Keresővé
válni majdnem egyenlő az őrültté válással, legalábbis a világ szemében. Tehát
belépsz az őrületbe. De az az őrület az egyetlen létező épelméjűség!
Azért vagyunk boldogtalanok, mert elfelejtettük a szeretet nyelvét. Azért felejtettük el a szeretet nyelvét, mert túlságosan azonosultunk a józan ésszel. Nincs semmi baj a józan ésszel, de hajlamos a kisajátításra. Az egész lényedhez ragaszkodik. Ekkor az érzés szenved - az érzés éhezik -, és lassan-lassan teljesen megfeledkezel az érzésről. Ezért egyre jobban összezsugorodik, és az a halott érzés halott súllyá változik; az az érzés halott szívvé változik.
Attól kezdve csak vonszolod magadat előre valahogy - ami mindig csak "valahogy" marad. Nem lesz báj, nem lesz varázslat, mert szeretet nélkül nincs varázslat az életben. És nem lesz költészet sem; az élet merő próza lesz, sivárság. Igen, lesz grammatikája, de nem lesz benne dallam. Lesz szerkezete, de nem lesz lényege.
A józan észtől az érzések felé lépés kockázata és ezek kiegyensúlyozása azoknak való, akik igazán bátrak - csak őrült embereknek -, mert a bebocsátás ára nem más, mint a józan ész vezérelte elméd, a logika vezérelte elméd, a matematika vezérelte elméd.
Amikor eldobod ezt a hozzáállást, többé már nem a próza van a középpontban, hanem a költészet; többé nem a cél van a középpontban, hanem a játék; többé nem a pénz van a középpontban, hanem a meditáció; többé nem a hatalom van a középpontban, hanem az egyszerűség, a nem-birtoklás, az élet puszta öröme - ez majdnem őrület.
(Osho)