„Egy élet az általam lakott test fennmaradásának
időtartama, az én öröklétem egy kis szakasza, egyetlen iskolai nap az élet
iskolájában.
Egy ilyen élet végén kioldom magam - a tudatomat -
ebből a testből, és hazatérek, hogy tapasztalataimat feldolgozzam, hogy a
"házi feladatomat" elkészítsem, és felkészüljek újabb tapasztalatokra
- egy "új" életre egy újabb testben...”
(Kurt Tepperwein)
Mi az élet értelme?
Az élet értelme abban rejlik, hogy Igaz Valóm
tökéletességét egyre tökéletesebben fejezzem ki, hogy mindig öntudatosan éljek,
az élet teljességét engedjem önmagamon keresztül áramolni, és eképpen valóban
beteljesítsem a pillanatot.
Az élet értelme az evolúció, azaz a kibontakozás,
amely a beteljesüléshez vezet.
Az élet egyetlen értelme a tapasztalatszerzés,
amelyből felismerések születnek - ez az egyetlen, amit az életemből magammal
vihetek, mivel mezítelenül jöttem, és mezítelenül is fogok távozni.
Mindaz, amivel itt rendelkezem, azt kölcsönkapom az
élettől, melyet előbb vagy utóbb, de legkésőbb ezen életem végén vissza kell
adnom.
Élni tehát annyit jelent: tanulni.
Egyikünk sem "lóghat" az "élet
iskolájából".
A feladatom azonban nemcsak a tanulás, hanem az is,
hogy amit megtanultam, azt éljem is.
Nem holt tudást kell gyűjtögetni, hanem a tudatomat
kell kitágítani - s ezzel együtt önmagamat - egészen addig, míg ismét mindent
átfogóvá válok.
Ez azonban csak akkor sikerülhet, ha a tanultakat
harmóniába hozom az élettel.
Amennyiben kudarcot vallok, szembe találom magam a
sorssal.
Létmegbízásunk így hangzik: "Legyetek
tökéletesek, miképpen tökéletes a ti Atyátok az égben!"
Mihelyt keresni kezdek, az Úton vagyok.
"Keressetek és találtok!"
Az élet individuális értelme az, hogy felismerjem
és beteljesítsem életem feladatát.
Fel kell ismernem, hogy én magam vagyok a legfőbb
feladat.
A prenatális fázisban még egyszer átélem az egész
addigi testi fejlődéstörténetet.
Születésem után még egyszer átélem egész
fejlődésemet.
Születésem valójában csak ekkor zárul le, és válik
lehetővé a továbblépés.
A legtöbb ember azonban úgy hal meg, hogy egészen
még meg sem született: szellemi megszületésük előtt távoznak.
Az élet individuális értelméhez az is
hozzátartozik, hogy azért tanulunk, hogy taníthassunk.
A halandók tanulnak a fölöttük állóktól, és
egyidejűleg segítenek kevéssé éber állapotban lévő testvéreiknek.
Eképpen mindenki egyidejűleg diák és tanár is.
Létfeladatunkhoz tartozik, hogy a hozzánk közel
állóknak lehetőségként szolgáljunk.
A hosszú életnek azért van jelentősége, mert
eképpen a voltaképpeni előrehaladás időszaka hosszú.
Nem árt azonban ügyelni arra, hogy ezt az időszakot
a lehető legoptimálisabban használjuk ki.
Az a feladatunk, hogy a birtoklástól a létezésen át
a teremtő akaratig jussunk, az ösztöntől az egón át Igaz Valónkig és ezáltal
Istenhez.
Ha azonban nem dolgozunk önmagunkon, akkor rajtunk
fognak dolgozni, és ha rendszeresen nem halljuk meg, amit meg kellene
hallanunk, és nem látjuk meg, amit meg kellene látnunk, akkor ne csodálkozzunk
azon, ha egy napon elveszítjük hallásunkat és látásunkat.
Így jutunk el lassan, fokozatosan az
"egymással szemben"-től az "egymás mellett"-en keresztül az
"egymással"-ig.
Eközben nemcsak azt tanuljuk meg, miként
cselekedjünk a megfelelő módon, hanem azt is, hogy tegyük is meg, ami
szükséges, viszont ne engedjük megtörténni, ami nem helyes.
Azt is felismerjük, hogy az élet értelme nem az,
hogy mostani énünket, egónkat boldoggá tegyük, hanem Igaz Valónk tökéletességét
kell egyre tökéletesebben kifejezésre juttatni, s eképpen harmóniában lenni a
Teremtéssel.
Semmi nem teszi boldoggá az embert, amit
birtokolhat.
Épp elegen vannak a Földön, akiknek mindenük
megvan, és mégsem boldogok.
Boldog csak akkor lehetek, ha feltétel nélkül igent
mondok az életre.
Valahányszor szenvedek, ilyenkor mindig nemet
mondok, vagy azt, hogy: "igen, de..."! Életem értelmét azonban csak
akkor tudom beteljesíteni, ha felismerem, hogy mi az.
Az életjátékot is adott szabályok szerint játsszuk.
Valami olyasmi ez, mint a közlekedés.
Ha jogosítvány nélkül vezetem az autóm, előbb vagy
utóbb kellemetlenségem származik belőle.
Megsértem a szabályokat, és ezért felelősségre
vonnak.
Ráadásul balesetet is okozhatok, azaz diszharmóniát
az életben.
Azért fontos elvégezni az autósiskolát, hogy
megtanuljuk, hogyan tudunk valóban úrrá lenni az autónkon (azaz önmagunkon).
Az autósiskolában kezdetben elméletet tanulok - a
közlekedési szabályokat.
Hasonlóképpen meg kellene tanulnunk a szellemi
törvényeket, mielőtt birtokba vennénk önmagunkat, és akcióba lépnénk.
Ezután kerül sor a gyakorlati oktatásra, az
autóvezetési órákra.
Itt megtanulom, hogyan kell ráhangolódnom a
szellemi törvényekre, hogyan kell a felismeréseket a gyakorlati életben
megvalósítani, és hogyan kell mások jogait figyelembe venni.
Kezdetben minden meglehetősen bonyolultnak tűnik,
ám hamarosan rutinná válik.
Amikor aztán már VALÓBAN TUDOK AUTÓT VEZETNI, azaz
tisztába jöttem önvalómmal, az élet már valóban játék.
Egyre ritkábban lesznek balesetek - összeütközések
és diszharmónia - , míg végül tökéletesen balesetmentesen fogok tudni vezetni,
és az élet csupa játék lesz, az autóvezetés igazi élvezet.
Autót azonban csak akkor tudok vezetni, ha már
beszálltam, ha elindultam a befelé vezető úton, ha eggyé váltam az önvalómmal.
Akkor kezdődik csak az igazi élet, az élet mint
játék, a lét könnyedsége.
Az életjátékot szigorú szabályok szerint játsszák,
mely szabályokat SZELLEMI TÖRVÉNYEKNEK nevezünk.
Ez egy olyan játék, melynek szabályait csak játék
közben ismerhetjük meg.
Az élet minden játékszere és minden lépése
lehetőséget nyújt arra, hogy egy újabb szabályt megtapasztaljak, ám csak akkor,
ha betartom a már megismert szabályokat.
Ameddig élek, KÉNYTELEN VAGYOK együtt játszani, ám
én döntöm el, hogy játékos avagy báb akarok-e lenni.
Amint kinyitottam a játékban egy ajtót, azaz egy
problémát, tehát egy életfeladatot megoldottam, eljutok a következő ponthoz,
ahol ismét léphetek egyet.
Az élet gyakran játszik "Ki nevet a
végén?j" játékot.
Például: nem találom az autó- vagy a
lakáskulcsomat, és állok a zuhogó esőben.
Vagy kimegyek a repülőtérre, de otthon felejtettem
a repülőjegyemet vagy az útlevelemet.
Minden esetben az élet próbára teszi önmagát
bennem, hogy igazán tudatos vagyok-e.
Megpróbáltatások elé állít, hogy még tudatosabban
éljek.
Mindegy, hogy a helyzet számomra kellemes vagy
kellemetlen, mindig helyénvaló és mindig fontos, mert hozzásegít ahhoz, hogy
egy lépéssel közelebb kerüljek önmagamhoz.
Ilyen helyzetekben mindaddig bosszankodni fogok,
amíg fel nem ismerem, hogy a bosszúság nem segít abban, hogy a feladatot
megoldjam, sőt egyenesen értelmetlen, zavarja az Énemet.
A bosszankodó HOMO SAPIENS már önmagában véve is
ellentmondás.
Én pedig felismerem: senki és semmi nem bosszanthat
engem, ezt kizárólag én tehetem, eképpen csakis én tudok megszabadulni tőle.
Az élet gyakran játszik "karrier"-játékot
is.
Megpályázok egy jobb állást, alaposan felkészülök
rá, és megkapom a kívánt helyet.
Továbbképzem magam esti tanfolyamokon, szakember
leszek, teamvezető, majd végül igazgató, minden, mert "valaki akarok
lenni".
Egyszer aztán rádöbbenek, hogy ez a karrier sehová
nem vezet - nem értem célba, csak valaminek a végére jutottam, és felismerem:
amit valóban kerestem, az nem más, mint az önértékelés és az öntudat.
Az élet gyakori játéka a "monopoly".
Agyondolgozom magam, életem első felében feláldozom
az egészségem, csak hogy minél több pénzt keressek.
Öröklakást szerzek, saját házat, saját céget,
részvényeket, stb. és életem második felében mindezt a pénzt ismét kiadom csak
azért, hogy egészségem visszanyerjem - többnyire hiába.
Ráadásul rá kell jönnöm, hogy én szolgálom a
vagyont, nem pedig az engem, és felismerem: mindazt, amit birtokolok, csupán
kölcsönkaptam az élettől, semmit nem tudok magammal vinni.
Mert mindazt, ami létezik, csupán a játék
tartozéka, amely lehetővé teszi, hogy az életjátékot el tudjuk játszani: pénz,
vagyon, hatalom, elismerés, siker, de a képességeim is, a tehetségem, a
szerencsém, a partnerem, a családom,m a gyerekek, sőt a testem is.
Mindezeket itt fogom hagyni, hogy a többi játékos
játszhasson vele.
Mindez a játék tartozéka, amely hozzásegít ahhoz,
hogy felismerjem önmagam.
Mindaddig, amíg részt veszek az életjátékban, tehát
én magam is lépek, ha rám kerül a sor, az élet is megteszi a maga következő
lépését.
Ám ha én nem lépek többet, akkor az élet sem lép,
és a folyam megáll.
Mihelyt leragadok valami, egy ember vagy egy
helyzet mellett, zökken a játék.
Ekkor szükségessé válik egy életlecke, én megkapom
az élettől a "korrepetálást".
Ha egy vesztes játszmát tovább játszom, mert az
számomra kényelmesebb, vagy legalábbis úgy tűnik, ugyancsak elveszítem önmagam,
hiszen valójában azért játszom, hogy bölcsebbé váljak, és a szeretet terén
pluszpontokat gyűjtsek.
E játék kulcsa ugyanis a szeretet, és a bölcsesség
segítségével ismerem fel, hogyan kell ezt a kulcsot értelmesen használni.
A szeretet és a bölcsesség minden ajtót megnyit
nekem ebben az életjátékban.
Mihelyt felismeri az ember, hogy az élet játék, nem
panaszkodhat többé nehézségekre, gondokra, bajokra, hiszen éppen ez a játék
értelme.
Ha a partnerem egy sakkjátszmában vagy egy
teniszmérkőzésen jót lép, illetve jót üt, nem panaszkodom, hiszen éppen ez
motivál engem abban, hogy a játék során a legtöbbet hozzam ki önmagamból.
Ha nincs jó partnerem, a játék hamarosan unalmassá
válik.
Ha mindig csak nyernénk, és soha senki nem
követelne tőlünk semmit, képességeink hamarosan megkopnának, és végül csődöt
mondanánk.
Éppen az késztet engem nagyobb
teljesítményre, amikor partnerem keményen megüti a labdát, vagy meglepő
lépéssel áll elő. Az életben a "probléma" ugyanezt a célt szolgálja.
Minden megoldott probléma újabb felismeréshez segít
hozzá, melynek segítségével eggyel továbbléphetek a játékban.
Igazi önismeret csak áldozatok árán lehetséges:
mindazt feláldozom, ami nem tartozik Igaz Valómhoz, önvalómhoz, s végül így
leszek végre önmagam.
Csak midőn a mag lemond arról, aminek lennie kell:
egy növény.
Csak a mikor a báb elhal, születik meg a pillangó.
Az életjáték állandó transzformáción alapul, amely
csak elengedéssel és odaadással lehetséges.
Ameddig játszom, hajt a vágy.
Keresésben vagyok - keresem önmagam.
Az életjátéknak ugyanis egyetlen értelme van: hogy
hozzásegítsen valós létem titkának felfedéséhez.
Elég, ha benső vágyamra hagyatkozom, s az elvezeti
a lelkemet saját tökéletességem tudatához, vissza az örök egységbe.
Végtelen sok út vezet el ehhez az egységhez.
Hiszen végső soron minden út ide vezet, akár
egyenesen, akár kerülővel.
Ám én határozom meg, hogy mely úton haladok a
leggyorsabban, legbiztosabban, vagy legkényelmesebben.
Miként én határozom meg azt is, mikor indulok el
rajta, és milyen léptekkel haladok végig rajta.
Eképpen teremtem meg saját magam számára egyedi és
egyszeri sorsomat, azt az "egyenruhát", amelyet én magam teremtettem
meg saját magam számára.
Én csináltam, nekem is kell viselnem, és csak én
tudok rajta változtatni, ezt azonban életem bármely pillanatában megtehetem.
Én vagyok a teremtő.
Mindannyian részei vagyunk a Teremtésnek mint
teremtők, közreműködünk az élet, a sors és a Teremtés alakításában.
A halál is csupán átmenet a játék egy másik
szintjére.
Egy kört lejátszottam, kiértékeltem a megszerzett
tapasztalatokat, és felkészülök a következő körre.
Így a halálban az élet megkoronázását ismerem fel,
és könnyedén elviselem mindazt, ami ennél jelentéktelenebb.
Felismerem, hogy a nyereség vagy a veszteség
"mindegy", és feltétel nélkül igent mondok az életre.
Felismerem azokat a lépéseket, amelyek az
életjátékban mindig azonosak:
- életfeladatom felismerése
- a pillanat beteljesítése
- felismerések, azaz igaz kincsek gyűjtése
- önmegvalósítás
- embertársaim és a Teremtés segítője lenni
- felismerni, hogy a halál az élet megkoronázása
Így leszek egyre jobb játékos ebben az
életjátékban, és egyre többet és többet fogok tudni segíteni másoknak, hogy
hamarabb célba érjenek.
A játék ugyanis csak akkor ér véget, amikor
valamennyi játékos célba ér.
Ám teljesen mindegy, mely játékot játssza éppen az
élet, számomra mindig ajándék lesz, felismeréshez juttat, s ez az egyetlen,
amit valóban magammal vihetek.
A legszebb felismerés pedig: "az életjátékban
tanulhatok, és teljessé válhatok".
Lehetne egy egészen másféle Teremtés is, egy olyan
Teremtés, amelyben már minden tökéletes.
Egy ilyen világban nem történhetnének már
változások, mert a rend tökéletes.
Statikus világ volna ez, minden mozgás és élet
nélkül, egy világ, amelyben az életjárékot már nem lehetne játszani.
S amint ezt tudatosítottam magamban, már a
tökéletlenségben is felismertem a tökéletességet.
Ám az életjátékban is elérjük egyszer a
tökéletességet, legalábbis az egyén szintjén.
Ebben az esetben szükségessé válik a tudat
kvantumugrása, amellyel a létezés egy új dimenziója nyílik meg, a
tulajdonképpeni valóság, amelyben felismerem, hogy mindaz, ami a
tökéletességhez vezetett, csupán előkészítette az igazi Teremtésjátékot.
Mostantól kezdve nemcsak a saját sorsomat határozom
meg, hanem az univerzum egyre nagyobb részének sorsát, egészen addig míg fel
nem ismerem magam mint egészet, mint Istent, és tudatosan én határozom meg ezt
az egészet.
Mihelyt utolsó részem is célba ért, a játék
befejeződik, és egy új játék kezdődik.
Eközben azt is felismerem, hogy a valóságban
egyáltalán nincs cél.
A látható cél csupán orientációs pont a horizonton,
amely irányt szab az utamnak.
A valóságban maga az út a cél, a látható cél pedig
csak az út vége, amely egyidejűleg az új út kezdete.
Ha felismerem tehát, hogy fölösleges végigloholni
az úton, és azt kívánni, hogy minél előbb célba érjek, akkor ettől kezdve
élvezem az utat."
(Kurt Tepperwein)