A környezetváltozás szerepe

Krónikus, depressziós állapotoknál, kóros ingerültség vagy ideges túlfokozottság esetén az orvos régebben szinte közhelyszerûen ajánlotta a környezetváltoztatást. A "kilépést a régibõl, megszokottból az irritálóan beidegzettbõl".

Ennek a gyógymódnak kétségtelenül sok száz éves kedvezõ statisztikája van. S azért alkalmazták gyászesetek, betegségek, szerelmi csalódások, válási hajszák és különféle neuraszténiás tüneteket produkáló egyéb megpróbáltatások után, mert rájöttek, hogy az emberi természet meglepõen gyors változással reagál rá. De hogy miért teszi ezt, odáig már nem terjedt az egzakt tudomány érdeklõdése. Pedig ebben a tényben is, mint sok más eredménnyel alkalmazott "természetes gyógymódban", benne rejlenek a kulcsok, amelyek az egész orvostudományt forradalmasíthatják. Ehhez persze, a tünetek területét elhagyva, egészen új - és egészen õsrégi - vizsgálati módszerekkel az okok láthatatlan birodalmáig kell elhatolni.

A kiindulása e vizsgálati módszernek az a már elhangzott mondat, hogy mindenfajta betegség a szimbólumbeszéd egy formája. Aki tehát egészen pontos diagnózist akar megállapítani, annak ismernie kell a szimbólumok univerzális nyelvét.

Az orvosságot mindig csak a helyes diagnózis állapíthatja meg, sõt magából a kórból lehet kitenyészteni a vakcinát, amely leküzdi a betegséget. Mivel azonban a testben megjelent tünet csak másodlagos jelenség, egy láthatatlan ok okozata: a gyógyszert magából a láthatatlan okból kell kivonni. Ez pedig a lélekben gyökerezik.

Az okról mindig a betegség szimbológiája árulkodik. Ezért a betegség igazi, egyetlen, valóban végleges gyógyulást okozó arkánuma sem lehet más, mint szimbólum, amely lélekre hat, onnan operálja ki a kórképzõ gócot. A betegség kristallizált pozitúrájának úgynevezett ellenpozitúrája ez, gyógyító ellenszimbólumok sorozata, amelyek sokszor akkor is használnak, ha a beteg nem fogja fel értelmüket. Ilyen szimbolikus cselekvés a környezetváltoztatás is. Mert abban a miliõben, ahol élünk, s ahol a megpróbáltatás vagy sokk ért bennünket, az emberek és tárgyak magukba szívták gondolatainkat, érzéseinket, szenvedéseinket, indulatainkat. S fogva tartanak bennünket.

Saját környezetében mindenki árnyakat éltet, amelyek eléje állnak minden menekvési, változtatási szándékában. Rászólnak, emlékeztetik, gátolják, lendületét megtörik, kételyt támasztanak benne, s arra hivatkoznak, amit tudnak róla elõzõ cselekvéseibõl, elbukásaiból, összeomlásaiból s fõleg a kudarcból, amely valamilyen formában érte.

Ma azonban az a helyzet, hogy fizikai értelemben legtöbbször nem áll módunkban környezetet változtatni, elutazni, elköltözni, legalábbis éppen akkor nem, mikor égetõ szükség volna rá. De lehetséges, hogy egy környezetváltoztatást, "kilépést a régibõl" szimbolikus átrendezés segítségével vigyünk végbe.

Figyeljük meg, hogy azok az emberek, akik sorsukkal, önmagukkal elégedetlenek, minduntalan átrendezik bútoraikat. Frigid asszonyok szüntelenül takarítanak, még szekrényeik belsejét is kisúrolják. Erkölcsileg teljesen mocskos, gátlástalan lények testükre gyakran szinte mániákusan tiszták; kényesek. A korosodással, hervadással szinte törvényszerûen együtt jár a világos, derûs színek keresése, a pótlás, kiegyenlítés szimbolikus színterápiája. S ezek az ösztönös, jelképes cselekvéssorozatok tudattalanul mind azért történnek, hogy meggyõzzék, befolyásolják s így kondicionálják a képzeletet, s ezáltal a lélek új önbizalomhoz és életerõhöz jusson. Ez az ösztönös misztériumjáték a megismerés által az öngyógyítás tudatos eszközévé lehet. Ha pl. egy rossz energiákkal feltöltött környezet fojtogató gyûrûje zárul körénk és megbénít bennünket, konstruáljunk egy jelképes változássorozatot a rossz hatalmának megtörésére. Vegyünk fáradságot hozzá. Készítsünk gondos tervet. Szerezzük be a hozzávalókat, folyóiratokat, könyveket, úgy, mintha valóban utazni készülnénk, mégpedig valami szép, - "magaslati" gyógyhelyre.

Ne felejtsük el, hogy körülöttünk és bennünk minden "egy-egy szimbólum porba öltöztetve". Az élet mûvészete az imagináció mûvészete, az a tehetség, hogy a dolgok üres keretét zengõ, színes, intenzív tartalommal tudjuk-e megtölteni. Ha erre nem vagyunk képesek, akkor a legcsodálatosabb környezet is belsõ szegénységünk elmosódó háttere marad. Ha e játékot nem tudom imaginációval megeleveníteni, mint a teljes koncentrációval a maga mesevilágában élõ gyerek, akkor külsõ sötétségbe kirekesztett elátkozott maradok. A játék szabályai játékszabályok, amelyek csak a cselekmény meggyorsított sûrített folyamatában, a drámai átélésekbõl természetes módon kialakulva változhatnak meg, mégpedig a kínos helyzetünket fenntartó varázslattal egyenértékû koncentráció által. Hiába utazunk el Szicíliába tavasszal, vagy Kaliforniába. Hiába költözünk be egy svájci hegyiszálló luxuslakosztályába, ha a jelenségekhez nem tudjuk hozzáadni azt a képzettartalmat, amely bennünket a gazdag lehetõséggel belülrõl is intenzíven összekapcsol. Spleenes, hasfájós, epés, elégedetlen, szûkagyú semmittevõk ezrei töltik meg a világ legszebb helyeit, tapossák India, Görögország, Közép-Amerika, Afrika traszcendentális hagyományoktól dús földjét, s annyi kontaktusuk van a környezettel, mint a romjaikban is lenyûgözõ antik templomok kövein sütkérezõ gyíkoknak az eszmével, amely e templomokat emelte. Intelligens, tehetséges, intuícióval bíró ember persze nagyszerû inspirációkhoz jut ilyen helyeken, de csak azért, mert tartalmat tud nekik adni önmagából, saját képzeteibõl és devóciójából. Mert mágikusan megelevenít, tehát teremt. Ez a tartalom, ez a bensõ valóság azonos az Élet titkával. Azzal a Tûzzel, amelynek kialvása dermedt hullává változtatja az érzésektõl hevülõ embert. Ez a titok az imagináció. Imagináció nélkül a világ halott szimbólumok halmaza, de az imagináció felszabadított, visszanyert hatalmával minden pillanatban új világot teremthetünk.

Az imagináció által történõ környezetváltoztatás jelképes cselekvéssorozatát mindenkor egyéni ízlésünk szerint kell kialakítanunk. Ez a jelképes cselekvéssor imaginációnk beindításához, inspirálásához szükséges. Ezzel mozdítjuk ki destruktív irányba futó pályájáról, de tudattalanunkat is e szimbólumokkal oldjuk fel zsibbadt, kórosan helytelen pozitúrájából. S ehhez elég, ha markírozzuk a folyamatot, feltéve, hogy a többit tudatos imaginációvarázslattal adjuk hozzá. Mint ahogy a rituálék mozzanatai, a templomtáncok konfigurációi vagy a jógapozitúrák is elégségesek ahhoz, hogy a lélek és szellem nála nagyobb erõkkel lépjen kapcsolatba. Fontos, hogy pl. megcsontosodott szokásainkon, napirendünkön akármilyen kis mértékben, de változtassunk valamit. Esetleg csak annyit is, hogy kávé helyett teát iszunk reggel vagy megfordítva. Átfésüljük a hajunkat. Más útvonalon járunk haza. Sétáinkon más városrészeket keresünk fel. Kimegyünk a pályaudvarra, mintha elutazni készülnénk, s a pályaudvar átmenetiségében, a vonatok beérkezése és kifutása közben tudatosítjuk egész fizikai életünk átmenetiségét, ragaszkodásaink értelmetlenségét. Belemélyedünk valami szép, mûvészi folyóiratba, amely színes, távoli tájak fotóival van tele. Átrendezzük a szobánkat. A bútorok helyét megváltoztatjuk. Étrendünkben újfajta ízeket alkalmazunk. Új illatszert vásárolunk. Röviden: kilépünk a megszokottból, a zsarnokian kényszerítõ szokások gyûrûjébõl, határozott céllal és tudatosan.

(Szepes Mária: A mindennapi élet mágiája)