Valójában nincsenek
élők és holtak. Mindig Élők vagyunk, még ha tudatszintünk és körülményeink
különböznek is. Az uralkodó materializmusnak köszönhető, hogy az emberek
túlságosan félnek a haláltól. Túlságosan ünneplik egy gyermek születését, és
túlságosan gyászolják hozzátartozóik halálát. A tudat, hogy nem halunk meg és
nem születünk, hanem mindig Vagyunk, megtisztítja ezeket az eseményeket drámai
hangulatuktól.
Szellemi tudatlanságra vall, ha az »élet« alatt a testet értjük. Nem a testnek »van« lelke, hanem a léleknek »van« teste. Ha az anyagelvű gondolkodást helyettesítjük a szellemi beállítódású filozófiával, közelebb kerülhetünk a valósághoz, és nem fogunk jobban félni a haláltól, mint amennyit a felkészületlenül érő biológiai reflexek előidéznek bennünk, vagy mint amikor szembesülünk valamilyen elkezdett folyamat valószínű fejleményével vagy végével, amihez csak mértékkel érdemes ragaszkodni, hiszen mindenkire szükség van, de senki sem pótolhatatlan, bármennyire is annak tűnhet.
Az élet is, mint minden más, csupán annyira értékes, amennyit neki tulajdonítanak. A transzcendens szellemi értékek kivételével az »érték« önmagában nem értékes – elnézést a látszólagos ellentmondásért –, ha a tárgyakkal vagy a megszerzett tapasztalattal vetjük össze. Platonista szemszögből nézve azt állíthatjuk, hogy egy dolog az Élet, és egészen más dolgok a létezők, amelyeket az Élet magára ölt és áthat.
Az a baj, hogy az ember egyedül érzi magát a nagyvilágban. Mesterséges dolgokkal vettük magunkat körül, olyannyira, hogy már nem tudjuk, hogyan kell keresni a dolgok miértjét, a legijesztőbb pedig az, hogy a saját életünk értelmét sem tudjuk, hol keressük. Mivel pillanatról pillanatra élünk, életünk céltalanná vált, elveszítettük ősi gyökereinket és az élet értelmét. Az ember kérészéletű lett, az idő játékszerévé vált, és azt hiszi, hogy létezése a véletlen műve és bármelyik pillanatban megszűnhet. Ez a tudatalatti meggyőződés megbéklyózza és pusztítóan hat rá. Ahelyett, hogy a természetet igyekeznénk megérteni, egy sor közbenső elemet iktatunk be, amelyek teljesen mesterségesek.
Egyfajta csalódás telepedett az emberekre, és amint feltárjuk a szívünket egy barátunk előtt, mindjárt a panasz tör ki belőlünk. Elveszítettük az élet örömét és már nem tudjuk, miért is élünk.
Ha életedet a már megtett út eredményének tekinted, a hátralévő részt pedig újabb lépésnek ugyanazon az úton, ha tudod, hogy halhatatlan vagy, egy mulandó világ elpusztíthatatlan lakója, hogy szellemileg magadba foglalod a mindenséget – akkor mitől félsz?
Ha az élet talányaival találkozol, mindig a legegyszerűbb és legkézenfekvőbb magyarázatot keresd, mert így nagyobb az esélyed, hogy rájöjj a helyes válaszra.
Ha nem sikerült volna átadni a felbecsülhetetlen tapasztalatokat, amelyek segítségével egyre összetettebb és fejlettebb lények jöttek létre, soha nem tudtuk volna megválaszolni az élet miértjének a kérdését, ha sikerült is választ találni a hogyanjára.
Mostani életünk, ha csak egy is a megtestesülések sorában, önmagában egyedi és megismételhetetlen. Olyan tapasztalatokra ad lehetőséget, amelyeket még nem szereztünk meg és amilyenekre hajszálpontosan ugyanígy soha többé nem lesz módunk. Ezért a lehető legjobban ki kell használnunk az »életünket«, amely igazság szerint nem is a miénk, mégis mi határozzuk meg a jellegét és egy időre a letéteményesei vagyunk. Éljünk egyszerűen, emberhez méltó módon, a teljesített kötelesség örömével, kerüljük a kétszínűséget és szabadosságot, amelyek torzítják a természetes életmódot. Alkalmazkodjunk a körülményekhez, igyekezzünk kedvezőbb irányba alakítani őket, és sose essünk kétségbe. Éljünk életünk minden pillanatában hitelesen, és ügyeljünk arra, hogy a boldogságunkat ne mások szenvedésének üllőjén kovácsoljuk. Ilyenek a jobb élethez vezető kis útmutatók.
Meghalni könnyű. A halálhoz elég kiugrani az ablakon, meghúzni egy töltött pisztoly ravaszát vagy egy gyors mozdulattal félrehúzni a kormányt egy kanyargós úton. De élni, nap mint nap élni úgy, hogy a szeretet törvényéhez igazodunk és értelmes munkát végzünk, sokkalta nehezebb, mint meghalni. Istennek nem annyira hősökre, mint inkább olyan emberekre van szüksége, akik képesek helyesen élni.
A halál nem létezik. Az emberek megfélemlítésére találták ki. Semmi sem hal meg. Minden átalakul, minden változik.
Senki sem féltheti az »életét«, mert ha a Lélek életére gondolunk, nem veszíthetjük el, hiszen senki sem veszítheti el önmagát. Ha pedig a test életére gondolunk, akkor is értelmetlen félni, hiszen ami benne kering, nem a miénk és nem mindig ugyanolyan. Így mindennap meghalunk, amióta csak megszülettünk, és halálunk után mindennap újjászületünk.
Ha a halál után semmi nem vár rám, akkor mitől féljek? És ha vár valami, amit nem tudok befolyásolni, mire jó a félelem?
Az örökkévalóság valamilyen módon a képzelet csodája. Csak az juthat el hozzá tudatosan, aki időtlennek tudja elképzelni önmagát.
(Jorge Angel Livraga)