A spiritualitás alapvetően
szemléleti forma, világnézet, mely felfogás szerint Világunk több, mint amit
a szemünk lát, fülünk hall. A spirituális alapokon gondolkodó ember azt
vallja, hogy a világnak van egy láthatatlan, az érzékszervi megismerések felett
álló, rejtett aspektusa, amely azonban ugyanolyan erős hatással van
életünkre, mint a látható része. Ez a szemnek láthatatlan erő nyilvánul meg
minden embernek, amikor életét kész tágabb keretek között értelmezni, és
saját létezéséről a rendeltetés, a sors, a végzet, vagy az isteni akarat
fogalmain keresztül gondolkodni.
Minden
ember érzi, hogy az élete több kell, hogy legyen, mint a véletlen egyszeri és
megismételhetetlen csalfa játéka. Éppen ezért vallják a spirituális
világnézeteket követők, vallási hovatartozástól teljesen függetlenül, hogy a
világot egy magasabb rendező elv, egy ember felett álló kozmikus rend
irányítja.
És míg
teszik ezt a természettudósok is, akik szintén hiszik, hogy az embertől
független természeti és fizikai törvények irányítják a világot, a spirituális
irányzatok ezt a világrendet nem képzelik személytelennek és pusztán
mechanikusnak. Sőt hiszik, hogy az ember személyes cselekedetei és
életeseményei összhangba hozhatók ezzel a láthatatlan rendezőelvvel, amely
azután áthathatja életüket egy mélyebb harmóniával, és végső soron a létezés
örömével, a Boldogsággal.
A
spiritualitás nem jelent egyet a vallásossággal. Spirituális élet anélkül is
élhető, hogy valaki bármely vallás követőjévé válna, vagy anélkül is, hogy
bármiféle rendszeres vallási vagy lelkigyakorlatot végezne. Nem kell hozzá
templomokba járni, vagy akár hinni Istenben, vagy bármilyen szellemi
tanítómester útmutatásában.
|
A spirituális ember
csak talán egyetlen dologban ’kell’, hogy higgyen: hogy élete nem önmagáért
való. Hogy nem lehet és nem is ön-célú. Hanem, hogy egy magasabb rendet, célt
és értelmet szolgál.
A spirituális életvitel
Ezért van, hogy az
ilyen szemléletet követők élete belülről kifelé átlényegül ennek a magasabb
szempontrendszernek a valódi és maradandó értékeivel. A spirituális ember
tisztában van azzal, hogy minden anyagi vagyontárgy idővel elértéktelenedik, és
végső soron elpusztul, ezért nem tékozolja el életét azzal, hogy cselekedeteit
az öncélú fogyasztás, a tárgyak puszta megszerzésének és felhalmozásának
szolgálatába állítsa. Hiába korunk fogyasztói társadalma, amely folyamatosan
azt a kényszer-érzetet kelti, hogy boldogságunkhoz egyre több fogyasztási cikk
birtoklása kell. A spirituális ember tudja, hogy a boldogsághoz egészen más út
vezet: az Önmeghaladás útja. Ezért életét nem akarja csak magának megtartani,
hanem kész saját és önös érdekein felül átadni másoknak.
A spirituális életvitel
ezzel együtt nem jelent egyet a világi dolgokról való lemondással vagy a
szegénységgel. A spirituális ember az anyagi javakat nem utasítja el, sem nem
nézi le ezeket, csak eszköznek és nem célnak tartja őket. Arra törekszik, hogy
életét más rendű értékek hassák át: törődik az egészségével, tudatosan táplálkozik, megfontolja, hogy mivel tölti a szabadidejét, mit néz a
tévében, mit olvas. Arra törekszik, hogy összekapcsolja a hivatását a
kenyérkereső munkájával, mert egységben gondolkozik az életről és a világról.
Ezért tiszteli embertársait, tudja, mi a becsület, vállalja a felelősséget a
gondolataiért, tetteiért, mert tudja, hogy az emberi világ egy zárt rendszer,
egyetlen osztatlan egész, és így egyetlen cselekedete sem marad következmény
nélkül. Mikor beszél, igyekszik igazat és jót mondani, beszédtémája nem a
pletyka vagy mások rosszindulatú kibeszélése. Megjelenése pedig rendszerint
szolid, ápolt, tiszta, mert a vonzereje nem kirívó ruhákban, vagy dagadó
izmokban, hanem a kisugárzásban rejlik.
Ennek az életvitelnek a
gyümölcse hosszútávon, évek múltán érik csak be. De hatására tágul
világfelfogásunk melyben teljesebbnek érezhetjük létezésünket, és amely minden
remény szerint a bölcs és boldog élethez vezet.
(Tarr Bence László)