Egy másik élet emlékei

Joggal gondolhatják úgy a szülők, hogy gyermekeik a génjeik és a nevelésük hatására lesznek olyanok, amilyenek. Ennek viszont ellentmond, hogy mindannyian ismerünk olyan testvérpárokat, ahol a testvérek nem is lehetnének különbözőbb személyiségek.

Természetesen minden családban vannak bizonyos öröklődő sajátságok, és többnyire a fizikai hasonlatosságok is nyilvánvalóak, de melyik törvény magyarázza meg a mentális képességek és az erkölcsi jellemzők megdöbbentő különbségeit? Miért van az, hogy míg például az egyik gyermeket a zene és a tánc érdekli, addig a másikat a matematika? Mikor saját három gyermekemre nézek, akiket mindössze két-két év választ el egymástól, azt látom, hogy mindhárman egészen másra fogékonyak, és egészen más érdekli őket, pedig környezetük és az őket ért hatások egészen biztosan ugyanazok.

Még határozottabb módon az ikreknél merül fel ez  a probléma – és miután magam is egypetéjű iker vagyok, közvetlen tapasztalataim alapján állíthatom –,  annak ellenére, hogy nemcsak a felmenőink azonosak, hanem a születés előtti és utáni körülményeink is, a legtökéletesebb fizikai hasonlóság ellenére, erős a különbség a jellemünk között. De vajon ennek mi lehet az oka?


Az újjászületés tanítása

A világon élő hatmillárd emberből – világnézeti alapon – több mint egymilliárd hisz a lélekvándorlás és az újra-megtestesülés (idegen szóval reinkarnáció) valamilyen formájában.
Eszerint életünk nem ér véget a fizikai testünk halálával, hanem egy másik „lelki” vagy „szellemi” síkon folytatódik – ha úgy tetszik, egy másik világban.

Ebben a másik világban azonban nem tartózkodunk örökké, egy adott idő elteltével visszatérünk az emberi világba, hogy elintézetlen ügyeinket, „adósságainkat” rendezzük.
Az újra-megtestesülések szakadatlan láncolata addig tart, ameddig el nem érjük a lelki fejlődés olyan szintjét, hogy tartósan egy magasabb világba költözünk.


Ez magyarázatot adhat arra, hogy egy gyermek miért érez vonzalmat egyes dolgok iránt, és miért taszítják mások. Vagy hogy miért vonzódik például az egyik szülőhöz jobban, mint a másikhoz; mert azzal a szülővel szorosabb a lelki kötelék.

És ez nem szükségszerűen nevelés vagy gondoskodás kérdése.

A reinkarnáció bizonyítékai

Az újjászületések elméletének tudományos vizsgálata már több mint egy évszázada zajlik. Dr. Ian Stevenson, a University of Virginia orvosi karán a Neurológia és Pszichiátria Tanszék professzora, már 1966-ban megjelentette Húsz eset, amelyek reinkarnációra utalnak című munkáját. Ebben tudományos precizitással dokumentálta saját megfigyelt eseteit India, Ceylon, Libanon és Alaszka térségéből. Dr. Stevenson megfigyelései közül a legmeggyőzőbb eset 1964-ben történt meg Libanonban egy ötéves, Imad Elawar nevű arab fiúval, aki egy Kornajel nevű faluban élt.

Még kétéves sem volt, mikor célozgatni kezdett előző életére. Első szavai szeretetteljesen utaltak az előző életében szerepet játszott kedvesére. Szerencsére Imad szülei nem próbálták szigorral elfojtani a gyermeki csacsogást. A gyermek 1958. december 21-én született, és azt állította, hogy előző életében egy Khribi nevű faluban élt, huszonöt mérföldnyire onnan.
Ibrahim Buhanzinak hívták, és 1949. szeptember 18-án halt meg tüdővészben. Imad pontosan elismételte Ibrahim utolsó szavait, tökéletes pontossággal azonosította Ibrahim családjának még élő tagjait, és mindig szeretettel emlegette Dzsarmilét, Ibrahim szerelmét. Ibrahim faluja és háza ugyancsak ismerős volt Imad számára
Dr. Stevenson Imaddal és családjával elutazott Ibrahim falujába, ahol a fiú negyvenhét tárgyat és részletet azonosított, amelyre a gyermek az utazást megelőzően előre „emlékezett”. Amennyire egyáltalán lehetséges volt ellenőrizni a két családdal kapcsolatos bizonyítékokat, dr. Stevenson ezt aprólékosan megtette. A legtöbb bizonyíték magától értetődő volt. A két család nem nyert, nem is veszített volna a hazugságon, azt pedig nem lehetett letagadni, hogy a gyermek emlékezete ötvenhét alkalomból ötvenegyszer helyes volt.

Előző életek nyomai

Stevenson eseteinek legérdekesebb következtetése, hogy az újjászülető emberek gyakran hordozzák gyermekkorukban az előző életeikben szerzett sebesüléseik lenyomatát, amiket ő szimpátia-sebhelyeknek nevez. Erre a következő, alaszkai indián esete mutathat rá.
1949-ben egy hatvanéves, William George nevű tlingit halász azt mondta a fiának és a menyének, hogy a fiukként fog visszatérni. Megígérte, hogy fel fogják ismerni a jelenlegi anyajegyeiről, és átadta aranyóráját, hogy őrizzék meg neki. Néhány héttel később nyomtalanul eltűnt a csónakjából. Éppen kilenc hónappal ezután a menye világra hozott egy fiút, akinek „pigmentfoltok voltak a bal válla felső részén és a bal karján, pontosan azokon a helyeken, melyeket a nagyapja megjelölt”. Ahogy növekedett, a fiú hasonló viselkedésmintákat mutatott, mint a nagyapja – még bicegett is, pedig William George sántítása egy sportsérülés következménye volt. Még nem volt ötéves, amikor felismerte az órát: kivette anyja ékszerdobozából, és makacsul ragaszkodott hozzá, hogy az övé. Bácsikáira úgy utalt, hogy „fiúk”, nagynénjét pedig „húgom”-nak szólította.

Egyéb bizonyítékok

Az emberi tudatban rejtező előző életek emlékét bizonyította számos pszichiáter is, akik terápiás célból, regressziós hipnózist alkalmazva, a pácienseket a múltba vezetve hirtelen átlépték a születések kapuját, csakhogy ott előző életek emlékeivel találkozzanak. Ma már a legtöbb szakember egyetért abban, hogy hipnózisban előcsalogathatóak az előző életből olyan emlékek, melyek segítenek megoldani a jelen élet problémáit. Az élmények valóságtartalmát még mindig vitatja a tudomány, bár ezek intenzív élményszerűségéhez nem férhet kétség.
Dr. Helen Wambach pszichológus több ezer regressziós hipnózist vezetett, majd a pácienseivel kérdőívet töltetett ki az élményekkel kapcsolatban. A kísérleti személyek többsége (több mint 70%-a) korábbi életeiben a nincstelen szegények társadalmi rétegéhez tartozott. Körülbelül 20-30% tartozott a középréteghez, és mindössze 5%-uk az uralkodó osztályhoz. Jelenlegi nemi hovatartozásuktól függetlenül a megkérdezettek körülbelül 50-50%-ban férfiak és nők voltak korábbi életeikben. A rasszbéli hovatartozás, az öltözködés, a táplálkozás, a használati tárgyak, amelyeket leírtak, szintén megfeleltek a történelmi és régészeti tényeknek.

Tükör által homályosan

A tapasztalat azt mutatja, hogy a legtöbb ember saját családjában születik újjá. Szülők, nagyszülők leggyakrabban saját gyermekeik gyermekeiként, unokáiként térnek vissza, hogy így, a sors törvényének engedelmeskedve, azt kapják vissza utódaiktól, amit ők rájuk hagyományoztak.

Én hiszem, hogy ez igaz. Középső fiam szemében látom szeretett nagyapám pillantását, minden mozdulatát, lelkületét, kislányunkban feleségem nagymamájának minden vonását.
Ennek persze nagyon komoly erkölcsi üzenete van!

Bármit, amit most gyermekeinkkel és az utánunk következő generációval teszünk, elkerülhetetlenül visszaszáll saját fejünkre. Nincs megfutamodás és nincs lehetőség a dolgok elvarratlan végső elodázására.

Mert ha eljön az ideje, következő életünkkel menthetetlenül saját előző életünk tükrébe nézünk, mindnyájan.

(forrás: nlcafe.hu)

Dr. Robert Almeder a Georgia Állami Egyetem filozófiaprofesszora beszél Stevenson munkásságáról a videóban

Elisabeth Kübler-Ross: Hogy többé ne féljünk a haláltól!

A halálra készülők és a haldoklók támogatásának nemzetközileg ismert szakértője, Elisabeth Kübler-Ross. A svájci születésű orvosnő és tudós kutatta elsőként rendszeresen a halál tabutémáját. A halálközeli élmények figyelembevétele a nyolcvanas években spirituális, majd ezoterikus irányba terelte Kübler-Ross figyelmét, s ez aztán kiváltotta a szakma kritikáját. Az általa elvégzett munka nélkül elképzelhetetlen lenne a nemzetközi hospice-mozgalom.

Elisabeth Kübler Ross (1926-2004)

A halálra készülők és a haldoklók támogatásának nemzetközileg ismert szakértője, Elisabeth Kübler-Ross. A svájci születésű orvosnő és tudós kutatta elsőként rendszeresen a halál tabutémáját. 23 díszdoktori címmel tüntették és számos könyvet írt, melyek közül legismertebb a sok nyelvre lefordított Interjúk haldoklókkal (1969): ez csupán Németországban mintegy félmillió példányban jelent meg. Elisabeth Kübler-Ross az USA Arizona államában, egy szanatóriumban halt meg, kilencévi súlyos szenvedés után.
A halálközeli élmények figyelembevétele a nyolcvanas években spirituális, majd ezoterikus irányba terelte Kübler-Ross figyelmét, s ez aztán kiváltotta a szakma kritikáját. A haldoklás és a halál tabujának feloldásában szerzett érdemei azonban vitathatatlanok. Az általa elvégzett munka nélkül elképzelhetetlen lenne a nemzetközi hospice-mozgalom.

Hogy többé ne féljünk a haláltól!

Elisabeth Kübler-Ross beszámolója arról, mit tanult évtizedeken keresztül a haldoklók ágyánál, és milyen következtetéseket vont le közel 20 000, tudományosan kiértékelt halálközeli élményből.
Ha az ember sok éven keresztül gyerekek és öregek halálos ágyánál ül, hallgatja, és ténylegesen meg is hallgatja őket, észre fogja venni, hogy azok tudják: a halál közel van.

Valaki egyszer csak azt mondja nekünk: Viszontlátásra!, amikor mi még egyáltalán nem gondolunk arra, hogy a halál már hamarosan beállhatna. Ha azonban nem utasítjuk el magunktól ezt a kijelentést, hanem ülve maradunk, akkor a haldokló még mindent elmond nekünk, amit közölni szeretne. Ha aztán ez a beteg meghal, mégis az a jó érzés tölt el minket, hogy talán mi voltunk az egyetlen személy, aki komolyan vette az illető szavait.
Húszezer esetet tanulmányoztam az egész világon olyan emberekről, akiket már klinikailag halottnak nyilvánítottak, de később visszatértek az életbe. Néhányan közülük egészen természetesen ébredtek fel, mások csak újraélesztési próbálkozások után.

Most csak összegzésszerűen szeretném megvilágítani, hogy mit él majd át minden ember a halál pillanatában. Ez az élmény általános, tehát nem függ attól, hogy az illető Ausztrália őslakója, hindu vagy muzulmán, keresztény vagy hitetlen, s ugyanígy Független annak korától vagy gazdasági helyzetétől. Itt ugyanis egy egészen emberi eseményről van szó, mint ahogyan a normális születési folyamat is általános emberi esemény.
A halálélmény majdnem ugyanolyan, mint a születésé. A halál megszületés egy másik létre, amit egészen egyszerűen lehet bebizonyítani. A kereszténység kétezer éven át azt kérte az emberektől, hogy „higgyenek” a túlvilági dolgokban. Számomra ez már nem hitbeli ügy, hanem tudom, hogy így van.

A halál eseményében három lépcsőfok van. Azon a nyelven, amelyet a halál előtt álló, egészen kicsi gyerekek számára használok, azt mondhatom, hogy az ember testi halála azonos azzal a folyamattal, amit a pillangónak a bábból való kilépésekor láthatunk. A báb a lárvával együtt – ez a mulandó emberi test. De ezek nem azonosak velünk, csak olyanok, mint egy ideiglenes ház. A halál csak átköltözés egy szebb házba, ha szabad ezt jelképesen így mondanom.
Mihelyt a báb, akár öngyilkosság, akár gyilkosság, akár szívroham vagy krónikus betegség révén, tehát teljesen mindegy, hogyan, visszafordíthatatlanul megsérült, szabadon fogja engedni a pillangót, vagyis a lelkünket. Ezen a második lépcsőfokon, miután – jelképesen szólva – a pillangó elhagyta az emberi testet, fontos dolgokat fogunk átélni, amelyeket mindenképpen ismernünk kell, hogy soha többé ne féljünk a haláltól.

A második lépcsőfokon pszichikai energia táplálja az embert, ellentétben az első fokkal, ahol testi energia. Az első lépcsőfokon még szükségünk van egy működe agyra, tehát éber öntudatra, hogy kommunikálni tudjunk embertársainkkal. Amint azonban az agy vagy a báb túlságosan megsérült, természetesen már nincs az embernek éber öntudata. Abban a pillanatban, hogy ez hiányzik, vagyis a báb már annyira megsérült, hogy sem lélegezni nem tud, sem a pulzust, sem az agyhullámokat nem lehet mérni, a pillangó már a bábon kívül található, ami nem azt jelenti, hogy mar halottak vagyunk, hanem csak azt, hogy a báb már nem működik. A báb elhagyásával az ember elérkezik a második lépcsőfokra, amelyet a pszichikai energia jellemez.

Miután szabad pillangóvá lettünk, vagyis lelkünk kilépett a testünkből, mindenekelőtt észre fogjuk venni, hogy az ember mindent érzékel, ami a halál helyén, a betegszobában, a baleset helyszínén vagy bárhol történik, ahol elhagytuk a testet. De nem földi öntudattal fogja fel ezeket a folyamatokat, hanem egy újfajta érzékeléssel. Bár az ember mindent regisztrál, de egy olyan időben, amikor már nincs vérnyomása, nincs pulzusa és légzése, sőt néhány esetben még mérhető agyhullámai sincsenek, Pontosan tudja, hogy ki mit mond és gondol, és ki hogyan viselkedik. És később egészen tisztán el tudja majd mondani, hogy például három lángvágóval szabadították ki a testét egy autóroncsból. Sőt voltak olyan emberek is, akik megnevezték annak a kocsinak a rendszámát, amelyik elütötte őket, majd egyszerűen továbbhajtott. Tudományosan tehát nem lehet megmagyarázni, hogy valaki, akinek már nincsenek agyhullámai, még képes egy rendszámot leolvasni. Tőlünk, tudósoktól alázatot várnak. Alázatosan el kell fogadnunk, hogy sok millió dolog van, amit még nem vagyunk képesek megérteni. De ez nem jelenti azt, hogy ezek a dolgok, mivel nem értjük őket, nem is léteznek és nem lehetnek valóságosak.

Nagyon sok ember lép ki a testéből valamilyen operáció alatt, és ténylegesen végignézi azt. Ennek a ténynek minden orvosnak és nővérnek tudatában kellene lennie. Ez azt is jelenti, hogy amíg a beteg nincs magánál, csak olyan dolgokról lenne szabad beszélniük, amiről úgy hiszik, hogy az öntudatlan beteg egyébként is hallhatná. Szomorú, hogy öntudatlan emberek jelenlétében egyesek miket beszélnek, miközben azok mindent hallanak.

Azt is tudnunk kell, hogy ha haldokló anyánk vagy apánk ágyához lépünk, aki már nagyon mély kómában van, ez az asszony vagy férfi mindent hall, amit mondunk. És ezért soha sincs túl késő azt mondani, hogy „sajnálom”, vagy „szeretlek”, vagy amit épp mondani akarunk. Ilyen szavak soha nem jöhetnek túl későn, a halál után sem, mert ezek a halottak még mindig hallják, amit mondunk. Így tehát még 10-20 éve történt „elintézetlen ügyeket” is rendbe tehetünk, és ezzel lerakhatjuk bűnünket, hogy utána ismét élni tudjunk.

Ebben a második fokozatban, a „halott” – ha mondhatom így – azt is észre fogja venni, hogy ismét „egésszé” vált. Akik vakok voltak, ismét látnak, s akik nem hallottak vagy nem beszéltek, újra hallanak és beszélnek. Azok a pácienseim, akiknek szklerózis multiplexük van, s csak kerekesszékkel tudnak mozogni, és nehezükre esik a beszéd, egy halálközeli élményből való visszatérés után elsőnek azt említették nagy boldogan: „Doktornő, ismét tudtam táncolni!” És több ezer ilyen kerekesszéken emberről van szó, akik végre újra tudtak táncolni. Amikor visszatérnek, természetesen ismét a régi, beteg testükben találják magukat. Sok szkeptikus kollégám mondja: „Itt egy vágyálom kivetítéséről van szó.” Összes eseteim 51%-a hirtelen haláleset volt. Nem gondolom, hogy ha valaki munkába megy, közben azt álmodja, hogy továbbra is két lába van, amikor gyalog átmegy az úton. De egy súlyos baleset után hirtelen azt látja, hogy egyik lába a testétől elválva az utcán fekszik, ám ennek ellenére azt éli át, hogy mindkét lába épségben megvan.

A szkeptikusok számára persze ez nem bizonyíték. Hogy egy kicsit megnyugtassuk a szkeptikusokat, vakokkal végeztünk felmérést, s ebben azt a feltételt állítottuk, hogy csak olyan vakokat veszünk figyelembe, akik legalább tíz éve egyáltalán nem érzékelik a fényt. És ezek a vakok, akik testen kívüli élményben részesültek, s aztán visszatértek, részletesen el tudták mondani, hogy milyen színű volt annak a ruhája, aki jelen volt mellettük, vagy milyen ékszert viselt, milyen mintája volt a pulóverének vagy a nyakkendőjének stb. Ugye értjük, hogy itt nem olyasmiről van szó, amiről fantáziálni lehet? Ezeket a tényeket egészen jól bizonyíthatja az, aki nem fél a választól. Ha valaki mégis fél, akkor szíveskedjék hozzám jönni, mint azok a szkeptikusok, akik azt mondták, hogy a testen kívüli élményeket oxigénhiány eredményének kell tekinteni. Igen, ha itt csak oxigénhiányról lenne szó, akkor minden vak betegemnek oxigénhiányt írnék fel.

Ezen a második lépcsőfokon azt is észre fogjuk venni, hogy egyetlen ember sem tud egyedül meghalni. Amikor az ember kilép a testéből, olyan létbe kerül, ahol már nincs többé idő, ahol tehát az idő egyszerűen nem létezik, mint ahogy a mi értelmünkben vett helyről és távolságokról sem lehet beszélni, mivel mindezek földi jelenségek. Ha például Vietnámban meghal egy fiatal amerikai, és közben az anyjára gondol, aki Washingtonban van, a gondolati erő segítségével áthidalja a sok ezer kilométert, és egyszeriben az anyjánál találja magát. Tehát ezen a második lépcsőfokon nincsenek távolságok. Ez a jelenség már nagyon sok ember számára jelentkezett, amikor egyszer csak tudatossá vált számukra, hogy valaki, aki meglehetősen messze lakott, hirtelen ott volt velük. És egy nappal később felhívta őket valaki, vagy jött egy távirat, amelyben közölték, hogy száz vagy ezer kilométerre innen meghalt az érintett. Az ilyen emberek természetesen nagyon érzékenyek, mert az efféle látogatások általában nem tudatosulnak az emberekben.

Ezen a lépcsőfokon valóban észrevesszük, hogy egyetlen ember sem tud egyedül meghalni – nemcsak azért, mert az elhunyt képes bármely tetszőleges embert meglátogatni, hanem azért is, mert azok, akik előttünk haltak meg, s akiket kedveltünk és szerettünk, mindig várnak ránk. És mivel itt nem létezik idő, bárki, aki húszévesen elvesztett egy gyermeket, az a maga kilencvenkilencedik évében bekövetkező halála után még mindig gyermekként találkozhat a gyermekével, mert a másik oldalon lévők számára például egy perc a mi időnk szerint száz évnyi időnek felelhet meg.
Az is tényeken alapul, amit az egyház a kicsi gyerekeknek mesél az őrzőangyalokról, mert szintén bizonyított dolog, hogy minden embert születésétől a haláláig szellemi lények kísérnek. Minden embernek van ilyen kísérője, akár hiszi valaki, akár nem, akár zsidó, akár katolikus vagy vallástalan, ez egyáltalán nem játszik szerepet. Mert az a szeretet, amelynek következtében minden ember megkapja ajándékul ezt a kísérőt, feltétel nélküli.
Általában az a személy vár minket odaát, akit a legjobban szerettünk. Mindig ezzel a személlyel találkozunk először. Az egészen kicsi gyerekeket, például a két-három éveseket, akiknek szülei és nagyszülei, valamint ismerős rokonságuk még a földön időzik, többnyire személyes őrangyaluk fogadja, vagy Jézus, vagy egy másik vallási személy vár rájuk. Még soha nem tapasztaltam, hogy egy protestánsnak keresztelt gyermek Máriát látta volna halála percében, viszont nagyon sok katolikus gyerek öt érzékelte. Itt nem hátrányos megkülönböztetésről van szó; egészen egyszerűen azok várnak majd minket a másik oldalon, akiknek a legnagyobb jelentőségük volt életünkben.

Amikor ezen a második lépcsőfokon az ember érzékeli, hogy teste újra helyreállt, és találkozhatott szeretteivel, az is tudatossá válik számára, hogy a halál csak átmenet az élet egy másik formájába. Az ember hátrahagyja földi-testi alakját, mert ezekre többé nincs szüksége. És mielőtt letennénk testünket, és fölvennénk azt az alakot, amely az örökkévalóságban lesz a sajátunk, egy átmeneti szakaszon fogunk keresztülmenni, amit teljesen földi, kulturális tényezők határoznak meg. Lehet, hogy egy alagúton fogunk végigmenni, vagy egy kapun megyünk át, esetleg egy hídon kelünk át. Mivel én svájci vagyok, az Alpok egyik hegyszorosán kelhettem át, ottani virágok között. Mindenki olyan mennyországot kap, amilyet elképzel magának. Számomra természetesen Svájc a mennyország, ahol hegyek és alpesi virágok vannak. Igen, ezt az átmenetet határtalanul szép hegyszorosként élhettem át, amelynek a mezői annyira tarkák voltak az alpesi virágoktól, hogy perzsaszőnyegnek tűntek.

És aztán, miután ezen az átmeneten vagy átkelésen túljutottunk, a végén egy fény sugárzik felénk. Ez a fény fehérebb a fehérnél, egészen világos, és minél közelebb kerülünk ehhez a fényhez, annál inkább el fog tölteni minket a legnagyobb, leírhatatlan, feltétel nélküli szeretet, amit egyáltalán nem tudunk elképzelni. Egyáltalán nincsenek rá szavak.
Ha valaki átél egy halálközeli élményt, akkor csak egészen rövid időre láthatja meg ezt a fényt, és azonnal vissza kell térnie. Ha azonban meghalunk, úgy értem, végleg meghalunk, akkor a báb és a pillangó közötti kapcsolat, melyet egy köldökzsinórhoz („ezüstzsinórhoz”) lehetne hasonlítani, elszakad. Utána már nem lehet visszatérni a földi testbe. De akkor már úgysem akarunk többé visszatérni, mert aki egyszer is látta ezt a fényt, nem kívánkozik többé vissza. Ebben a fényben fogjuk először átélni, hogy mik lehetettünk volna emberként. Itt csak megértést fogunk tapasztalni, elítélést nem. Itt olyan, feltétel nélküli szeretettel találkozunk majd, amit egyáltalán nem lehet leírni. És ebben a jelenlétben, amit sok ember Krisztussal vagy Istennel, a szeretettel vagy a fénnyel jellemez, tudatosul majd bennünk, hogy egész földi életünk nem más, mint egy iskola, hogy ezt az iskolát végig kell járnunk, bizonyos dolgokat meg kell tanulnunk, és bizonyos vizsgákat le kell tennünk. Mihelyt elvégeztük a feladatunkat, és sikeresen megbirkóztunk vele, hazamehetünk.
Néhányan megkérdezik: „Miért kell oly csodaszép gyerekeknek meghalniuk?” A válasz egészen egyszerű: ezek a gyerekek egészen rövid idő alatt megtanulták, amit az embernek meg kell tanulnia. És ez különböző emberek számára különféle dolgokat jelent. Egyet azonban mindenkinek meg kell tanulnia, mielőtt visszatérne oda, ahonnan jött, és ez a feltétel nélküli szeretet. Ha ezt megtanultuk és gyakoroltuk, akkor megfeleltünk a legnagyobb vizsgán.
Ebben a fényben, Isten vagy Krisztus jelenlétében, vagy nevezzük bárminek, még egyszer át kell tekintenünk egész földi életünket, mégpedig az első naptól halálunk napjáig. Saját földi életünk szemrevételével most már a harmadik lépcsőfokon állunk. Ezen a fokon már nem rendelkezünk az első fokot jellemző tudattal vagy a második fok érzékelő képességével. De most birtokában vagyunk a tudásnak. Most pontosan ismerjük minden gondolatunkat, amit életében valamikor gondoltunk, tudunk minden tettünkről, és minden szavunkról, amit valaha kimondtunk. De ez az önmagunkra való visszaemlékezés csak egészen kis része tudásunk egészének; ugyanis ebben a pillanatban, amikor még egyszer szemügyre vesszük egész életünket, tisztában vagyunk mindazokkal a következményekkel is, amelyek minden gondolatunkból, minden szavunkból és minden tettünkből adódtak.

Isten feltétel nélküli szeretet. Életünk „felülvizsgálatakor” nem fogjuk Istenre hárítani a felelősséget saját sorsunkért, hanem felismerjük majd, hogy mi magunk voltunk önmagunk legnagyobb ellensége, mivel most önmagunk szemére kell vetnünk, hogy mennyi növekedésre való alkalmat hagytunk kihasználatlanul. Most tisztában vagyunk azzal, hogy amikor leégett a házunk, vagy meghalt a gyermekünk, vagy megsebesült a férjünk, vagy agyvérzést szenvedtünk, szóval, hogy mindezekben a sorscsapásokban megszámlálhatatlan növekedési lehetőség volt; lehetőség arra, hogy növekedjünk a megértésben, a szeretetben, és minden olyan dologban, amit még meg kellett tanulnunk. És így fogjuk bánni bűneinket: „Ahelyett, hogy kihasználtam volna a nekem kínált lehetőségeket, minden alkalommal egyre inkább átadtam magam az elkeseredésnek, s így egyre növekedett dühöm és negatív mivoltom.”

Mi, emberek egészen egyszerű, szép és csodálatos életre lettünk teremtve. És hangsúlyoznom kell, hogy nemcsak Amerikában vannak ütött-vert és elfelejtett gyerekek, hanem a csodaszép Svájcban is. Az a nagy kívánságom, hogy Olvasóim másképpen tekintsenek az életre. Ha úgy tekintenék az életet, ahogy teremtve lettünk, akkor nem tennék föl többé azt a kérdést, hogy mely életet szabad meghosszabbítani. Akkor nem kérdezné többé senki, részesítsünk-e valakit morfium-túladagolásban, hogy megrövidítsük a szenvedését. A halálnak soha nem kell szenvedésnek lennie. Az orvostudomány ma annyira fantasztikus, hogy minden haldoklótól távol tudjuk tartani a fájdalmat. Ha haldokló hozzátartozónkat fájdalommentesen, szárazon és kedvesen ápolják, és nekünk van bátorságunk ahhoz, hogy hazavigyük – ha ez emberileg lehetséges –, akkor az sosem fog tőlünk morfium-túladagolást kérni.

Az a kívánságom, hogy Olvasóim tanúsítsanak kicsit több szeretetet sok ember iránt. Ha Ön – jelképesen szólva – mint valami kő belekerül egy csiszológépbe, egyedül csak Öntől magától függ, hogy teljesen szétmorzsolódik vagy darabokra törik-e ebben a gépben, avagy ragyogó gyémántként kerül ki belőle.
Végezetül még szeretnék mindenkit biztosítani arról, hogy haldoklók ágyánál ülni ajándék, hogy a halálnak nem kell szomorú és szörnyűséges eseménynek lennie, hogy ekkor inkább egészen csodálatos és kedves dolgokat élhetünk át. És ha azokat a tanításokat, amiket a haldoklóktól tanultunk, továbbadnánk gyermekeinek és unokáinak, valamint szomszédjainknak is, akkor ez a világ nemsokára ismét Paradicsommá lenne. Azt hiszem, itt az ideje, hogy hozzálássunk.

(forrás: gyaszportal.hu)

 

--------

Elisabeth Kübler Ross - A haldoklás 5 fázisa -  videó 

(külső szemlélőként viccesnek tűnhet)

Jövőképek és ideálok

Az álmodozók a világ megmentői. Mivel a látható világot a láthatatlan

tartja fenn, így az embereket megpróbáltatásaikon, bűneiken, és aljas

mesterkedéseiken keresztül a magányos álmodozók gyönyörű

látomásai táplálják. Az emberiség; - az nem feledkezhet el

álmodozóiról; - az, nem hagyhatja, hogy álomképeik eloszoljanak és

meghaljanak; - az bennük él; - az olyan valóságként ismeri őket,

amelyeket egy napon látni és tudni fog.

Zeneszerző, szobrász, festő, író, próféta, bölcs — ezek alkotói a

túlvilágnak, a mennyország építészei. A világ azért szép, mert ők

éltek. Nélkülük a dolgozó emberiség elpusztulna.

Az, aki egy gyönyörű látomást, egy szárnyaló elképzelést melenget

szívében, egy napon meg fogja azt valósítani. Kolumbusz egy másik

világról alkotott álomképet őrzött a szívében, és felfedezte azt.

Kopernikusz a többszörös világokról és egy tág univerzumról alkotott

vízióját táplálta, és felfedezte azt. Buddha egy szeplőtlen szépség és

tökéletes béke szellemi világának vízióját látta meg, és belépett oda.

Tápláld az álomképeidet; dédelgesd elképzeléseidet. Szeresd a zenét,

amely felkavarja a szívedet, és a szépséget, amely elmédben ölt

alakot, a szeretetreméltóságot, mely bársonnyal vonja be legtisztább

gondolataidat. Mert belőlük fog előállni minden gyönyörűséges

körülmény, minden mennyei környezet; ezekből, ha te csak hű

maradsz hozzájuk, a világod végül fel fog épülni.

Kívánság egyenlő a megszerzéssel; a vágyakozás egyenlő a

megvalósítással. Ha ember legalapvetőbb kívánságai teljes mértékben

kielégülnek, épp legtisztább vágyakozásai koplalnának ellátás nélkül?

Nem, a Törvény nem ilyen! Ilyen feltétel mellett sohasem működne a

„kérj és fogadd!”.

Álmodj magas röptű álmokat, és amilyen az álmod, olyanná leszel. A

látomásod az ígéret arra, hogy mivé fogsz egy napon válni;

álomképed a prófécia, arról, amiről végül lebontod a fátylat.

A legnagyobb eredmény kezdetben és még egy jó ideig egy álom volt.

A tölgyfa a makkban alszik, a madár a tojásban vár. És egy lélek

magasabb rendű látomásában, egy ébredő angyal megmozdul. Az

álmok a valóság csírái.

A körülményeid lehetnek kedvezőtlenek, de nem fognak így maradni,

ha te csak meglátsz egy álomképet, és küzdesz, hogy elérd. Nem

utazhatsz magadon belül, úgy, hogy kívül minden mozdulatlan

marad. Van egy ifjú, akinek a helyzete nyomasztó a szegénység és

munka miatt. Hosszú órákig egy egészségtelen műhely falai közé

zárva; műveletlenül és a jó modor teljes hiányában. De jobb dolgokról

álmodik. Eszességről, műveltségről, jóindulatról és szépségről

gondolkodik. Felfogja, és gondolatban felépít egy ideális

életkörülményt. A szélesebb szabadság és a nagyobb cél birtokba

veszi őt; s fáradhatatlanul cselekvésre ösztönzi, így felhasználja

minden szabadidejét, és eszközét, hogy láthatatlan erejét és forrásait

fejlessze. Nagyon hamar annyira megváltozik az elméje, hogy a

műhely már nem tudja őt visszatartani. Az, annyira diszharmóniába

került agyának beállítottságával, hogy úgy hullott ki az életéből, mint

egy ruhadarab, melyet félredobnak. S azon lehetőségek

növekedésével melyek növekedő erejének látkörébe beférnek, kijut

mindenből. Évek múlva látjuk ugyanezt a fiatalembert, mint felnőtt

férfit. Látjuk, hogy bizonyos elme erőknek mestere lett, melyekkel a

teljes világra kiterjedő befolyással és szinte egyedülálló erővel

gyakorolja hatalmát. Kezeiben óriási felelősségek köteleit tartja;

beszéde és élete megváltozott; férfiak és nők függenek szavain és

formálják át jellemüket. Olyan fényes középponttá válik, mint a nap,

amely körül számtalan sors forog.

Valóra váltotta fiatal kora vízióját, eggyé vált álomképével.

Te úgyszintén, a szíved vízióját (és nem magát a vágyat) fogod

megvalósítani, legyen az aljas, vagy gyönyörű, vagy mindkettő

keveréke; éppen ezért mindig annak irányába fogsz helyezni, amelyet

titokban jobban szeretsz. A kezeidbe lesznek rakva gondolataid

pontos eredményei. Azt fogod megkapni, amit megkerestél; sem

többet, sem kevesebbet. Bármilyen legyen a jelenlegi környezeted,

gondolataiddal — vízióddal és álomképeddel fogsz elesni,

megmaradni, vagy felemelkedni. Olyan kicsi leszel, mint a legkisebb

téged kézben tartó tényező, és olyan nagy, mint a téged meghatározó

vágy.

Aki nem gondolkodik, aki tudatlan, aki tétlen, a dolgok látszólagos

hatását látja csak, magukat a dolgokat nem, mázliról, szerencséről,

véletlenről beszél. Látnak valakit meggazdagodni és azt mondják:

„Mennyire szerencsés ember!”

Az értelmileg tehetségessé vált embert szemlélve felkiáltanak: „ Oh

mennyire kedveli őt az ég!” S mintha annak szenthez hasonló jelleme

és széleskörű befolyásai semmisek lennének, megjegyzik : „A

szerencse mindenben mellette áll!”

Nem látják a próbálkozásokat és bukásokat, a küszködéseket,

amelyeket ezek az emberek elszenvedtek, hogy tapasztalatukat

megszerezhessék. Nem ismerik az áldozatokat, amelyeket hoztak, azt

a rettenthetetlen erőfeszítést, melyet befektettek, a hitet, amelyet

gyakoroltak, hogy a pillanatnyilag felülmúlhatatlanon túlléphessenek,

és megvalósítsák szívük vízióját. Nem látják a sötétet és a

szívfájdalmat; csak a fényt és a boldogságot látják, és azt

„szerencsének” nevezik. Nem látják a hosszú és nehéz utat, csak a

kellemes cél meglétét és úgy hívják „jó sors”. Nem értik meg a folyamatot,

csak az eredményt észlelik, és „szerencse” – úgy nevezik.

Minden emberi ügyletben vannak erőfeszítések és eredmények. Az

erőfeszítés erőssége, mértéke az eredménynek. Nincs változás ebben.

Ajándékok, erő, anyagi, műveltségbeli és lelki birtokaink,

erőfeszítéseink gyümölcsei. Beteljesült gondolatok, megvalósult

célok, valóra vált víziók.

A látomás, melyet felmagasztalsz az elmédben, a vágyálom, melyet

szíved trónjára ültetsz – ezek azok, amik által az életedet fel fogod

építeni; ezek azok, amivé te válni fogsz.

(James Allen)

Gordon Smith – Állatok a spirituális világban

Elöljáróban néhány szó a cikk szerzőjéről: Gordon Smith Nagy-Britannia leghitelesebb és egyik leghíresebb médiuma, akiről a BBC is elismerően nyilatkozik.

Gordon Smith

Egy rendkívüli képességekkel megáldott látó, médium, akiről a Glasgow-i Egyetem többszörös vizsgálat és teszt után is hitelességgel, elismerően nyilatkozik.

“Vajon az állatok is tovább élnek a túlvilágon?” Médiumként gyakran találkozom ezzel a kérdéssel. Semmi kétségem nincs afelől, hogy a kérdésre „igen” a válasz. Médiumi tevékenységem alatt már sok ember számára közvetítettem olyan üzenetet, mely bizonyosságot ad arról, hogy az állatok számára is van élet a halálon túl. 

Félre ne értsék, ezzel nem azt akarom mondani, hogy az állatok visszatérnek és beszélnek hozzám. Nem vagyok Dr. Doolittle, aki tolmácsolni tudná a szellemvilágban lakó állatok üzeneteit, de gyakran az történik, hogy amikor a túlvilági lelkek szeretteiknek vagy barátaiknak küldenek üzenetet, időnként említést tesznek kis kedvenceikről is, akik ott vannak velük a túlvilágon.

Az utóbbi időben az egyik legnehezebb dolog az volt, hogy öreg labradoromat, Elsát elvigyem az állatorvoshoz elaltatni. Emlékszem, azt mondogattam magamnak, hogy: „Nincs semmi baj, tudom kezelni ezt a helyzetet, ahogyan mindenki más is.” De mekkorát tévedtem. Amikor belenéztem Elsa hatalmas barna szemeibe, miközben az állatorvos előkészítette a végzetes injekciót, úgy éreztem, hogy a torkomban növekvő gombóctól menten megfulladok. Amikor kérdezték, hogy szeretnék-e elbúcsúzni Elsától, azt hiszem, korábban soha nem ismert érzelem öntött el, egyetlen perc alatt.

Iszonyúan nyomasztott a felelősség érzése. Egész nap rettenetesen levert és szomorú voltam, és az járt a fejemben, hogy vajon helyesen cselekedtem-e. Semmire nem tudtam gondolni, csak Elsa gyönyörű, aranybarna fejére, és amint rám néz azokkal a mély, sötét és szomorú kölyökszemeivel. Lesújtó és rettenetes nap volt.

Este a kilmarnocki spiritualista templomban tartottam egy közösségi szeánszot. Egyetlen porcikám sem kívánta abban a lelkiállapotban, hogy kiálljak a pódiumra, ám hosszú tépelődés után mégis úgy döntöttem, hogy elmegyek Kilmarnockba. Még akkor is csak Elsára tudtam gondolni, amikor fent ültem a színpadon, és hallottam, amint az elnök engem szólít.

Legtöbbször, mielőtt beszélni kezdenék, érzem, ahogy a lélek átjárja testem és ahogy ettől lendülettel és energiával töltődök fel. Ez most is így történt. A fejemből az összes gondolat kiürült, és hamarosan elkezdtek áramlani az üzenetek a túlvilágról. Arról az estéről csak a legutolsó üzenetre emlékszem. Vezetőim egy hölgyhöz irányítottak, aki a hatalmas templom hátsó soraiban ült. Miután a hölgy fogadta a neki érkező üzenetet, hirtelen egy kutyára lettem figyelmes a túlvilágról.

A hölgy mellett ült. Elmondtam neki, mit érzékelek, mire a hölgy könnyezni kezdett. Az üzenet folytatásából kiderült, hogy nem sokkal azelőtt kellett elaltatnia a kutyáját. Nagyon szíven ütött, de muszáj volt átadnom az üzenetet: elmondtam a hölgynek, hogy szeretett kedvence kitűnően érzi magát a túlvilágon, egészen megfiatalodott, és majd kicsattan az egészségtől. Majd hozzátettem, hogy én is ugyanilyen vívódáson mentem keresztül, amikor el kellett búcsúznom imádott kedvencemtől.

Legvégül a hölgy az édesanyjától kapott híreket a szellemvilágból. Megnyugtatta őt, hogy a legjobbat tette az állattal, mert szegény nagyon szenvedett már, ugyanúgy, mint Elsa. Nagyon megkönnyebbültem ettől az üzenettől. A legkülönösebb az egészben talán az volt, hogy az a bizonyos kutya ugyanolyan arany labrador volt, mint Elsa. Úgy vélem, a túlvilágról igazán bámulatosan képesek időzíteni a dolgokat!

Gyakran mondogatják, hogy házi kedvenceinktől feltétlen szeretetet kapunk. A szeretet alapvetően át tudja hidalni a „halál völgyét”. Miért is lenne bármi különbség abban, hogy a szeretetnek ez a köteléke két ember, vagy esetleg egy ember és egy állat között jött-e létre. Úgy vélem, mi, emberek még nagyon sokat tanulhatnánk arról, hogy mit jelent a szeretet.

A szeretet ösztönös érzés, és az állatokat többnyire ösztöneik irányítják. Egyik háziállatomat sem szerettem jobban a másiknál. Mindegyikük önálló egyéniséggel és tudattal rendelkezett. És mivel nálunk, embereknél is a tudat az, ami túléli a fizikai test halálát, miért ne fogadhatnánk el, hogy egy érzésekkel rendelkező lénynek – amilyenek a háziállatok is – lehet tudata és személyisége. Ráadásul az emberekhez hasonlóan ez a tudat tovább él a test halála után, és tovább folytatja spirituális fejlődését.

Én és hozzám hasonlóan más médiumok is képesek vagyunk bebizonyítani az embereknek, hogy kedvenceik tovább élnek a szellemvilág időtlen világában is. Számtalan köszönőlevelet kaptam olyanoktól, akik hálával számoltak be arról, hogy mennyire megkönnyebbültek, amikor megtudták, hogy kedvenceik haláluk után ugyanúgy a szellemvilágba kerülnek, és ráadásul bizonyos alkalmakkor, a túlvilágról „visszatérve”, még meg is látogathatják őket.

A magam részéről már számtalan alkalommal találkoztam állatokkal a szellemvilágból, hallottam és éreztem is őket. Sőt egy alkalommal testen kívüli élményem is volt, amikor egyszer a szellemvilágban járva kutyák vettek körül, s ezek közül jó néhányat fel is ismertem. Sőt még abban a kitüntetésben is részesülhettem, hogy néhány állat lelkét meg is érinthettem, és saját kezemmel érezhettem szőrük puha melegségét. De ami még ennél is fontosabb, hogy érezhettem a belőlük áradó szeretetet, ami minden szeretetnél igazabb és valódibb érzelem.

Számtalan esetet tudnék felidézni a túlvilági állatokkal történt találkozásaim közül. Ugyanolyan örömmel és elégedettséggel tölt el, ha emberek és kedvenceik között sikerül kapcsolatot létesítenem, mint amikor emberi társukkal vagy barátaikkal hozok össze találkozást. Úgy vélem, ha elfogadjuk, hogy egy férfi és egy nő lelke halála után tovább él, akkor nem kéne elzárkóznunk attól a gondolattól sem, hogy az élet az állatok számára is folytatódhat.

Én hiszek abban, hogy ha a szellem életet adó szikrája beköltözik egy állatba, legyen az egy kedvenc macska, aranyhal, törpepapagáj vagy bármi más, azt semmi, még a halál sem lesz képes kitörölni onnan. Hiszek abban, hogy a lélek mindenféle formában elpusztíthatatlan.

Tapasztalataim szerint azt mondhatnám, hogy a háziasított állatok személyisége és egyénisége – mivel közeli kapcsolatban élnek az emberekkel, és rengeteg szeretetet adnak nekik – sokkal jobban kifejlődött, mint más fajoké. Én azonban teljesen biztos vagyok abban, hogy minden állat, legyen az tollas, bundás vagy uszonyos, egy magasabb tudati szintre lép, amikor eljön számukra az idő, hogy itt hagyják e földi világot. És azt is tudom, hogy amikor eljön a távozás pillanata, szeretett kedvenceink heves farkcsóválással vagy meleg, gyengéd dorombolással fogadnak majd bennünket a túlvilágon. És akkor ott, igen, a túlvilágon az oroszlán valóban a bárány oldalán pihen.

(Forrás: Gordon Smith: The Spirit Messenger - viszavzsodor.blogspot.hu)

Leonora Piper a leghíresebb parafenomén

Leonora Piper a valaha vizsgált lelki médiumok egyik legfigyelemreméltóbb képviselője, aki 8 éves korától kezdve egészen 91 esztendősen bekövetkezett haláláig kommunikált a szellemvilággal.

Leonora Piper

Leonora Piper nyolc éves kislányként a New Hampshire állambeli nashuai kertjükben játszott, amikor először észlelte a szellemeket. Egy láthatatlan lény a következőket suttogta a fülébe: ,,Sara néne nem halt meg, itt van veled." A kislány persze elmesélte anyukájának a történéseket, aki mindent percre pontosan feljegyzett. Pár nappal később értesültek a családtag haláláról, aki percre pontosan akkor hunyt el, amikor a kislány a hangokat hallotta.

Pipert apósa 1884-ben egy spiritiszta látnokhoz vitte gyógykezelésre, hogy megszabadítsa a szellemektől, ám ez nem sikerült, sőt a nő ettől kezdve gyakran önkívületi állapotba is került. Piper nem küzdött tovább képessége ellen és elkezdett szeánszokat tartani.

A kétkedő William James pszichológus is részt vett egy ilyen ülésen, ám egyszerűen nem talált magyarázatot az ott történtekre, hisz a lány elképesztően részletes információkkal rendelkezett mindenről. James kíváncsisága nyomán az Amerikai Természetfölötti Jelenségeket Kutató Társaság (ASPR) is bekapcsolódott a médium vizsgálatába. Az ASPR titkára, Richard Hodgson sem hitt a nő képességeiben, ám az első szeánszán, 1887-ben olyan információk hangzottak el, amit senki sem tudhatott.

Piper ,,lelki médium" volt, azaz belső látása révén kommunikált, nem pedig tárgyakat lebegtetett. Képességeinek megcáfolására több tucatnyi személyt vittek el szeánszaira, akiknek személyazonosságát gondosan titokban tartották. A médium azonban a próbatételek után is megdöbbentően pontos információt szolgáltatott bárkiről.

Piper az adatokat állítólag a vezérszellemétől kapta, aki egy ideig egy bizonyos Dr. Phiniut belgyógyász volt. Később egy George Pelham nevű személy vette át az információszolgáltató szerepet, aki amúgy Hodgson egyik személyes ismerőse volt. 1905-ben bekövetkezett halála után pedig állítólag maga Hodgson segítette a parafenomén munkáját.

Leonora Piper később részt vett a Londonban végzett Pszichikai Kutatások Társasága által szervezett kísérletsorozatában is, ám különleges képességét soha nem tudták se cáfolni, se megmagyarázni.

(forrás: femcafe.hu)

- - - - - 

Hogyan lettem médium? - videó

Ágnes médium meséli el beszélő-, író-, látó és transzmédiumitása kialakulásának történetét.

Nikola Tesla és a módosult tudatállapotok

Nikola Tesla már fiatalon olyan képességekről tett tanúbizonyságot, amiket méltán természetfelettinek nevezhetünk.
Minden akkor kezdődött, amikor gyermekkorában meghalt a bátyja. Nikola rémálmoktól szenvedett és saját akaraterejével próbált megszabadulni ezektől a rémképektől, elkezdett mentálisan utazni egy virtuális világban

Nikola Tesla

 

„Először homályosan, majd egyre élesebben látok távoli helyeket, országokat, embereket, kommunikálok és barátkozom velük. Ők valóságosak és kedvesek, közeliek, mintha a saját családtagjaim lennének”- számolt be utazásairól.

A modern tudósok az ilyen állapotot változó tudatállapotnak nevezik. Itt nincs semmilyen korlát, az ember térben és időben különböző helyeken képes megjelenni, amit elektromos mérőeszközökkel be is lehet bizonyítani.

Tesla édesapja papnak szánta fiát, nem engedte a mérnöki pályára. Ebbe Nikola súlyosan belebetegedett, halálközeli állapotot tapasztalt. Már majdnem belehalt, amikor az apa végül megengedte neki, hogy mérnöknek tanuljon, és ő gyorsan meggyógyult.

Különleges képességei akkor aktivizálódtak, amikor egy évet a hegyekben töltött. Felerősödött az intuíciója és naponta csak két órát aludt.

Intuíciója segített neki, amikor azon a zseniális tervén dolgozott, hogyan kell a váltakozóáramot motorokban felhasználni. Ötleteit elmesélte professzorának, aki lehetetlennek tartotta ezt. De az intuíciója azt súgta, jó úton jár. Később a megérzést olyan dolognak nevezte, ami megelőzi a pontos (egzakt) tudatot. Agyunknak különleges érzékeny idegsejtjei vannak, amelyek segítenek az igazságot megérezni, amikor nem tudjuk azt logikusan megmagyarázni.

Egy februári napon a legjobb barátjával, Szigeti Antallal sétált Budapesten a Városligetben. Emelkedett hangulatban volt, egy csodálatos naplementében gyönyörködtek és ő hirtelen megdermedt. Szigeti nem merte megtörni a csendet, a barátját nézte, aki mintha transzban lett volna. Néhány perc múlva Tesla így szólt:

– És mégis forogni fog az ellenkező irányba Minden attól függ, ami az én vágyam. Szigeti azt gondolta, Tesla ezt a lemenő napból olvassa ki, és nem értette, mi történt. De Tesla továbbra is a saját gondolataira figyelt Gyorsan egy bottal a homokba rajzolta az áramkört, a váltakozóáramú motor rajzát. Ma a villamosenergia-iparban és a mindennapi életben ezt használjuk.

Később Tesla megtanult spontán belépni a változó tudatállapotba a saját akaratának tetsző módon. Emlékiratában ír a módosult tudatállapotok megnyilvánulásairól. „Több évvel ezelőtt megoldottam ezt a problémát. Élet és halál volt a kérdés. Azt hittem meg fogok halni, és megoldottam. És akkor egy bizonyos ponton megtörtént az elképzelhetetlen. A ketyegő óra hangját három szobával odébb is hallottam, hallottam ahogy a légy leszáll az asztalra. Csengett tőle a fülem. A sötétben olyan érzékeny volt, mint egy denevér. Meg tudtam állapítani a távolságot a szobában levő tárgyak között az alapján, ahogy a bizsergést éreztem a homlokomon. A napfény olyan erős nyomást gyakorolt az agyamra, hogy úgy éreztem, elveszítem az eszméletemet. Egy távoli lovaskocsi száguldása az egész testemet megrázta. Hirtelen egy fényes villanást láttam, olyat, mint egy fényes kis nap, és kiderült az igazság. Ez az abszolút boldogság állapota volt, a gondolataim végtelen folyamban száguldottak, és alig sikerült azokat rögzíteni…” 

 

 
Tesla megtanulta a módosult tudatállapotot használni a teremtési folyamatában: „Kikapcsolom az agyamat a külső világ befolyásából, abban az állapotban kapom a belső világból a látást.” Ebben az állapotban hozta létre tökéletes találmányait. Nem használta a tudomány világában szokásos matematikai eszközöket, képleteket.

Ráismert a dolgok lényegére. Azt mondta az agy csak egy adó-vevő: „Én csak egy antenna vagyok, amit rá kell hangolni a megfelelő frekvenciára. Az univerzumban van egy bizonyos mag, ahonnan a tudást, az erőt és az ihletet kapjuk. A titkát nem ismerem, de tudom, hogy létezik. Az univerzum információs világa ez, amiben minden benne van.

Kortársai közül legfőképpen ötleteinek lenyűgöző számával és azzal a vallomásával tűnt ki, amely szerint nem ő találja ki ezeket az ötleteket. „Képes vagyok rákapcsolódni erre az információs mezőre és meg tudom keresni benne a szükséges információt.”

Sokan azt gondolták, hogy ebből a térből az összes információ megszerezhető. Ez igaz, de nemcsak fogadni kell tudni, hanem helyesen is kell értelmezni a kapott információt. Tesla nem tudta volna megérteni az információkat előzetes alapos tudás, hozzáértés, a fizikai törvények ismerete nélkül. Ezért mélyült el a természettudományokban, különösen a villamos energia világában.

Kortársai felismerték, hogy szokatlan előrelátásai, profétikus tisztán látó képességei vannak. Ez azoknál természetes, akik mindennapi lelki gyakorlatokon keresztül változó tudatállapotokat élnek meg.

1890-ben Philadelphiában nem engedte meg a barátainak, hogy felszálljanak a vonatra. Így megmentette az életüket, ugyanis a vonatot baleset érte.
1912-ben lebeszélte egyik szponzorát, Morgan Pirpontát arról, hogy a Titanicon utazzon. Ő bízott Tesla intuíciójában, visszaadta a jegyeket és túlélte. John Astor nem vette komolyan Tesla tanácsait, felszállt a Titanicra és meghalt.
Édesanyja életének az utolsó pillanataiban „látta” ahogyan az otthonában fekszik tőle két háztömbnyire. Egy felhőben angyal alakú lényt látott, akiben édesanyja jellemző vonásait ismerte fel. Később megtudta, hogy akkor halt meg.
Évekkel előre tudta az első világháború kezdetének időpontját, csak 5-6 napot tévedett.
Megjósolta, hogy 20 éven belül kezdődik a második világháború.
Tesla egy ortodox pap fia volt. Olyan Istenben hitt, aki a különbözött attól, amit a vallások tanítottak.

Később jógával is foglalkozott, aszkétikus életformát élt. Érdekelte a buddhista filozófia, amely szerint az emberi én csak illúzió, olyasmi, mint a szubjektív térben és időben ismert hullámok. 

"Amikor a hullámok eltűnnek, nem marad semmi belőlünk, a személyiség nem létezik. Nem lehet megállapítani, hogy az óceánban a hullámok nincsenek felruházva az individualizmus tulajdonságaival. Csak látszólag tűnik úgy, hogy egyik hullám követi a másikat. Ma nem vagyunk azok, akik tegnap voltunk, én magam egy láncszem vagyok a relatív létezésben, ami nem azonos a tegnapival, egy láncszem a relatív létezésből, ami nem azonos az előzővel. Az élet egy független folyamat, és nem az én esetleg hibás szubjektív elképzelésem a reális életemről."

Tesla egész életében igyekezett integrálni a szellemi világ információit az anyagi világba. Spirituálisan úgy vélte, hogy a fizikai test halála után az ember halhatatlan. Napi kemény szellemi munkájának köszönhetően ismerte a különleges tudás titkait és képes volt értelmezni a világot.

Úgy emlékszünk rá, mint zseniális fizikusra, feltalálóra, és ami a legfontosabb, egy olyan valóságos személyre, aki képes volt a természet titkait a fenomenális képességein keresztül tanulmányozni.

forrás:orokseg.wordpress.com

- - - - - - -

Nikola Tesla Legendája - videó

A gondolat - tényező a megvalósításban

Minden, amit az ember megvalósít, és minden, aminek

a megvalósításában csődöt mond, saját gondolatainak közvetlen

eredménye. Egy igazságosan elrendelt világegyetemben, ahol az

egyensúly elvesztése teljes megsemmisüléshez vezet, az egyén

felelősségének teljesnek kell lennie.

Egy ember gyengesége és

erőssége, tisztasága és tisztátlansága, mind annak, és nem más

embernek a sajátjai. Ő maga idézte elő azokat, és nem más ember; és

azokat csakis ő változtathatja meg, más soha. A körülményei szintén

az ő sajátjai, és nem más emberéi. Szenvedései és boldogsága saját

belsőjéből fejlődtek ki. Ahogyan gondolkodik, olyan ő; ahogyan

folytatja a gondolkodást, épp olyan marad.

Egy erős ember nem segíthet egy gyengén, csak, ha a gyenge is

szeretné, hogy segítsenek neki. És még ebben az esetben is, a gyenge

embernek kell önmagát erőssé tennie. Saját erejéből kell

kifejlesztenie azt az erőt, amit másokban csodál. Senki más, csak ő

maga változtathat az életén.

Szokás, hogy az emberek azt gondolják és mondják; „Sok ember azért

rabszolga, mert van egy rabszolgatartó, utáljuk hát a rabszolgatartót!”

De van egy kicsi, de egyre növekvő tendencia, amely megfordítja ezt a

megítélést, és azt mondja, „Egyetlen ember a rabszolgatartó, mert

sokan rabszolgák; vessük hát meg a rabszolgákat! ”

Az igazság az, hogy az elnyomó és a rabszolgák együttműködő

partnerek a tudatlanságban, s míg látszólagosan egymást,

valóságosan önmagukat kínozzák. A tökéletes tudás meglátja a

törvény működését az elnyomott gyengeségében, és meglátja az

elnyomó rossz célra használt erejét. A tökéletes szeretet, látva azt a

szenvedést, melyet mindkét állapot maga után vonz, egyiket sem ítéli

el; a tökéletes részvét mindkettőt, elnyomót és elnyomottat is átöleli.

Az, aki legyőzte a gyengeséget, és ellökte magától az önző

gondolatokat, sem az elnyomók, sem az elnyomottak közé nem

tartozik. Ő szabad ember.

Az ember, csak gondolatai felemelésével növekedhet, győzhet, és

érhet el célokat. Csak gyenge, szánalmas és nyomorult maradhat, ha

visszautasítja gondolatainak felemelését.

Mielőtt az ember bármit is elérne, még ha csak az anyagias dolgokról

beszélünk is, fel kell, hogy emelje gondolatait a rabszolgákra jellemző

és állati vágyak fölé. A siker érdekében lehet, hogy nem szükségszerű

feladnia minden állatiasságát és önzőségét, de annak legalább egy

részét fel kell áldoznia. Egy ember, akinek az első gondolata egy

állatias vágy, nem tud sem tisztán gondolkodni, sem módszeresen

tervezni. Nem tudja megtalálni és fejleszteni rejtett forrásait,

és minden vállalkozásában el fog bukni. Mivel nem kezdi el derekasan

kontrollálni gondolatait, nincs olyan pozícióban, hogy bármilyen

ügyet kézbe vegyen, és komoly felelősséget vállaljon fel. Nem

alkalmas arra, hogy önálló döntést hozzon és hogy önmagában

megállja a helyét. De határait, csak gondolatai és választásai szabják

meg.

Nem lehet sem előrehaladás, sem megvalósulás áldozat nélkül. Egy

ember világi sikere akkora lesz, mint amekkora mértékben feláldozza

zavarodott állati gondolatait, és irányítja gondolatait terveinek

megvalósulására, illetve szándékának és önbizalmának erősítésére.

Minél magasabbra emeli gondolatait, annál nagyobb lesz a sikere,

annál áldottabb és kitartóbb lesz céljainak elérésében.

Az univerzum nem szívleli a kapzsit, a becstelent, az erkölcstelent,

bár néha a puszta felszínen úgy tűnhet, hogy igen. Segíti az őszintét, a

nagylelkűt, az erkölcsöst. Minden idők legnagyobb tanítói különböző

módokon jelentették már ki ezt, és hogy ezt bebizonyíthassa és

tudatosíthassa az ember, nem kell mást tennie, minthogy kitartóan

egyre erkölcsösebbé tennie magát gondolatainak felemelésével.

Intellektuális eredmények a gondolatok bölcsességre vagy a

természet szépségére és igazságosságára való koncentrálásából

lesznek. Ilyen eredmények lehetnek kapcsolatban a hiúsággal és az

ambícióval,de nem ezen jellemvonásokból következnek. Természetes

eredményei a hosszú távú és lelkes erőfeszítésnek és a tiszta és

önzetlen gondolatoknak.

A spirituális eredmények, szent törekvések beteljesülései. Az, aki

állandóan nemes és szárnyaló gondolatok elképzelésében él, aki

tisztaságban és önzetlenségben lakozik, olyan biztosan fog bölccsé és

nemessé válni és befolyással bíró és áldott pozícióba emelkedni, mint

ahogy a nap eléri az ég tetejét, és a hold a holdtöltét.

Bármilyen előrehaladás az erőfeszítés koronája, a gondolat diadémja.

Az önuralom, eltökéltség, tisztaság, becsületesség és jól irányított

gondolatok segítségével az ember felemelkedik.

Az ember magas sikereket érhet el a világban, a szellemi

birodalomban, magasztos hozzáállásának megfelelően, és újra

gyengeségbe és nyomorba ereszkedik le, megengedvén, az arrogáns,

önző, és romlott gondolatoknak, hogy őt birtokba vegyék.

A jó gondolatok általi győzelmeket, csak körültekintéssel tarthatjuk

fenn. Amikor a siker biztosra vehető, sokan utat engednek, és hamar

visszaesnek a kudarcokba.

Minden, az üzleti, értelmi, vagy szellemi világban elért eredmény,

meghatározottan irányított gondolatok eredményei. Ugyanazon

törvény által irányítottak, és ugyanaz a módszerük. Az egyetlen

különbség abban van, hogy mi a megszerzendő tárgy. Aki keveset

akar elérni, kevés áldozatra lesz szüksége; aki sokat akar elérni,

annak sokat kell áldoznia. Aki nagy dolgokat akar valóra váltani, nagy

áldozatot kell hoznia.

(James Allen)

A kisfiú, aki emlékszik előző életére

A hatéves Cameron ránézésre nem különbözik a vele egykorú gyermekektől. Azonban a kisfiú érdekes dolgokat mond a szüleinek. Pontosan emlékszik az előző életére.

 

Cameron

Két éves korától fogva arról beszél, hogy korábban egy másik családdal lakott, akiket Robertsonnak hívtak. Nagyon pontosan leírja a tájat és azt a fehér házat is, ahol korábban lakott.  Ez a ház a skóciai Barra szigetén található, amely mostani lakhelyétől, Glasgowtól mintegy 200 mérföldre fekszik.

Cameron nagyon részletesen leírja azt az egyszintes, nagy fehér házat, ahol lakott. A kedvenc helye a tengerpart volt, ahol fekete-fehér kutyájával és testvéreivel játszott. Beszél az édesapjáról is, akiről azt állítja, meghalt egy autóbalesetben. A házból a kis partra látnak és messzebb látják, ahogy repülők szállnak le. Cameronnak hiányoznak a szülei és testvérei. Állandóan azt mondja, hogy „én egy barrai fiú vagyok, el kell mennem Barrára”. Amikor mostani édesanyja megkérdezi, melyik anyukát szereti jobban, azt mondja Cameron, hogy mindkettőt egyformán szereti.

Mivel Cameron nem hagyja abba és ragaszkodik a történetéhez, édesanyja nyugtalankodni kezd és megpróbál valami racionális magyarázatot találni rá. Több pszichológussal is beszél. Dr. Karen Majors szerint Cameron nem úgy beszél ezekről a dolgokról, mint általában a többi, fantáziáló gyerek. Nagyon részletesen meséli el a történetét újra és újra a szomszédoknak, barátoknak, rokonoknak, anélkül, hogy változtatna rajta.

Végül a Virginiai Egyetem pszichiáterével, Dr. Jim Tuckerrel is találkoznak, aki az elmúlt negyven évből több mint 500 ilyen esetet gyűjtött össze. A gyerekek korábbi életeivel foglalkozik. Általában 2-3 éves korukban kezdenek elbeszélni róla és 6-7 éves korukban halványodnak az emlékek. Az egyik legérdekesebb esete Gus Tayloré volt, aki állítása szerint korábban saját nagyapja volt és halála után kapott egy jegyet istentől, amivel visszajöhetett az életbe. Ő is részletesen mesél el olyan dolgokat a nagyapáról, amikről nem is tudhatna.

 Gus Taylor

Dr. Tuckerrel eindulnak, hogy meglátogassák a kb. ezer lakost számláló Barra szigetét. Cameron azt állítja, sok helyet és részletet felismer a szigeten, de a házukat nem találják. Elmennek a helyi múzeumban, ahol minden múltbeli földhivatali és hivatalos iratot tartanak. Végül megtalálják a Robertson családnevet és az ingatlant is, amelyik a sziget északi részén található. A 60-as, 70-es években lakott ott a Robertson család. Cameront megviseli a ház látványa és magába süpped.

Sikerül megtalálni a Robertson család egyetlen élő tagját is, Gillie Robertsont, aki már idős és elméletileg Cameron lánytestvére. Az ő fotóalbumában láthatjuk Cameront is az előző életében.

(forrás: hir.ma)

A történetről egy dokumentumfilm is készült:

Egy reinkarnáció emlékei - videó

https://www.youtube.com/watch?v=MoVo-YdmBbQ 

 

 

Dr. Jim Tucker a Virginiai Egyetem pszichiátere