Égetően szükségünk van
arra, hogy mindannyian elkezdjünk a tolerancia, a megbocsátás, az önzetlenség,
a feltétel nélküli szeretet minőségei szerint élni. Ennek kulcsa minden egyes emberben
ott rejlik és nem más, mint a szív megnyitása.
A szív megnyitása alatt tulajdonképpen azt a folyamatot értjük,
amikor tökéletesen nyitottan és örömmel élünk, bízva
1.
önmagunkban
2.
másokban és
3. az
isteni gondviselésben.
Mindannyian megtapasztaltuk már ezt az
állapotot, valószínűleg többször is, de a mindennapok során szerzett sérelmek
és félelmek miatt csak kevesen tudják minden pillanatban átélni.
Számos területen lehetséges a fejlődés a szív mély és valódi megnyitása nélkül is, ám minél több szeretetet tudunk magunkban megtartani és mások felé sugározni, annál magasabb szintre léphetünk és szándékaink annál tisztábban érvényesülnek.
A legtöbb ősi vallás és tradíció az önzetlenséget, a szeretetet, az alázatot, a másoknak való segítségnyújtást elengedhetetlennek tartja a spirituális fejlődés ösvényén, mivel ezek gyakorlása révén élhetjük át a másokkal való magasabb szintű egység-tudatot.
Elkülönültség és megosztottság - ezt tanultuk, de vajon ezt is adjuk-e tovább?
A modern kor teljesítményorientált, versengő és anyagias kultúrájában felnövekvő ember ezen értékek híján gyorsan megtanul bezárkózni. Védekező mechanizmusaink sokszor a fizikai vagy lelki traumát átélt gyermeki énünk vigasztalanságából származnak. Céljuk – egyébként érthetően - az, hogy megvédjük magunkat egy károsnak ítélt külső behatástól. Amikor azonban a szívünk be van zárva, egy ponton túl már önmagunkat vágjuk el az élet szépségeitől, örömeitől és a másokkal való kapcsolattól. Így ezek a jól felépített falak valójában gátolják a kapcsolatokból származó öröm, boldogság megélését, érzelmeink kimutatását, és végső soron a másoktól, akár a saját szeretteinktől való elidegenedéshez is vezethetnek.
Az ember igazi központja: a szív
Az energiaközpontok sorában a középen található szívcsakra vagy szívközpont a legtöbb ősi tradícióban megkülönböztetett szereppel bírt. Energiarendszerünkben valóban különleges helyet foglal el: az itt tárolt negatív energiák (sérelem, neheztelés, ítélkezés, harag, bosszúvágy, megbántottság, gyűlölet, félelem a szeretettől vagy attól, hogy megnyíljunk stb.) megtisztítása nélkül a szervezetünk energiaáramlása mindkét irányban, lefelé és felfelé is elégtelen. Vagyis nem tudunk igazán gyökeret verni, tökéletesen bízva az életben és nem tudjuk a finom inspirációkat sem befogadni a magasabb szférákból.
A tudatosságunk emeléséhez át kell élnünk a szívcsakra leckéit az elfogadásról és a feltétlen, önzetlen szeretetről, könyörületessé, szolgálatkésszé kell válnunk. Ez igen nehéz, sőt, gyakran fájdalmas tapasztalatokkal is járhat, amikor legszívesebben elmenekülnénk a súlyos érzelmeink, a sérelmeink emlékei elől. Ezért fontos, hogy kiemelt területként kezeljük a „szív-ügyeinket”, legyen szó baráti, szerelmi, szülő-gyerek vagy bármilyen más kapcsolatról.
Önmagunk szeretete
Az első és egyben legnehezebb lépés mindig önmagunkkal kezdődik. Saját magunkat kell elfogadnunk tiszta szívből. Meg kell bocsátanunk magunknak a hibáinkat, elvétett ügyeinket, a másoknak mondott bántó szavakat, a rossz döntéseket és a látszólagos tévutakat. El kell fogadnunk szeretettel azt, ahol most éppen vagyunk. A másokkal szemben gyakorolt feltétel nélküli szeretet alapja minden esetben önmagunk szeretete, túlzott kritika, ítélkezés vagy önhittség nélküli elfogadása. Csak ebből a pontból lehetséges másoknak is hasonlóképpen megbocsátanunk mindazért, amit ellenünk elkövettek.
/forrás:hazateres.net/
Számos területen lehetséges a fejlődés a szív mély és valódi megnyitása nélkül is, ám minél több szeretetet tudunk magunkban megtartani és mások felé sugározni, annál magasabb szintre léphetünk és szándékaink annál tisztábban érvényesülnek.
A legtöbb ősi vallás és tradíció az önzetlenséget, a szeretetet, az alázatot, a másoknak való segítségnyújtást elengedhetetlennek tartja a spirituális fejlődés ösvényén, mivel ezek gyakorlása révén élhetjük át a másokkal való magasabb szintű egység-tudatot.
Elkülönültség és megosztottság - ezt tanultuk, de vajon ezt is adjuk-e tovább?
A modern kor teljesítményorientált, versengő és anyagias kultúrájában felnövekvő ember ezen értékek híján gyorsan megtanul bezárkózni. Védekező mechanizmusaink sokszor a fizikai vagy lelki traumát átélt gyermeki énünk vigasztalanságából származnak. Céljuk – egyébként érthetően - az, hogy megvédjük magunkat egy károsnak ítélt külső behatástól. Amikor azonban a szívünk be van zárva, egy ponton túl már önmagunkat vágjuk el az élet szépségeitől, örömeitől és a másokkal való kapcsolattól. Így ezek a jól felépített falak valójában gátolják a kapcsolatokból származó öröm, boldogság megélését, érzelmeink kimutatását, és végső soron a másoktól, akár a saját szeretteinktől való elidegenedéshez is vezethetnek.
Az ember igazi központja: a szív
Az energiaközpontok sorában a középen található szívcsakra vagy szívközpont a legtöbb ősi tradícióban megkülönböztetett szereppel bírt. Energiarendszerünkben valóban különleges helyet foglal el: az itt tárolt negatív energiák (sérelem, neheztelés, ítélkezés, harag, bosszúvágy, megbántottság, gyűlölet, félelem a szeretettől vagy attól, hogy megnyíljunk stb.) megtisztítása nélkül a szervezetünk energiaáramlása mindkét irányban, lefelé és felfelé is elégtelen. Vagyis nem tudunk igazán gyökeret verni, tökéletesen bízva az életben és nem tudjuk a finom inspirációkat sem befogadni a magasabb szférákból.
A tudatosságunk emeléséhez át kell élnünk a szívcsakra leckéit az elfogadásról és a feltétlen, önzetlen szeretetről, könyörületessé, szolgálatkésszé kell válnunk. Ez igen nehéz, sőt, gyakran fájdalmas tapasztalatokkal is járhat, amikor legszívesebben elmenekülnénk a súlyos érzelmeink, a sérelmeink emlékei elől. Ezért fontos, hogy kiemelt területként kezeljük a „szív-ügyeinket”, legyen szó baráti, szerelmi, szülő-gyerek vagy bármilyen más kapcsolatról.
Önmagunk szeretete
Az első és egyben legnehezebb lépés mindig önmagunkkal kezdődik. Saját magunkat kell elfogadnunk tiszta szívből. Meg kell bocsátanunk magunknak a hibáinkat, elvétett ügyeinket, a másoknak mondott bántó szavakat, a rossz döntéseket és a látszólagos tévutakat. El kell fogadnunk szeretettel azt, ahol most éppen vagyunk. A másokkal szemben gyakorolt feltétel nélküli szeretet alapja minden esetben önmagunk szeretete, túlzott kritika, ítélkezés vagy önhittség nélküli elfogadása. Csak ebből a pontból lehetséges másoknak is hasonlóképpen megbocsátanunk mindazért, amit ellenünk elkövettek.
/forrás:hazateres.net/