Van
egy bizonyos élmény, amit minden kultúra és minden kor irodalmában és vallásos
szövegeiben megtalálunk. Ez az egység megtapasztalása, a misztikus élmény
végtelen sokféleségében.
Ez
az öntudat különleges állapota, amiben teljesen megszűnt a gondolkozás és csak
az abszolút nyugalom csendje marad meg az elmében. Vannak, akik néha
belekerülnek ebbe az elmeállapotba anélkül, hogy tudnák, hogy hogyan és miért.
Egyszerre mindent betöltő csend áll be és ott állnak, mint akit villám sújtott,
ezzel a teljesen új élménnyel szemben. Mert ez mindig új és friss, még akkor is
ha már többször átélték. Általában körülbelül a következőképpen számolnak be
róla. "Egybefolytam mindennel, ami létezik. Én voltam a világ és a világ azzá
lett, ami én vagyok. A világtól való elkülönültségem szétfoszlott és helyébe
szeretet és egység lépett; személytelen, mindent magába foglaló. A gyűlölet elképzelhetetlen
volt és minden problémám eltűnt. Minden jó volt." Vagy: "A világ az
volt ami mindig, semmi sem változott, csupán én szűntem meg létezni, beleolvadtam
minden másba." Így írja le az átlag ember, hogy milyennek látta a világot,
amikor ebben a különleges elmeállapotban volt. Ezt "éntelenségnek" nevezték.
Ez
olyan állapot, amiben nincsenek problémák és ezért megnyugtató és kívánatos.
Úgy érzed, hogy egy vagy minden létezővel, akár a csillagokra nézel, akár
szomszédodra gondolsz. Mindenki testvér, akár gazdag, akár szegény, jó vagy
rossz, barát vagy ellenség, mindennapi szempontból nézve.
Vannak,
akik sokszor úgy érzik, hogy Isten előtt állnak; néha még az istenség képe is
megjelenik előttünk. De szem előtt kell tartanunk, hogy az Isten olyan fogalom,
amit mástól kaptunk: Az az Isten, akit a keresztények látnak, különbözik a
hindukétól. Jóllehet az Egyetemes Istenséget érintetted, a képe saját
vallásodból vagy civilizációdból ered. A misztikus út célja: elérni ezt a
tudatállapotot, és a módszerek ez után alakulnak ki.
Minden
lelki törekvésnél hamarosan világossá válik, hogy nem vagyunk urai alapvető képességeinknek,
gondolatainknak és érzelmeinknek. Sőt, inkább úgy találjuk, hogy rabszolgái
vagyunk ezeknek a képességeinknek. Ahhoz, hogy napi életünkben használni
kezdhessük érzelmeinket és gondolatainkat, ismernünk kell önmagunkat. Ahhoz,
hogy megváltozzunk, először tudnunk kell, hogy kik vagyunk. Magunkba kell
tekintenünk és meglátnunk, hogy ott mi megy végbe. A misztikus munkánál ez a kulcsa
minden változásnak.
Maga
a tudatosság is alig észrevehető, állandó változás. Lehet, hogy a felületen,
vagy mélyebb értelemben változni kívánunk; talán belátjuk, hogy életünk nem
olyan, amilyennek szeretnénk, de ez nem elég. Erőfeszítésnek, kívánságnak itt
nincs helye. Bíznunk kell a jelen fejleményeiben, abban ami percről-percre jön.
El kell engednünk a kívánságot, a negatívumot, a félelmet. Minden pillanatot a
kialakulás folyamatának kell szentelnünk. A misztikus úton ez nagy fontossággal
bír. Mindent úgy kell venni, ahogy jön, mintha a színfalak mögül néznénk egy
isteni komédiát, ahol a színpadon mindenki velünk együtt spontán, intuitíve
játssza a szerepét. Lassan megtanuljuk irányítani életünket, mint a karmester
vagy színigazgató, aki nem vesz részt, nem avatkozik be túlságosan, inkább csak
befolyással van mindenre finom, alig észrevehető módon. Türelmesen, figyelmesen
nézzük, várjuk mi történik kívül és belül.
A
közönséges akarat itt nem használ. Azt mindig a kívánság és a félelem szüli,
mindig a gondolat és értelem függvénye. Kívül és belül ütközést hoz létre.
Egyszerűen nem illik bele a dolgok rendjébe. De van egy másik tényező, mely inkább
az érzelmekkel, az érzékenységgel van kapcsolatban; egy bizonyos személytelen,
alaktalan, belső akarat. Itt a lét alaktalan arculatával kerülünk kapcsolatba,
ahol minden összefügg, és ahol belső bejárat nyílik a lélek felé. Mindannyian
nyitva vagyunk a túlsó birodalom felé, ahol csaknem szemmel láthatóan belső
kapcsolatban vagyunk egymással.
Ezt
a belső akaratot, vagy jobban mondva szándékot akkor kezdhetjük használni,
amikor csend és nyugalom van. A szándék bizonyos mértékben hasonló a közönséges
akarathoz: valami, amit elindítunk, vagy ami irányt ad és aztán engedjük, hogy
munkálkodjon a maga módján. Meglátunk egy lehetőséget, valamit amit meg kellene
tenni, valamit aminek lennie kellene. Akarjuk, hogy legyen, teljes szívből az a
szándékunk hogy legyen, de ugyanakkor ezt a szándékunkat a lét teljességének
adjuk át és hatásaira mögüle nézünk, az eredmény utáni vágy minden nyoma
nélkül. Ez az igaz imádság - "Kérlek Uram, ha ez egyezik a Te isteni
akaratoddal" - emellett a vezérgondolat mellett másra nincs is szükség. Ha
meg kell lennie: meglesz. És figyeljük amint bekövetkezik, néha egész csodaszerűen,
legtöbbször nem várt módon, de tudjuk, hogy van hatása.
Látjuk,
hogy valaki bajban van és érezzük, hogy itt segítségre van szükség. De ha meg
is teszünk minden tőlünk telhetőt kívülről, ez nem segít rajta (azaz
rendszerint nem – ugye ?). Álljunk mellé nyugodtan és meditáljunk. Érezzük át a
fájdalmát, nyomorát, haragját, bármi baját és kívánjunk neki minden jót intenzíven
és őszintén és aztán engedjük el ezt a kívánságot, adjuk át az istenségnek, ami
azt jelenti, hogy ez a kívánság már nem létezik. Ami belőle következik, az már
nem ránk tartozik. Tudjuk, hogy a mi kicsinyes kívánságaink nem mérhetők össze
az isteni tervvel, így hát mi csak kívánunk, de nem sürgetünk.
Azonban
figyeljük, hogy mi történik; éberen, türelmesen, még kissé kíváncsian is. Még
másképp is nézhetjük ezt. Engedhetjük, hogy a kívánság mélyen belesüllyedjen a
közös tudatalattiba, ahol jelen van minden ami létezik, teljesen és
osztatlanul.
Egyéni
akaratunknak nincs helye a lét tervében, de ha látjuk azt ami van, és
szándékunkat aszerint irányítjuk, akkor Isten teremtésében veszünk részt az Ő
birodalmában. Hogy meglássuk azt ami van, ahhoz békés, nyugodt elme kell,
nyugodt érzelmek és hit az életben. A hit olyan kellék, mely lassan jön létre,
amint az öntudat mindjobban pártatlanná válik. Természetesen csak életünk
legjobb perceiben vagyunk kapcsolatban énünk belsejével. Legtöbbször a
tükör-világ napi küzdelmei foglalnak le. De vannak életünkben ritka pillanatok,
amikor természetes állapotunkban vagyunk, egyek a természettel, az élettel.
Hatalmas
erő van kéznél belül. Ez nem az enyém, vagy a tiéd; ez a pártatlan, élő,
irgalmas szeretet ereje. Ezt kell hogy érezd, ha meditációban befelé fordulsz.
Nem foghatod meg, de reagál néma imádra, belefolyik egész lényedbe. Úgy érzed,
hogy rábízhatod az életedet, egész létedet. Lassan felépíted az életbe vetett
hitedet olyan bizalmat, amit semmi és senki nem ingathat meg. Ez nem mindig
látszik külső éneden, ahol még az élet tengere uralkodik, mely néha nyugodt, néha
viharos, de odabenn mélyen az életbe vetett hit uralkodik, mint a kőszikla,
léted alapján. Sorsodat annak kezébe helyezed, Aki mindent tud és mindennek
ura. Életed mindenben az Ő szolgálatává válik. De az ilyen hit nem dicshimnusz
(hallelujah). Az az érzésed, hogy ez a hit valóban olyan erő, mely ha kell
hegyeket mozdíthat el.
Ha
így nézzük a világot, lassan tudatossá válik bennünk a keletkezés folyamata.
Meglátjuk, hogy mi megy végbe a lét mélyén, mielőtt valami a felszínre kerül.
Meglátjuk az általános irányzatot, minden egyes eset alap okát, és nincs többé
meglepetés. Ez beépül a tudatba is, az éles, éber figyelésbe és most már
szembenézhetünk az élettel abban a meghatározott pillanatban és pontosan ott,
ahol minden történik. Ha nem is tudjuk pontosan, hogy mi lesz, de folytonos,
ébredő megértéssel nézzük ami percről percre történik. Tisztán látjuk a belső
és a külső közti kapcsolatot, saját belső létünk és az úgynevezett külvilág
közti összefüggést. Világossá válik, hogy csak egy világ van, hogy amit belül
találunk, az van kívül is. Ha belül nyugalom van, akkor minden simán megy
kívül, de ha belül vihar dúl, akkor úgy találjuk, hogy még az úgynevezett holt
anyag is ellenünk fordul.
Aki
hisz a karmában, annak különösen érdekes a karma valódi, élő hasonmását
meglátni ebben a belső-külső-világ együttesben. Látni, amint jönnek a feladatok,
megpróbálni szembenézni velük és elfogadni bármi is jön. Újból és újból
felismerni mily mélyen gyökereznek problémáink és mily inaktív jellegű az emberi
természet. Tanú lenni a belső hangulatok és külső események közti finom összjátékban.
Komolyan hozzálátni a bonyolult kapcsolatok óriás csomóinak felbontásához, ami
hosszú éveket, esetleg teljes életeket vehet igénybe.
Meglátni,
hogy összes karmánk itt van bennünk, hajlamaink, képességeink, bűntudatunk,
félelmeink, stb. alakjában elcsomagolva. Felismerni azt a tényt, hogy a belső,
valamint a külső ellenségeknek barátokká kell válniuk, mégpedig saját
meghívásunk alapján, még mielőtt meglazulna fogásuk a lelkünkön. Első kézből
felfedezni, hogy győzni annyit tesz, mint megadni magunkat az igazságnak,
magának a valóságnak.
Mindez
és még sokkal több az a munka, amit a misztikus út követőjének el kell
végeznie. Mindemellett, tennivaló nincs: nem tenni, hanem lenni, nem akarni,
hanem látni, nem törekedni, hanem szeretni. Végül pedig, ami a legfontosabb:
kitartó, türelmes, független és teljesen éber öntudatunkat arra összpontosítani
ami van, magára az életre.
(Einar
Adelsteinsson)