Vallás és tudomány
Minden, amit az ember tesz és kitalál - átérzett szükségletek kielégítésére és fájdalmak csillapítására való. Ezt mindig szem elõtt kell tartani, ha a szellemi mozgalmakat és azok fejlõdését meg akarjuk érteni. Mert az érzés és a vágy minden emberi törekvés és alkotás motorja; ha ez utóbbi még oly fenségesnek tüntetne is fel bennünket. Melyek tehát azok az érzések és szükségletek, amelyek az embert vallásos gondolkodáshoz és a szélesebb értelemben vett hithez vezették?
Ha tüzetesen megvizsgáljuk a dolgot, hamarosan látni fogjuk, hogy a vallásos gondolkodás és átélés bölcsõjénél a legkülönbözöbb érzéseket találjuk. A primitívebbeknél elsõsorban a félelem az, ami a vallási képzeteket elõidézi. Az éhségtõl, vadállatoktól, betegségtõl, haláltól való félelem. Minthogy a létnek ezen a fokán az okozati összefüggések felismerése még nem lelhetõ fel, az emberi szellem maga talál ki - többé-kevésbé - hasonló lényeket, amelyeknek akaratától és tetteitõl a rettegett élmények függnek. Azt hiszik tehát, hogy e lényeknek a jóindulatát úgy nyerhetik meg, ha bizonyos dolgokat cselekszenek és olyan áldozatokat hoznak, amelyek ivadékról-ivadékra szálló hit szerint - e lényeket megszelidítik, illetve az emberekkel szemben jóindulatúvá teszik. Ebben az értelemben a félelem vallásáról beszélünk. Ez nem mesterségesen jön létre, de állandósul a külön papi kaszt képzõdése által és ez a kaszt közvetítõnek játssza ki magát a nép és a rettegett lények között és erre alapítja hatalmi helyzetét. Igen gyakran a más tényezõkre támaszkodó vezér vagy uralkodó, illetve kiváltságos osztály világi uralmának megerõsítésére papi teendõkkel is összeköti azt, vagy a politikai uralom és a papi kaszt között érdekközösséget hoz létre.
A vallásképzõdés másik forrása: a szociális érzelem. Apa és anya, a nagyobb emberi közösségek vezetõi - halandók és nem hibátlanok. A vezetés, szeretet és támasz utáni vágy a szociális, illetve erkölcsi istenfelfogás képzõdésének magva. Ez a gondviselés Istene, aki megvédelmez, határoz, jutalmaz és büntet. Ez az az Isten, aki az ember látóköre szerint a törzs, az emberiség életét és az életet egyáltalán szereti és segíti, vígasztaló a szerencsétlenségben és csillapíthatatlan vágyban s aki az elhaltak lelkét megõrzi. Ez - a szociális vagy erkölcsi istenfelfogás.
A zsidó nép Szentírásában szépen megfigyelhetõ a félelem vallásából - erkölcsi vallássá való fejlõdés, ami az Újtestamentumban folytatódik. A kultúrnépek vallásai, de különösen a keleti népeké - elsõsorban erkölcsi vallások. A félelem vallásáról az erkölcsi vallásra való áttérés fontos haladást jelentett a népek életében. Óvakodni kell attól az elõítélettõl, hogy a primitívek vallása tisztán félelemvallás és a mûvelt népeké tisztán erkölcsi vallás. Inkább kevert típusok, de azért a szociális élet magasabb fokán már inkább az erkölcsi vallás az uralkodó. Mindezekkel a típusokkal együtt jár az istenideálnak emberi tulajdonságokkal felruházott jellege. A vallási érzésnek ezen a fokán csak különösen mûvelt egyének, vagy különösen nemes közösségek szoktak lényegesen felülemelkedni. Mindegyiknél létezik azonban a vallási érzésnek egy harmadik faja is, de ez csak nagy ritkán jut kifejezésre; ezt kozmikus vallásosságnak fogom nevezni. Az, akiben nincs belõle - nehezen fogja megérteni, mert ennek az emberszabású istenelképzelés egyáltalán nem felel meg.
Az egyén érzi az emberi kívánságok és célok jelentéktelenségét és azt a fenségességet és csodálatos rendet, amely a természetben és a gondolatvilágban megnyilvánul. Az egyéni létet börtönnek érzi és a létezõ összességét, mint egységest érthetõt szeretné átélni. A kozmikus vallásosság csírái már alacsonyabb fejlõdési fokon is mutatkoznak, így például Dávid több zsoltárában és a próféták némelyikénél. Sokkal ersebbek a kozmikus vallásosság összetevõi a buddhizmusban, amire bennünket különösen Schopenhauer csodálatos írásai tanítottak.
Minden idõk vallási lángelméi kitûntek kozmikus vallásosságukkal, amely nem ismer el emberi képre kigondolt tant és Istent. Ezért nem is lehetséges olyan egyház, amelynek tanításai fõként a kozmikus vallásosságon nyugodnának. Innen van az, hogy a mindenkori eretnekek között olyan embereket találunk, akik a legmagasabb vallásossággal voltak eltelve és kortársaiknak hol istentagadóknak, hol szenteknek tûntek. Ebbõl a szempontból tekintve az olyan emberek, mint Démokritosz, assisi Szent Ferenc és Spinoza nagyon közel állanak egymáshoz.
Miként közölheti egyik ember a másikkal a kozmikus vallásosságot, ha az sem kialakult istenképhez, sem teológiához nem vezethet? Úgy vélem, hogy a mûvészetnek és a tudománynak legfontosabb teendõje, hogy ezt az érzést a fogékonyakban felkeltse és éltesse.
Így érünk el a tudomány és a vallás viszonyának oly felfogásához, amely a többitõl nagyon különbözik. A történelmi áttekintés után ugyanis az ember a tudományt és a vallást engesztelhetetlen ellenfeleknek tarthatná és ez nagyon érthetõ. Mert aki a történések okozati törvényszerûségérõl meg van gyõzõdve, az nem hihet olyan lény-eszmében, amely a világtörténés menetében rendelkezhetne; feltéve természetesen, hogy az illetõ az okozat-hipotézist komolyan veszi. A félelemvallásnak nála helye nincs, épp oly kevéssé a szociális, illetve erkölcsi vallásnak. Olyan isten, aki jutalmaz és büntet, az õ részére már csak azért is elképzelhetetlen, mert az ember külsõ és belsõ törvények szükségessége alapján cselekszik, tehát isten szempontjából épp úgy nem lehetne felelõs, mint egy élettelen tárgy az általa végrehajtott mozdulatokért. Ezért - elég jogtalanul - a tudománynak azt vetik a szemére, hogy az erkölcsöt aláássa. Az ember etikai magatartása együttérzésen, nevelésen és szociális kötelékeken nyugszik és semmiféle vallási alapokra nincs szüksége. Elég szomorú volna az emberekre, ha a halál utáni büntetés félelmével és megjutalmazás reményével kellene õket kordában tartani.
Érthetõ tehét, ha a vallások a tudomány ellen mindig küzdöttek és követõit üldözték.
Másrészt azonban azt állítom, hogy a kozmikus vallásosság - a tudományos kutatás legerõsebb és legnemesebb hajtórugója.
Csak az, aki azokat a hallatlan erõfeszítéseket és mindenekelõtt az odadást fel tudja fogni, amely nélkül úttörõ tudományos gondolatalkotások nem jöhetnek létre, csak az tudja felfogni annak az érzésnek az erejét, amelybõl ilyen - a gyakorlati élettõl távolálló - munka származhat. Milyen mélyen kellett hinnie Keplernek és Newtonnak a világépítmény értelmében, és milyen vágy élte bennük ez értelem legcsekélyebb csillanásának felfogására, hogy az ég szerkezetének gépezetét hosszú évek munkája árán kibogozniok sikerült. Aki a tudományos kutatást fõként csak a gyakorlati hatások alapján ismeri, az könnyen helytelenül ítéli meg azoknak az embereknek szellemi állapotát, akik a föld országaiban és az évszázadokban szétszórva - szkeptikus kortársaktól körülvéve - a velük hasonló szellemûeknek a helyes utakat mutatták meg. Csak az, aki életét maga is hasonló céloknak szenteli, csak az tudja elképzelni, hogy mi lelkesítette ezeket az embereket, mi adott nekik erõt, hogy a sok sikertelenség ellenére a célhoz hívek maradjanak. Ezt az erõt - a kozmikus vallásosság adja. Egy kortárs nem egészen indokolatlanul azt mondotta, hogy kizárólag a mai és egyáltalán a materialista szellemû kor legkomolyabb kutatói - az igazi mélyen vallásos emberek.
A kutatás vallásossága
Önök nehezen fognak olyan - mélyebben szántó - tudományos szellemet találni, akiben ne volna valami sajátos vallásosság. De ez a vallásosság különbözik a naív emberétõl. Ez utóbbi részére az Isten olyan lény, akinek gondnokságára számít, akinek büntetéseitõl fél - szublimált érzésféle, körülbelül olyan, mint amilyent a gyermek apja iránt érez; - lény, akivel bizonyos mértékben személyi vonatkozásban van, akármilyen tiszteletreméltó is az.
A kutató azonban át van hatva minden történés okozati összefüggésével. Az õ részére a jövõ nem kevésbé szükséges és biztos, mint a múlt. Az erkölcsi - az õ részére nem isteni, hanem tisztán emberi ügy. Az õ vallásossága a természet törvényszerûsége harmóniájának elragadtatott csodálatában rejlik, amely harmóniában annyi megfontolt értelem nyilatkozik meg, hogy emellett az emberi gondolkodás és elrendeltség értelme csak jelentéktelen visszatükrözõdés. Ez az érzés életének és igyekezetének vezérelve, amennyiben az önzõ kívánságok igája alól fel tud szabadulni. Kétségtelen, hogy ez az érzés rokona annak, amely minden idõk vallásos alkotó természeteit betöltötte.
(Albert Einstein Világképem c. kötetébõl)
A kutatás vallásossága
Önök nehezen fognak olyan - mélyebben szántó - tudományos szellemet találni, akiben ne volna valami sajátos vallásosság. De ez a vallásosság különbözik a naív emberétõl. Ez utóbbi részére az Isten olyan lény, akinek gondnokságára számít, akinek büntetéseitõl fél - szublimált érzésféle, körülbelül olyan, mint amilyent a gyermek apja iránt érez; - lény, akivel bizonyos mértékben személyi vonatkozásban van, akármilyen tiszteletreméltó is az.
A kutató azonban át van hatva minden történés okozati összefüggésével. Az õ részére a jövõ nem kevésbé szükséges és biztos, mint a múlt. Az erkölcsi - az õ részére nem isteni, hanem tisztán emberi ügy. Az õ vallásossága a természet törvényszerûsége harmóniájának elragadtatott csodálatában rejlik, amely harmóniában annyi megfontolt értelem nyilatkozik meg, hogy emellett az emberi gondolkodás és elrendeltség értelme csak jelentéktelen visszatükrözõdés. Ez az érzés életének és igyekezetének vezérelve, amennyiben az önzõ kívánságok igája alól fel tud szabadulni. Kétségtelen, hogy ez az érzés rokona annak, amely minden idõk vallásos alkotó természeteit betöltötte.
(Albert Einstein Világképem c. kötetébõl)