Szomorú tény, hogy a vallás az emberiség
történelme során nemegyszer vált súlyos konfliktusgóccá. A vallási fanatizmus
és a gyűlölet napjainkban is emberek meggyilkolásához, lakóhelyük
lerombolásához, a közrend felforgatásához vezet. Nem csoda, hogy sokan kétségbe
vonják a vallás létjogosultságát a társadalomban. Ha azonban figyelmesen
végiggondoljuk, arra jutunk, hogy a vallás nevében kirobbantott viszályok két
alapvető forrásból táplálkoznak. Az egyik egyszerűen a vallási sokféleségből -
az egyes vallások hitelvei, kulturális hagyományai és gyakorlata közötti
eltérésekből ered. A másik pedig politikai, gazdasági és más tényezőkkel
összefüggésben, főként intézményes szinten lelhető fel. Az első típusba tartozó
konfliktusok leküzdésének kulcsa a vallások közötti összhang. A másik esetben
egyéb megoldást kell találnunk. A szekularizáció, jelesül a vallási hierarchia
és az állami intézmények elválasztása bizonyos mértékig csökkentheti az ilyen
intézményi problémákat. Ebben a fejezetben azonban a vallásközi harmóniával
foglalkozunk.
Ez fontos oldala annak, amit egyetemes
felelősségnek neveztem. Ám mielőtt részletesen megvizsgálnánk ezt a témát,
talán nem árt mérlegelnünk a kérdést, vajon időszerű-e napjainkban a vallás.
Sokan úgy vélik, nem az. A fentiekben már kijelentettem, hogy a vallásos hit se
az erkölcsös magatartásnak, se magának a boldogságnak nem előfeltétele. Azt is
felvetettem, hogy akár vallásgyakorló az ember, akár nem, a spirituális
tulajdonságokat - szeretetet, együttérzést, türelmet, elnézést, megbocsátást,
alázatot és így tovább - nem nélkülözheti. Ugyanakkor le kell szögeznem, hogy
úgy látom, mindezek legkönnyebben és legeredményesebben a hitgyakorlás során
bontakozhatnak ki. Úgy vélem továbbá, hogy aki őszintén gyakorolja a vallását,
roppant előnyökre tesz szert. Azok, akikben megértésre alapozott és napi
gyakorlatban gyökerező, szilárd hit munkál, általában sokkal jobban
megbirkóznak a sorscsapásokkal. Meggyőződésem ezért, hogy a vallás óriási
lehetőségeket tartogat az emberiségnek. Ha megfelelően alkalmazzák, rendkívül
eredményes eszköz az emberi boldogság megteremtésére. Vezető szerepet játszhat
abban, hogy felébressze az emberekben a mások iránti felelősség és az erkölcsi
fegyelem szükségességének érzését.
Ezen az alapon hiszek abban, hogy a vallás ma
is időszerű. De vegyük fontolóra a következőt is: néhány évvel ezelőtt
kőkorszaki férfi holtteste került elő az Alpok egyik gleccseréből. Több mint
ötezer éves kora ellenére tökéletesen konzerválódott állapotban leltek rá, még
a ruházata is nagyrészt épen maradt. Emlékszem, akkoriban arra gondoltam, ha
egy napra életre tudnánk kelteni ezt az embert, rájönnénk, milyen sok benne a
velünk közös vonás. Kétségkívül kiderülne, hogy ő is aggódott a családjáért, a
szeretteiért, az egészségéért stb. A kulturális és kifejezésmódbeli különbségek
ellenére, emberi mivoltunk alapján azonosulni tudnánk egymással. És semmi okunk
sem volna feltételezni, hogy kevésbé törekszik boldogságra, illetve a szenvedés
elkerülésére, mint mi. Ha elképzelhető, hogy az ő korában időszerű volt a
vallás - hiszen segített leküzdeni a szenvedést az erkölcsi fegyelem
gyakorlása, a szeretet és együttérzés elmélyítése által -, nehéz belátni, miért
veszítette volna el mára az aktualitását. Megengedem, hogy a múltban a vallás
értéke szembeötlőbben nyilvánulhatott meg, mert a modern vívmányok híján az
emberi szenvedés is jobban kifejezésre jutott. Mivel azonban mi, emberek azóta
is szenvedünk - bár ez ma már inkább belsőleg, szellemi és érzelmi
állapotunkban érzékelhető -, és mert a vallás üdvtanainak hirdetése mellett a
szenvedések legyőzésében is segíteni igyekszik, bizonyosan most is időszerűnek
kell lennie.
Hogyan idézzük elő hát a vallások közötti
konfliktusok leküzdéséhez szükséges összhangot? Miként az egyén esetében, aki
arra törekszik, hogy mérsékelje a negatív gondolatokra és érzelmekre adott
válaszát, illetve kibontakoztassa a spirituális tulajdonságokat, a titok nyitja
itt is a megértés elérése. Először fel kell tárnunk a tényezőket, amelyek ezt
akadályozzák, azután megoldásokat kell találnunk az elhárításukra.
A vallásközi harmónia talán legszámottevőbb
akadálya más hitrendszerek megbecsülésének hiánya. A különböző kultúrák, sőt
akár a különböző közösségek közötti kommunikáció szinte a legutóbbi időkig
lassan folyt vagy egyáltalán nem létezett. A mások hite iránti rokonszenv ezért
nem okvetlenül bírt nagy jelentőséggel - kivéve persze azt az esetet, amikor a
különféle vallások hívei egymás mellett éltek. Ez az út azonban többé nem
járható. Napjaink egyre bonyolultabban összeszövődő világában kénytelenek
vagyunk elismerni más kultúrák, eltérő etnikai csoportok és természetesen
vallásos hitek létezését. Akár tetszik, akár nem, a legtöbben nap mint nap
tapasztaljuk ezt a sokszínűséget.
Azt hiszem, a más hitrendszerek képviselőivel folytatott
párbeszéden át vezet a legjobb út a tudatlanság legyőzéséhez és a megértés
kibontakoztatásához. Ez szerintem számos módon valósulhat meg. Igen hasznosak a
hittudósok vitái, amelyek feltárják és értékelik a különböző vallási rendszerek
közötti érintkezési pontokat és - ami talán még fontosabb - eltéréseket. Másik
szinten ugyancsak hasznos, ha különböző vallások egyszerű, de gyakorló hívei
találkoznak tapasztalatcsere céljából. Ez talán a leghatékonyabb módja annak,
hogy egymás tanításait megértsük. Számomra például nagyon gondolatébresztők
voltak egy ciszterci szerzetessel, a néhai Thomas Mertonnal folytatott
beszélgetéseim, amelyek hozzájárultak a keresztény tanok iránti csodálatom
elmélyítéséhez. Rendkívül hasznosnak találtam azokat az alkalmakat is,
amelyeken vallási vezetők gyűltek össze, hogy egy közös ügyért imádkozzanak.
Úgy gondolom, az 1986-os assisi találkozó, amelyen a világvallások képviselői
együtt könyörögtek a békéért, sok hívőre kivételesen jótékony hatást gyakorolt,
mivel valamennyi résztvevő szolidaritását és a béke iránti elkötelezettségét
jelképezte.
Végül úgy érzem, nagyon sokat segíthetnek a
különböző vallásúak közös zarándokútjai. Ebben a szellemben mentem 1993-ban
Lourdes-ba, majd Jeruzsálembe - három világvallás szent helyére. Látogatást
tettem különféle hindu, mohamedán, dzsainista és szikh kegyhelyeken is mind
Indiában, mind külföldön. Később egy keresztény-buddhista eszmecsere és
meditáció jegyében rendezett szeminárium után részt vettem azon a történelmi
zarándoklaton, amelyet a két vallás hívei ima, meditáció és párbeszéd céljából
tettek az indiai Bódh Gajába, a bódhifához. Ez a buddhizmus egyik legfontosabb
kegyhelye, a szent fügefa, amely alatt a hagyomány szerint a Buddha
megvilágosodott.
Amikor effajta eszmecserékre kerül sor, az
egyik vallás hívei tapasztalhatják, hogy a másik hit tanításai éppúgy
spirituális ihlető források és erkölcsi útmutatók követőiknek, mint a
sajátjaik. Az is világossá válik, hogy doktrinális és más különbségekre való
tekintet nélkül valamennyi világvallás igyekszik segítséget nyújtani híveinek,
hogy jobb emberekké váljanak. Mindegyik hangsúlyozza a szeretetet,
együttérzést, türelmet, elnézést, megbocsátást, alázatot stb., és mindegyik
képes hozzásegíteni az egyént ezek kibontakoztatásához. Ezenfelül a nagy
vallásalapítók példája egyértelműen demonstrálja azt a törekvést, hogy e
tulajdonságok kibontakoztatása révén másokat is boldogsághoz segítsenek. Ami e
jeles személyiségek életét illeti, mindannyian egészen egyszerűen viselkedtek.
Erkölcsi fegyelem és minden embertársuk szeretete jellemezte pályafutásukat.
Nem tobzódtak a fényűzésben császárok és királyok módjára. Inkább önként
vállalták a szenvedést - tekintet nélkül az azzal együtt járó
megpróbáltatásokra -, hogy az emberiség egészének javát szolgálják.
Tanításaikban valamennyien különös súlyt helyeztek a szeretet és együttérzés
erősítésére, az önző vágyakról való lemondásra. És egytől egyig arra
szólítottak fel bennünket, hogy formáljuk át szívünket és elménket. Hívők és
nem hívők egyaránt mélységes csodálattal adózhatnak nekik.
A más vallások követőivel folytatott
párbeszéddel egyidejűleg természetesen azzal is foglalkoznunk kell, hogy
mindennapi életünkben alkalmazzuk saját vallásunk tanításait. Mihelyt
megtapasztaljuk a szeretet és együttérzés meg az erkölcsi fegyelem áldásait,
könnyűszerrel felismerjük mások tanításainak értékét is. Ehhez azonban
okvetlenül rá kell eszmélnünk, hogy a vallásgyakorlás jóval több, mint a
szóbeli megnyilatkozás: "hiszek" - vagy a buddhizmusban: "menedéket
találtam". Ugyancsak nem merül ki imaházak, szentélyek, templomok
felkeresésében. És a vallási tanítások meghallgatása vajmi keveset ér, ha nem
hatol el a szívig, hanem megreked az intellektus szintjén. A megértés és
gyakorlati alkalmazás nélküli hit korlátozott értékű. Gyakran mondogatom
honfitársaimnak, hogy aki málá-t (rózsafüzérszerű olvasót) hord magával, ettől
még nem válik igazi hitgyakorlóvá. Az önmagunk spirituális átalakítására tett
őszinte erőfeszítések avatnak bennünket valóban gyakorló hívőkké.
Az igazi vallásgyakorlat mindenekfölött való
jelentőségét akkor kezdjük megérteni, amikor felismerjük, hogy a tudatlanság
mellett az egyén és hite közötti egészségtelen kapcsolat a vallási diszharmónia
másik fő tényezője. Vallásunk tanításait korántsem mindig alkalmazzuk
mindennapi életünkben; inkább hajlunk arra, hogy énközpontú szemléletünk
alátámasztására használjuk őket. Úgy bánunk vallásunkkal, mint saját
tulajdonunkkal vagy valamiféle címkével, amely elkülönít bennünket másoktól.
Ugye, hogy ez eltévelyedés? Ahelyett, hogy a vallás nektárjával a mérgező
elemeket tisztogatnánk ki szívünkből és elménkből, az efféle gondolkodásnál
fennáll a veszély, hogy e negatív elemek felhasználásával mérgezzük a vallás
nektárját.
El kell ismernünk azonban, hogy ez egy újabb,
méghozzá valamennyi valláshoz értelemszerűen hozzátartozó problémára világít
rá. Arra célzok, hogy mindegyik az egyetlen "igaz" vallásnak állítja
magát. Hogyan oldjuk meg ezt a problémát? Tény, hogy az egyéni vallásgyakorló
szempontjából lényeges az egyértelmű hitvallás. Az is igaz, hogy ez abban a
mély meggyőződésben gyökerezik, miszerint az a bizonyos választott út az
igazság egyedüli közvetítője. Ugyanakkor valamiféle eszközt kell találnunk arra
is, hogy összebékítsük ezt a hitet a hasonló állítások tagadhatatlanul létező
sokaságával. Gyakorlati síkon ez azzal jár, hogy az egyes hívőknek legalább a
többi vallás tanításainak érvényességét el kell fogadniuk, miközben teljes
szívvel kitartanak a magukéi mellett. Ami az adott vallás metafizikai igazságainak
érvényességét illeti, az természetesen a szóban forgó hitrendszer belügye.
A magam részéről meg vagyok győződve arról,
hogy a buddhizmus a lehető leghatékonyabb keretet biztosítja számomra, amelyben
helyet kaphatnak a szeretet és együttérzés kibontakoztatása révén történő
spirituális fejlődésre irányuló erőfeszítéseim. Egyidejűleg el kell ismernem,
hogy míg számomra a buddhizmus képviseli a legvonzóbb ösvényt - vagyis ez felel
meg egyéniségemnek, vérmérsékletemnek, hajlamaimnak és kulturális hátteremnek
-, a keresztények esetében például ugyanez állhat a Krisztus-hitre. Számukra a
kereszténység a legjobb út. Ennélfogva saját meggyőződésem alapján nem
mondhatom, hogy mindenkinek a Buddha tanai a legjobbak.
Gyakran gondolok úgy a vallásra, mint az emberi
lélek orvosságára. Nemigen ítélhetjük meg egy gyógyszer hatékonyságát
felhasználásának módjától, az adott egyén meghatározott állapotában való
alkalmazhatóságától függetlenül. Nincs jogunk kijelenteni, hogy ez a szer
nagyon jó, mert ilyen meg ilyen hatóanyagokat tartalmaz. Ha kihagyjuk a képből
a beteget és a szernek a betegre gyakorolt hatását, az egésznek nincs sok
értelme. Annyit mondhatunk, hogy személy szerint ennek a páciensnek az esetében
és ennél a betegségnél ez a készítmény a leghatásosabb. Hasonló a helyzet a
különféle vallásokkal: ott is megállapíthatjuk, hogy az adott egyénnél ez és ez
a leghatásosabb. De semmi haszna filozófiai vagy metafizikai alapon egyik vagy
másik vallás mellett érvelnünk. Nyilvánvalóan az a fontos, miként hatnak egyedi
esetekben.
Azzal az értelmezéssel próbálom tehát feloldani
a látszólagos ellentmondást, amely az összes vallás "egy igazság, egy
vallás" állítása meg a létező hitek tagadhatatlan sokasága között feszül,
hogy az egyén esetében valóban létezhet egyetlen igazság és egyetlen hit. Az
emberi társadalom egésze szempontjából viszont el kell fogadnunk a "sok
igazság, sok vallás" koncepcióját. Ha folytatjuk a gyógyászati analógiát,
egy bizonyos páciens esetében a megfelelő patikaszer valóban az egyetlen, de ez
nyilvánvalóan nem azt jelenti, hogy más pácienseken nem segíthetnek más
orvosságok.
A fenti gondolatmenet szerint a különféle
hagyományos vallások között létező sokszínűség roppant érték. Így semmi szükség
arra, hogy érveket keresgéljünk, miszerint végső soron minden vallás azonos.
Annyiban hasonlóak, hogy mindegyik a szeretet és együttérzés
nélkülözhetetlenségét hangsúlyozza az erkölcsi fegyelem összefüggésében. Ezzel
azonban nem állítjuk azt, hogy lényegében mind egyformák. Teremtésnek és
kezdettelenségnek a buddhizmusban, a kereszténységben illetve a hinduizmusban
egymásnak ellentmondó kifejtése például azt jelenti, hogy amikor metafizikai
állításokra kerül sor, a kétségkívül meglévő számos gyakorlati hasonlóság
ellenére végül elválnak útjaink. Ezek a filozófiai ellentétek a vallásgyakorlat
kezdeti szakaszaiban nem feltétlenül nagyon fontosak, de amint előrehaladunk
egyik vagy másik hagyomány ösvényén, egy bizonyos ponton kénytelenek vagyunk
elismerni az alapvető különbségeket. Rájöhetünk, hogy mondjuk a buddhizmus és
több más ősi indiai hagyomány újjászületés-elképzelése összeegyeztethetetlen az
üdvözülés keresztény eszméjével. Ez azonban még nem ok a kétségbeesésre, hiszen
metafizikai téren a buddhizmuson belül is találkozunk homlokegyenest ellenkező
nézetekkel. Ez a változatosság a legkevésbé sem jelenti azt, hogy eltérő
keretek között mozogva kell kijelölnünk az erkölcsi fegyelem és a spirituális
tulajdonságok kibontakoztatásának helyét. Ezért nem pártolom valamiféle
"szuper-" vagy új "globális" vallás gondolatát. Ez azt
jelentené, hogy elveszítenénk a különböző vallások egyedülálló sajátosságait.
Igaz, egyesek kitartanak amellett, hogy a
súnnyatá vagy üresség kategóriája a buddhizmusban végeredményben ugyanaz, mint
az istenfogalom egyes keresztény megközelítései. Itt azonban nehézségekbe
ütközünk. Az első mindjárt az, hogy bár természetesen kedvünkre
értelmezgethetjük ezeket a fogalmakat, de vajon milyen mértékig maradunk közben
hűségesek az eredeti tanításokhoz? Meggyőzőek a hasonlóságok a dharmakája, sambhóga-kája
és nirmána-kája buddhista fogalma, valamint a keresztény
Atya-Fiú-Szentlélek-szentháromság között is. De azzal már szerintem túl
messzire megyünk, ha ezen az alapon azt mondjuk, hogy a buddhizmus és a
kereszténység végső soron ugyanaz! Miként a régi tibeti közmondás tartja,
óvakodjunk attól, hogy birkatestre jakfejet tegyünk - és viszont!
Ehelyett arra van szükség, hogy a különféle
vallások különféle állításai ellenére valóban fogékonyakká váljunk a vallási
pluralizmusra. Különösen érvényes ez, ha egyetemes alapelvként komolyan
tiszteletben tartjuk az emberi jogokat. Ebben a tekintetben szerfölött vonzónak
találom a vallások világparlamentjének gondolatát. Kezdjük azzal, hogy a
"parlament" szó demokratikus értelmet hordoz, a "vallások"
így, többes számban pedig aláhúzza a vallási sokféleség elvének jelentőségét.
Azt hiszem, igen jótékonyan hatna az a pluralista vallásszemlélet, amelyet az
effajta parlament eszméje sugároz. Segítene elkerülni egyfelől a vallási
fanatizmus szélsőségeit, másfelől a szükségtelen szinkretizmus iránti
késztetést.
A vallások közötti összhang kapcsán talán
szólnom kellene az áttérésről is. Olyan kérdés ez, amelyet rendkívül komolyan
kell vennünk. Feltétlenül meg kell értenünk, hogy a vallásváltoztatás önmagában
nem teszi az egyént jobb - mármint fegyelmezettebb, együtt érzőbb, melegszívűbb
- emberré. Általában véve helyesebb, ha az egyén az önmérséklet, erény és
együttérzés gyakorlása, nem pedig másik hitre való áttérés révén összpontosít
önmaga spirituális átalakítására. Amilyen mértékben más vallások bölcsességei
és hitgyakorlási módjai hasznosak vagy értelmezhetőek saját hitünkben, annyira
érdemes megismerni azokat másoktól. Egyes esetekben még az is jót tesz, ha
átvesszük némelyiket. De ha okosan járunk el, eközben rendületlenül
kitarthatunk saját hitünk mellett. Azért így a leghelyesebb, mert nem hozza
magával a zűrzavar veszélyét, kivált, ha az eltérő vallásokkal jellemzően
együtt járó eltérő életformákra gondolunk.
Tekintettel az egyének sokféleségére, egy-egy
vallás sokmilliónyi gyakorlója között természetesen okvetlenül akad néhány, aki
kielégítőbbnek találja azt, ahogy egy másik vallás közelít az erkölcshöz és a
spirituális fejlődéshez. Egyesek úgy érzik, az újjászületés és a karma eszméje
a felelősséggel összefüggésben igen eredményesen lelkesíti őket a szeretet és
együttérzés kibontakoztatására. Mások számára serkentőbbnek tűnik a
természetfölötti, jóságos teremtő. Ilyen körülmények között kulcsfontosságú,
hogy az érintettek újra meg újra föltegyenek maguknak bizonyos kérdéseket:
"Helyes okból vonzódom ehhez a másik valláshoz? Csupán a kulturális és
rituális oldala tetszik? Vagy a lényegi tanítások? Arra számítok-e, hogy ha
áttérek erre az új vallásra, az kevesebbet követel majd tőlem, mint a
mostani?" Azért mondom ezt, mert gyakran megütközve látom, hogy amikor
egyesek örökségüktől elütő vallásra térnek át, igen sokszor átveszik az új
hithez tartozó kultúra bizonyos felszínes vonásait, de vallásgyakorlatuk
nemigen terjed ennél mélyebbre.
Abban az esetben, ha valaki hosszas és érett
megfontolás után másik vallás felvétele mellett dönt, nagyon fontos, hogy ne
feledkezzék meg arról a határozott hozzájárulásról, amellyel minden egyes
vallási hagyomány gazdagítja az emberiséget. Fennáll a veszély, hogy a döntését
mások előtt igazolni igyekvő egyén kritizálja korábbi hitét. Ezt mindenképpen
kerüljük el. Azért, mert egy hagyomány többé nem viszi előre az egyént, még nem
feltételezhetjük, hogy az emberiségnek sincs már hasznára. Épp ellenkezőleg,
biztosra vehetjük, hogy milliókat lelkesített a múltban, milliókat lelkesít ma,
és milliókat fog lelkesíteni a szeretet és együttérzés útján a jövőben is.
Fontos észben tartanunk, hogy a vallás célja
végeredményben nem más, mint a szeretet, együttérzés, türelem, elnézés,
megbocsátás és a többi elősegítése. Ha ezeket elhanyagoljuk, mit sem segít
rajtunk a vallásváltoztatás. Ugyanígy semmire sem megyünk saját hitünk buzgó
gyakorlásával, ha elmulasztjuk beépíteni mindennapi életünkbe ezeket a
tulajdonságokat. Az ilyen hívő szikrányival sem különb a gyógyíthatatlan
betegségben szenvedő páciensnél, aki végigolvas egy orvosi tanulmányt, de nem
veti alá magát a javallott kezelésnek.
Meg aztán, ha mi, vallásgyakorlók nem vagyunk
együtt érzőek és fegyelmezettek, hogy is várhatnánk ilyesmit másoktól? Ha
kölcsönös tiszteletből és megértésből eredő, igazi összhangot tudunk teremteni,
a vallás hallatlan lehetőségeket ígér, hogy hitelesen szóljon hozzá olyan
létfontosságú erkölcsi kérdésekhez, mint béke és leszerelés, társadalmi és
politikai igazságosság, a természeti környezet megóvása és sok más, az egész
emberiséget érintő ügy. Amíg azonban nem ültetjük át saját spirituális
tanításainkat a gyakorlatba, senki nem veszi komolyan azokat. Gyakorlásuk pedig
egyebek között azt jelenti, hogy jó kapcsolatot alakítunk ki más vallási
hagyományokkal, s így mutatunk jó példát.
(Dalai Láma)