Végignézzük szeretteink
öregedését és halálát, és azt gondoljuk, hogy ezért egy rajtunk kívül álló
tényező a felelős: az Idő. Az idő valódiságát már régóta megkérdőjelezik a
filozófusok és a fizikusok, és az újabb kísérletek egyre inkább megcáfolják az
idő létezését abban a formában, ahogyan eddig ismertük. Amikor az időről
beszélünk, általában a változásra gondolunk – elfeledve azt, hogy a változás és
az idő nem ugyanaz.
Ha bármilyen
jelenségnek a pontos állapotát meg akarjuk vizsgálni, be kell „zárnunk” a
mozgásának egy statikus pillanatába - mintha csak egy filmet néznénk és
merevítenénk ki képkockává. Ezzel ellentétben, amint magát a mozgást szeretnénk
elemezni, nem izolálhatunk külön egyetlen pillanatot sem, mivel a mozdulat a
pillanatok összességéből áll. Az állókép élessége elmosódottságot indukál a
mozgásban: képzeljünk el egy filmet egy repülő labdával amelyben megvizsgálunk
egy képkockát. Ez lehetővé teszi, hogy nagy pontossággal megállapítsuk a labda
adott helyzetét – mondjuk 7
méter távolságra a lelátótól. Ugyanakkor elveszítünk
minden információt a mozgásáról: nem tart sehova, útja ismeretlen és
bizonytalan a térben.
Számos kísérlet
igazolja, hogy ez a fajta bizonytalanság a valóság anyagába is bele van épülve.
A heisenberg-féle határozatlansági reláció a kvantumfizika alapkoncepciója,
amely csak a biocentrizmus perspektívájából nyer teljes értelmet. E szerint az
idő az a belső érzék, mely a pillanatnyi állapotokat a térbeli világban
összeköti, így minden, amit megtapasztalunk az elménkben áll össze egésszé.
Tehát mi az, ami valós? Ha a következő kép más mint az előző, akkor azok
egymástól különbözőnek tekinthetőek. Hozzárendelhetjük a változás fogalmához az
idő szót, de ez nem jelenti azt, hogy létezik is egy láthatatlan mátrix,
amelyben ezek a változások történnek.
Minden egyes pillanat a görög filozófus, Zénon által leírt paradoxon határára visz bennünket. Mivel egy tárgy nem lehet egyszerre két helyen, ezért arra a következtetésre jutott, hogy egy nyílvessző repülésének minden pillanatában csak az adott helyen létezik. Ugyanazon egy helyen létezni azt jelenti hogy mozdulatlannak lenni, tehát a nyílvessző végső soron a repülése folytán végig nyugalmi állapotban van, és így a mozgás önmagában nem létezik: illúzió. De ez valójában paradoxon-e, vagy inkább annak bizonyítéka, hogy az idő – és a mozgás - nem egy külső, térbeli világ része, hanem inkább egy gondolati koncepció?
Egy 1990-ben lefolytatott kísérlet Zénon igazát bizonyítja. Ebben tudósok a „megfigyelt fazék nem forr fel” elvet demonstrálták kvantum-szinten, amely a „kvantum Zénon hatás” néven is ismert – és a megfigyelésnek a megfigyelt tárgyra való ráhatását bizonyítja. Peter Coveney fizikus szerint úgy tűnik, mintha maga a vizsgálat akadályozná meg az atomokat a változásban: így elméletileg ha egy atombombát eléggé erőteljesen figyelnének meg – azaz képesek lennénk az atomjait vizsgálni minden milliószor trilliárd másodpercben, az végül a vizsgálat hatására nem robbanhatna fel. Elég bizarrnak tűnik? A rendkívüli nem a kísérletekben, hanem az időről alkotott felfogásunkban rejlik. A biocentrizmus az egyetlen érthető magyarázat ezekre a jelenségekre, melyek csak a jelenleg létező paradigmák tükrében tűnnek bizarrnak.
A biocentrizmus szerint a tér és az idő az állati ösztönök vetületei, az elme eszközei, és így nem léteznek az élettől független külső tényezőkként. A változás megtapasztalása - például amikor szeretteink meghalnak - az emberi érzékelésben az elmúlásnak és az idő létezésének a koncepcióját hozza létre. Gyermekeink felnőnek, mi megöregszünk: számunkra ez jelenti az időt, az idő fogalma hozzánk tartozik.
Minden egyes pillanat a görög filozófus, Zénon által leírt paradoxon határára visz bennünket. Mivel egy tárgy nem lehet egyszerre két helyen, ezért arra a következtetésre jutott, hogy egy nyílvessző repülésének minden pillanatában csak az adott helyen létezik. Ugyanazon egy helyen létezni azt jelenti hogy mozdulatlannak lenni, tehát a nyílvessző végső soron a repülése folytán végig nyugalmi állapotban van, és így a mozgás önmagában nem létezik: illúzió. De ez valójában paradoxon-e, vagy inkább annak bizonyítéka, hogy az idő – és a mozgás - nem egy külső, térbeli világ része, hanem inkább egy gondolati koncepció?
Egy 1990-ben lefolytatott kísérlet Zénon igazát bizonyítja. Ebben tudósok a „megfigyelt fazék nem forr fel” elvet demonstrálták kvantum-szinten, amely a „kvantum Zénon hatás” néven is ismert – és a megfigyelésnek a megfigyelt tárgyra való ráhatását bizonyítja. Peter Coveney fizikus szerint úgy tűnik, mintha maga a vizsgálat akadályozná meg az atomokat a változásban: így elméletileg ha egy atombombát eléggé erőteljesen figyelnének meg – azaz képesek lennénk az atomjait vizsgálni minden milliószor trilliárd másodpercben, az végül a vizsgálat hatására nem robbanhatna fel. Elég bizarrnak tűnik? A rendkívüli nem a kísérletekben, hanem az időről alkotott felfogásunkban rejlik. A biocentrizmus az egyetlen érthető magyarázat ezekre a jelenségekre, melyek csak a jelenleg létező paradigmák tükrében tűnnek bizarrnak.
A biocentrizmus szerint a tér és az idő az állati ösztönök vetületei, az elme eszközei, és így nem léteznek az élettől független külső tényezőkként. A változás megtapasztalása - például amikor szeretteink meghalnak - az emberi érzékelésben az elmúlásnak és az idő létezésének a koncepcióját hozza létre. Gyermekeink felnőnek, mi megöregszünk: számunkra ez jelenti az időt, az idő fogalma hozzánk tartozik.
A biocentrizmus elméleteit
a legújabb vizsgálatok is alátámasztják: 2002-ben a kutatók egy fantasztikus
kísérlet során rámutattak arra a tényre, hogy egyes részecske-párok közül
minden részecske mintegy „előre látta”, megérezte, hogyan fog az ikerpárja a
jövőben viselkedni. A részecskék valahogyan tudták, hogy a kutató mit fog tenni
- még mielőtt a tett bekövetkezett volna – mintha nem létezne közöttük sem tér
sem pedig idő. Egy 2007-es, a Science-ben megjelent tanulmány pedig arról
számolt be, hogy amikor a tudósok részecskéket lőttek át egy mérőeszközön,
akkor azok visszamenőleg meg tudták változtatni, hogy fotonként vagy pedig
hullámként viselkednek. A kísérlet szerint a részecskéknek el kellett
„dönteniük”, hogyan reagáljanak egy villa alakú érzékelőn történő áthaladáskor.
Azonban később amikor a kísérletvezető elfordított egy kapcsolót, és ahogyan a
vizsgálatot végző a kapcsoló elfordításakor döntött, az meghatározta a
részecskék múltbeli, villán való áthaladáskor tapasztalható viselkedését. Tehát
az emberi elme befolyásolta – befolyásolja az elemi részecskék viselkedését!
A kritikusok felvetik, hogy ez a viselkedés csak a kvantum-világra igaz. De ennek a „két külön világ” álláspontnak – miszerint külön törvények vonatkoznak a kvantum részecskékre és egy másik az univerzum maradékára - beleértve minket, embereket is – nincs valós alapja, és szerte a világon cáfolják a laboratóriumi kutatások. Egy tavaly, a Nature-ben megjelent tanulmány szerint a kvantum-viselkedés a mindennapi életre is kiterjed. A kutatás során ionpárokat kevertek össze, később azonban ezek tulajdonságai akkor is összeköttetésben maradtak, amikor egymástól nagy távolságra vitték őket – megint csak mintha nem létezne sem tér sem idő. Még 2005 folyamán kb. 2,5 cm nagyságú KHCO3 kristályokkal is elvégeztek egy, az előzőhöz hasonló kísérletet, ezzel is bizonyítva hogy a kvantum-viselkedés az emberi léptékű világra is érvényes.
A kritikusok felvetik, hogy ez a viselkedés csak a kvantum-világra igaz. De ennek a „két külön világ” álláspontnak – miszerint külön törvények vonatkoznak a kvantum részecskékre és egy másik az univerzum maradékára - beleértve minket, embereket is – nincs valós alapja, és szerte a világon cáfolják a laboratóriumi kutatások. Egy tavaly, a Nature-ben megjelent tanulmány szerint a kvantum-viselkedés a mindennapi életre is kiterjed. A kutatás során ionpárokat kevertek össze, később azonban ezek tulajdonságai akkor is összeköttetésben maradtak, amikor egymástól nagy távolságra vitték őket – megint csak mintha nem létezne sem tér sem idő. Még 2005 folyamán kb. 2,5 cm nagyságú KHCO3 kristályokkal is elvégeztek egy, az előzőhöz hasonló kísérletet, ezzel is bizonyítva hogy a kvantum-viselkedés az emberi léptékű világra is érvényes.
A Discover 2010
októberi kiadásában Stephen Hawking és Leonard Mlodinow elméleti fizikusok
kijelentették, hogy „nem választhatjuk külön a megfigyelőt – azaz saját
magunkat – a világgal kapcsolatos tapasztalatainktól... A klasszikus fizikában
a múlttal kapcsolatban azt feltételezik, hogy bizonyos események sorozataként
létezik, de a kvantumfizika szerint a múlt – csakúgy mint a jövő – bizonytalan,
és csak különböző lehetőségek, eshetőségek spektrumaként létezik.”
Egyre több kísérlet utal tehát arra, hogy mi hozzuk létre az időt, és tudat nélkül az idő és a tér nem léteznek. Még Einstein is elismerte, hogy „a múlt, a jelen és a jövő közötti különbség csak egy illúzió, mégha oly makacs is”.
Egyre több kísérlet utal tehát arra, hogy mi hozzuk létre az időt, és tudat nélkül az idő és a tér nem léteznek. Még Einstein is elismerte, hogy „a múlt, a jelen és a jövő közötti különbség csak egy illúzió, mégha oly makacs is”.
(forrás: fenyportal.hu)