Úgy tudjuk, hogy valamikor 13-14 milliárd éve
egy icipici pontba összesűrűsödött energia robbant egy hatalmasat, s most itt
vagyunk mi, lelkes érző-gondolkodó lények és nagyokat csodálkozunk: miként
lehet, hogy én írom ezeket a sorokat egy csúcstechnikás kütyün, Te pedig
megérted, amiket én írtam. Hát nem csodálatos, hogy a semmiből kitermelődött
egy ilyen rejtélyes tudatosság? De van, aki ezen nem csodálkozik, hanem
szenvedései poklában ücsörög s így gondolja: van egy mulandó testem, benne
valamiféle tudatosság, érzelmek és gondolatok sokasága; a testem majd elmúlik,
meghal, s ez a tudatosság is ugyancsak semmivé foszlik. Pedig lehet, hogy nem
is a testünknek van tudatossága, hanem a
tudatosság öltött magára testet...
Ha körbenézel, akkor mindenféle dolgokat látsz meg. Ha egy szobában vagy, látod a bútorokat, használati tárgyak sokaságát, díszeket; ha pedig kint ücsörögsz, akkor növényeket, állatokat, embereket, épületeket.. mindenféle dolgokat. De van valami, amit nem veszel észre: a köztük levő teret. S ennek pedig igencsak furcsa következményei vannak.
Az emberiség - különösen az utóbbi pár száz éve során - a figyelemnek egy sajátos formájába szeretett bele: a szelektív, válogatós figyelembe. Sok mindent tudatosan észreveszünk, de messze több minden kerüli el a figyelmünket. Tudatos figyelmünket beszűkítjük, korlátozzuk az olyan dolgok észrevételére, amelyek megfelelnek elvárásainknak, érdeklődési körünknek; illetve azokra, amelyek a túlélésünk, gyarapodásunk, érdekeink számára fontosak. Mintha sötétben bandukolnánk a végtelen nyílt terepen s egy halvány, gyenge zseblámpával világítanánk meg az előttünk levő néhány pár méteres szakaszt: amit így halványan, töredékesen felismerünk, az létezik számunkra; ami pedig a jótékony homály ködébe vesz, azt nem létezőnek nyilvánítjuk. Tömérdek információ özönlik felénk, de mi csak egy nagyon kis töredékéről tudunk. Másodpercenként kb. 400 milliárd egységnyi (bit) információ ér el minket, de ebből mi 2 ezernek vagyunk tudatában - a többi a tudattalanban landol. Egy nagyon szűk részt látunk a teljes valóságból, s ezt is tudattalanul átszínezzük, átalakítjuk saját elvárásaink és vágyaink szerint.
Mindenről, amiről tudunk, csak érzékszerveinken át tudjuk. A világot az érzékszerveinken át szemléljük, ezek kis rések a valóság falán. A valóságban nincsenek tárgyak, csupán az állandóan kavargó, egymásba alakuló energiaminták egysége, amelyeket érzékszerveink átalakítanak fénnyé, színekké, formákká, hanggá, szagokká, tapintás-érzetté. Elménk tárgyakként azonosítja egy-egy minta képét, összegyúrja a sok-sok apró képecskét egy egységes egészbe és kivetíti a tudatunk terébe - ez az önmagunkról és a világról alkotott kép. A bennünk rejlő tudatosság pedig tudja ezt a képet - így tudunk önmagunkról (ami ugyancsak egy kép a tudatunk mezejében) és a környező világról. A kis képecskékre, a tárgyak képére figyelünk s belekábulunk a sok-sok színes-hangos-illatos kép táncába, miközben teljesen elfeledkezünk arról, hogy mindezek csak képek a tudatosság mozivásznán. Elfeledkezünk arról, hogy valódi énünk nem más, mint egy rejtélyes, megfoghatatlan tudat.
Ha csak a tudatosságunk terében levő tárgyakra összpontosul a figyelmünk, akkor csak a tárgyi dolgokról lesz tudomásunk. Azokkal azonosulunk. Hétköznapjainkban ez pontosan így is történik. Teljes bizonyossággal meg vagyunk győződve arról, hogy mi egy élő test vagyunk, amiben értelem van, érzelmek és gondolatok játszódnak le bennünk és valamikor majd ez a test megöregedik, használhatatlanná válik, meghal és megszűnik - kész, ennyi volt! Mulandó, szenvedő testbe zárt személyiségként tapasztaljuk meg önmagunkat egy súlyos, tömör, anyagi világban - s ez a "normális" tudati állapotunk.
Valami egészén különös történik, ha a figyelmünk fókuszát kiszélesítjük. A szokványos, hétköznapi tudatállapotunkban figyelmünkkel csak a tárgyakat pásztázzuk, válogatunk közöttünk és figyelmünket teljesen elkerüli a tárgyak közti tér. Ez a tér (akárcsak a csend) a bennünk rejtőző tudatossággal köt össze. Ha sikerül a tudatos figyelmünkkel nemcsak a tárgyakat, hanem a tárgyak közti levő teret is befognunk, akkor egy különös tudatállapot-váltás zajlik le bennünk..
Próbáld csak ki ezt a gyakorlatot, amely a periférikus látásodat erősíti és a benned rejlő tudatosság felismeréséhez vezet:
Keress egy olyan természeti helyet (pl. nyílt mezőt), ahol messzire el tudsz látni, anélkül, hogy kimagasló tárgyak zavarnák a széles látómezőt. Helyezkedj el kényelmesen és lazíts! Lágyan pásztázd végig szemeiddel a környezetedet, miközben figyelmednek egy részét irányítsd arra, hogy miként nézel. Lazán és lassan -nagyon lassan - ringasd a fejedet jobbról-balra, majd balról-jobbra és fürkészd a környezetedet. A figyelmedet ne csak egyes tárgyakra fókuszáld, hanem hagyd, hogy elkalandozzanak a szemeid. S amikor érzed, hogy nyugodtan, békésen szemlélődő állapotban vagy, akkor tartsd fejedet mozdulatlanul és próbáld befogni az előtted levő teret. Egyszerűen csak nézz magad elé, ne mozgasd a szemgolyóidat és úgy balra, mint jobbra vedd észre a látóteredet. Bár többnyire kis terület látására szakosodtunk, viszont a periférikus látómező akár 180°-os szöget is képes lefedni. Figyelj a teljes látómeződre! Gyakorold minél többször a periférikusan látás gyakorlatát!
Carlos Castaneda író Don Juan jaki indián bölcsességeit gyűjtötte össze könyvekbe, s e bölcsességek közt szerepelt a szórt, avagy periferikus látásról szóló tanítás is. Ez nemcsak azért hasznos, mert a fókuszált "csőlátásról" kiszélesedik, messze több mindent észlelünk, hanem azért is, mert ekkor nemcsak tárgyakat látunk, hanem a teret, amely tartalmazza a tárgyakat. S amint figyelmünk befogja a teret is, úgy megdöbbenve tapasztaljuk, hogy a tér és bennünk jelenlevő figyelem egy és ugyanaz. Meglátjuk, hogy igazából nem a tárgyak a fontosak, hanem a bennünk levő tudatosság tere, amelyben a tárgyak megjelennek, kiemelkednek. Ez a tudatosság vagy te, amely önmaga és a benne jelenlevő tartalmak tudatában van.
Végső soron ráébredsz arra, hogy nem egy test vagy, aminek tudatossága van, hanem egy tudatosság a valódi éned, amely testet öltött magára.
(Kery Ervin)