A lét három szinten
jelenik meg, és ezeken a szinteken más és más módon kerül kapcsolatba az ember
azzal, ami van. Az elsõ szint a hatás
szintje.
A legtöbb ember ezzel a szinttel kerül kapcsolatba, és realitásnak nevezi. Különbözőképpen lehet hozzáállni, például agresszívan elutasíthatom: nem értem ugyan ezt a realitást, de hatalmamban áll szétzúzni.
A legtöbb ember ezzel a szinttel kerül kapcsolatba, és realitásnak nevezi. Különbözőképpen lehet hozzáállni, például agresszívan elutasíthatom: nem értem ugyan ezt a realitást, de hatalmamban áll szétzúzni.
Lehet vágyakozva fordulni felé: szeretetem még "birtoklásként" fogalmazódik meg. Szerelmes tinédzserként rajongok társamért, teljesen magaménak akarom tudni, és féltékeny vagyok, ha másvalakivel is szóba áll. Teljes szeretetét, figyelmét és elismerését magamnak akarom, és ugyanezeket a struktúrákat élem majd meg késõbb, "felnõttként", újabb és újabb formában.
Lehet semlegesen szemlélni: ezt a fajtát választom, ha például tudós vagyok. Mindennel foglalkozom, amit látni vagy mérni lehet, vagy amire hivatkozni lehet, és ekképpen egyre inkább felismerem a dolgokban rejlõ törvényszerûségeket. Ahol azonban törvényszerûség létezik, ott lennie kell valakinek, aki a törvényt létrehozta, így hát keresem a hatások "okát".
A következõ szint az ok szintje. A paraszt újra meg újra kapcsolatba kerül ezzel a szinttel: okot szolgáltat a vetéssel, s a megfelelõ hatás nem marad el. A tudós felismeri a jelenségek mögött a természeti törvények hatását mint okot, de tovább izgatja a kérdés: vajon az oknak mi az oka, és talán a fizikán át eljut a valláshoz, és felismeri minden létezõ ok mögött az egyetlen erõt mint végsõ okot.
Így jut el az ember
végül a lét szintjére.
Ha már felismerte, hogy minden az egyetlen erõ kifejezõdése, és ez az egyetlen
erõ minden oknak az oka, akkor egyszer valamikor azt is felismeri, hogy õ is
ennek az egyetlen erõnek a kifejezõdése. Választhatja azt, hogy ennek a benne
és rajta keresztül ható egyetlen erõnek csendes szemlélõje lesz, és hagyja,
hogy történjék, ami történik, és önmagával és a léttel összhangban él, de
aktívan be is avatkozhat. Felismeri teremtõ lehetõségeit, és aktívan
meghatározza a történéseket. Maga alakítja a sorsát, a másokét is, az egész
teremtést. Felhasználja az egyetlen erõt, hogy a létet formálja, míg egyszer
csak felteszi a kérdést: "Tulajdonképpen ki használja az egyetlen
erõt?" És felismeri, hogy Én
vagyok az egyetlen erõ! Ebben a pillanatban azt is felismeri, hogy
"én" egyáltalán nem is létezik: az én illúziója szertefoszlott.
Mindig is az egyetlen erõ cselekedett: a VAGYOK, én vagyok!
Minden, ami létezik, az
Egynek különbözõ megnyilvánulása - mind-egy. Csak én vagyok! S hogy ne legyek
ilyen egyedül, kitaláltam az életjátékot, és sokaságként jelenítettem meg
magam.
A tudás
csak "fájdalomdíj"
az önmagadhoz vezetõ úton.
az önmagadhoz vezetõ úton.
Minden
tudásnál fontosabb,
hogy KÉPES IS VAGYOK!
Nyomban kipróbálom hát, hogy mindarra,
amit tudok, valóban képes vagyok-e.
hogy KÉPES IS VAGYOK!
Nyomban kipróbálom hát, hogy mindarra,
amit tudok, valóban képes vagyok-e.
Mindkettõnél
fontosabb azonban a LÉTEZÉS.
Ha az VAGYOK, amit tudok és amire képes vagyok,
már gondolnom sem kell rá.
Nem szükséges szokásommá tenni,
MERT ÉN VAGYOK!!!
Ha az VAGYOK, amit tudok és amire képes vagyok,
már gondolnom sem kell rá.
Nem szükséges szokásommá tenni,
MERT ÉN VAGYOK!!!