„A félelem leláncol, a szabadság szárnyakat ad.”
(Osho)
Egy kisfiú megállás nélkül vakarta a fejét. Egy nap ránézett az apja, és megkérdezte:
- Fiam, miért vakarod folyton a fejedet?
- Hát – felelte a fiú –, azt hiszem, azért, mert én vagyok az egyetlen, aki tudja, hogy viszket.
Ez a belső érzék! Csak te tudsz róla. Senki más nem tudhatja. Kívülről nem látható. Ha fáj a fejed, csak te tudsz róla, nem tudod bebizonyítani. Ha boldog vagy, csak te tudsz róla, nem tudod bebizonyítani. Nem teheted ki az asztalra, hogy bárki megvizsgálhassa, szétszedhesse, kielemezhesse.
A belső érzék valójában annyira belső, hogy még a létezését sem tudod bizonyítani. Ezért tagadja szüntelenül a tudomány, de a tagadás nem emberi. Még a tudósok is tisztában vannak vele, hogy amikor szeretetet éreznek, az egy belső érzés. Valami van ott! Nem egy dolog, nem egy tárgy, nem lehet kitenni mások elé – mégis ott van.
A belső érzéknek megvan a saját érvényessége. Tudományos neveltetésük miatt azonban az emberek elveszítették a bizalmat belső érzékükben. Másoktól függnek. Méghozzá olyan erősen, hogy ha valaki azt mondja: „Nagyon boldognak tűnsz”, azonnal boldognak érzed magad. Ha húszan úgy döntenek, hogy boldogtalanná tesznek, elérik, hogy boldogtalan legyél. Mindössze egész nap azt kell ismételgetniük: „Olyan boldogtalannak, olyan szomorúnak látszol. Mi a baj? Meghalt valaki, vagy mi?” Te pedig gyanakodni kezdesz: oly sokan mondják, hogy boldogtalan vagy, hogy talán tényleg annak kell lenned.
Mások véleményétől függsz. Olyan erősen függsz mások véleményétől, hogy elveszítenél minden kapcsolatot a belső érzékeddel. Ezt a belső érzéket újra fel kell fedezned, mert mindaz, ami csodálatos, ami jó, ami isteni, az a belső érzéken keresztül érezhető.
Ne engedd, hogy befolyásoljon az emberek véleménye. Inkább kezdj el befelé figyelni... engedd, hogy a belső érzéked szóljon hozzád. Bízz benne. Ha bízol benne, növekedésnek indul. Ha bízol benne, azzal táplálod, azáltal megerősödik.
Vivekánanda elment Rámakrisnához, és azt mondta:
- Nincs Isten! Be tudom bizonyítani, hogy nincs Isten!
Nagyon logikus észjárású, szkeptikus férfi volt, kitűnő képzést kapott a nyugati filozófiákból. Rámakrisna tanulatlan, írástudatlan ember volt.
Rámakrisna így felelt:
- Jól van, bizonyítsd be!
Vivekánanda sokat beszélt, előhozta az összes bizonyítékot, amellyel rendelkezett. Rámakrisna meghallgatta, majd azt mondta:
- Márpedig a belső érzékem azt mondja, hogy Isten létezik, és ez a legfelsőbb tekintély. Minden, amit mondasz, csak érvelés. Mit mond a belső érzéked?
Vivekánandának ez eszébe sem jutott. Megvonta a vállát. Könyveket olvasott, érveket gyűjtött, bizonyítékokat mellette és ellene, és e bizonyítékok alapján próbálta eldönteni, vajon létezik-e Isten vagy sem. De befelé nem tekintett. Nem kérdezte meg a belső érzékét. Ostobaság, de a szkeptikus elme ostoba, a logikus elme ostoba.
Rámakrisna azt mondta:
- Az érveid nagyszerűek, nagyon élveztem őket. De mit tehetnék? Én tudom! A belső érzékem azt mondja, Isten létezik. Ahogy a belső érzékem megmondja, ha boldog vagyok, ha beteg vagyok, ha szomorú vagyok, ha fáj a gyomrom, ha ma nem érzem jól magamat, úgy a belső érzékem azt is megmondja, hogy Isten létezik. Nincs mit vitatkozni róla.
És Rámakrisna azt is mondta:
- Nem tudom bebizonyítani, de ha akarod, megmutathatom.
Korábban senki sem mondta Vivekánandának, hogy Istent meg lehet mutatni. De mielőtt egyetlen szót szólhatott volna, Rámakrisna felugrott – igen heves ember volt –, felugrott, és rátette a lábát Vivekánanda mellkasára! És akkor történt valami, megindult valamiféle energia, és Vivekánanda három órára transzba esett. Amikor kinyitotta a szemét, immár egészen más ember volt.
Rámakrisna megkérdezte tőle:
- Na, most mit mondasz? Van Isten, vagy nincs? Most mit mond a belső érzéked?
Vivekánanda olyan nyugalmat, olyan csendességet érzett magában, amilyet azelőtt még soha. Olyan öröm volt a bensőjében, olyan kellemes érzés, olyan túlcsorduló boldogság...
Meg kellett hajolnia, megérintette Rámakrisna lábát, és így felelt:
- Igen, van Isten.
Isten nem egy személy, hanem a jólét, az otthonosság legteljesebb érzése, annak legteljesebb érzése, hogy: „Ehhez a világhoz tartozom, és ez a világ hozzám tartozik. Itt nem vagyok idegen, nem vagyok kívülálló.” A legvégső, létfontosságú érzése annak, hogy: „Nincs választóvonal köztem és a teljesség között.” Ez a tapasztalat Isten. Ez a tapasztalat azonban csak akkor lehetséges, ha engeded működni a belső érzékedet.
Engedd működni! Adj számára annyi lehetőséget, amennyit csak tudsz. Ne tekintgess folyton külső tekintélyek felé, és ne keress külső véleményeket. Légy egy kicsit önállóbb. Érezz többet, gondolkodj kevesebbet.
Menj, nézd meg a rózsákat, és ne csak papagájként szajkózd: „Milyen gyönyörűek!” Ez talán csak egy vélemény, mondták neked az emberek, gyermekkorod óta ezt hallod: „A rózsa gyönyörű, csodálatos virág.” Ezért, amikor rózsát látsz, gépiesen elismerted: „Milyen csodálatos!” De valóban úgy is érzed? A belső érzéked mondatja veled? Ha nem, ne hangoztasd!
Nézz fel a Holdra, és ne mondd, hogy szép, hacsak nem a belső érzéked súgja. Meglepetten látod majd, hogy az elmédben hordozott dolgok kilencvenkilenc százaléka kölcsönzött. És a kilencvenkilenc százalék limlom között elvész, elsüllyed a belső érzék egy százaléka. Ne akarj jól értesült lenni. Fedezd fel a belső érzékedet!
A belső érzék által ismerhető meg Isten.
Hat érzék létezik: öt külső; ezek a világról nyújtanak tájékoztatást. A szem a fényről mond valamit; szem nélkül nem ismernéd a fényt. A fül a hangokról mond valamit; fül nélkül semmit sem tudnál a hangokról. És van egy hatodik, a belső érzék, amely önmagadról és a dolgok legvégső forrásáról mutat meg és mond el valamit. Ezt az érzéket kell felfedezned.
A meditáció nem más, mint a belső érzék felfedezése.
A világ legerősebb félelmét mások véleménye ébreszti. Abban a pillanatban azonban, hogy nem félsz többé a tömegtől, nem leszel többé birka – oroszlánná változol. Hatalmas bömbölés tör fel a szívedből, a szabadság üvöltése.
A Buddha ezt valóban oroszlánüvöltésnek nevezte. Ha egy ember eléri a tökéletes csend állapotát, bömbölni kezd, mint egy oroszlán. Első ízben ismeri meg, mi a szabadság, mert nem lesz benne többé félelem mások véleményétől. Nem számít, mit mondanak az emberek. Nincs jelentősége, hogy szentnek vagy bűnösnek tartanak-e; az egyetlen és kizárólagos ítélőbírád Isten. És Isten nem egy személyt jelent; Isten egyszerűen az egész univerzum.
Nem ember előtt kell számot adnod; hanem a fák, a folyók, a hegyek, a csillagok, az egész univerzum előtt. És ez a mi univerzumunk, a részei vagyunk. Fölösleges félned tőle, semmit sem kell rejtegetned előle. Igazság szerint, ha megpróbálnád, sem tudnál elrejteni semmit. A teljesség már tud róla, a teljesség többet tud rólad, mint te magad.
A második pont pedig még meghatározóbb: Isten már meghozta az ítéletét. Ez nem olyasvalami, ami majd a jövőben történik meg, hanem már megtörtént: már ítélkezett. Vagyis még ez az ítélkezéstől való félelem is megsemmisül. Nem vár a végén semmiféle utolsó ítélet. Nem kell reszketned. Az ítélet napja már az első napon bekövetkezett; abban a pillanatban, amikor Isten megteremtett, már meg is ítélt. Ismer téged, az ő teremtménye vagy. Ha valamit elrontasz, nem te vagy a felelős érte, hanem ő. Ha mellékútra tévedsz, ő a felelős érte, nem te. Hogyan is lehetnél te a felelős? Nem vagy a saját teremtményed. Ha festesz, és valamit elrontasz, nem mondhatod, hogy a festmény az oka – a festő az oka.
Úgyhogy fölösleges félned a tömegtől vagy valamiféle képzeletbeli Istentől, aki, ha vége a világnak, megkérdezi majd, hogy mit tettél és mit nem. Már meghozta az ítéletét – ez valóban fontos –, mindez már megtörtént, tehát szabad vagy. És abban a pillanatban, hogy megérted, hogy tökéletesen szabadon önmagad lehetsz, az életed új lendületet kap.
Osho (Bátorság c. könyv)