A halálkutatással kapcsolatos új fizikai kutatási eredmények
Azt, hogy a tudat a halál beálltakor hihetetlen sebességgel hagyja el a testet, számos, a klinikai halál állapotából visszatért ember beszámolójából tudjuk. Most mindeme jelenségeket a modern fizika is alátámasztani látszik. Prof. dr. Markolf H. Niemz német fizikus és néhány kollégája nem kevesebbet állít, mint azt, hogy amit a majdnem meghaltak átéltek, nem egyéb, mint a tudat felgyorsulása fénysebességre.
A halál közeli élményeknél miután a tudat elhagyja a testet, általában egy alagút tűnik fel, amelynek végén sugárzó, erős fény világít. Közben az illető hangokat is hall. Nem ritka, hogy korábban elhunyt hozzátartozói jönnek elébe és fogadják. A viszontlátás mindig boldogsággal tölti el az illetőt, noha általában ezek a neki oly kedves lelkek közlik vele, hogy (még) nem maradhat ezen a csodás helyen velük.
A balesetet szenvedettek, akik klinikailag halottak, látják saját testüket a magasból, és pontosan tudják, mi a helyzet velük „ott lent”, mivel képesek érzékelni az összes jelen lévő érzéseit, gondolatait. Villámgyorsan lepereg előttük addigi életük, egyesek a számukra fontos személyeket pusztán gondolataik erejével képesek maguk elé idézni, hogy elbúcsúzzanak tőlük. Érzik szeretteik kétségbeesését, és látják, mennyire intenzíven igyekeznek az orvosok és az ápolók újraéleszteni összetört testüket. A sikeres reanimáció után, amikor testükbe visszatérnek, általában nagyon szomorúak, mert hiányolják az „odaát” átélt határtalan szeretetet. A legtöbb érintett személyisége megváltozik az élmény hatására – sokkal jobban érdeklik őket embertársaik, anyagi vágyaik háttérbe szorulnak, felismerik, hogy cselekedeteik és legfőképp gondolataik hatással vannak a világ történéseire.
A halál közeli élményeket a hetvenes és a nyolcvanas években kezdték publikálni, főképp Raymond Moody, Elisabeth Kübler-Ross, Kenneth Ring, Bruce Greyson, Charles Flynn, Michael B. Sabom, Karlis Osis és Erlendur Haraldsson. 1988 júliusában nemzetközi konferenciát is tartottak a paranormális jelenségekről a Coloradói Állami Egyetemen, amelynek fő témája a reinkarnáció volt. A résztvevők számos, a reinkarnáció tényét hivatott beszámolót vizsgáltak meg, amelyek eredményét Maurice L. Albertson és Kenneth B. Freeman írásban foglalták össze:
„A benyújtott adatok minden kétséget kizáróan megerősítik a reinkarnációról alkotott elképzeléseket. Az emberi lény egyaránt lélek (szellem) és test. A lélek önállóan, a testtől függetlenül létezik, a test halála után is, és továbbvándorol, hogy később ismét testet öltsön.
A halál közeli élmények, a testen kívüliség tapasztalata és a földhöz kötött szellemkutatás azt bizonyítja, hogy a lélek képes a testtől függetlenül is létezni, mozogni, megfigyelni fizikai környezetét, és képes emlékezni eme megfigyeléseire.”
A lélek valójában fény?
A hivatalos orvosi felfogás szerint a halál közeli élmények az agysejtek pusztulásával vagy a keringés leállásakor bekövetkező agyi oxigénhiánnyal magyarázhatók. A legfrissebb halálkutatás ezzel szemben azt állítja, hogy a klinikai halálból visszatért emberek a fentiekben leírt tapasztalatokról számolnak be, ebből pedig arra következtet, hogy léteznie kell egy testtől független tudatnak. Ezt az elméletet alátámasztja a kvantumfizika elmélete, amely szerint a fény egyaránt hullám- és részecsketermészetű, egyszerűbben kifejezve, hogy a fény egyszerre anyagi és nem anyagi természetű jelenség. Ha feltételezzük a lélek létezését, akkor megállapíthatjuk, hogy a lélek pontosan azokkal a tulajdonságokkal rendelkezik, mint a fény: a fényhez hasonlóan egyéni, önálló és az embert alkotó jelenség, amely ugyanakkor a gondolatok hullámtermészete révén a „nagy egésszel” és a kollektív tudattal kapcsolatban áll.
Sir James Jeans híres csillagász évtizedekkel ezelőtt azt állította, hogy nem minden energia fizikai természetű, ami alapján az alábbi következtetésre jutott: „Az univerzum leginkább egy nagyszerű gondolatként értelmezhető, egy nagyszerű gépezet vagy mechanizmus helyett.” Ez a mondat leginkább a halál közeli élményen átesett emberek beszámolójával vág egybe. Mindannyian úgy érzeték, miután elhagyták testüket, eggyé váltak a kozmosszal, a mindenséggel. Hihetetlen sebességgel utaztak végig egész életükön, és teljes mértékben megértették létezésük lényegét, értelmét. Amint kiléptek testükből, és beléptek a nem fizikai dimenzióba, gondolataik kölcsönhatásba léptek az őket körülvevő energiával. Innentől kezdve minden csak gondolat, ezért villámgyors.
A halál után a lélek fénysebességre kapcsol
Prof. dr. Markolf H. Niemz azt az elméletet állította fel, hogy a test halálával a lélek (a szellemi tudat, a szellemi én) fénysebességre gyorsul, ekkor maga is fényhez hasonló állapotba jut. A professzor felhívja a figyelmet a beszámolókban állandóan szereplő „fényalagútra”.
Niemz professzor feltételezi, hogy a túlvilágba való átmenet lényege, hogy a tudat a gyorsulás közben maga is fénnyé válik, azaz elveszíti tömegét, ami lehetővé teszi a fénysebesség elérését. Véleménye szerint a mai természettudományok és a humán tudományágak fontos érvekkel szolgálnak ahhoz, hogy feltételezzük: az életnek nincs vége a halállal. Niemz professzor lényegében öt közvetett bizonyítékra hivatkozik, ugyanakkor elengedhetetlennek tartja az egyes tudományágak közötti párbeszédet.
Számára
– az ún. „Searchlight-hatás”,
– a relatív tömegnövekedés,
– az időtágulás,
– a hosszúság zsugorodása,
– és a hullámtermészet-részecsketermészet kettőssége közvetett bizonyítékok arra, hogy az élet a halál után valójában csupán más létformában folytatódik.
Alagút és relativitás
Ha egy űrhajóba szállunk, amely képes lenne fénysebességgel haladni, fellépne a „Searchlight-hatás”. A modern fizika szerint a bennünket körülvevő fizikai világot alagút formájában látnánk, amelynek a végén erős fény világlik. (Ezt írják le azok, akiknek volt halál közeli élményük.) Aki nem akarja a jelenséget a fizika nyelvén megfogalmazni, inkább egy más tudatsíkra való áttérésről beszélne, amit a klasszikus indiai filozófia közel 4000 évvel ezelőtt a Védákban a „szél” fogalmával írt le.
A Niemz által második közvetett bizonyítékként említett jelenség a relatív tömegnövekedés, a speciális relativitáselmélet fogalma, amely azt írja le, hogy az anyag a térben annál nehezebbé válik, minél gyorsabban halad. Egy valóságos, tehát anyagból készült űrhajó fénysebességre történő felgyorsításához végtelenül nagy mennyiségű energia szükséges. Niemz ebből arra következtet, hogy a fénysebesség olyan határt jelent az anyagi természetű dolgok számára, amelyet csak a nem anyagi természetű dolgok léphetnek át, mint például a lélek.
Minél inkább megközelíti egy objektum a fénysebességet, annál lassabban telik számára az idő az őt távolról megfigyelő szemszögéből, mígnem végül az idő teljesen megáll (relatív időtágulás). Egyre fokozódó sebességgel egyenes arányban rövidül a tárgyak hosszanti kiterjedése (relatív kontrakció)
A harmadik említett jelenség az időtágulás. Ez a hatás szintén a speciális relativitáselméletből származik és arra a tényre vonatkozik, hogy a Földről nézve az űrhajón minden óra annál lassabban jár, minél inkább megközelíti az űrhajó a fénysebességet. Folyamatos gyorsulás mellett elérkezne az a pont, amikor az órák megállnának. A fénysebességgel száguldó lélek számára ez azt jelenti, hogy számára az idő egyszer csak megáll. A halál közeli élménybeszámolókból ezt a jelenséget is ismerjük, nevezetesen, amikor az érintett személyek arról beszéltek, hogy a testen kívüliség állapotában egyszer csak úgy érezték, minden térbeli és időbeli kötöttségük megszűnt. A vallások ezt az állapotot hívják „örökkévalóságnak”.
A következő jelenség a hosszanti dimenzió zsugorodása, szintén fénysebességen. Egy fénysebességgel száguldó vonalzó tehát a gyorsulással párhuzamosan egyre rövidülne, majd a fénysebesség közelében hossza a nullához közelítene. Niemz szerint e jelenség magyarázza, hogy a halál közeli élményen átesett emberek villámgyorsan képesek voltak eljutni bárhová.
Az ötödik az említett fizikai jelenségek közül a már korábban ismertetett tény, miszerint a fény egyszerre energia- (hullám) és anyagi természetű. Ezt legegyszerűbben úgy képzelhetjük el, mint golyók hullámzó mozgását, amint a térben szétterjed, minden irányba. A már említett hosszanti rövidülés miatt ez a hullám bármely célba villámgyorsan eljut, hiszen számára gyakorlatilag nem létezik távolság. Az ilyen természetű energia mindenütt jelen van, számára tér és idő nem létezik. Ennek megfelel a halál közeli élményekből ismert jelenség, miszerint a testtől különvált lélekre hirtelen elképzelhetetlen mennyiségű tudás, ismeret tör rá, és egy pillanat alatt mindent megtudnak a világmindenségről és saját magukról, és úgy érzik, a mindenséggel eggyé válnak.
Niemz kollégája, Regis Dutheil francia fizikus még tovább megy. Véleménye szerint a tudat tachyonikus – magyarul a fénysebességnél is gyorsabban haladó – anyag, amelyről a mi világunk pusztán a fénynél lassabb, holografikus projekciót tud elképzelni. Amit mi „valóságosnak” nevezünk, az nem más, mint az univerzumról alkotott torzított kép. Valójában az univerzum egészen másfajta energiaformákat is tartalmaz, mégpedig a frekvenciákét, amelyben a tér és az idő megszűnik, és csak hullámok léteznek benne.
Dutheil úgy véli, hogy a kvantumelmélet alátámasztja hipotézisét, legfőképp Louis de Broglie francia fizikus állítása, aki már 1924-ben felfigyelt a hullámtermészet és anyagi természet kettősségére, amikor megállapította, hogy a kísérlet kivitelezésétől függően a fény vagy hullámként, vagy anyagként viselkedik. De Broglie szerint a hullám mindig a fénynél nagyobb sebességgel terjed, ami az einsteini, pontosabban a speciális relativitáselméletnek ellentmond. Utóbbi ugyanis kimondja, hogy az anyag nem képes a fénynél gyorsabban haladni. Dutheil de Broglie munkássága alapján igazoltnak látja a fénysebességnél gyorsabb tudatról alkotott elméletét, ugyanis a fizikában azóta megállapították a fénysebességnél gyorsabban haladó hullámok interferenciáját. Ez azt jelenti, hogy a megfigyelő elhelyezkedésétől függően ezek a hullámok a fénynél lassabban is tudnak terjedni. Dutheil éppen ezért az univerzumot két részre osztja, egy fénynél lassabb, anyagi részre, amelyet mi látunk, érzékelünk, és egy fénysebességnél gyorsabbra, amelybe tudatunk csak a testet elhagyva képes belépni, amelyben megszűnik a tér és az idő, a tudat egy alagúton áthaladva eljut a határtalan fénybe.
E jelenségek egyébként Dutheil szerint nélkülözhetetlen feltételei annak, hogy a tudatnak csodálatos fényszerű élményben legyen része. Amint a klinikai halál állapotába jutott ember tudata áthalad a fényen, a tudatát lényegében fotonok járják át. Ez azt jelenti, hogy a tudat maga fénnyé válik, és mindent, ami körülveszi, azt sötétségként észleli. Ez okozza az alagútélményt. A francia fizikus úgy véli, hogy a halál közeli élmények felfedezése és magyarázata pusztán a kezdetét jelenti annak a kutatásnak, amely a fénynél gyorsabb világgal foglalkozik. Azért csak a kezdetét, mert a halál közeli élményről beszámoló emberek kivétel nélkül visszatértek az életbe. Minden erre vonatkozó fizikai magyarázat pusztán az átmenet fázisára vonatkozik.
Hogy azután mi következik, és hogy valóban létezik-e „túlvilág”, azt a jövő fizikai kutatásainak kell kiderítenie.
(forrás: tgy-magazin.hu)