A gondolatok mögött erjedõ, a gondolatokat
inspiráló terhelések, a szervezet és a pszichikum determinált alkata csak
látszólag teszik kezdet és vég nélkül való circulus vitiosusszá a démoni
impulzusok és az azokból kialakuló gondolatok egymásra hatását. Valójában addig
tart ez a görcsös összefonódás, míg a kezdeményezést és az uralmat a démoni
elemek birtokában hagyjuk. Míg eltûrjük, hogy a kétes gyökerû, szubjektív
értékek és ítéletek gazként burjánozzanak agyunkban, minden rendszer és
irányítás híján olyan irányba sodródjanak, ahová a mélység vonzása vezeti õket.
Abban a pillanatban, amint kristályosan világos
valódi pszichikai és erkölcsi érdekeinket szolgáló gondolatokat helyezünk a
destruktív formulák helyébe, oly módon, hogy azok kiszorítják a negatív
hatásokat, gyökeres változás áll be életünk minden tendenciájában. Akkor is ha bénító
hajlamokkal születtünk, feltéve, hogy szervezetünkbõl még épségben hagytunk
valamit.
Az oldó, gyógyító gondolatok megtalálása azért
nehéz, mivel a személyiség démoni fertõzéstõl kikezdett részei védekeznek a
fénybe helyezés minden kísérlete ellen. A legintelligensebb embernél is szinte
értelemzavar mutatkozik e pontokon. Úgy tûnik, a diagnózis bármilyen pontos
meghatározása sem képes összekapcsolni az egyén tudatát a benne végbemenõ
folyamatok valódi természetével, márpedig az ellenszérumot e felismerésbõl neki
magának kell kitermelnie. Errõl az állapotról bármelyik pszichoanalitikus orvos
és a lélek minden gyógyítója érdekes tényeket közölhet. Nyilvánvaló persze,
hogy e rövidzárlatot, éppúgy, mint az érzékeny tiltakozások riadt elzárkózás,
sértõdött ellentámadás és önáltató fedõ-történetek áradatát is a védekezõ
ösztönélõsdiek hozzák létre a gyógyszer hatástalanítására, amely létüket
fenyegeti.
Mindazonáltal addig is, míg gyarapodó
ismereteink, segítõtársaink, végül az önanalízis támogatásával rátalálunk
egyéniségünk minden betegséggócának sajátos szellemi ellenszérumára, vannak
bizonyos általános törvények, amelyeket belsõ és külsõ magatartásunkban sem
szabad többé figyelmen kívül hagynunk. A lélek egészségének olyan törvényei
ezek, mint a test elemi higiéniai szabályai. E törvényeket négy pontban
foglaljuk össze:
1. A barátságtalan légkört
árasztó embert taszító láthatatlan örvény zárja körül.
2. A panaszkodó ember a
legjobb szándékot is kimeríti. A panaszkodás vámpirizál, tehát ösztönösen
elzárkóznak tõle.
3. A félelem és elkeseredés
betegségeket okoz, és balsorsot idéz fel.
4. A sérelmeit, fáradalmát,
rossz állapotát maró szavakkal megfogalmazó, elégedetlen, türelmetlen ember
folytonosan ismételt, szuggesztív dühkitöréseivel saját helyzetét teszi
elviselhetetlenné, s elõbb-utóbb végzetes bajokat zúdít magára. Ezért:
SOHA SENKIHEZ NE LEGYÜNK BARÁTSÁGTALANOK MÉG
GONDOLATBAN SEM!
NE PANASZKODJUNK
NE ENGEDJÜK ÁT MAGUNKAT ELKESEREDÉSNEK ÉS
FÉLELEMNEK!
KERÜLJÜK A GONOSZ, MARÓ, ELÉGEDETLEN
GONDOLATOKAT ÉS HANGOS DEFINÍCIÓKAT!
A már rögzõdött vagy rögzõdni akaró, káros
tendenciákat a következõ módon lehet áthangolni:
A depresszív impulzusoknak nem adunk
gondolattestet abban a formában, ahogy mérgezett tartalmuk megkívánná, hanem
antitoxinnal vegyítve engedjük felszínre õket. Nem fojtjuk el tehát. Veszélyes
komplexumukat nem gyömöszöljük vissza a tudattalan zónákba, ahol tovább fertõzhetnének
és erjedhetnének, hanem az értelem fényében kiengedjük belõlük a feszítõ rossz
gõzöket. Például :
Valaki fél egy közelgõ dátumtól, mikor nehéz
körülmények között helyt kell állnia. Ez a dátum jelenthet vizsgát,
egzisztenciát eldöntõ bemutatkozást, bírósági tárgyalást, nyilvános szereplést
stb.
A negatív egyéniség ilyenkor átengedi magát
õrlõ gondolatainak. Számtalanszor végigéli a különféle buktatókat, izgalmas
veszélylehetõségeket. Képzelete hóhérrá, fordulatos grand guignol szerzõjévé
alakul át, és saját szerencsétlen fantomalakját a legelviselhetetlenebb
megszégyenítések, kínos helyzetek középpontjába állítja. E procedúra alatt
önbizalmát valósággal felmorzsolja. Mire elérkezik az idõ, hogy jó képességei
birtokában, a pillanatnak megfelelõen, spontán cselekedjék, kapkodó, remegõ,
félszeg idegronccsá válik. Gondolatai cserbenhagyják. Emlékezete kihagy.
Reflexei ellene fordulnak. Pirul, dadog, verejtékezik. Megnyilvánulásai
ellenszenvesek, riasztóak, összefüggéstelenek. Egész lénye a kudarcot idézi.
A pozitív egyéniség alaposan átgondolja
tennivalóit, mindazt, ami egy helyzetben rajta múlik, azután izolálja magát,
Agyából kirekeszti a gyengítõ ismétlõdõ gondolatsorokat, mert elegendõnek
tartja, ha a megfelelõ pillanatban koncentrál arra, amit tennie kell. Addig
nincs vele dolga. Annak latolgatása sem tartozik rá, hogy mi lesz, ha kudarcot
vall. Ezt fel sem tételezi. A dolgok jó kimenetelében való derûs bizakodással
tekint az események elé. Erre készül. Ha valami nem sikerül, következményeit
ráér majd feldolgozni, amikor szembekerül vele. A befejezett tények erõt adnak
elviselésükhöz. Sem hozzá nem tehet, sem el nem vehet egy jövõben lejátszódó,
ismeretlen kimenetelû eseményhez azzal, ha képzeletben százszor egymás után
elõre végigéli végig erõlködi, végigkínlódja a lehetõségek rögzíthetetlen
variációit.
Tudja, hogy a vámpirizáló gondolatokat
kirekesztõ tilalom csak úgy lehet sikeres, ha érdeklõdése fókuszába valami
erõs, színes, más irányú tartalmat állít! Figyelmét tehát elfordítja aggodalma
tárgyáról. A gondolatkör megválasztása, amelybe valaki átkapcsolódik ilyenkor,
minden esetben egyéni. Lényege, hogy az illetõre nézve sajátos vonzerõvel
bírjon. Hogy ez egy könyv, valakinek a lebilincselõ társasága, passzionátus
munka, nagy koncentrációt igénylõ elfoglaltság vagy valami nívós szórakozás-e,
azt mindig az érdeklõdés iránya és a lehetõségek döntik el.
Másik példa :
Meggyõzõdésünk, hogy kedvetlen, barátságtalan
belsõ atmoszféránk bizonyos külsõ jelenségek és viszonylatok következménye.
Szerencsétlen körülmények és rosszindulatú emberek áldozatai vagyunk.
Igazságtalanul szenvedünk. Szinte kárörvendõ mazochizmussal figyeljük az
események alakulását és az emberek határtalan önzését, részvétlenségét,
kellemetlenkedéseit. Az ellenszenv hullámaiban fuldokolva követjük bensõ
kommentárjainkkal a pestises fonalat, amely, mintha neonfénnyel világítanák
meg, fokozatosan felizzik, s életünk minden motívumának vezérideájává lesz.
Fluiduma színültig megtölti gondolataink medrét. Fogalmaink mérges húsos
mocsári flóraként foszforeszkálnak, átható, bomlasztó emanációkat bocsátanak
ki, s uralni kezdik egész szervezetünket, idegéletünket, hangulatainkat.
Reflexeink táptalaja e rosszízû, gonosz bensõ légkör. Minden külsõ mozzanatra,
felénk irányuló gesztusra gyanakvással, éles, bizalmatlan, elhárító vagy támadó
mozdulattal felelünk, s ezzel megint csak negatív értelemben determináljuk a
világgal való további viszonylatunkat.
Most nézzük meg, mi a kivezetõ út ebbõl a már
eléggé krónikus állapotból!
Mindenekelõtt az, hogy megváltoztatjuk
szemléletünk alapját. Nem a külsõ jelenségeket, hanem saját belsõ
magatartásunkat ismerjük fel a bennünket ért sérelmek kiváltó okaként. Az élet
rejtett, legmélyebb törvénye gyanánt állítjuk világképünk középpontjába a
tételt, hogy a külsõ események mindig másodlagosak. Az ember szellemének és
jellemének a történésekhez való viszonya határozza meg jó vagy rossz sorsát.
Ez az átcsoportosítás rögtön és döntõ módon megváltoztatja a belül uralkodó
erõállapotokat. Valóságos hegycsuszamlások, különös nivellációk mennek végbe,
és óriási feszültségek szabadulnak fel. S mindez miért? Mert szempontjaink
megváltoztatásával szükségképpen meg kell, hogy változzanak bennünk az
események kommentárjai is. Gondolataink medre másfajta tartalommal telítõdik. S
itt térünk vissza a tételhez, amely szerint negatív tendenciákat úgy lehetséges
áthangolni, ha antitoxinnal vegyítve engedjük felszínre õket. Ebben az újfajta
szemléletben sem tagadhatjuk le a felénk lóduló történések
megpróbáltatás-jellegét. Az élet kétségtelenül nem szüntelen örömünnep, hanem
csaknem minden ember számára küzdelem, bonyolult teljesítmény: teljes
készültséget és koncentrációt igénylõ MÛ. De e dinamikus folyamatban nem vonjuk
ki magunkat a felelõsség alól. Definícióink nem a vetületet, hanem a
vetítõgócot tapogatják körül. S egyszerre képtelenségnek érezzük azt, hogy egy
tükörkép fenyegetõ, obszcén mozdulatait szidalmazzuk, vagy árnyak
rángatózásától ijedezzünk, amelyeket általunk láthatatlan, hátunk mögé
helyezett fényforrás vetít a falra. Belsõ kommentárjaink ennek következtében
valahogy így szövegezõdnek meg: Az emberek irigyek, ez igaz. De én is irigy
vagyok. Az irigység valami kiválónak, az én birtokomban lévõnél különbnek a
megszerzésére irányul. Az ember belegörbül, kénsárgára izzik, epekeserûvé erjed
a gyötrelemtõl, ha másnak van valamije, amivel kitûnik, s õ árnyékba borul
mellette. Mi lehet ez más a maga tiszta õsformájában, mint a legszebb,
legnagyobb, legértékesebb energiák birtoklásának sóvárgása? Ha e maró, sûrû,
veszedelmes anyagot desztillálni kezdem, egyre ritkábbá, illanóbbá válik.
Felszáll. Magasabb régiókban terjeszkedik. Dimenziókat fog át sóvárgó
lendületében, végül teljesen kiemelkedik a súlyos, karmos, halállal terhes
rétegekbõl. Mert az irigységet is a szellem átfogó képessége határolja, s
irányát az értéknek felismert tárgy szabja meg. S az értékítélet a
desztillációban valóban óriási átalakuláson megy keresztül. Sorra elveti azokat
az ideálokat, amelyek új, egyre táguló perspektívájában összezsugorodnak,
elszürkülnek, üres, ideiglenes póteszközökként leplezõdnek le.
E ponton a tudatosító intellektus egyszerre
furcsa misztérium váratlan fordulatait veszi tudomásul. Regisztrálnia kell,
hogy amíg vaskos, rikító, külsõleges dolgok utáni irigység emésztette, a
megkívánt jelenségek szimbólumait öltötte fel. Tüneteit leutánozta, s õ maga is
rikító, külsõleges, vaskos ábraként kerül embertársai alacsonyrendû
irigységének útjába. Irigysége ütközött az õ irigységükkel. Amint azonban
ideáljai megváltoztak, s irigysége magasabb rendû célok felé desztillálódott,
ez az ütközés megszûnt. Kikerült a sûrûbõl, a sötét zsúfoltságból. A
törtetõk számára láthatatlanná vált, mert lefoszlott róla a stréberségnek az az
idézõ formulája, amely lénye alacsony rétegeibõl az õ alacsonyrendûségüket provokálta.
Megtalálta tehát az irigység ellenszérumát, anélkül hogy elfojtásokkal,
önkínzással kellett volna erõszakot vennie önmagán és embertársain. A szérum
formulája: az irigységet magasabb fekvésbe kell transzponálni örök értékû
szellemi célok segítségével. Ezeket kevés ember irigyli. Még kevesebben
utánozzák. De aki véghezviszi önmagán ezt az operációt, az sorsot cserél. S ha
fizikai habitusa nem is, de a dolgok neve megváltozik benne. Amit irigységnek
kezelt például, az a görcsös fájdalmak és lázak csillapultával egyszerre
inspirációktól izzó erõvé alakul át, amely fejlõdésének szárnyakat növeszt.
Az emberek részvétlenségének, önzésének,
gyanakvásának, kellemetlenkedéseinek ugyanígy egytõl egyig megvan a toxinja és
antitoxinja bennünk. Gyógyszere mindegyik alacsonyrendû kóros potenciának a
felismerés, hogy az általuk okozott konfliktusokból nekünk kell kivonnunk
magunkat - felfelé. Csak mi szüntethetjük meg a provokációt, az alantas
tendenciák gondolaterõkkel, indulat-emanációkkal, gesztusokkal és szavakkal
való kihívását. Nekünk kell más konstruktív gondolatokat helyeznünk a
vetítõközpontba, saját agyunkba. S akkor is ki kell tartanunk mellettük, ha a
szétárasztott, rossz töltésû erõk még sokáig rezgetik kavarják körülöttünk a
levegõt.
Az öncsiklandozó, öndühítõ, önbetegítõ vagy
kétségbeesésbe hajszoló szuggesztió romboló hatása mindenki elõtt ismeretes.
Még egy kellemetlen éjszakai fogsajgást is kisebbfajta kataklizmává lehet
forralni önmagunk és környezetünk számára, ha ilyenfajta korbácsoló szövegeket
engedünk agyunkba: "Nem bírom! Megõrülök! Azonnal meg kell szûnnie,
különben kiugrom a bõrömbõl! Jaj! Jaaj! Jaaj nekem! Nem bírom, nem bírom, nem
bírom tovább!" E belsõ magatartás következõ etapja az egyre hangosabb
nyöszörgés, ziháló sírás, szívvágta, légszomj, sikoltozás, az egész ház
összeszalajtása.
Antitoxinos formulája ugyanennek :
"Sajnos, fáj a fogam! Nincs semmi csillapítószerem. Nem szívesen zavarnék
meg alvó embereket. Ha objektíven ráfigyelek, meg kell állapítanom, hogy inkább
csak sajgást érzek, ami kellemetlen, de semmi esetre sem kibírhatatlan. Ha
ébren fekszem itt, és tétlen vagyok, gondolataim folytonosan a gyulladt részt
tapogatják. El kell terelnem õket onnan... aktívan. S az elterelés módját
illetõen a szenvedõnek többféle egyéni választás áll rendelkezésre. Az egyik
az, hogy felgyújtja a villanyt, és valami izgalmas könyv olvasásába kezd. A
másik ennél sokkal értékesebb és eredményesebb. Titokzatos, erõs frekvenciát
kapcsol gondolatáramkörébe: az ember szenvedni vágyó áldozatkészségét,
heroizmust, amely egzaltál, s a fájdalom által a fájdalom fölé emel. Ehhez
nyugodtan fekve maradhat tovább a sötétben, mialatt agya messze vezetõ
gondolatsor forrásává lesz : "Velem együtt virraszt most sok százezer
beteg, lázas, sebesült, sõt szadista módon megkínzott ember, s csillapítók
nélkül rettentõ kínokat szenved. Szomjazik. Görcsökben fetreng. Sebek
üszkösödnek rajta. Ezt a kis fogfájást felajánlom valamelyik szenvedõ
fájdalmainak enyhítésére. Egy kis részt önként átveszek a gyötrelmeibõl. Boldoggá
tesz, hogy megoszthatom a terhét." Az utóbbi magatartás persze csak olyan
egyéniségnél eredményes, akinek ideáljai már a legmagasabb rendû ethosz
területén világítanak.
A módszer lényege hogy erõs érzésekkel és
zsarnoki gondolatokat még erõsebb hatásokkal semlegesítsünk! Egyenlõ erejû
kívánság vagy passzív óhaj, hogy közérzetünk megjavuljon, magában nem hoz
eredményt. Kellemetlen komplexumok áthangolásának mûvelete abban áll, hogy
az érzeteket frekvenciaemeléssel csúsztatjuk át egy magasabb síkra.
Olyan esetben persze, ahol a depresszió oka
évtizedes autoszuggesztió és helytelen életmód, csak fokozatosan lehet javulást
elérni. Senki se várhatja azt, hogy húsz-harminc év alatt beidegzett rossz
szokásaitól két nap alatt megszabadulhat. A helytelen irányba vezetõ medrek
feltöltése sok önmegtagadással jár, s míg a gondolatáramok új, egészségesebb
medreket vájnak maguknak, az is idõbe telik. Mindenesetre ez a gondolatokon
keresztül véghezvitt mágikus tendenciacsere éppen krónikus állapotoknál
produkál meglepõ változásokat. Fontos, hogy a fellépõ kedvetlenségi érzetekkel
erõs elleningereket állítsunk szembe, valahányszor fellépnek. Nem szabad
megengednünk, hogy akár egyetlenegyszer is reménytelen kesergés legyen úrrá
rajtunk.
Végcélunk az, hogy gondolkodásunk villamos
kapcsolótáblává váljék, melynek fogantyúit akaratunk irányítja.
Gondolataink determinálják körülményeinket. Az
ember szellemi tevékenysége, fizikumának mûködése és sorsa között szoros
kapcsolat áll fenn. Az idea ebben az összefüggésben a nemzõ szerepét tölti be,
és automatikus vonzás útján szabályozza a körülményeket. Aki sorsán,
depresszióin, démoni kötésein úrrá akar lenni, annak úrrá kell lennie
gondolatain. Szelleme egész mechanikáját meg kell változtatnia, végérvényesen
számûzve onnan a félelmet és a csüggedést.
A konstruktív, pozitív ember tudja, hogy útja
különféle küzdelmeken, akadályokon át az önmegváltás célja fele vezet. Kitartás
és akarat segítik elõre, de megismerése és intuíciója irányítja.
Vigyázzunk ezért a szavakra, amelyek agyunkban elhangzanak!
Gondolkodni annyi, mint mágiát gyakorolni!
(Szepes Mária: A mindennapi élet mágiája)