Ami szomorú, hogy a mai európai és amerikai
kultúra annyira materiális beállítottságú, hogy az emberek nagy része, amikor
meghal, nem veszi észre, hogy meghalt. Egyrészt azért, mert amikor az
átlagember átmegy a halál kapuján, annyira letompul a tudata, hogy szinte
olyan, mintha elaludna.
Amikor magához tér az illető, igaz, hogy picit
máshogyan, de látja egy ideig a környezetét, látja azokat az embereket, akik
körbeveszik őt. Nagyon sok esetben nem fogja föl, hogy meghalt. Mondanék három
jellegzetességet, amiről bárki felismerheti, ha esetleg meghalt, hogy veletek
ez a hiba ne történhessen meg. Egyrészt az ember sokkal könnyebbnek érzi magát,
könnyűnek, lebegőnek. (Ez az egy előnye van a túlsúlynak, hogy ha meghal az
ember, megérzi.) A környezetünkben láthatjuk ugyanazokat a tárgyakat, de
mindenből fény sugárzik. Olyan, mintha minden tárgy egy fényforrás lenne,
fényesebb a tér, amit magunk körül látunk. S még egy nagyon fontos jelzés az,
hogy mivel megszakad a testtel a kapcsolat, megszűnnek a testi fájdalmak. Az,
ami esetleg napokig, hetekig kínozta a haldoklót, egyszerűen, mintha elvágták
volna, megszűnik. Van egy mondás: „Ha elmúltunk 70 évesek, és úgy ébredünk,
hogy nem fáj semmink, akkor valószínűleg meghaltunk.” Fontos, hogy az ember
felismerje, hogy megtörtént az átlépés, hiszen jó tudatosan együttműködni azokkal
a lényekkel és azokkal a folyamatokkal, amelyek az emberre halála után várnak.
Sok ember nem érti, hogy miért kell arról tudni, hogy mi történik a halál után,
mindenki előbb-utóbb meghal, és majd meglátja, hogy mi vár rá. Pedig nagyon
fontos, hogy az ember még életében felkészüljön a halál utáni eseményekre.
Ahhoz tudnám hasonlítani ezt a folyamatot, hogy valaki el akar menni egy idegen
országba, egy idegen kultúrába, ahol teljesen mások a szokások, teljesen más a
nyelv. Az ember megkönnyítheti a helyzetét azzal, hogy próbálja ennek a népnek
a nyelvét megtanulni, a kultúráját, a szokásait tanulmányozni. Ez az előzetes
tudás nagy segítség lehet. Ugyanígy van a halál tekintetében is, még életünkben
lehetőleg minél többet meg kell tudni a halál utáni létről, a halál utáni
eseményekről. Például azt, hogy mi történik, amikor átmegyünk a halál után az
egyes bolygószférákon, nem elég ott, a halál után megtudunk, erre már
életünkben fel kell készülnünk. Az, hogy az egyes bolygószférákban a halál után
mi történik velünk, nagy mértékben függ attól, hogy az életünket hogyan
alakítjuk. A földi életünk, az, amit itt teszünk és tudunk, kihat a halál utáni
létre. Szellemi szempontból nem helyes hozzáállás az, ha valakit nem érdekel a
halál utáni léte. Minél több dolgot meg kell tudnia az embernek róla még itt.
Például azt, hogy bizonyos tettei vagy cselekedetei az egyes bolygószférákban
hogy befolyásolják az ő állapotát, és akkor ennek megfelelően tudja alakítani
az életét. Már életünkben tudatosan fel kell készülni a halál utáni
létezésünkre. Meg kell ismerkedni a köztes lét eseményeivel, tudatosan ezek
szerint alakítani az életet.
Az ezüstszál, amely a testünkhöz kötött minket,
a halál után elszakad, a védőangyal szakítja el. Ha az ember tiszta, nyugodt
lelkiállapotban van, akkor halála után meglátja a segítőit, és a fényt követve
egy új világba léphet át. Viszont ha az ember lelkében harag, erőszak van, nem
látja a segítőit, nem látja a fényt, csak a saját zavart állapotát észleli. Ezt
hívják úgy az ezoterikus tanításokban, hogy szürke zóna. A szürke zóna azt az
állapotot írja le, amikor valaki negatív lelkiállapotban hal meg, és szürkeség,
feketeség, zavarodottság veszi körbe. Ilyenkor a lélek egyedül homályos
derengést lát és csak azokkal tud érintkezni, akik ugyanebben a szürke zónában
vannak. S ami nagyon érdekes, és az egész köztes létre igaz, hogy mindaz, amit
most belső, lelki tartalomnak élünk meg, a köztes létben, halál után mint külső
környezet van jelen. Mindaz, ami most a lelkünkben van, a köztes létben szín és
forma alakjában körülöttünk jelenik meg. Mindent az „orrunk elé nyomnak”, ami
most a saját lelki világunk mélyén zajlik.
Ha valaki szürke zónába kerül, akkor a
hátramaradottak részéről az imádkozás, vagy valamelyik halottaskönyv
felolvasása nagyon sokat segíthet. Van egy nagyon fontos alapszabály: a köztes
létnek az első pár hónapját nagy mértékben befolyásolja az, hogy a
hátramaradottak hogyan viszonyulnak az illetőhöz. Ha nem ragaszkodással, hanem
szeretettel gondolunk arra, aki meghalt, akkor a szeretetünk segítség számára a
köztes létben. De minden olyan neheztelés, meg nem bocsátás, harag, amelyet
felé táplálunk, akadályoztató erővé válik. Ezt sok ember ösztönösen érzi, és az
a harag, amit valaki esetleg éveken, évtizedeken át táplált magában, szinte
magától megszűnik, amikor megtudja, hogy az illető, aki iránt érezte, meghalt.
A másik visszahúzó erő, ha a gyásznak felfokozott formája alakul ki. Ilyen esetben a lélek az optimális 40-50 napnál hosszabb időre is kötődhet a Föld körüli szférához. Ha nagyon nehezen engednek el valakit, aki meghalt, 40-50 nap helyett akár hónapokig vagy évekig itt ragadhat. Olyan is történhet abban az esetben, ha valaki meghal, és erre nem jön rá, hogy szintén itt marad a Föld szférájában, és ugyanúgy hazamegy, vagy elmegy a munkahelyére, mint korábban. Persze azt nem nagyon érti, hogy miért nem válaszolnak neki, amikor ő próbál a többiekkel beszélni. A Ghost című film elég jól bemutatja ezt az állapotot. A film készítői tanulmányozhattak spirituális irodalmat, mert elég szépen visszaadja ez a film azt, ami ilyen esetben történik. Az elhunyt ilyenkor ugyanúgy viselkedik, mintha élne. Hazamegy, leül a kedvenc fotelébe, próbálja bekapcsolni a tévét, ami nem sikerül, azt gondolja, elromlott, és mondjuk hazajön a párja, és próbálja őt megszólítani. Azért előbb-utóbb rájön, hogy valami nem stimmel, hogy komoly változáson esett át. Próbálnak jelt adni magukról, de csak az igen, érzékeny emberek érzik meg ezeket a jeleket. Ilyen itt ragadt lelkeken imával, fénnyel, szeretettel lehet, sőt kell is segíteni, mert ezen a 40-50 napon túl nem optimális, ha itt ragad egy lény a Föld közelében. Akár azt is lehet tenni, hogy elmondjuk neki naponta: „Te már levetetted a fizikai tested, el kell hagynod a Földet, kövesd az angyali segítőidet, kövesd a fényt!” Biztosítani kell arról, hogy annak ellenére, hogy követi a fényt, a szeretet ugyanúgy megmarad közöttünk.
A másik visszahúzó erő, ha a gyásznak felfokozott formája alakul ki. Ilyen esetben a lélek az optimális 40-50 napnál hosszabb időre is kötődhet a Föld körüli szférához. Ha nagyon nehezen engednek el valakit, aki meghalt, 40-50 nap helyett akár hónapokig vagy évekig itt ragadhat. Olyan is történhet abban az esetben, ha valaki meghal, és erre nem jön rá, hogy szintén itt marad a Föld szférájában, és ugyanúgy hazamegy, vagy elmegy a munkahelyére, mint korábban. Persze azt nem nagyon érti, hogy miért nem válaszolnak neki, amikor ő próbál a többiekkel beszélni. A Ghost című film elég jól bemutatja ezt az állapotot. A film készítői tanulmányozhattak spirituális irodalmat, mert elég szépen visszaadja ez a film azt, ami ilyen esetben történik. Az elhunyt ilyenkor ugyanúgy viselkedik, mintha élne. Hazamegy, leül a kedvenc fotelébe, próbálja bekapcsolni a tévét, ami nem sikerül, azt gondolja, elromlott, és mondjuk hazajön a párja, és próbálja őt megszólítani. Azért előbb-utóbb rájön, hogy valami nem stimmel, hogy komoly változáson esett át. Próbálnak jelt adni magukról, de csak az igen, érzékeny emberek érzik meg ezeket a jeleket. Ilyen itt ragadt lelkeken imával, fénnyel, szeretettel lehet, sőt kell is segíteni, mert ezen a 40-50 napon túl nem optimális, ha itt ragad egy lény a Föld közelében. Akár azt is lehet tenni, hogy elmondjuk neki naponta: „Te már levetetted a fizikai tested, el kell hagynod a Földet, kövesd az angyali segítőidet, kövesd a fényt!” Biztosítani kell arról, hogy annak ellenére, hogy követi a fényt, a szeretet ugyanúgy megmarad közöttünk.
(Napfényes Élet
Alapítvány - Váradi Tibor előadása alapján)