“Ne keresgéld
az élet értelmét: adj értelmet az életednek!”
Egyszer, életutunk
középtáján egyszerre csak elkövetkezik az az állapot, amikor minden
eddig elért eredményünk megkérdőjeleződik. Egészségesek vagyunk, a szakmánkban is minden megy a maga útján.
Ám egyszerre felbukkan egy kérdés: hát
ennyi volt az egész? És hiába találunk ezer okot is arra, hogy
elégedettek legyünk az életünkkel, mégsem vagyunk azok.
Ekkor alaposan végiggondoljuk,
mi mindent értünk el idáig.
Saját házunk van, jó kapcsolatban élünk, a gyerekeink is egészségesek.
Még a karrierünk létráján is vezetnek fölfelé további fokok. A sürgető
kérdés azonban még mindig ott zakatol: ha az életem második fele is éppolyan
sikeres lesz, mint az első volt, és a végén visszanézek, vajon elmondhatom-e a végén, hogy teljes
életet éltem? És –akarva-akaratlan– kétségek
kínoznak, ha a válaszon törjük a fejünket.
Aztán megkérdezzük
magunktól: hát milyen is
volna az a teljes, igazi élet? Hirtelen rádöbbenünk, hogy sorsunk bizonyos, a maguk idején igen nagy jelentőségűnek
vélt mérföldkövei alaposan megfakultak, elvesztették jelentőségüket. Másrészről
viszont a korábban jelentéktelennek hitt dolgok közül soknak megnő a fontossága.
Leggyakrabban olyan esetek ezek, amelyekben a másokkal fenntartott kapcsolat játszik szerepet,
olyan találkozások vagy barátságok, amelyekben esetleg segíteni tudtunk
másokon.
Aztán még azt is megkérdezzük
magunktól, mi rejlik még
bennünk, amit érdemes felszínre
hozni?
Mi az életutunk légyege,
mi a feladatunk az életben,
és vajon melyek azok a csak tőlem elvárható lépések, amelyeket ezen a –
senki más által nem járható – úton meg kell
tennem?
És ekkor tudatosul
bennünk, hogy még minden
nyitva áll, még bármelyik pillanatban megváltoztathatjuk
életünket, még a valóban fontos dolgok felé fordulhatunk. Kezdődhet az
életnek nevezett nagy kaland!
(Kurt Tepperwein)