Ha a halál tagadásának
és elutasításának korában élünk is, lassacskán mégis csak utat tör egy újfajta
halálszemlélet, amely nem is annyira a teológiából és a filozófiából fakad,
sokkal inkább a tudományból. Aki a halált az élet alapvető kérdéseként teszi
fel magának, az elképesztő, rendkívül szuggesztív kutatási eredményekre bukkan,
amelyeknek igazi jelentősége még nem hatolt be a köztudatba. E kutatási ágat
thanatológiának nevezzük
(eredete a görög thanatosz, “halál" jelentésű szó).
(eredete a görög thanatosz, “halál" jelentésű szó).
Az új tudomány
eredményei hihetetlennek, sőt illuzórikusnak tűnnek azok számára, akiknek a
halál csak félelem és borzalom. “A halál pillanata összehasonlíthatatlanul szép
és felszabadító élmény, amelyet félelem és megrázkódtatás nélkül élünk
meg", mondja Elisabeth Kübler-Ross, a híres tanatológus. A kérdésre, hogy
ő fél-e a haláltól, így válaszol:
“Nem, egyáltalán nem;
örömmel készülök rá."
Kübler-Ross
pszichiáter, aki több mint húsz éve dolgozik és tanít amerikai kórházakban és
klinikákon, 1968-ban megjelent könyvével indította útjára a modern
tanatológiát. A könyv címe: “Beszélgetések haldoklókkal". Ezer és ezer
órát töltött haldoklók ágya mellett, tapasztalatainak eredményét számos orvosi
egyetemen, ápolónőképző iskolában és orvostovábbképző intézetben tanítják az
Egyesült Államokban. De más orvosok és pszichológusok figyelme is ebbe az
irányba fordítani. Egyre több átfogó tanulmány jelenik meg, és a kutatások
fókuszában a “halálélmény" áll.
Nézzünk egy példát:
1964. szeptember 16-án az akkor 44 eves Stefan Jankovich építészmérnök
Bellinzona (Svájc) közelében halad az autópályán. Egyszer csak egy teherautót
pillant meg, ami egyenesen feléje száguld. Fölkiált, majd szinte kiröpül a
kocsiból, és eszméletét vesztve terül el a földön. 18 helyen szenved törést.
Ami ezután következik,
azt Jankovich “legszebb élményekent" írja le. Mennyei béke és soha nem
tapasztalt harmónia tölti el, körülötte hangok és csodás színek. Megállapítja,
hogy teljesen eszméleténél van, és körülbelül három méter magasságban lebeg a
baleset helyszíne fölött, gyönyörű színekbe és hangokba burkolózva, miközben
fehér, csodálatos fény lengi körül. Szinte vidáman szemléli, hogyan sürgölődnek
körülötte a mentősök. Az orvos injekciót készít, két férfi leszedi róla a
ruhát, a kövezeten vértócsa terül szét. Majd az orvos hangja hallatszik: “Nincs
mit tenni, meghalt." Ám Jankovich számára, aki olyan eleven és élő, mint
még soha, nincsen vége az eseményeknek. Fantasztikus, többdimenziós színházhoz
hasonlóan pereg le előtte eddigi élete: vissza a balesettől egészen a
születéséig. Rádöbben, hogy élete értelme a szeretet volt, és minden
cselekedete ebben nyeri el értelmét.
Ekkor azonban valami
szörnyű történik: “odalent" az úton újabb orvos jelenik meg, és az
élettelen testbe adrenalin-injekciót fecskendez. Jankovichot egy erőszakos
mozdulattal rántják vissza elgyötört testébe. Oda a harmónia és a béke,
megkezdődik egy súlyosan sérült szenvedéstörténete.
A hiteles beszámoló sok
lényeges elemét tartalmazza a halálélménynek, ahogyan számtalan egyéb
beszámolóból is ismerjük. Elisabeth Kübler-Ross kutatásaihoz kapcsolódva
Raymond Moody amerikai orvos 150 beteg halálközeli élményét értékelte és
foglalta össze. Michael B. Sabom amerikai kardiológus 1981-ben tett közzé egy
részletes tanulmányt. Vizsgálatai – akárcsak Kenneth Ring amerikai pszichológus
professzor tanulmánya – kiemelten foglalkoznak azokkal a hatásokkal, amelyeket
a halálélmény a beteg későbbi életére gyakorolt. Mert e hatások igen fontosak:
eltűnik a halálfélelem és alapvetően megváltozik az életfelfogás.
A jelenség maga
természetesen nem korunk fölfedezése. Régen is voltak ilyen élmények, és be is
számoltak róluk. Valószínű azonban, hogy napjainkban egyre több az efféle
tapasztalat, hiszen az orvostudomány fejlődésével több embert sikerül
visszahozni az ún. “klinikai halálból", abból az állapotból, amikor a
beteg már elveszíti az eszméletét, megszűnnek a reflexek, leáll a légzés és a
szívműködés.
Egyre több ilyen
tudósítás áll rendelkezésünkre, és fölöttébb érdekes megfigyelést tehetünk: a
leírt élmények között nagy a hasonlóság. Míg a szellemi zavar és a
kábítószerfogyasztás alatt keletkező hallucinációk kifejezetten egyedi
jellegűek, alapvetően különböznek egymástól, addig a halálélmények tartalma
állandóan ismétlődik. A legkülönbözőbb – keresztény, ateista, amerikai, indiai
– embereknél ugyanazok az alapmotívumok lelhetők föl. Ez a csodálatos
hasonlóság az élmények “valódiságának" egyik legfontosabb érve. Minden jel
arra utal, hogy a halálközeli émények nem “képzelgések", hanem valóban megélt
tapasztalatok.
Az ismétlődő elemek a
következő öt alapélmény köré csoportosulnak:
1.
A
fizikai testből való kilépés élménye, miközben az illető személy teljes
öntudatánál van, néhány méterre a teste fölött lebeg, és onnan figyeli a
“lenti" eseményeket. Ilyen élmények után sokan olyan eseményekről
tudósítanak, amit máshonnan nem tudhatnak, például a saját testükön végzett
műtét részleteiről. A parapszichológiában régóta ismertek ilyen élmények – és
nem csupán a halálközeliséggel kapcsolatosan; testen kívüli tapasztalatoknak is
nevezik őket.
2. “Segítő" lények
megjelenése: a haldokló halott rokonokkal, barátokkal, “fénylő alakkal"
találkozik.
3. Visszatekintés az
elmúlt életre, és annak értékelése a szeretet szempontjából.
4. Csodálatos, izzó
fény víziója, amely azonos a mindent feloldó harmónia és védettség érzetével.
5. Visszatérés a
fizikai testbe, amit mindannyiszor csalódásként élnek meg – mint amikor
félbeszakad egy csodálatos utazás, amely még korántsem érte el a célját.
Jikart Wiesenhütter
pszichoterapeuta professzor tüdőinfarktus alatt élte át a maga halálközeli
élményét; ő így ír:
Mindenki, aki valódi
halálélményen esett át és újra magához tér, ezt legelőbb is elviselhetetlen
beszűkülésnek érzi. A legtöbben úgy érzik, hogy csak álmodnak, mert a
tudat-feletti állapotban sokkal nagyobb világosság volt bennük és
körülöttük."
A halálélményeket
persze többféle módon lehet magyarázni. Senki sem volt végérvényesen halott,
aki ilyen élményről beszámol. Ronald K. Siegel amerikai gyógyszerész a fenti
tapasztalatokat a központi idegrendszer bizonyos izgalmi állapotaira vezeti
vissza: a haldokló szerinte a halál drámai folyamata elől hallucinációkba
menekül. Más kutatók a sejtek oxigénhiányára utalnak vagy a vér magas
széndioxid-tartalmára. Mindkettő válthat ki hallucinációkat.
Itt is ugyanazon
probléma előtt állunk tehát, mint a többi határélmény, például a misztikus
megvilágosodás vagy a holotróp terápia tapasztalatai esetében: csak
“kívülről", tehát a hagyományos tudományos értelmezéssel nem dönthető el a
halálközeli tapasztalatok “valódisága". “Belül"-ről nézve viszont
egészen más a helyzet. Akinek már volt halál-látomása, szilárdan hisz a
jelenség létezésében, és nevetségesnek tartja, ha hallucinációkról beszélnek
neki. Megszűnik a halálfélelme, élete alapvetően megváltozik.
És mégis léteznek
tudományos érvek. Először is ott vannak a haldoklás alatti paranormális
észlelések. Elisabeth Kübler-Ross olyan vakokkal végzett kísérletet, akik
legalább tíz éve elvesztették látásukat, s a következő eredményre jutott: a
haldoklás testen kívüli élménye alatt a vakok is hozzájutottak paranormális
információkhoz. Beszámoltak például az őket újra-élesztők ruháinak fazonjáról,
színéről, mintájáról, vagyis csupa olyan benyomásról, amelyek vakok számára
normális körülmények között nem lehetségesek. Ám ennél is meggyőzőbb Elisabeth
Kübler-Ross beszámolója a gyermekek halálélményéről. A gyermekek általában
nagyon ragaszkodnak a szüleikhez. Ha a halálközeli látomások hallucinációk vagy
vágyképek volnának, azt kellene föltételeznünk, hogy a halálélményben sokszor
megjelenő “segítő lény" a gyermekek esetében az anya vagy az apa. De
hosszú évek vizsgálatai során egyszer sem volt úgy. Megjelennek ugyan túlvilági
lények, ám sohasem a szülők. Akadtak azért kivételek: olyan szülők jöttek elő a
gyermekek látomásaiban, akik már halottak voltak, még ha haláluk – egy baleset
következtében például – csak pár perce állt is be.
A kutatási eredmények
azt mutatják, hogy a haldoklók látomásai minden valószínűség szerint nem
hallucinációk. Másfelől a halál utáni lét bizonyítékának sem tekinthetők. Mert
a halál titkáról nem lehet lerántani a leplet, különösen nem a tudomány
módszereivel. A vallások szerint a halál átalakulás élmény. Ahogy az anyaméhben
és a születés folyamatában húsból és vérből való emberré válunk, úgy a második
nagy transzformációt a halál hozza magával. Pál apostol a khorintosziaknak írt
levelében a földbe helyezett mag példáját hozza elénk. Hogy fa vagy virág nőjön
belőle, ahhoz a mag eredeti formájának el kell pusztulnia és át kell alakulnia.
“De azt kérdezhetné valaki, hogyan támadnak föl a holtak? Milyen testtel jönnek
majd elő? Oktalan! Amit elvetsz, nem kel életre, hacsak előbb meg nem hal. Amit
vetsz, nem a növény, mely csak azután fejlődik, hanem a puszta mag, például a
búzaszem..."
(Hans-Peter
Waldrich –Titkos Tanok)
Déri János interjúja Jankovich Istvánnal (Nulladik típusú találkozások)