Az élet szentsége

„Fűben, virágban, dalban, fában,

Születésben és elmúlásban,

Mosolyban, könnyben, porban, kincsben,

Ahol sötét van, ahol fény ég,

Nincs oly magasság, nincs oly mélység,

Amiben Ő benne nincsen.”

(Wass Albert)

Isten álmodott egy álmot. Elképzelt egy helyet, ahol sokan lehetünk együtt. Megálmodta a Földet, a gyönyörűséges kék bolygót, ahol lények egymás mellett szeretetben élhetnek.
Szilárdnak alkotta, hiszen a lelkek ide már felöltözve kerültek, emberruhába bújva. S az álomból valóság lett.
Minden jóval elhalmozta a bolygót, mindent amire csak szükségünk lehetett, mindent a rendelkezésünkre bocsátott. Táplálékot adott, hogy éhségünket csillapíthassuk, friss vizet, hogy szomjunkat olthassuk.

Társakat s gyerekeket adott, hogy együtt örülhessünk az életnek és együtt, kézen fogva játszunk egy csoda világban. Amikor belépünk egy templomba, vallástól függetlenül érezzük az elcsendesülés, elmélyülés belső igényét. Földünk szintén ilyen élő, lélegző templom, ahová csendben, alázattal, tisztelettel érdemes belépni. Mert csak kölcsön kaptuk. Nem örökbe a miénk. Ha néha az égre nézünk, kinyílik bennünk a mindent látó szem és felsejlik előttünk valódi otthonunk. S akkor talán még jobban megbecsüljük az ajándékot.

(forrás: spiritmagister)