Amikor belenézek a
tükörbe, egy testet látok, és azt mondhatom: "ez az én testem".
Csakhogy ki mondja ezt? A testben lennie kell valakinek, aki így szól: "ez
az én testem".
A test anyag. Az anyag
nem tud gondolkodni, nem tud érezni, nem tud emlékezni, erre csak a tudat
képes. Én azonban tudok gondolkodni, érezni és emlékezni, vágyom saját
tökéletességemre. Tehát tudat vagyok. Nem a test vagyok, nem az értelem, nem a
lélek és nem is a tudattalan.
Nem az a név vagyok,
melyet viselek, és nem is az a szerep, amelyet eljátszom. Én a tökéletes
halhatatlan tudat vagyok. Része vagyok az egyetlen, mindent átfogó tudatnak.
Mindig is voltam, mindig is leszek, mert VAGYOK! Az egységből jövök, és a
sokságon át úton vagyok vissza az egységbe.
Miután felismertem, ki vagyok,
természetesen fel kell tennem a kérdést: "Miért vagyok?" "Miért
vagyok olyan, amilyen vagyok?" "Miért vagyok itt?" "Mi a
feladatom, és hogyan teljesítem ezt a feladatot?" "Milyen utak
vannak, és mi a cél?" Valamikor rátalálok magamban a válaszra:
"Ember, ismerd meg önmagad, és megismered Istent!" Ebből a válaszból
felismerem magát a feladatot is: "Légy önmagad!" Ez pedig azt
jelenti, hogy a régi túlhaladott viselkedésmintákat tudatosítom és
megszüntetem, ezzel egyidejűleg új viselkedésmintákat hozok létre, és ezeket
szokássá teszem. Míg korábban ítéltem és elítéltem, most önmagamnak is,
másoknak is megbocsátok. Szabaddá válok, és elengedem mindazt, ami már
valójában nem tartozik hozzám.
És újabb kérdések
merülnek fel. Milyennek kellene lennem? Milyennek teremtettem? Milyen gyengéim
vannak? Hogyan tudom gyengéimet legjobban leküzdeni? Milyen erősségeim vannak?
Hogyan tudom őket a legjobban az egész hasznára szolgálatba állítani? Először
ugyanis szolgálnom kell ahhoz, hogy a jutalmam megkapjam. Mihez ragaszkodom
még, mit kellene elengednem? Mi akadályoz meg abban, hogy valóban önmagam
legyek? Szokás? Meggondolatlanság? Félelem? Hiányos motiváció? Tudatlanság?
Hogyan tudom felgyorsítani szellemi fejlődésemet? Hogyan tudom felvenni a
kapcsolatot a mindent átfogó tudattal, Istennel? Egy legenda szerint Isten
kegyelme állandó esőként hullik a világra. A legtöbb ember azonban nem részesül
ebben a kegyelemben, hiszen tudata még csak lefelé nyitott, az anyag felé. Így
aztán az embernek legelőbb is meg kell nyitnia tudatát a felső világok felé,
hogy Isten kegyelmében részesülhessen. Második feladata pedig, hogy tudatát
állandóan tágítsa, eképpen egyre több és több kegyelmet fogadhasson be. Mi
hasznunk van ugyanis a hatalmas méretű kegyelemből, ha a tudatunk nem nagyobb a
kisujjunk körménél?
(Kurt Tepperwein)