A belső úton mindenféleképpen és bármilyen
módon fenn kell tartani a teljességre irányultságot. El kell érni azt, ami MOST
lehetséges, és ezt kell tudatosítani. Akármilyen szituációban is vagyunk, van
egy lehetőségünk, és ezt meg kell ragadnunk. Ez a lehetőség néha testi, néha
érzelmi, máskor pedig gondolati, általában pedig mind a három, még ha
valamelyik dominánsabb is a többinél.
Minden vallásnak és útnak van egy világképe. Az Ön világképe milyen?
Az én világképem, az nem az én világképem, és
nem is hiszem, hogy az „én világképem” létezik. A spirituális úton a gyökeret a
tradíciók jelentik, melyek lényegileg egyet tanítottak: van valami a halál
után, az élet a halállal nem ér véget. Abban a kérdésben, hogy mi van a halál
után, a tradíciók elképzelése, tanítása, dogmája természetesen különbözik.
Abban azonban biztosan mindegyik megegyezik, hogy az élet, a létezés, a tudat,
a lélek vagy a szellem nem ér véget a halállal.
Az, amit az életben teszünk, és ahogy
formáljuk, alakítjuk magunkat, hatással van arra, ami az élet után történik
velünk. Ezért minden egyes vallás és minden egyes tanító azt mondja, hogy ebben
az életben maradandó, vagyis lelki és szellemi értékekre kell szert tennünk,
hiszen az anyagi velünk együtt porból lesz, porrá lesz, tehát elmúlik. Vannak
olyan emberek és tanítók is, akik egy tradícióban ki tudnak teljesedni – az
iszlámban, a kereszténységben, a theravéda buddhizmusban…- és ezen az úton
mennek. Azok a tanítók, akik egy vallásban gyökerező úton haladnak, azt az egy
utat hangsúlyozzák. Vannak azonban emberek, akiknek ez nem felel meg, mert úgy
érzik, hogy lekorlátozza őket, és ezért tovább folytatják a kutatást, míg végül
összeáll egy olyan szemlélet, amelybe belefér a jógától kezdve az imádkozásig,
a csendes üléstől kezdve az energetikai gyakorlatokig, a tánctól a nyugalomig
minden.
Látszólag ellentmondó tanításokat, látszólag
ellentmondó utakat az ember a saját szellemében nemcsak hogy összebékíthet,
hanem látja, hogy ezek az ellentmondások csak egy bizonyos szinten vannak, egy
másik szinten már nem léteznek. Ez a negyedik út.
Hogyan lehetne megfogalmazni annak a tanításnak a magvát, esszenciáját, amit Ön képvisel?
A belső úton mindenféleképpen és bármilyen
módon fenn kell tartani a teljességre irányultságot. El kell érni azt, ami MOST
lehetséges, és ezt kell tudatosítani. Akármilyen szituációban is vagyunk, van
egy lehetőségünk, és ezt meg kell ragadnunk. Ez a lehetőség néha testi, néha
érzelmi, máskor pedig gondolati, általában pedig mind a három, még ha
valamelyik dominánsabb is a többinél. Arra törekszünk, hogy ebben felébredjünk,
hogy észrevegyük azt, ami MOST van.
Észrevesszük?
Nem. De ez nem keserít el bennünket, mivel a
következő pillanat már feltárja a következő lehetőséget. Bármelyik
elszalasztott lehetőség mellé jön a jelen lehetősége, a jelen szabadsága, a
jelen elkötelezettsége, a jelen korlátja, a jelen törekvése, a jelenben lévő
tendenciák. Az észlelésünk és a lehetőségek mezejét számtalan tényező
befolyásolja. Ezek közül vannak olyanok, melyek önmagukban mélyek, tehát csak
bele kell engednünk magunkat, csak csendbe kell lennünk, el kell benne
merülnünk és mélyülnünk, mert a helyzet megad nekünk mindent. Más helyzetben
nekünk kell harcolni, küzdeni, aktívnak lenni, mert valami nagy felületesség,
nagy szűkülés, valami olyasmi jön belőlünk és kívülről, ami nem felel meg
céljainknak. Lehetőleg kerüljük a kényszeresség csapdáját éppúgy, mint a
trehányságot! Érezzünk együtt másokkal, magunkkal, de hagyjuk el az
önsajnálatot!
És mi a jelentése az életnek és a létezésnek?
Az ember mindig benne van a létezésben, az
életben. A belső út szempontjából az élet és a létezés közötti különbség az,
hogy az élet elmúlik, a létezés állandóan megújul. A lét megújítja önmagát,
tehát múlhatatlan, halhatatlan. A létezésben részt vállalni bizonyos értelemben
részt vállalás a mulandóságban. Amikor az élet dolgait tesszük, akkor múlandó
dolgokat teszünk. Amikor a létezésbe helyezzük magunkat, akkor magunkba
fogadjuk a fákat, a szelet, a levegőt. A létezés magába foglalja az életet és a
halált. A létezés az együtt lüktetés, a rombolás, a keletkezés, a bőség, a
hiány, a szív dobogása, a belélegzés, ott minden sűrűbb, nagyobb, hatalmasabb,
erősebb, ugyanakkor sokkal finomabb, légiesebb. Különböző minőségű energiákról
van szó. Kívánni és akarni kell, hogy oda tudjuk állítani magunkat a
valósághoz, hogy kommunikálni tudjunk vele…
Tudatosság nélkül is éppúgy leélhet az ember
egy életet, mint tudatosan. Ránézésre semmi különbség nincs. Ez mégis olyan,
mint az igazi és a hamisítvány. A hamis rendkívüliképpen hasonlít az igazira,
de csak utánzása. És közben hol van önmaga? Mindenki úton van afelé, hogy az
legyen, aki, hogy megszerezze a „vanságot”. Lenni azért nehéz, mert elvéti
magát az ember, de csak közelítve önmagához tudja azt, hogy elvétette.
Hogyan legyünk összeszedettek olyankor, amikor az események alakulása nagyon nehézzé válik számunkra? Hogyan kerüljünk egy magasabb energiamezőbe, tudati állapotba, és hogyan tartsuk ezt fent?
Tragikus események sokkolhatnak, gyengíthetnek.
Kellő tudatossággal azonban össze tudjuk magunkat szedni, meg tudjuk hívni az
akaratot, az erőt, a szükséges atmoszférát. Megélünk mindent, de mégsem
engedjük, hogy elhatalmasodjon felettünk.
Úgy vettem észre, hogy akkor kap újat az ember, amikor a már meglévőt kiosztja, csak így van áramlás, különben valami elakad, bedugul. Milyen mértéket érdemes ebben szem előtt tartanunk?
Áramlás a puszta jelenlétünkkel is van. Lehet,
hogy a szavakat nem osztjuk meg, de az atmoszférával mégis megtörténik az
átadás. Lehet, hogy a csendben annyira kihegyezzük magunkat, hogy amikor
megszólalunk, az „világrengető” mondat lesz. A visszatartás érlel. Fontos, hogy
a lépéseket véghezvigyük. Persze a must is finom, de kezelés nélkül nem lesz
belőle bor. Sok ember van, aki abbéli örömében, hogy van egy kis mustja,
megosztja, de így nem lesz bora. Miből lesz akkor az extázis? Hogyan fog akkor
Dionüszosz „megrészegedni”?
Nekünk szükségünk van nemcsak a józanságra, de
a részegségre is. Természetesen itt a szellemi mámorról van szó, de egy pohár
jó bort sem vetünk meg. Szeretnénk elmélyíteni, színesíteni a lehetőségeinket,
ahelyett, hogy beszűkítenénk ezt a hihetetlen csodát, ezt a rezzenésteli
világot, ezt az álmot, amit álmodunk, ezt a felébredést. Ne legyen keskeny
pályás játszma! Tartsuk meg az út szélességét, mélységét, tiszteletét! Túl kell
lépni a mi kis részmegoldásainkon és félelmeinken, hiszen az egészben lehet
részesedni!
A spirituális tudásnak tehát nem kell feltétlenül tettekben megnyilvánulnia?
Nem. Ez a tudás egy varázsdoboz. Valakinek fel
kell nyitni. Nem feladata a varázsdoboznak, hogy önmagát felnyissa. Ez a kereső
feladata.
Kell valamilyen speciális adottság ahhoz, hogy valaki spirituális tanítóvá váljon?
Bizonyos képességekre szükség van, mint például
beleérzés, karizma, erő, nyitottság, a megélt dolgok kifejezésének,
megfogalmazásának vágya. Például egyes iskolákban a tanítók megmondták, hogy az
egyik tanítványból nagyon jó szőnyegkészítő, a másikból kovács, vagy orvos
lesz. A tanítvány a választott szakmájában dolgozik tovább, holott ugyanazt a
szellemi szintet elérte, mint egy spirituális tanító, csupán az ő feladata más.
A tanító célja, hogy a szóban is megfogja azt, ami megfoghatatlan, és megtegye
a pillanatnyilag lehetségest. Van a tanításnak egy költői és egy praktikus
dimenziója is. Nem hiszem, hogy valaki csak elméleti síkon lehet spirituális
tanító.
(forrás: napielemozsia.hu)