Johann Wolfgang von Goethét általában
a Faust írójaként ismerjük, pedig kortársai elsősorban filozófus lángelmének
tekintették, aki ráadásul jelentős természettudományos kutatásokat is végzett,
és mindennek tetejében fontos posztokat töltött be szűkebb hazájának, a weimari
nagyhercegségnek a vezetésében. Korának legnagyobb embereként tartották számon
Európa-szerte, Napóleon, II. Frigyes porosz király, de Kossuth és Széchenyi is
tisztelte géniuszát.
J. W. von Goethe
(1749-1832), a német felvilágosodás - nyugodtan mondhatjuk - legnagyobb alakja
úgy gondolkodott, mint egy manapság nagyon intelligensnek tartott ember. Ezt
első pillantásra talán feleslegesnek tűnik kihangsúlyozni, de vegyük
figyelembe, hogy az utóbbi háromszáz év alatt jelentősen megváltozott az
emberek gondolkodása, Goethe azonban mégis korszerű maradt! Nagysága így nem
egyszerűen abban állt, hogy különleges képességekkel született zseni volt,
hanem sokkal inkább abban, hogy megvolt az a képessége, amellyel meg tudta
különböztetni mind saját korával, mind az előzőekkel kapcsolatban az értékeset
az értéktelentől, és arról gondolkodott, azon munkálkodott, ami idő felett
álló, örök érvényű.
Ő maga, noha
tudatában volt zsenialitásának, mégsem elégedett meg ezzel. Így írta: „Az
első és utolsó követelmény a lángelmével szemben, hogy szeresse az
igazságot." Az igazságot pedig csak az szeretheti, aki elszántan
keresi. „A fő az, hogy az embernek
lelke legyen, amely szereti az igazat, és befogadja, ahol csak rátalál."
Ebből a szemszögből vizsgálva nem csodálkozhatunk azon, hogy Goethe nem
törekedett arra, hogy addig soha el nem hangzott, újszerű gondolatai legyenek,
és nem is tartotta nagyra a mindenáron az eredetiségre való törekvést, amelyet
kortársainál gyakran megfigyelt.
Életpályáját
szemlélve előtűnnek tudásának különböző rétegei. Az első az az életbölcsesség,
amelyet egy olyan ember tudhat magáénak, aki magas kort ért meg, és állandóan
azt tartotta szem előtt, hogy miként szabadulhatna meg hibáitól, és miként
honosíthatna meg magában minél több erényt. Goethe a weimari nagyhercegségben,
Károly Ágost szolgálatában, hosszú időn keresztül sokféle magas hivatalt is
ellátott. Volt, amikor a bányák felügyelőjeként, volt, amikor
államminiszterként szolgálta nagyhercegét, és ez a gazdag tapasztalat lehetővé
tette, hogy az élet gyakorlati oldalát is kellő rálátással szemlélhesse.
A második réteg a
természet megismeréséből származó mély tudás. Ehhez egyrészt kivételes művészi
érzéke segítette, másrészt természettudományos kutatásai. Ezt írta
tanítványának és titkárának, Eckermannak:
„A természet nem
ismer tréfát, a természet mindig igaz, mindig komoly, mindig szigorú, mindig
igaza van, és a hibákat és tévedéseket mindig az ember követi el. A
felkészületlenséget megveti, és csak a felkészültségnek, az igaznak és
tisztának adja meg magát, és tárja föl titkait. Az értelem nem ér föl hozzá, az
embernek fel kell tudnia emelkedni a legmagasabb rendű ész szintjére, hogy
kapcsolatba kerüljön az istenséggel, amely ősjelenségek, fizikaiak és
erkölcsiek útján nyilatkozik meg; ő maga mögöttük rejtőzik, és amazok belőle
fakadnak."
Goethe hű társra
talált a klasszikus ókor, és főként Görögország gondolkodóiban, íróiban,
akikről azt tartotta, hogy közelebb álltak mind a természet, mind az ember
lényegéhez. Azt tartotta, hogy az antik gondolkodók semmit sem találtak ki,
egyszerűen csak tanultak a természetről, a világról, azaz a makrokozmoszról, és
benne önmagukról, a világot tükröző mikrokozmoszról. A művészetekkel
kapcsolatban így írt erről:
„Az igazán nagy
tehetségű ember amúgy is érezni fogja magában az évszázadok óta fennmaradt
gondolatok iránti igényt, és éppen a nagy elődökkel való kapcsolatnak ez az
igénye jelzi a magasabb rendű adottságot. Tanulmányozzuk Moliere-t,
tanulmányozzuk Shakespeare-t, ám mindenekelőtt a régi görögöket és mindig csak
a görögöket."
Ebből az általa
talált kincsből ered tudásának harmadik rétege: az ősi bölcsességből származó
tanítás alapelveinek ismerete, másként Goethe természetfilozófiája. Ez a
filozófia az ókoriaknak és neki is ugyanazt mondta: minden ciklikus, semmi sem
pusztul el véglegesen, mint ahogy egyetlen élő sem a semmiből születik. És az
ember célja, hogy életében megtalálja ezt a ciklikusságot:
„Legboldogabb az az ember, ki életének végét a
kezdetével kapcsolatba tudja hozni." Goethe úgy tartotta, hogy ahogyan
az emberi lét egy életen belül is ciklikusságot, és így folytonosságot mutat,
ennek a törvénynek nagyobb léptékekben is érvényesnek kell lennie, ezért úgy
tartotta, hogy a lélek halhatatlan.
„Szilárd meggyőződésem, hogy szellemünk elpusztíthatatlan természetű
lény, öröktől fogva örök időkig él és hat. A Naphoz hasonló, amely csak a mi
földi szemünkben látszik lemenni, de valójában soha nem megy le, hanem
szüntelenül világít."
De nemcsak hogy örök
a létünk, hanem újra és újra megtestesülünk itt a földön. Ezt fejezi ki Szellemek
éneke a vizek fölött című versében is:
„Az emberi lélek
tükre a víz:
mennyből jön alá,
mennybe megy föl,
s lekényszerül
megint a földre,
örök utas."
tükre a víz:
mennyből jön alá,
mennybe megy föl,
s lekényszerül
megint a földre,
örök utas."
Goethe szerint
azonban az ember nem valamiféle gépies
körforgás részese. Mivel a világot egy mindenek felett álló
intelligencia teremtette, és ez az intelligencia nyilvánul meg minden
részletében, ezért egyetlen folyamat sem véletlen, értelem nélkül való. Egy
másik helyen ezt írja:
„Bizonyos vagyok benne, hogy ezerszer is jártam már a Földön, és még
ezerszer visszatérek. Az ember a természet és Isten dialógusa. Más égitesteken
ez a dialógus nyilván más szinten folyik. Ami belőlünk még hiányzik, az az
önismeret.
Ha az megvan, a
többi magától is megvalósul." Szerinte az ember feladata a földön az,
hogy összekapcsolja az eget a földdel, azaz az isteni törvényeket saját
természetével és a körülötte lévő természettel. És mivel az isteni erő
áramlásához, megnyilvánulásához az ember munkálkodása is szükséges, ezért nem
büntetésből, hanem szolgálatból születik le a földre újra és újra, egészen
addig, míg a természet terve teljesen meg nem valósul. Az ember kicsi
előmozdítója a világegyetem működésének, de akármilyen kicsi, nem hiányozhat az
egészből.
Erről a feladatról ír
a Faustban:
„Az életárban,
tettek viharán
lényem fel- s lejár,
ide-oda száll.
Születés, halál,
apály s dagály:
cserélve érlelt
örökös élet!
És zúg a szövőszék, az idő, s azon én
így dolgozom Isten eleven köpenyén."
lényem fel- s lejár,
ide-oda száll.
Születés, halál,
apály s dagály:
cserélve érlelt
örökös élet!
És zúg a szövőszék, az idő, s azon én
így dolgozom Isten eleven köpenyén."
A halál pillanatában „a lélek elhagyja az irányító központi erőt, de csak azért, hogy újabb kapcsolatokat létesítsen, hiszen természeténél fogva halhatatlan".
Sajátos módon
fogalmazza meg Goethe azt a természeti szükségszerűséget, hogy ha az emberben
lévő örök rész képes folyamatosan megnyilvánulni a világban, akkor a mulandó
rész nem korlátozhatja aktivitását, mert mindig az öröknek van alárendelve a
mulandó, és sohasem fordítva: „Fennmaradásunkba vetett hitem a tevékenység fogalmából
fakad; ha ugyanis fáradhatatlanul munkálkodom halálomig, akkor a természet
köteles számomra másik létformáról gondoskodni, mihelyt szellemem nem képes
tovább megférni a jelenlegiben."
Viszont ebből
következik, hogy ha az ember nem ébreszti fel magában a szellemet, akkor
valójában már életében is halott, és halála után sem ébred fel. Ahhoz tehát,
hogy elérjük a halhatatlanságot, akár konkrétan, akár képletesen, tudatunkat
fel kell emelni halhatatlan részünkhöz. Az ember úgy töltheti be feladatát, ha
egyrészt a természet jótékony segítője lesz, és gondját viseli szűkebb és
tágabb környezetének, másrészt pedig akkor, ha állandóan tökéletesíti saját
természetét.
„Az embernek
legmagasabb helyzetében tulajdonképpen az a rendeltetése, hogy természetén uralkodjék,
s hogy magát és övéit felszabadítsa a kényszerűség önkénye alól."
Bár Goethe
zsenialitását és gondolatait sokan tisztelték, a történelem kereke mégsem az ő
szemlélete irányába fordult. Az örök értékek keresése helyett az anyagelvűség
lett az uralkodó, és ennek a negatív változásnak a jeleit már ő is látta
kortársainak gondolataiban. Azóta sokat változott a világ, és egyre többen
látják be, hogy ezeket az értékeket újra fel kell kutatni és meg kell
valósítani életünkben. Az ilyen keresők számára lehet kiemelkedő példa
Goethének, ennek a - Kosztolányi szavaival - „dicső olimposzi
szörnyetegnek" az élete és gondolatvilága.
(Sztanek Péter)