Az egyéni lélek megtestesülése egy állandó vándorlásnak az eredménye. A halál pillanatától a halál pillanatáig tartó időszak, melyet életnek nevezünk, a meg nem nyilvánult létből való megnyilvánult létbe
történő átcsúszások eredménye. Ezt követi a visszatérés, amely nem más, mint egyfajta felemelkedés a meg nem nyilvánult létbe. Éppen ezért a visszatérésnek sem kellene oly fájdalmasnak lennie. A védikus tanítások szerint a megszületett számára kétségtelenül biztos a halál és az, hogy halál után újra megszületik, ezért nem szabad keseregnie a kötelességeinek végrehajtása közben.
történő átcsúszások eredménye. Ezt követi a visszatérés, amely nem más, mint egyfajta felemelkedés a meg nem nyilvánult létbe. Éppen ezért a visszatérésnek sem kellene oly fájdalmasnak lennie. A védikus tanítások szerint a megszületett számára kétségtelenül biztos a halál és az, hogy halál után újra megszületik, ezért nem szabad keseregnie a kötelességeinek végrehajtása közben.
Az ember látszólag fizikai testből áll, mely egy olyan burok, ami igaz valónkat rejti. A testre azért van szükségünk, hogy megtapasztalásokat gyűjtsünk a földi szférában. Testünk energetikai szempontból rezgés, gyakorlatilag pedig egy eszköz a lélek fejlődéséhez. Mindenki tudja, hogy bár fizikailag megfoghatatlan, mégis létezik a lélek, mely az érzékek szintjén tapasztalható. Mindenki ismeri a lelkiismeret hangját, a lelki örömöt és a lelki bánatot. Tehát mindenki által tapasztalható tény a lélek jelenléte. De mi is a lélek? A lélek egy megfoghatatlan, állandóan fejleszthető, elpusztíthatatlan, örök és talán a legszebb vívmány, amit a Teremtő ki tudott találni.
A lélek éppen ezért nem ismeri sem a születést, sem a halált. Mivel a lélek sohasem keletkezett, sohasem halhat meg, ezért mondják róla, hogy örökkévaló és mindig létező. A különféle vallások különböző módon fogalmaznak a lélekkel kapcsolatban. Én azt vallom, hogy létezik egy Felső Lélek, amelyből csak egy lélekszikra születik meg emberként. Minden embernek van lélekszikrája. Ezek szinte atomnyi nagyságúak, tehát meglehetősen parányi lélekrészecskék, mégis a teremtés legnagyobb csodái.
Mint említettem volt, a léleknek nincsen születése, ezért halála sincs, mert örökkévaló. Nem így a fizikai test, amely megszületik, növekszik, majd elsorvad, s végül a feledés homályába vész.
Itt kulcsfontosságú az idő. A lélek nem öregszik és melléktermékei sincsenek.
Az utódnemzés például a testiséghez tartozó dolog, mivel a lélek nem hoz létre utódokat. A gyerekek is külön, egyéni lelkek szikrái, s egyedül a testnek tudható be, hogy valaki gyermekének tűnnek. Természetesen a lelkek között vannak kapcsolódások, amik indokolják a szülő-gyermek viszonyt, de fontos tudni, hogy a lélek kortalan.
Amit lelki fejlődésnek nevezhetünk, az a tudás, vagyis a tapasztalatok megszerzése, az emlékek és a képességek felhalmozásai, melyek a lélek sajátjai. Az emberi elme is gyűjti az ismerteket, de azok nagy részét idővel elveszíti, míg a lélek mindent elraktároz. A megvilágosodás voltaképpen eme tudás előhívása, vagyis az emlékezés.
Az élet azért is káprázat, mert mi nem a valódi lelki intelligenciákkal éljük az életünket, nem férünk hozzá a lelkünk képességeihez, a lelkünkben eltárolt tudáshoz és a lelkünk isteni nagyságával sem vagyunk tisztában. Ezért vagyunk látszatban: testnek gondoljuk magunkat és halandónak. Ettől a szorongató érzéstől, illetve a halálfélelemtől próbálunk folyamatosan elfordulni, elmenekülni, s szakadatlanul harcolunk ellene.
Holott a megoldás már rég a birtokunkban van. A megoldás a lélek. A lelkünket pedig a szellemünk kapcsolhatja össze a testünkkel. A szellem valami olyan dolog, ami képes összehangolni a lélek és a test működését. Olyan, mint a gondolkodás vagy a tudás, de más, mint az ésszerűség, más, mint az okoskodás, más, mind a spekuláció. A gondolkodás jó esetben a felsőbb értelemhez, a lelki intelligenciához tartozik.
A halál káprázatán átlát a lélek és a szellem, de a testhez ragaszkodó emberi gondolkodás nem. A lélek számára csupán ruha a test, ezért nem érez fájdalmat a halál pillanatába, sőt a végtelen nyugalom jellemzi. A testhez ragaszkodó személyiség azonban, amely mulandó és görcsös, tele van félelemmel, mert rá a megsemmisülés vár. A személyiségünk alsóbb rendű összetevői - élükön az egóval - nem az isteni létmódból származik, így oda soha nem léphet be.
A lélek számára nem jár megrendüléssel a halál, mert tisztában van azzal, hogy mi történik vele: vár rá az öröklét, s ha kell, majd visszatér. Ezért bölcs a lélek, ezért nyugodt és erős.
Természetesen ezzel korántsem írtunk le mindent a lélek titkairól, hiszen a lélek titkai az Univerzum legnagyobb rejtélyei, csupán azt próbáltuk érzékeltetni, hogy az életünk látszatvilága mögött egyetlen hatalmas isteni lélek, az anyagi testekben pedig individualizálódott isteni lelkek munkálkodnak egy olyan cél elérése érdekében, amit még vajmi kevéssé fedezett fel az önmagával elfoglalt emberiség.
(Száraz György)
A lélek éppen ezért nem ismeri sem a születést, sem a halált. Mivel a lélek sohasem keletkezett, sohasem halhat meg, ezért mondják róla, hogy örökkévaló és mindig létező. A különféle vallások különböző módon fogalmaznak a lélekkel kapcsolatban. Én azt vallom, hogy létezik egy Felső Lélek, amelyből csak egy lélekszikra születik meg emberként. Minden embernek van lélekszikrája. Ezek szinte atomnyi nagyságúak, tehát meglehetősen parányi lélekrészecskék, mégis a teremtés legnagyobb csodái.
Mint említettem volt, a léleknek nincsen születése, ezért halála sincs, mert örökkévaló. Nem így a fizikai test, amely megszületik, növekszik, majd elsorvad, s végül a feledés homályába vész.
Itt kulcsfontosságú az idő. A lélek nem öregszik és melléktermékei sincsenek.
Az utódnemzés például a testiséghez tartozó dolog, mivel a lélek nem hoz létre utódokat. A gyerekek is külön, egyéni lelkek szikrái, s egyedül a testnek tudható be, hogy valaki gyermekének tűnnek. Természetesen a lelkek között vannak kapcsolódások, amik indokolják a szülő-gyermek viszonyt, de fontos tudni, hogy a lélek kortalan.
Amit lelki fejlődésnek nevezhetünk, az a tudás, vagyis a tapasztalatok megszerzése, az emlékek és a képességek felhalmozásai, melyek a lélek sajátjai. Az emberi elme is gyűjti az ismerteket, de azok nagy részét idővel elveszíti, míg a lélek mindent elraktároz. A megvilágosodás voltaképpen eme tudás előhívása, vagyis az emlékezés.
Az élet azért is káprázat, mert mi nem a valódi lelki intelligenciákkal éljük az életünket, nem férünk hozzá a lelkünk képességeihez, a lelkünkben eltárolt tudáshoz és a lelkünk isteni nagyságával sem vagyunk tisztában. Ezért vagyunk látszatban: testnek gondoljuk magunkat és halandónak. Ettől a szorongató érzéstől, illetve a halálfélelemtől próbálunk folyamatosan elfordulni, elmenekülni, s szakadatlanul harcolunk ellene.
Holott a megoldás már rég a birtokunkban van. A megoldás a lélek. A lelkünket pedig a szellemünk kapcsolhatja össze a testünkkel. A szellem valami olyan dolog, ami képes összehangolni a lélek és a test működését. Olyan, mint a gondolkodás vagy a tudás, de más, mint az ésszerűség, más, mint az okoskodás, más, mind a spekuláció. A gondolkodás jó esetben a felsőbb értelemhez, a lelki intelligenciához tartozik.
A halál káprázatán átlát a lélek és a szellem, de a testhez ragaszkodó emberi gondolkodás nem. A lélek számára csupán ruha a test, ezért nem érez fájdalmat a halál pillanatába, sőt a végtelen nyugalom jellemzi. A testhez ragaszkodó személyiség azonban, amely mulandó és görcsös, tele van félelemmel, mert rá a megsemmisülés vár. A személyiségünk alsóbb rendű összetevői - élükön az egóval - nem az isteni létmódból származik, így oda soha nem léphet be.
A lélek számára nem jár megrendüléssel a halál, mert tisztában van azzal, hogy mi történik vele: vár rá az öröklét, s ha kell, majd visszatér. Ezért bölcs a lélek, ezért nyugodt és erős.
Természetesen ezzel korántsem írtunk le mindent a lélek titkairól, hiszen a lélek titkai az Univerzum legnagyobb rejtélyei, csupán azt próbáltuk érzékeltetni, hogy az életünk látszatvilága mögött egyetlen hatalmas isteni lélek, az anyagi testekben pedig individualizálódott isteni lelkek munkálkodnak egy olyan cél elérése érdekében, amit még vajmi kevéssé fedezett fel az önmagával elfoglalt emberiség.
(Száraz György)