Buddha áthaladt egy városkán, az emberek pedig eljöttek és
sértegették. Minden sértést elmondtak, amit csak tudtak, minden csúnya szót,
amit ismertek. A Buddha csak állt, és csendesen, figyelmesen hallgatta őket,
aztán azt mondta:
- Köszönöm, hogy eljöttetek, de nagyon sietek. El kell jutnom a következő faluba, várnak rám az emberek. Ma már nem tudok több időt rátok szánni, de holnap, amikor visszafelé jövök, jobban ráérek majd. Megint összegyűlhettek, és ha maradt még valami, amit el akartok mondani, de most nem tudtatok, holnap elmondhatjátok. Ma azonban meg kell bocsátanotok nekem.
Az emberek nem hittek a fülüknek, a szemüknek. Ez az ember teljesen érintetlen, nyugodt maradt. Az egyikük megkérdezte:
- Nem hallottál minket? Mindennek elmondtunk, és te még csak nem is válaszoltál!
A Buddha így felelt:
- Ha választ akartál, azzal elkéstél. Tíz évvel ezelőtt kellett volna jönnöd, akkor válaszoltam volna neked. De az utóbbi tíz évben nem engedek mások befolyásának. Nem vagyok többé rabszolga, a magam ura vagyok. Nem kényszeríthetsz semminek a megtételére. Ez így tökéletes. Sértegetni akartál, sértegettél.
Teljesült a vágyad, nagyon jól dolgoztál. De ami engem illet, nem veszem magamra a sértéseidet, és mindaddig, amíg nem veszem azokat, értelmetlenek.
Amikor megsért valaki, befogadóvá kell válnod, el kell fogadnod, amit mond, csak akkor reagálhatsz. Beledobhatsz egy égő fáklyát a folyóba. Abban a pillanatban, hogy a vízbe esik, nincs többé tűz, a folyó kioltja. Én folyóvá váltam.
Te sértéseket hajigálsz rám, lángolnak, amikor eldobod őket, de abban a pillanatban, ahogy elérnek engem, a hűvösségem eloltja a tüzet. Nem sebeznek többé. Dobhatsz tüskéket is, az én csendembe hullva virágokká válnak. Én a saját belső természetemnek megfelelően cselekszem.
Ez a spontaneitás.
(Osho)