Mikor felvetjük a félszegség fogalmát, rá kell
jönnünk, hogy e külsõ tüneteiben annyira kínos és szembetûnõ jelenségnek is
legnagyobbrészt csak felszínét vesszük tudomásul, míg a mélyén homályos,
zavaros, nyugtalanító névtelenségek lüktetnek. Mert mi hát valójában a
félszegség, amely ifjúságunk éveit, de érett korunk bizonyos helytállásait is
sokszor annyira gyötrelmessé tette.
Mi hozta létre bennünk a merev, kényszerû,
nevetséges reflexek tömegét, miközben görcsösen ügyeltünk rá, hogy kedvezõ
hatást keltsünk? Miért mondtunk olyan dolgokat, amelyeket normális körülmények
között sohasem mondtunk volna? Miért foglaltuk csonka sületlen szavakba félig
elgondolt gondolatainkat? Miért végeztünk szokatlan, értelmetlen mozdulatokat?
Miért törtünk ki önmagunkat is elképesztõ szóáradatban, vagy miért némultunk el
dermedten akkor, mikor ügyesen és talpraesetten meg kellett volna
nyilatkoznunk? Mi az oka annak, hogy bizonyos emberek jelenlétében nem tudunk
természetesen viselkedni? Miért volt sokszor az az érzésünk társaságban vagy
nyilvános helyen, hogy minden ember szeme gyanakvón vagy gúnyosan bennünket
figyel, s ha ketten összehajolnak, bizonyosan rólunk súgnak-búgnak, a mi
külsõnket kritizálják?
A félszegség természetesen ikertestvére az
önbizalomhiánynak. De fiatalabb testvére, mert nagymértékben infantilis. Még
akkor is az, ha érett korú embert tart lenyûgözve. A két, még mindig felszíni
rétegekhez tartozó meghatározás, hogy a félszegséget hiúság és bizonyos
egocentrikus rögzítettség okozza, nem meríti ki, csak több oldalról motiválja a
kérdést. Mert mind az egocentricitás, mind ez a fajta hiúság az éledõ pubertás,
a kamaszkor jellemzõje. A személytelen, öntudatlan és gátlástalan gyerek ennél
a határvonalnál válik zavarodottan személyessé és erjedõ személyiségében a
világ középpontjává. Személyisége azonban nagymértékben kóros: túlérzékeny,
egyensúlytalan és annyira szubjektív, hogy a valósággal nincs egészséges
kapcsolata. Érzékeitõl fûtött képzelete végletek közt támolyog. A körülmények
gátjai, erõs fizikai függõségének kötései közül vad fantazmákba menekül.
Sérelmeiért bizarr elégtételeket vesz, kicsapongásokat követ el.
Fantáziaalakja, fantáziaélete oly heves, hogy mindennapi léte, valódi habitusa
halvány és silány függeléknek tûnik mellette, ugyanakkor azonban nyomorúságos
cáfolatnak, szégyenbélyegnek is. E különös intenzitású, de kisebb rendû mellékkreatúra
minden helyzetben keresztbe fekszik a csodálatos hõs lába elõtt, aki rajta át,
benne és általa folytatja képzelt életét. Az õ pubertásos mirigyeinek
impulzusai szerint követ el imaginatív bûnöket és hõstetteket, de a morális
hányingertõl, neuraszténiás csömörtõl és bûntudattól csak e szegény nyomorult,
senki földjén lévõ teremtmény szenved azután, aki már nem gyerek, de még nem
felnõtt. Így jön létre a kamaszkor sajátos énhasadása a gátlástalan, libidótól
duzzadó, garázda imágó, az éretlen test és az érzékeny lélek között. S e három
egymással meghasonlott rész az ént kiforgatja minden erejébõl. Összekeveri.
Idõszerûtlen, jelképes cselekvésekbe hajszolja. Bûntudat kompenzációgátjait
kényszeríti rá, de legfõképp s ez a félszegség alapvetõ diagnózisa: elzárja
minden önmagát illetõ, objektív felismeréstõl.
Ha alászállunk a félszegség fogalmának mély
rétegeibe, onnan elsõsorban valami kárhozott bizonytalanságot, lelki
nyomorékságot emelhetünk felszínre E nyomorékság lényege a kiszolgáltatott
függés minden ember véleményétõl, a világ jelenségeinek millió, félelmetes
tükrétõl, amelyekbe rémült szorongással lesünk bele: vajon mit mutat rólunk?
Mert abban a képzetben élünk, hogy az önmagunkról való hírek szerzése, a
tájékozódás a félelmetes, láthatatlan és alaktalan misztérium, saját lényünk
felõl egyedül e tükrök által lehetséges. Mivel fogalmunk sincs róla, valójában
kicsodák és milyenek vagyunk, az emberek szemében, véleményén át próbáljuk
kipuhatolni. Ha a lények és szemek tükrében valami csillogó, szép és nagyszerû
jelenik meg rólunk, akkor nagyszerûek vagyunk. Ha a kép elsötétül, sivár és
lesújtó körvonalakat ölt, akkor engedelmesen felöltjük ezt a formát, és
gyötrõdõ félszegséggel gubbasztunk a nagy tükörterem káprázatai között. Mert a
félszeg ember kínlódóan tudatos, skizofréniás kamasz valójában, aki torz tükrös
kísértetkastélyban egyedüli élõként bolyong, irreális árnyak, fények, ijesztõ
zajok, testetlen veszélyek között. Minden tükörben szembejön önmagával, és
minden tükör más torzulást mutat.
Arra is rájövünk e mélyebb vizsgálatoknál, hogy
a félszegség nagymértékben kapcsolat kérdése. Annak jelenlétében, akit alattunk
állónak vagy egyenrangúnak érzünk, sohasem vagyunk félszegek. A félszegség
mindig olyanok közelében nyûgöz le bennünket, akiket tehetségesebbnek,
okosabbnak, pozícióban fölöttünk állónak, gazdagabbnak, jelentõsebbnek ítélünk
önmagunknál. Akiktõl függünk. Akiknek kezében sorsunk fölötti hatalmat sejtünk.
Kétségtelenül ez is infantilis tünet. Szülõktõl, tanítóktól, zordul
kiszámíthatatlan, idegen varázslatok birtokában lévõ felnõttektõl,
idõsebbektõl, erõsebbektõl való félelem. Irreális szorongás attól, hogy általuk
egyszerre valami rejtélyes módon rettentõ dolgok derülnek ki rólunk.
Kiderülnek, testet öltenek és kirakatba kerülnek összes szégyellt
"rosszaságaink", tisztátlanságaink, amelyek sejtelme gonosz
rontásként terjeng bensõnkben, és nevetséges bolondot csinál belõlünk. A
félszegség tragikuma ez az ájult tehetetlenség, kiszolgáltatottság és
tájékozatlanság. Az irreális viszony önmagunkhoz és a többi emberhez: Önmagunk
hamis, gyermekes szempontok szerint való túlértékelése; majd alábecsülése
akkor; mikor ugyanilyen elfogultság alapján osztályozzuk mindazokat; akikkel
szembekerülünk. Elhisszük álarcaikat, futóhomokra épült pozíciójukat,
szuggesztív rögeszméiket, anélkül, hogy felismernénk a látszatok mögött a
lényeget, azt, hogy a káprázatokon túl ugyanolyan lények, mint mi magunk
vagyunk. Külsõ megjelenési formájukban tehát nem egyebek homályos ingerekkel és
félelmekkel telt, múlandó konfigurációknál. Egyetlen tisztelni való rangjuk a
titokzatos asztromentális fémjel, amely a különféle maskarák vagy a szükséges
mimikri alól elõragyog bennük. S ha e jelzés nem mutat értéket, akkor az egész
keret, amelyet maguk köré építettek, silány blöffként leplezõdik le. Ha pedig
magasrendûséget árul el, akkor viszonylatunk hozzá önmagától elveszti minden
görcsösségét és félelemtartalmát, mert hiszen e magasabbrendûség feltétele a
lét legcsodálatosabb tétele, a tat tuam asi.
A helyes viszonylatok megteremtéséhez persze
megint csak a szemlélet teljes átépítésére, egy rejtélyes, összevont érési
folyamatra van szükség: arra, hogy felneveljük magunkban a kamaszt vagy süldõ
lányt. Mert ez a serdületlen lény mindent azért csinál bennünk, hogy külsõ
sikert arasson vele, hogy még az utcaseprõt is elkápráztassa, és testi
értelemben váljék a világ közepévé. Ünnepelt bonviván legyen, vagy primadonna.
Megoldja közben a világrejtélyt. Legyõzze az összes sportbajnokot. Elnyerje a
Nobel-díjat, és elsõnek jusson fel a Mount Everestre. S mivel mindezekkel az
igényekkel szemben nem lehet egyéb, mint testi és lelki akadályokkal küszködõ,
sajátos körülmények közé börtönzött ember, az a képzete támad önmagáról, hogy
semmire sem jó és alacsonyabb rendû másoknál. Az egész felbillenésért és
káprázatgyötrelmekért persze a helytelen értékítélet, a téves, serdületlen
ideálok felelõsek. Ez a külsõleg hatni akaró, hiú kamasz sokszor még a
legkvalitásosabb emberben is benne lapul, s félszeg kényszergesztusokba
hajszolja bizonyos megmutatkozások közben. Aki például szüntelenül
elõrehaladott életkorát vagy elõnytelen külsejét latolgatja ugyanakkor
munkaterületén maradandó értéket termel, gyermekes és ésszerûtlen dolgot mûvel.
Ha ilyenkor objektív, "felnõtt" szemlélete relációjából tekintene
önmagára, felismerné: olyan groteszk ábrát mutat, mintha Einstein professzor
váltig azon erõlködnék, hogy egy sanzon eléneklésével arasson sikert.
A félszegség legyõzésének módját a következõ
axiómákban foglaljuk össze:
1. Ne tükörbõl és emberek véleményén át lessünk
rá önmagunkra, hanem szerezzünk megbízható értesüléseket a bennünk élõ
valóságról.
2. Neveljük fel önmagunkban a hiú és
egyensúlytalan kamaszt.
3. Tüntessük el az idõ ellentmondását bensõ
stádiumunk és életkorunk között. Aknázzuk ki a korszakot, amely elérkezett
hozzánk, anélkül hogy infantilis játékokba menekülnénk új felelõsségünk elõl. A
serdületlen kor apró örömei és sikerei éppúgy nem elégíthetnek ki bennünket
többé egy elõrehaladottabb karmaidõben, mintha felnõtt létünkre egész nap karikát
görgetve futkosnánk az utcán.
4. Ne a másik embernek akarjunk imponálni,
hanem mindig saját ideáljainknak próbáljunk megfelelni.
5. Minden társaságba, minden emberi kapcsolatba
azzal a meggyõzõdéssel lépjünk, hogy senki se kevesebb vagy több nálunk. Nem
több, mert mindenkinek múlandó teste van, amelyet csinos, mutatós ruhái,
ruganyos mozdulatai vagy gõgös pózai ellenére néhány év alatt felõröl az idõ,
és nem kevesebb, mert e gubóban az Isteni Önvaló szikrája él.
6. Puszta külsõségek alapján sohase vessük meg,
de ne is becsüljük túl az embereket. Ha egy szuggesztíven nagyképû egyéniség
nyomasztó súllyal ránk nehezedik, képzeljük el õt, amint a gyomra fáj, a kõre
ejt egy tojást, vagy ahogy Aldous Huxley egyik nõalakja ajánlja, idézzük magunk
elé, mikor fürdõkádjában guggol. A humor általában megenyhíti a félszegség
gyötrõ feszültségét, mert akin nevetünk, attól nem félünk többé, azzal egy
szintre kerültünk, tehát nem érzünk zavart a jelenlétében. A nevetés a
forradalom, a lázadás egy formája. Detronizáljuk vele a diktátort, a nagyképû
külsõ embert, függetlenné válunk tõle, hogy e felszabadulásban
összetalálkozhassunk a belsõ emberrel, a szenvedõvel, szorongóval, rejtõzõen
infantilissel, aki halandó lénye küzdelmeiben és halhatatlanságában azonos
velünk.
Az önbizalomhiány, bizonyos sorsszerû terhelések mellett, apró kudarcok sorozatából keletkezik. E kudarcok oka - éppúgy, mint a karmikus terheléseké - a láthatatlan vágyvilágban és a szellem mágikus függetlenségének elvesztésében gyökerezik.
Az önbizalomhiány, bizonyos sorsszerû terhelések mellett, apró kudarcok sorozatából keletkezik. E kudarcok oka - éppúgy, mint a karmikus terheléseké - a láthatatlan vágyvilágban és a szellem mágikus függetlenségének elvesztésében gyökerezik.
S ne higgyük, hogy ez a folyamat egy már
irányításunk alól régóta kikerült, lezárt tétel. Korántsem. Kifejezetten
valami olyan dologról van szó itt, ami ma is állandóan történik rossz irányba,
és ma is bármelyik pillanatban konstruktív irányba fordítható. Csak meg
kell találnunk a hibát, amely a zavarokat okozza. S amint rátapintunk, ezúttal
is elcsodálkozunk rajta, milyen egyszerûnek tûnik. Alig elhihetõ, hogy ezek a
kis mulasztások, jelentéktelen hibák ilyen veszedelmes gátakat emelhetnek
bennünk. Ne felejtsük el azonban, hogy egyetlen apró nyíláson át akármilyen
óriási léggömbbõl elillan a gáztartalom, amely a magasságban tartja. Az
önbizalom emelõ, lendítõ, átütõ erejû árama apró, félbehagyott dolgokon át
szivárog el lényünkbõl. Minden félbehagyott munka, be nem fejezett mû,
megszegett ígéret, nem teljesített fogadalom, helytállás elõl való elfutás
feltépett véna a lelkünkben, amelyen át elvérzik az önbizalmunk. A befejezett
mûvek, véghezvitt feladatok akkumulálják az önbizalom erõit. Minden ilyen
helytállás meghatványozza bensõ energiáinkat, s újabb, meg nagyobb feladatok
sikeres teljesítésére tesz képessé bennünket.
Legfontosabb tehát
sérült, kivérzett önbizalmunk gyógyításánál az, hogy soha semmiféle munkát,
apró feladatot félbe ne hagyjunk, mert ezek mind nyitott sebek, amelyeken át
kreatív erõink folynak el. Nem arról van szó, hogy egyfolytában erõszakoljuk a
dolgok befejezését, hanem arról, hogy amibe belekezdtünk, azt rendületlenül,
minden akadályon át vigyük véghez. Intézzük el a hátunk mögött tornyosuló
kínos, szemrehányó, vádoló restanciáinkat. Szisztematikusan vegyük sorra minden
problémánkat, amelyet elodáztunk, legyen az fizikai vagy szellemi természetû
elintéznivaló. Legyen az emberi viszonylatunk elrendezése valakivel vagy
lelkiismeretünkkel való elszámolás. Vegyük fel a fonalat. Fogjunk hozzá
összebonyolódott ügyeink kibogozásához. Magában véve már ez az akcióba lendült
tevékenység is erõtöbblethez, nyugalomhoz, egyensúlyhoz juttat bennünket. Ne
hõköljünk vissza akkor se, ha a feladatot félelmetes arányúnak látjuk.
Gondoljunk Lao-ce figyelmeztetésére, amely szerint a tízezer mérföldek is a
lábunk alatt kezdõdnek. Az önmagunk elõtt való sorozatos elbukások emléke tett
bátortalanná bennünket. Vizsgázzunk most le önmagunk elõtt sorozatosan, hogy a
bensõ bíró elõtt visszanyerjük hitelünket. Minden ilyen sikeres vizsgával
titokzatos, regenerációs folyamatok indulnak el bennünk, veszedelmes sérülések
gyógyulnak meg, lékek tömõdnek be. Pszichénk összezárult, hõálló tégelyében a
mágikus áram akkumulálódni, hatni kezd, s bénult, tetszhalott organizmusunk
vénái varázslatos, élõ, szuggesztív erõvel telítõdnek. S ez az erõ új sorsot
teremt a befejezett feladatok és a magasabb képességek által lefedezett,
vitalizált önbizalmunkon keresztül.
(Szepes Mária: A mindennapi élet mágiája)
(Szepes Mária: A mindennapi élet mágiája)