyekszik igazat és jót mondani, beszédtémája nem a pletyka vagy mások rosszindulatú kibeszélése. Megjelenése pedig rendszerint szolid, ápolt, tiszta, mert a vonzereje nem kirívó ruhákban, vagy dagadó izmokban, hanem a kisugárzásban rejlik.

Ennek az életvitelnek a gyümölcse hosszútávon, évek múltán érik csak be. De hatására tágul világfelfogásunk melyben teljesebbnek érezhetjük létezésünket, és amely minden remény szerint a bölcs és boldog élethez vezet.

(forrás: tarrdaniel)