A valóságot (magunkat,
másokat, az életet, Istent) mindnyájan értelmünk szemein keresztül fogjuk fel.
Mégis különbözőképpen látjuk ezeket.
A valóságról alkotott
képed nem az enyém, és fordítva: az enyém nem a tied. Mindkettőnk képe a
valóságról korlátolt és elégtelen, de különbözőképpen. Mindketten
félremagyarázzuk és eltorzítjuk a valóságot, de különböző módon. Mindketten
látunk valamit a rendelkezésünkre álló igazságból és szépségből, melyre a másik
vak. A lényeg az, hogy e vízió dimenziói és tisztasága határozza meg világunk
dimenzióit és életünk minőségét. Amilyen mértékben vakok vagyunk, illetve
amilyen mértékben torzítjuk a valóságot, oly mértékben csökken életünk és
boldogságunk. Következésképp, ha meg akarunk változtatni, akkor először ezen az
alapvető vízión, vagyis a valóság felfogásán kell változtatnunk.
A növekedés és a
teljesebb élet szemléletváltozást követel. A korlátozó, büntető látásmód
valójában lánc, amely gúzsba köt bennünket. Egy helyben toporgunk, minden egyes
nap másolata az előzőnek és minden év ismétlése az előző év szomorúságának.
Ahhoz, hogy megértsük, miért maradnak olyan sokan a torz látásmód önkéntes
rabjai, látnunk kell, hogyan határoz meg bennünket a látásmódunk. Így
világosabbá válhat, miért vonakodunk annyira attól, hogy újragondoljuk és
felülvizsgáljuk azt a látásmódot, amellyel elkezdtük életutunkat.
Amikor mi emberek
először befelé tekintünk, a saját benső világunkba, és aztán kifelé, a valóság
többi részére, rögtön rendet, sémát és szabályszerűségeket kezdünk keresni.
Megtanuljuk összekötni az okokat a hatásukkal. Egyszóval kiszámíthatóságot
keresünk. Biztonságérzettel tölt el bennünket, ha tudjuk mit várjunk. Tetteink
és reakcióink sémákba illeszkednek, amelyek azon alapulnak, hogy miként
észleljük a valóságot, és hogyan alkalmazkodunk hozzá. Az élet kiszámíthatóvá
válik és reakcióink következetesek lesznek. Ennek ellentéte a káosz. A káosz
kiszámíthatatlanságot és következetlenséget von maga után. A káosz összezavarja
elménket és szétzilálja lelkünket. A káosz nagyon félelmetes élmény.
Talán ez a fő oka
annak, hogy ilyen nehézkesen tudjuk megváltoztatni látásmódunkat, akkor is, ha
ez könyörtelenül börtönben tart minket. Fogságban tart a félelem, amely azt
sugallja, hogy ha elveszítem régi látásmódomat, amely kiszámíthatóságot
biztosított, akkor káosz lesz úrrá rajtam. A gond csak az, hogy nincs rá
biztosíték, hogy az új jobb lesz, mint a régi. Ki akarná felcserélni a régit
újra, minden biztosíték nélkül? Tudom, hogy mit birtokolok, nem tudom azonban,
hogy mit fogok kapni vagy éppen mit veszíthetek. Minden változásban van halál
és újjászületés. Meghalni a réginek és újjászületni az újnak: ez félelmetes
távlat. Ha feladom régi látásmódomat, amely bizonyos értelmet adott életemnek
és viselkedésemnek irányt mutatott, akkor az új látásmód ad e majd ugyanilyen
biztonságot az életemnek?
100 emberből csupán
egy, aki megvalósítja önmagát és képességeit teljes egészében kihasználja. A
többség anélkül létezik, hogy igazán élne. Általános vélekedés szerint a
legtöbb ember csupán 10%-át hasznosítja életenergiáinak. Csak 10%-át látják a
világ szépségének, az emberi érzésvilág mélységének és gazdagságának csupán tíz
százalékát élik át. Botorkálnak a világban anélkül, hogy elmélkednének róla,
anélkül, hogy kutatnák azt. Úgy élnek, hogy közben a szeretet tört hányadát
adják és kapják.
(John Powell)