Érzéki egyensúly

Ha valami fontos számodra, akkor arra fokozottan figyelsz. Úgy is lehet mondani, hogy kicsit ki vagy hegyezve a témára, mert folyamatosan arra vágysz, hogy előrelépés történjen a dologban.

Ilyenkor kérhetsz jeleket a Teremtéstől, hogy biztos legyél benne, hogy valóban tiéd e a célod, és ez az ég által támogatott e. Ilyenkor csodába illő történéseket, és sorozatos „véletlen” egybeeséseket tapasztalhatsz. Például, ha a számodra vágyott eseménnyel összefüggésben van egy szimbólumod, pl.: egy bagoly, akkor hihetetlen módon, több helyen baglyokat fogsz találni.

Amikor az egyik kedves vendégem jött hozzám, pont ezt mesélte el. Neki a bagoly képének megjelenése a párjára utal, ha kérdése, kétsége akadna, jelet kér, ami a bagoly képében meg is szokott jelenni. Amikor hozzám jött picit kételkedett. Nem bennem, hisz nem is ismert, csupán abban, hogy szükség van e arra, hogy oldásokat végezzünk, hogy ezzel is segítse e útját. De testvére unszolására eljöttek. Én aznap egy olyan pólót húztam magamra, aminek az elején egy teljes méretben egy bagoly ül… abban a pillanatban tudta, jó helyen jár. (Én pedig, azóta sem vettem még elő újra ezt a pólót… hmmm… a véletlenek, a jelek).

Amikor nagyon vágyunk a megvalósulásra, és már türelmetlenek vagyunk, előfordulhat, hogy ezeket a jeleket elkezdjük megkérdőjelezni, mondván, biztos, már mindenbe belegondoljuk. Ott lesz a kétség, hogy azért látok annyi szimbólumot, mert azt akarom látni? Vagy éppen a jelet értékeljük át, hogy biztos semmit nem jelent, csak mi gondoltuk, hogy a célhoz kapcsolódik.

Az égi jelek által tud üzenni nekünk. Ne bíráljuk ezeket felül. Csodás történések, egybeesések, „véletlen” üzeneteket ezek, amiken keresztül biztatnak kitartásra, erőgyűjtésre bennünket. Adjon hitet és reményt ez az üzenet! A Teremtés ezekkel a véletlennek tűnő szinkronicitásokkal üzen, hogy célod, vágyad úton van, a háttérben folyik a munka. Tarts ki, mert azért dolgoznak, hogy megadják számodra a vágyad beteljesülését.

Ha kételkednél, ha esetleg szándékosan kritizálnak, ha elméd igyekszik elbizonytalanítani, akkor figyeld a szinkronicitások csodás megjelenését. A jelek, a biztatások mindig ott vannak. Csak, mint egy jó nyomolvasónak, tudni kell olvasni a sorok között. A véletlenek nem véletlenek. Ne hagyd, hogy elméd felülbírálja ezeket!

(Horváth Gabriella)

A titokzatos intuitív tudás

Albert Einstein nem az a tudós volt aki, ne használta volna a racionális gondolkodását, vagy a logikai képességeit. Nem lehet azzal vádolni, hogy misztikus, metafizikai „hókuszpókusszal” – mint nevezi sok materialista szemléletű ember azokat a jelenségeket, melyeket nem képes társítani egy már meglévő, értelmezhető emlékhez - érte volna el az eredményeit. Mégis ő mondta ki ezt az egyszerű bölcsességet:

“Ami igazán számít, az az intuíció.”

Ő is tudta, hogy, az igazán fontos dolgok kivétel nélkül a fizikai érzékszervek számára elérhetetlen, s a logika számára megfoghatatlan valóságtartományból származnak. S oda csak az intuíció és az intuitív tudás segítségével jöhet létre a bepillantás. A kérdés: miként fordíthatod ezt a benned is létező képességet saját életed kiteljesítésére?

Megfigyelheted, hogy az életed eseményeinek alakulása két fő dimenzióban halad. Az egyik a látható, felfogható, megérthető, s tervezhető. Míg a másik a rejtett, felfoghatatlan és megérthetetlen, s a bizonytalan. A látható világot elméddel, döntéseiddel és cselekedeteiddel közvetlenül is befolyásolni tudod. Ez az anyagi világ, ahol azok a hétköznapi események zajlanak, melyekben megvannak a választási lehetőségeid. Például hol dolgozz, mihez kezdj a szabadidőddel, vagy éppen kivel töltsd el azt. Itt egy logikus, értelmezhető ok – okozati viszonyrendszer működik, melyet már jól ismersz, és a racionális logikával fel is tudsz fogni.

Ezen túl pedig ott vannak azok az események, melyek látszólag „csak úgy megtörténnek”, vagy az ötletek, ihletettség, amely csak úgy megjelenik. Mégis alapvetően ezek képesek valóban megváltoztatni életed alakulását (sokszor mélyebben, mint szeretnéd és remélni mernéd).

Nevezzük ezt most a felfoghatatlannak, mivel a hagyományos gondolkodásmóddal nem igazán érthetők azok az összefüggések, melyek létrehozzák a látható világban megjelenő „véletleneket”. Ez a dimenzió már a kvantumvilág összefüggései szerint működik (nem folytonos változás, összekapcsolt hierarchia, kvantum összefonódás, stb.), ahol a hagyományos logika és érzékelés már nem alkalmazható. Azonban egy lazább, nyitottabb elmeműködés elsajátításával ráérezhetsz az itt zajló folyamatokra. S így akár fel is használhatod céljaid, vágyaid elérésére. Ez az intuíció, s nem holmi ködös megérzés, ami néha működik, néha nem.

Ha sokáig nem mozogsz, a fizikai szerveid elsatnyulnak. Ez természetes jelenség. Nincs ez másképp a belső szervekkel sem. Ha valaki beszél egy nyelvet, s évekig nem használja, akkor kell egy kis gyakorlás és munka, amíg visszajön a készség. Az intuíciót a legtöbb ember elfojtja magában, már a kisiskolás kortól kezdve. Pedig ahogy múlnak az évek, évtizedek egyre nagyobb szükség lenne rá. Sokszor kerülünk olyan helyzetbe, hogy ha ezerszer átgondoljuk a helyzetet, akkor sem lehetünk biztosak a döntésünkben. Ilyenkor lenne szükség a valóban működő intuícióra. S a bizalomra iránta.

Az emberiség történetében már az ősidők óta voltak iskolák, technikák és módszerek melyek ezeket az anyagon túlmutató elveket, dimenziókat kutatták. Ezek vizsgálati irányai mindig az Élet alapvető kérdéseihez kapcsolódtak, mint az Ember létezésének értelme, jelentősége, az Univerzum célja, vagy a Valóság különböző szintjeinek mibenléte, s összefüggései.

Az ősi kérdések megválaszolására nagyon sokféle út és rendszer jött létre, de egyben mindegyik egyetértett: az ébredés, a tudatosság és az önismeret fontosságában. Azt vallották, ha megismered önmagad (a mikrokozmoszt), akkor megkapod a választ az Univerzum (a makrokozmosz) titkára is. Hiszen ott rezeg minden sejtedben, és a sejtjeidben rezgő atomok, és az univerzum galaxisai működési elveikben is megegyeznek. Ennek magyarázata, hogy a „külső” anyagi világ nem más, mint a „belső” lényed tükröződése.

Természetesen az önismeret kérdését nem szabad leszűkíteni, az időbe ágyazott személyiség szokásainak megismerésére. Sokkal inkább az emberi lény létezésének mélyebb értelmét, s összefüggéseit kell vizsgálni. Az önismeretnek, mintegy „mellékterméke” az intuitív tudás megjelenése. Mintegy kiugró pont akkor, amikor a logika már nem alkalmas eszköz, egy helyzet megoldására, egy kérdés megválaszolására.

Az intuíció megjelenésekor már időnként egységben érzékeled a világ jelenségeit, és ráérzel az energiáknak és információmintáknak azon finom változásaira, melyek az anyagi világot létrehozzák. Átlátsz a „maja” többrétegű fátylán.

Felhasználhatod a „legmagasabb rendű” célok elérésére, mint a szellemi utad kiteljesítése, vagy a „megvilágosodás”. Persze a „földhözragadt” fizikai síkra irányuló célok megvalósításában ugyanúgy segít, mint a pénzügyi helyzeted javítása, vagy éppen az egészséged helyreállítása, vagy épp az emberi kapcsolatok harmóniája. Az Élet nem ismer ilyen jellegű megkülönböztetést, azt csak az elme fontossági sorrendje. Te határozod meg a saját utadat, s azt, hogy a nem látható világoknak milyen jelentőséget tulajdonítasz.

A szufi mesterek gyakran használnak egy gyönyörű szót: Baraka. Ez annyit jelent, hogy áldás, s az intuícióval kapcsolatban is megjelenik a következő mondásukban:

„Áldottak azok, akik hisznek abban, ami rejtve van.”

Tedd fel magadnak a kérdést:

„Mi akadályoz abban, én is részesüljek ebben az áldásban? Mit veszíthetek, ha néha a szívemre is hallgatok, s nem csak a „józan” észre?”

(forrás:Szatmári L. Miklós)

Baraka Teljes film:
https://videa.hu/videok/emberek-vlogok/baraka-ZNVv1xGuTQOB154v

Baraka részlet - videó

AZ ÉRZELMEK ELEMZÉSE II.

Kényelmesen ülve, zárjuk ki közvetlen környezetünkből eredő érzelmeinket és benyomásainkat, amelyek napközben rendesen szellemünket foglalkoztatják, és lássunk hozzá, hogy lassan, lépésről-lépésre belső természetünkben az Énünk után kutassunk. Ez a legjobb jóga-út.

És ha az eredmények eddig csak negatívak voltak annyiban, hogy egy kizárási folyamat során előbb az öt érzék, majd a testi szervek és azok funkciói és végül maga a test éppúgy, mint az érzelmi tapasztalatok egész sora vált pszichológiailag elhanyagolhatóvá, és az ember csak azt találta, hogy mi nem az "Én", már ez is rendkívül nagy értékű előkészület, mert kiküszöböli az elkopott, vagy hamis képzeteket. A valótlanságok kizárása után végül fennmarad: a való.
Most felmerül a kérdés: "Ezt az értelmi ön-analízist napról napra ugyanilyen módon kell-e megismételni?" A felelet: "Semmi esetre!" A tanuló a naponta soronkövetkező analízist ne az előzőek puszta ismétléseként végezze, de mindenekelőtt arra törekedjék, hogy bizonyításában teremtő és eredeti legyen és új nézőpontokat találjon.
Az introspektív ön-analízis itt ismertetett módszerének csak az a célja, hogy az olvasó személyes gondolkodása számára szélesebb alapot nyújtson. Az olvasónak emellett arra kell törekednie, hogy ezt az alapot vérmérsékletének, tudásának és nevelésének megfelelően kiszélesítse és hogy azután lassan, óvatosan a saját lábán haladjon tovább. Itt csak az irányt mutattuk meg neki - most már gondolkodásának teljes függetlenségével haladjon előre és maga is váljék teremtővé. Ennélfogva nem szükséges ugyanazokat a régi bizonyítékokat mindig újra megismételni, ha a tanuló azt érzi, hogy már elkopottak. Másrészt viszont a haladásra irányuló elhamarkodott kísérlet - mielőtt annak mélyebb értelmébe behatolt volna - hiábavaló lesz és végül kudarccal kell végződnie.
Ha a tanuló ezeket az elővigyázati rendszabályokat emlékezetében tartja, most már áttérhet arra, hogy olvasása és gondolkodása során önmagát kikérdezze és személyi alkatát tisztán formulázott gondolatok útján analizálja, miközben ügyelnie kell, hogy ezeket a gondolatokat lassan fejlessze ki, hogy pontos jelentést és elegendő súlyt kapjanak. Ezeket a gondolatokat azután szigorúan logikus bizonyítékok láncává kell egymással összekötnie. Teljesen hibás eljárás lenne, ha a tanuló az ön-analízis értelmi formuláit vakon követné. Amit itt adunk, az csak arra való, hogy egyéni gondolkodását ösztökélje és hogy egy különleges légkört teremtsen körülötte. De ettől függetlenül, azon kellene lennie, hogy maga teremtse meg és dolgozza ki analitikus gondolatainak külön, egyéni vonalát. Az a módszer és az a bizonyítás, amelyet itt és "A titkos ösvény" című korábbi könyvünkben nyújtottunk, csak ilyen ösztökélésnek tekinthető. Ezeket nem kell vakon utánozni, hanem arra valók, hogy a kereső fáradozásainak irányt szabjanak és számára új gondolati területeket nyissanak meg. Kell, hogy élete belső tapasztalat tárgyává váljék az ezt kísérő magas feszültséggel és felszabadító megoldással együtt. A szempontokat önmagának kell kigondolnia, az "Én" problémáját mindig újra alaposan átdolgoznia, míg e szellemi boncolás révén annak alkata tisztán és közel áll előtte. Meg kell kísérelnie új és egyéni érveket találni és a témát saját kezdeményező hozzájárulásával kiszélesíteni és gazdagítani, nem pedig pusztán a tárgyra szorítkozni. Vissza kell tekintenie napi tapasztalataira és azon igyekeznie, hogy ezekből tanulságot és magyarázatot merítsen, amelyet azután önmaga megismerésére irányuló célja érdekében felhasználhat.
Mert mindezeknek a gondolatoknak célja az, hogy a tanulóban olyan lelki hangulatot, olyan szellemi légkört, sőt az igazság utáni vágynak olyan érzelmi állapotát keltse fel, amely előkészíti az alkalmas színteret a megvilágosodás számára. Ennélfogva az olvasottak vagy hallottak puszta papagájszerű elismétlése teljesen haszontalan. A tanulónak komoly erőfeszítéseket kell tennie, erősen átgondolnia mindent és saját lénye valódi középpontjába éles értelemmel behatolnia - mások bizonyítékait és tényeit csak mint fáklyákat használhatja az úton. De ő maga az utas, ennélfogva óvatosan kell haladnia.
Igyekezete tehát arra irányul, hogy az "Én" problémáján keresztülvágja magát, hogy lényének rejtett alapjához érhessen. Kell hogy saját természetének pártatlan szemlélője legyen; saját egyéniségét csaknem mint idegen valamit kell tekintenie, ha önmagát helyesen akarja értékelni. Hogyan lehetséges ez, ha nem kísérli meg, hogy felszabaduljon a mindennapi élet szilárdan gyökerező meggyőződéseitől és filozófiátlan, lényegileg szellemellenes alapjától? Hogyan remélheti, hogy valóban meggyőződést szerezhet független gondolkodás nélkül arról az igazságról, hogy a test csak az "Én" lakóhelye, vagy hogy később felfedezhesse, hogy az "Én" csak egy csöpp az "emberfeletti Én" óceánjában?
A tanulónak szellemi kutatását nem kell azokra a percekre korlátoznia, amíg csendes szobájában üldögél. Hasznot húzhat alkalomszülte gyakori pillanatokból, amikor a nap folyamán tétlen, akár úton, akár irodában, akár a gyárban vagy odahaza. Ilyen időpontokban is visszaidézheti emlékezetébe belső kutatásának egyes pontjait. Ekkor nem kell megismételnie az "Én" lakhelyére vonatkozó teljes bizonyítási eljárást, hanem csak kérdező magatartást kell felvennie, mintha hirtelen így fordulna önmagához: "Ki ez a lény, aki ebben a testben jár vagy ezzel az értelemmel gondolkodik?" Akkor nem kell tovább törődnie a felelettel és a kérdést lassanként ki kell ejtenie emlékezetéből, anélkül, hogy válaszra várna. Minden egyébről azután a tudatalatti lélek maga gondoskodik a kellő időben.
Ez az alkalomszülte "villámgyakorlat" igen egyszerű, de rendkívül hasznos. Hatályossága abban áll, hogy saját természetünk ismeretlen tényezőjével van kapcsolatban. Mennél inkább fordítja a tanuló figyelmét a saját egyéni eljárásmódjára és mennél inkább hozzászoktatja magát, hogy ezt a tényezőt, ezt az ismeretlen, titokzatos "felsőbbrendű Én"-t keresse és minél inkább azon van, hogy létét megállapítsa, annál előbb fog érintkezésbe kerülni vele. A kérdezés módja különböző lehet - alapja azonban mindig ugyanaz: a befelé irányuló önvizsgálat.

(Paul Brunton - A felsőbbrendű Én)

AZ ÉRZELMEK ELEMZÉSE I.

Miután keresztkérdéseknek vetettük alá magunkat és az ember földi porhüvelyét "Ego"-jának, személyisége gyökerének tekintetéből átvizsgáltuk, úgy találtuk, hogy az "Én" a testet csak mint átmeneti tartózkodási helyet használja. Szükséges tehát, hogy maga valami lényegileg testtelen legyen.

Ezt a tudatos eljárást most az Én-re kell visszairányítanunk és megnéznünk, hogy ez a láthatatlan vendég az emberi természetnek nem abban a másik tágas alkatrészcsoportjában - az indulatokban, az érzelmekben - található-e meg? Szükséges, hogy ismét feltegyük magunknak a kérdést: miből állunk? Pontosan fogalmazva: vajon indulataink, érzelmeink nem választhatók-e el teljesen a gondolatainktól. Mindkettő közös gyökérből ered: a szó tágabb értelmében vett - lélekből. A kettő között a különbség a köznapi életben a közöttük állandóan változó egyensúlyi helyzetből keletkezik, de azért mindkettő állandóan együtt van. Érzelmek, indulatok nem képzelhetők el gondolati megfogalmazásuk nélkül. Egy különleges lélektani kutatás céljából azonban külön-külön is elemezhetjük őket.
Érzelmek, indulat vagyok-e? A szeretet, bosszúság, kívánás, szenvedély, félelem, öröm, melyek oly gyakran elfognak - ezek lennének az Én-em? Ezt kell magától kérdeznie az embernek, ha Ego-jának titkos zugaiba akar behatolni és működését megfigyelni szándékozik.
Az égi jellegűektől a démoniakig - más-más időben - a legkülönféle indulatok és érzelmek kerítenek bennünket hatalmukba.
Az indulatok egész sora váltakozva uralkodik fölöttünk. Az ember testének és érzelmi állapotainak összehasonlítása nagyon feltűnő eredményeket mutat. Végül is teste aránylag stabil és szilárd marad, míg indulatai, kívánságai és szenvedélyei az állandó mozgás állapotában vannak. A test külső megjelenési formáját csak lassan, évről-évre változtatja, míg ez ember érzelmi hullámzásai gyakran óráról-órára változnak. Ez az állhatatlanság, a hangulatoknak ez a gyors hullámzása megbízható jellemzője az ember érzelmi természetének. A régi látnokok érzéseinek apályát és dagályát a víz elemével hasonlítják össze, míg testének szilárdságát a föld elemével vetik egybe. Mindkét összehasonlítás éppen olyan igaz, mint találó.
Az ember ma vidám és bizakodó, holnap szerencsétlen és félénk. Az ember mindig áldozata az érzelmek ilyetén áramlásának, melyet a testi tapasztalatok és szellemi tevékenységek előidézte vonzások és taszítások ide-oda hajtanak.
A hirtelen bosszúság kitörései, vagy a szexuális vágy fellángolása olyan cselekedetekre bírhat rá bennünket, amelyeket később megbánhatunk; innen az az érzésünk, hogy az ilyen cselekedetek nem valódi énünknek képviselői, hanem inkább meghamisítói.
Még személyes természetünk túlnyomó nagy részének is megvan az a hajlamossága, hogy nagyobb időközökben megváltozzék úgy, hogy egyéniségünk húsz év előtt talán szégyenkezve hökkent volna vissza olyan sugallatoktól, amelyek most csábítóknak tűnnek fel számára.
Azok az aggodalmak, amelyek ma gyötörnek bennünket, egy-két nap vagy hónap folyamán eltűnhetnek, hogy talán soha vissza ne térjenek többé - az ember azonban tudja, hogy az "Én" érzése nem tűnik el. Ő az egyetlen állandó valósága életünknek.
Van-e ezek között a változó és sokszor zavarba ejtő érzelmi hullámzások között egyetlenegy szilárd, amelybe megkapaszkodhatnánk és amelyről elmondhatnánk: "Ez vagyok Én?" Az ember végighaladhat az emberi érzelmek egész hangsorán: a szereteten, gyűlöleten, féltékenységen, félelmen, félszegségen, bátorságon, gyászon, lelkesedésen - egyetlenegy érzelem sem akad, amelyről joggal állíthatnánk: "Ez vagyok Énmagam!" Mert a valóságban érzelmileg ugyanolyan összetett lény az ember, mint fizikailag. Tapasztaljuk ezeket az átmeneti érzelmeket és indulatokat, de egyikről sem mondhatjuk: "Ez a változhatatlan Én." Amit azonban mégis mondhatunk, az a következő: "Az "Én" tapasztalja a gyűlöletet, szeretetet, féltékenységet, stb." Az ember különböző időkben felismerheti magában a tigrist, a papagájt vagy a majmot; más alkalmakkor megint az angyalt és a szentet - amíg azonban ezek a változások csak érzelmiek, nem lehetnek azonosak az Énséggel, vagyis az alapvető Én-nel.
Ha az ember elnyom egy szenvedélyt: ki az, aki azt elnyomja? Az elnyomó, mélyebb "Én"-t tehát már magában foglalja. Másrészt az a puszta tény, hogy az ember ezt mondja: "ettől félek" vagy a "bosszúságom"... ahelyett, hogy "érzelmeim ettől félnek" vagy "érzéseim bosszúsak", rögtön arra mutat, hogy az "Én" egész természetesen mint más érzelmektől elkülönített valami jellemződik - és magában foglalja, hogy ő az, aki az ilyen érzelmek tapasztalatán végigmegy. Ez nem is lehet másként. Mert ha az ember valamely meghatározott érzelem, vagy ilyen érzelmek gyűjteménye lenne és nem több, ha Énségének fogalmát azokból a különböző nemes, vagy nemtelen ösztönökből vezetné le, amelyeket véletlenül pillanatnyilag érez, ha alaptermészetét ezek a hullámzó érzelmek alkotnák, kifejezésmódja is ennek megfelelően változnék, és önmagát nem birtokosi értelemben említené. Az érzelmek tehát az enyéim, de nem azonosak velem, magammal.
Szerencsés vagyok, szerencsétlen, tudatlan, kimerült vagyok, látok, ez az enyém - ilyen és ehhez hasonló eszmék foglaltatnak az Én-ben. Az "Én" fogalma mindezekben fennáll, mert egyetlen ilyen eszme sem gondolható el az "Én"-fogalom nélkül.
Valahányszor az imént említettekhez hasonló szófordulattal él az ember, öntudatlanul azt az igazságot mondja ki, hogy az "Én" a valóságban az érzelmektől független, csupán azoknak hátterében húzódik meg.
Az a bizonyosság, hogy érzelmeimről tudok, nem azt jelenti, hogy ezek teszik ki "Én"-emet. Más dolog valakinek létezése, aki érez és egész más annak ön-tapasztalata. Ez a különbség nagy jelentőségű és pontos kifejezésre tart számot. Érzelmi hullámzások, amelyek jönnek és mennek, nem lehetnek azonosak az állandó "Én"-nel. Az utóbbinak állandónak és folyton jelenlévőnek kell lennie, amit az is mutat, hogy saját létünket illető kétely sohasem merül fel bennünk. Ha nem lenne állandóan jelen, az ember talán kételkednék olykor abban, hogy van benne ilyen állandó "Én".
Mindezek mögött a váltakozó hangulatok mögött megmarad tehát az "Én" változhatatlan érzése. Valamennyi között ez az egyetlen statikus. Az Énségnek ez az érzése olyan mélyen gyökerezik az emberben, oly mélyen rejlik lénye tulajdonképpeni középpontjában, hogy kénytelen elismerni: valamennyi érzés közül ez az egyetlen állandó. Hangulatai jönnek és mennek, de Énségének érzése éber állapotban általában sohasem távozik tőle. Valamennyi érzelem végső eredményben csak hullámverés az "Én vagyok" óceánjának felületén.
Erre más területen is lehet bizonyságot találni. A legmélyebb alvásban sem haragot, sem vágyat, sem örömet nem érzünk. A remény és a gyűlölet az érzelmek egyéb tömegével együtt eltűnik, ha ebbe az állapotba kerülünk. Minden személyi érzés megszűnik, mintha csak sohasem lett volna meg, Az ember nem szeret semmit, nem gyűlöl semmit, nem vágyik semmire. Ha valódi Énünk érzelmeinkből tevődnének össze, állandóak lennének. Szükségképpen a mély alvásban is éreznénk őket és sohasem lehetne őket eltörölni a tudatból. Mindaddig, míg az élet megszakítás nélkül fennáll, tudjuk, hogy az "Én"-nek ugyanolyan szakadatlanul kell meglennie. Az érzelmeknek és az énségnek a mély alvásban való elválása bizonyítja, hogy természetét illetően mindkettő különálló valami.
A bennem keletkező érzelmek tehát nélkülem, az érző nélkül, az alany nélkül, amelynek tárgyai, egyáltalán el nem képzelhetők. Van bizonyos érzésem - de ha száműzném is, mint a transzban, az ájulásban, vagy a mély alvásban, "Én"-em léte azért tovább tartana. Ezért tehát nem az érzés az életem valódi kezdete, hanem a titokzatos, megfoghatatlan, sokkal mélyebb "Én", haragomnak, félelmemnek és reményemnek ez a láthatatlan tanúja. Minden érzelmi hangulatot lényegében magában foglal az alapját alkotó "Én" eszméje. Az érzelmek úgy sorakoznak az "Én"-en, mint a gyöngyök a zsinóron.
Ezt az eredményt még más módon is megvilágíthatjuk, mégpedig úgy, hogy a fehér mozivászonra vetített képeket a különböző érzelmi hullámzásokkal hasonlítjuk össze.
Mindezekhez még további megfigyeléseket is hozzá lehet fűzni - de felesleges a fizikai "Én"-re alkalmazott elemzéseket, amelyek az érzelmi "Én"-re is érvényesek, még egyszer részletesen elismételni - elég, ha csak röviden megint megemlítjük őket.
Az ilyen metafizikai elmefuttatások lehetővé teszik számunkra, hogy az anyag valódi gyökeréig eljussunk és kimutassuk, hogy az érzelmi állapotok önmagukban - bármi legyen is a tapasztalat váltakozó szakasza az "Én"-en belül - sem egyenként, sem összességükben nem alkotják az ember valódi lényét. A személyes azonosság meggyőződése, amellyel minden ember rendelkezik, még akkor is fennállhat, ha nincs olyan érzelem, amelyre támaszkodhatna. Azonossága tökéletes maradna minden érzelem hiánya mellett is, mert realitása nem enged meg fokozatokat és részletekre sem osztható.
Ez bizonyíték - de még sokkal több is: kísérlet abban az irányban, hogy az olvasó szellemét a pontos elemzés felé irányítsa, ami bensejében egy önmagával szemben megváltozott magatartást fog előidézni. Erőfeszítés ez abban az irányban, hogy pontosabban tudatosítsa számára azt, ami benne, szívében és értelmében végbemegy. Ha az ilyen meggondolások gyakrabban áthatják szellemét bizonyos következetes gondolatok sora révén, amelyeket az értelem magasrendű képessége irányít és a komoly kutatás szelleme tölt el, akkor értelmi eszközökké válnak a valódi ön-megértés elérésére. A mély elmélkedés ereje oly jelentős, hogy helyesen alkalmazva és szabályosan végrehajtva nemcsak új vágányokra irányíthatja az ember nézeteit, hanem ami még többet jelent: hamis nézőpontjait helyesekké alakíthatja. Bár látjuk, hogy az ember - analitikusan tekintve - a valóságban olyan lény, amely végső fokon nem az érzelmi életben, hanem valami mélyebben gyökerezik, mégis a gyakorlati életben általában úgy viselkedünk, mintha az ellenkezője volna az igaz. Érzelmi hullámzásainkat tartjuk valódi Énünknek és engedjük, hogy ezek előbb kizökkentsenek az egyensúlyunkból, majd hogy azok váltakozó apálya és dagálya ide-oda sodorjon bennünket. Sőt annyira feloldódunk ezekben az érzelmekben, ezekben a rokonszenvekben és ellenszenvekben, amelyek naponta kísértenek, hogy végül - legalább ami mindennapi életünket illeti - "Én"-ünknek tekintjük őket és megfontolás nélkül mélyebb életérték kritériumainak fogadjuk el őket. A föntebb megkísérelt gondolkodási folyamat azonban az igazság tőrét döfi tetszetős illúzióinkba.

(Paul Brunton - A felsőbbrendű Én)

A szív és az agy koherenciája

Anatómiai felépítésünket tekintve az emberi szervrendszer egy tökéletes szerkezet, ahol az összes szerv egymással összeköttetésben van. Egy egészséges szervezetben a szervek gyönyörűen együttműködnek és a tökéletesség mechanikáját alkotják meg természetes úton. Azonban van egy szerv, ami mindenekfelett áll. A piramis csúcsán helyezkedik el. Ha a csúcs meghibásodik, akkor a többi szerv sem tud tökéletesen működni.

„Az energiagyógyászatban létezik egy elképzelés, amelyet „energia kardiológiának”neveznek. Ez azt állítja, hogy az összes jel, melyet a szív állít elő, szabályozó jelentőséggel bír. A szív állandóan hangokat, nyomás hullámokat, meleget, fényt, elektromos-, mágneses- és elektromágneses jeleket bocsát ki. Testünk minden sejtje más és más. Időközönként fogja ezeket a különböző jeleket, mivel ezek változó sebességgel keringenek a keringési rendszerben.”

 James L. Oschman (PHD, biofizikus, biológus)

Izgalmas tényekkel szembesülhetünk, amikor a szívről és annak kutatási eredményeiről olvasunk. A szív ereje, nem semmi energiával bír. Olyan mértékkel hat az agyi funkciókra, hogy mint kiderült, mindent, ami körülvesz minket, a szívünk dolgoz fel először, s azok által keletkezett frekvenciák jutnak már az agyba, s ott módosulnak csak. Tehát egyből nem tudunk racionálisan gondolkozni, csak miután a szívünk által irányított gondolatokat felülbírálta az agyunk, ami a tudatunk által irányított. Tehát hiába mondjuk, hogy a nők a jobb agyféltekével gondolkodnak, amire a szentimentalizmus jellemző, a férfiak pedig a ballal, ahol a racionalitás dominál, hiszen mindkét nem elsősorban a szíve által érzékeli az információt. Az, hogy ki tudja jobban elnyomni, amit az érzéklet indukál az már más kérdés.

Deborah Rozman, (PHD, rezidens, társ-igazgató)

„Ha a szív ritmikus dobogása sima és rendezett, azt koherens ritmusnak nevezzük. És ez a koherens ritmus hangolja be és szinkronizálja az agy ritmusát. Az idegrendszer, a test szervei és a mirigyek, mind harmonikusan működnek együtt a szív koherens ritmusával.”

Különböző hatásokra, különbözőképpen reagálunk. Ha valami bánt minket és dühösek vagy szomorúak leszünk, megváltozik a légzésünk, netalántán felmegy a vérnyomásunk. Ez olyan szívritmust eredményez, amit inkoherens mintának nevezünk. Amennyiben számunkra pozitív hatás ér bennünket, úgy a szívritmusunk megváltozik. Tehát amikor a pulzusunkat mérjük és a szív dobogását vizsgáljuk, gyakorlatilag meg lehet állapítani, hogy milyen hatás ért bennünket. Nem véletlenül ülve, beszéd nélkül mérnek vérnyomást. Azonban ez mérés közben is változhat, hiszen az érzelmekkel tudjuk befolyásolni. Próbáljuk csak ki és mérés közben gondoljunk valami szép emlékre aztán meg egy rosszra és máris észlelhetjük a különbséget!

„A szív generálja a legnagyobb ritmikus, elektromagnetikus jelet a testben. Ha erre és a mágneses mezőre, mint vivőhullámra tekintünk, láthatjuk, hogy információval van modulálva. Tehát ez az információvivő hulláma. A testünkben folyó munka belátható módon, érzelmi mintákkal van modulálva. Például ha mérgesek, frusztráltak, vagy ingerlékenyek vagyunk, a mágneses mezőre átvitt információ nagyon különbözik attól, mintha szeretetet, törődést vagy részvétet éreznénk.”

Rollin McCraty (PHD, szív-kutató)

A pozitív élmények tehát koherens szívritmust eredményeznek. Ilyen egy naplemente, egy boldog örömteli pillanat, amikor a szív szinusz-hullám szerű mintázatot küld az agynak. „Ha valaki koherenciában van, gyakran érezheted, hogy sugárzik belőle a szeretet, a részvét vagy a hála.”/Deborah Rozman/

Mit befolyásol a koherencia?

Például a teljesítőképességet. Ugye észrevettük már, hogy amikor feszültek vagyunk és túlzottan idegesek vagy valamilyen csapás ért minket, akkor képtelenek vagyunk úgy teljesíteni, mint egy átlagos napon?! Ez az inkoherens szívritmussal magyarázható tudományos szempontból. Mindennapi nyelven pedig „bal lábbal keltünk fel”, vagy egyszerűen „rossz passzban vagyunk”. Ezen tudatosan képesek vagyunk változtatni a gondolatainkkal. Ugyanis a gondolatnak teremtő ereje van! Csak tudnunk kell használni! Ami igen nagy felelősség, de a saját gondolatainkért csak vállalhatjuk, ugyebár?!

„A koherencia az az optimális fiziológiai állapot, amely a tanulás és a jó teljesítmény alapja, és amely a test természetes regeneratív folyamatait táplálja.” /Rollin McCraty/

Miért reális sokszor a „női intuíció”?

„Tanulmányok mutatták ki, hogy a szív gyorsabban válaszol a külső stimulációkra, mint az agy. A legújabb tanulmány, amit a laboratóriumokban végeztünk az volt, amit végülis úgy neveztünk el, hogy „Az intuíció elektrofiziológiája”. Néhány megelőző tanulmány kimutatta, hogy a test képes jelezni, hogy valamilyen jövőbeli esemény fog bekövetkezni, ha az a jövőbeli esemény az alany számára érzelmileg jelentős és fontos.” /Rollin McCraty/

Végeztek egy kísérletet, melyben a résztvevőket olyan érzékelőkhöz kapcsolták, amelyek rögzítették az agyhullám tevékenységüket, a szív-tevékenységüket és a szív-agy egymásra hatásokat. Az alany egy számítógépnél ült és egy gombot kellett megnyomnia, miközben a kutatók a fiziológiai adatokat rögzítették, és 6-8 másodperccel később egy fotót mutattak neki. A fotók az érzelmi spektrum két ellentétes oldalának megfelelő képeket ábrázoltak. Például autóbalesetet elszenvedett áldozatokat illetve naplementét, virágokat. A kísérleti alanyok véletlenszerűen kapták a képeket. Az eredmények meglepőek voltak.

A test már azelőtt válaszolt, hogy a kép megjelent volna.

„Nem csak azt találtuk, hogy a test valóban már az esemény bekövetkezte előtt válaszolt, mielőtt meglátta volna a képet, mintha előre megjósolta volna… hanem azt is, hogy a szív volt az, amelyik elsőként válaszolt. A szív válasza nem csak hogy gyorsabb volt, de a jel, amit az agynak küldött, a kép érzelmi töltete szerint változott. A jeleket vizsgálva, melyeket a szív küldözgetett az agyba, megállapítottuk, hogy a szív szó-szoros értelemben különböző üzenetet küld az agyba, attól függően, hogy a soron következő kép milyen lesz. Aztán láthatjuk az agy válaszát, aztán a test válaszát, amikoris tudatára ébred a dolognak. Tehát ennek az intuitív informácó áramlásnak a sorrendje a következő: szív, agy, test. Ezután van szükség a test válaszára, hogy tudatosan is felfogjuk a dolgot.”

„Ezek a kísérletek arra világítanak rá, hogy meg kell változtatnunk az emberi test működésével kapcsolatos nézeteinket.” /Rollin McCraty/

Végül egy történettel zárnám a szívről szóló tanulmányom, ami igen tanulságos:

Nézd csak-mondta Ohvie Biano (a pueblo törzsfőnök)-, milyen förtelmesek a fehérek. Vékony az ajkuk, az orruk hegyes, arcuk torz és ráncok barázdálják, a szemük pillantása merev, örökké keresnek valamit. Mit keresnek? A fehérek örökké akarnak valamit, örökké nyugtalanok és nyugtalanok. Nem tudjuk, mit akarnak. Nem értjük őket. Úgy véljük, bolondok. Megkérdeztem, miért gondolja, hogy a fehérek bolondok.

- Azt állítják, hogy a fejükkel gondolkoznak-válaszolta.

- Természetesen. Miért, te hol gondolkodol? –kérdeztem.

- Mi itt gondolkozunk-felelte, és a szívére mutatott.

Hosszan eltűnődtem. Úgy éreztem, életemben most először rajzolta meg nekem valaki, a fehér ember valódi képét. Mintha addig csupa szentimentálisan megszépítő színes nyomatot láttam volna. Ez az indián eltalálta a sebezhető pontunkat, és olyasmit érintett, amihez nekünk nincs szemünk.  

(C.G.Jung: Gondolatok az értelemről és a tébolyról)

(Szőnyei Anett)

Az agy és a szív kapcsolata. Döbbenetes kutatási eredmények! - videó

Túlélte az agyhalált, találkozott Istennel

Magyar nyelven is megjelent dr. Eben Alexander könyve, A mennyország létezik. Az idegsebészként dolgozó szerző ebben nem kevesebbet állít, mint hogy találkozott Istennel, miközben hét napig feküdt kómában bakteriális agyhártyagyulladással. Az orvos szerint a túlvilágon tapasztalt élmények leírhatatlanok, ő azonban mégis megkísérelte - az angol nyelvű kiadás azonnal a bestsellerlisták élére került.

dr. Eben Alexander és dr. Raymond Moody

Halálközeli élményt, azaz HKE-t már sokan átéltek, és néhányan hasonló tapasztalatokról számoltak be, mint Alexander. A mennyország létezik azért figyelemreméltó írás, mert a szerzője idegsebész, az agyműködés szakértője; a tudomány embere, aki nem talált tudományos magyarázatot arra, ami vele történt. Alexander a Duke Egyetem orvosi karán szerzett diplomát 1980-ban, és tizenöt évig dolgozott a Harvard orvosi karán, illetve a Brigham & Women's kórházban, így a saját betegsége tudományos hátterét is elemezhette.

Olyan betegség, ami nem is lehet

Alexander betegségének nem volt előzménye. Az egyik pillanatról a másikra lett rosszul, kezdetben hát- és fejfájásra, valamint influenzaszerű tünetekre panaszkodott. Amikor az állapota válságosra fordult, a felesége mentőt hívott hozzá, és vitette be a kórházba. A mentő megérkezéséig Alexander átesett egy teljes grand mal rohamon - ez az agykéreg egészét érintő roham, amit egy akkor még ismeretlen sokkhatás váltott ki.

Alexander szinte semmire nem emlékszik a történtekből, csak annyit tud az esetről, amennyit utólag elmeséltek neki. Nem volt öntudatánál, összefüggéstelenül kiáltozott, a teste megfeszült és hevesen rángatózott. Hasonló tüneteket okozhat a természetellenesen alacsony nátriumszint (hyponatrémia), az intraparenchymális (belső) agyvérzés, a metasztatikus agytumor, az agytályog, illetve az agyvelőgyulladás.

A rutineljárás ilyenkor a lumbálpunkció, vagyis az agy-gerincvelői folyadék megcsapolása: ha ebben a legkisebb zavar is van, feltételezhető, hogy az agyat súlyos betegség támadta meg. Alexander agy-gerincvelői folyadéka gennyben úszott, így egyértelművé vált, hogy az agyát súlyos károsodás érhette.

A komputertomográfiás vizsgálat kimutatta, hogy Alexandernek agyhártyagyulladása volt. Ez bakteriális vagy vírusos eredetű lehet, és az esetek nyolcvan százalékában az utóbbiról van szó - nem így Alexander esetében. A betegen elvégezték a Gram-tesztet, azt a sejtfestési eljárás, amit a baktériumok csoportosítására használnak. Az orvosok megállapították, hogy Alexander agykérgét a a kólibaktérium (Escherichia coli, röviden E. coli baktérium) támadta meg. Az agy-gerincvelői folyadék glükózszintje kritikus szintre, deciliterenként 1 milligrammra csökkent; ez normális esetben 80 milligramm, és csak súlyos esetekben csökkenhet 20 milligramm alá.

Az orvos úgy fogalmaz, hogy olyan betegségben szenvedett, amilyen gyakorlatilag nem lehetett. Az agy-gerincvelői folyadékba csak fizikai sérülés esetén juthatnak be az E. coli baktériumok, illetve olyan pácienseket érinthet, akik immunhiányos betegségtől, például a HIV-től vagy AIDS-től szenvednek.

Három bugyor

Alexander röviddel a kórházba szállítása után kómába esett, és hét napig nem tért magához. Ezalatt egy csodás világot látott, amely három részből állt: az egyik egy sötét hely volt, ahol csak alig kivehető, gyökerekre vagy az anyaméhben látható vérerekre emlékeztető tárgyakat látott. Alexander ezt a helyet a Földigiliszta-nézőpont birodalmaként emlegeti a könyvben. Nem tudta, hová került, de nem is érdekelte: érzelemmentesen és tárgyilagosan, az én-tudat hiányától átitatva nyugtázta, hogy mi veszi körül. Idővel arcokat kezdett látni, tompa üvöltéseket hallott, és a biológiai halál szagát érezte. Az itteni létezését kezdte egyre kényelmetlenebbnek érezni. Alexander nem tudja, hogy ezalatt mennyi idő telhetett el, mert az időérzéke teljesen megszűnt, és a korábbi emlékei eltűntek. Úgy érezte magát, mintha jóindulatú amnéziája lett volna.

A második helyszín, amit Alexander megismert, és Átjáró néven említ a könyvében, elmondása szerint gyönyörű hely. Gyönyörű, burjánzó vidék, mezők, patakok és vízesések fölött repült, és eközben énekelő, boldog, körtáncot járó embereket látott. Alexander szerint az, amit látott, a legkevésbé sem volt álomszerű - épp ellenkezőleg, élete legvalóságosabb élményének tűnt. Az orvos beszámolt róla, hogy repülés közben vele tartott egy ,,gyönyörű lány széles arccsontokkal és mélykék szemekkel", aki szavak nélkül beszélt vele: azt közölte vele, hogy szeretik, nagyra becsülik, nincs mitől félnie, és semmilyen hibát nem tud elkövetni.

Alexander ezután a felhők fölé repült, és egy olyan világba került, ahol mindent elárasztott a boldogság, és választ kapott minden kérdésére. Mint írja, ezek szilárd, azonnali gondolatok voltak, nem olyanok, amilyeneket mi ismerünk, és a felfogásuk egyáltalán nem esett nehezére, holott olyan összetettek voltak, hogy az értelmezéséhez a földi életben évekre lett volna szüksége. Az orvos ezen a helyen találkozott Istennel, akit a korai jegyzeteiben Om néven emlegetett.

"Az Om volt az a hang, amelyre emlékeztem azzal a mindentudó, mindenható és feltétel nélkül szerető Istennel kapcsolatban, de semmilyen őt leíró szó nem lenne elég kifejező" - írja Alexander. Beszámolója szerint a Magban - a helyen, ahol találkozott Istennel - a Teremtőtől megtudta, hogy nem egy univerzum van, hanem sok, és mindegyiket áthatja a tömény szeretet; a gonoszság csak szórványosan van jelen. ,,A gonoszságra azért van szükség, mert nélküle nem valósulhat meg a szabad akarat, szabad akarat nélkül pedig nincs fejlődés - nincs előrehaladás, nincs esélyünk arra, hogy azzá váljunk, amivé Isten vágyik tenni minket."

Tudomány és spiritualitás

Alexander kizártnak tartja, hogy vízió lett volna, amit látott. Miután átnézte az orvosi jelentéseket, megállapította, hogy az agykérge működése leállt, márpedig az felel az emlékezésért és a gondolkodásért is. A központi idegrendszerre ható neurotranszmitterek, például a szerotonin megnövekedett szintje magyarázatot adhatna a látomásokra, de a szerotonin-termeléshez működő agykéregre van szükség. Az orvos ezért elvetette azt is, hogy a gyógyszerek mellékhatásai, REM-kitörés vagy DMT-kibocsátás okozta volna a látomásokat. Mint írja, az agya nem működött, mégis ekkor tapasztalta meg élete legvalóságosabb élményét.

Dr. Alexander a betegsége előtt világi orvos volt, aki mindent gyakorlatiasan szemlélt. Tagja volt az episzkopális egyháznak, de magát K&H vallásosnak nevezte, vagyis olyan embernek, aki többnyire csak karácsonykor és húsvétkor jár templomba. Egész életében a tudományban bízott, és hiába látott ismeretlen vagy érthetetlen dolgokat, nem foglalkozott azzal, hogy megpróbálja megérteni őket. Szeretett közel kerülni a dolgokhoz, hogy megismerhesse őket, de úgy vélte, van, amire a tudomány nem tud magyarázatot adni, és ezekkel nem törődött.

A történtekre mégis lehet tudományos magyarázat. Dr. Dóczi Tamás idegsebész, aki személyesen is ismeri dr. Alexandert, elmondta, hogy az E. coli baktérium külső hatás, például baleset nélkül is bejuthat az agy-gerincvelői folyadékba. Ez fel nem ismert, de akár felismert idiopathiás liquorrhoea nasalis esetén is előfordulhat - ez az agy-gerincvelő folyadék rendellenessége, de meglehetősen ritka, csupán az agyhártyagyulladások 3-4 százalékának kialakulásáért felel. Dr. Dóczi szerint barbituráttal előidézett mesterséges kómával az agykéreg működése kvázi nullára is lefojtható, de az agykéreg ilyenkor is életben marad, pedig halottnak tűnik. Ezt a kezelési módot alkalmazzák azoknál, akik súlyos koponyasérülés miatt szenvedtek el agysérülést.

Megkérdeztük, hogy funkciónáló agykéreg nélkül előfordulhat-e valakivel, hogy kómában fekve is éles, tiszta hallucinációi támadnak. Alexander esetében az agyi aktivitás mérésére elektroenkefalográfiát, vagyis EEG-t használtak. Dóczi Werner Heisenbergre, a kvantummechanika atyjára hivatkozott, akit Alexander is megemlít a könyvében. Heisenberg megfigyelte, hogy ha mérünk valamit, a mért objektum vagy jelenség már nem az, amit szerettünk volna megmérni, mert maga a mérés is behatással van rá és megváltoztatja, tehát nem zárható ki, hogy a pszichofiziológiai mérés fals eredményt adott.

Alexander számításba vette, hogy az érzelmi értelmezésért felelős limbikus rendszerből származó eltorzított emlékek okozhatták a látomásokat, de ezt a lehetőséget is elvetette, mert ehhez is működő agykéregre van szükség. Dr. Dóczi szerint az is előfordulhat, hogy az agykéreg izolált károsodása esetén a limbikus rendszer sértetlen marad. Ez gyakran megfigyelhető például anoxiás agykárosodás, vagyis az agyi oxigénellátás hiányából fakadó károsodás esetén. Azt nemrég fedezték föl, hogy az agy arra is képes, hogy a hamartin nevű fehérje termelésével megvédje az agysejteket az oxigénhiányos állapotban fellépő pusztulástól. Nem zárható ki, hogy Alexander látomásaiért a működő limbikus rendszer lehet a felelős.

A tyúk és a tojás

"Nagy fantáziával rendelkezett az a néhány páciens, akiknek szerencsés gyógyulása hasonló élményt adott""- mondta dr. Dóczi, amikor arról kérdeztük, kezelt-e már olyan betegeket, akiknek az Alexanderéhez hasonló élménye volt.
Hasonló beszámolókat ugyanis másoktól is lehetett hallani, akiknek HKE-je volt. A témával foglalkozó leghíresebb könyvet Raymond Moody írta 1975-ben. Alexander könyvéről pozitívan nyilatkozott: szerinte az orvos által átélt élmények egyértelműen bizonyítják, hogy van élet a halál után.


dr. Eben Alexander - videó

A beszámolók hasonlóságát az magyarázhatja, hogy vagy mindegyikük igaz volt, vagy az, hogy a túlvilági élmény a korábbi emlékekből, esetleg mások beszámolóiból építkezik. Maga Alexander is említ a könyvében valami hasonlót, amikor arról mesél, hogy milyen érzés volt, amikor a betegsége után először ment templomba. ,,A zsoltár lüktető dallama visszhangzott a Földigiliszta Nézőpontjának Birodalmának durva nyomorúságában. A felhőket és angyalokat ábrázoló színes ablaküvegek az Átjáró mennyei szépségét idézték. A festmény, amelyen Jézus megszegi a kenyeret a tanítványaival, a Mag egyesülésére emlékeztetett."

Az is figyelemre méltó, hogy Istenre Om néven hivatkozik a könyvben: a hindu eredetű szanszkrit szót több ábécében is jelölik, és a hinduk is az Omról meditálnak, ha közelebb akarnak kerülni az istenhez. Egyes keleti meditációs technikáknak az ego elveszítése a célja; az ezt gyakorlók úgy vélik, ez az út vezet a világ helyes megismeréséhez. A meditáció közben a tudatállapot megváltozik, és az ego elveszítésével az én-tudat egy része megszűnik - hasonlóan ahhoz, ahogy Alexander is beszámolt az átélt öntudatlanságáról. Nyomokban hasonló hatást válthat ki az LSD is, ami a meditációhoz hasonlóan befolyásolja a szerotonintermelést. Az LSD-fogyasztók egy része szintén arról számolt be, hogy miközben használták a szert, egyfajta objektív tárgyilagosság, racionális boldogság lett úrrá rajtuk.

A tudománynak nincs válasza

Sokan próbálják a tudományos eredményeket a vallás állításainak alátámasztására használni. A Vatikánnak is vannak tudósai, akik világi tudományokkal foglalkoznak. Alexander esete ennek a fordítottja: ő mindig és mindenre tudományos bizonyítékot keresett, de a betegsége után úgy látja, hogy az ő esetére nem adható tudományos magyarázat. Az, hogy a történteket valóságként fogadja el, érthető. Carl Sagan, aki a modern tudomány egyik legszuggesztívebb képviselője volt, azt írta a Korok és démonokban, hogy azért választotta a tudományt, mert minden másnál meggyőzőbb, reprodukálható eredményei vannak, de ha valami alkalmasabb lenne a világ megismerésére, mint a tudomány, habozás nélkül azt választaná.

Alexandert meglepte, hogy a halálközeli élmények szakirodalma, a jelenséggel foglalkozó tudományos magyarázatok mennyire megalapozatlanok. Azon nem csodálkozik, hogy sokan nem hisznek neki. ,,Szomorúan kellett tudomásul vennem hogy a régi énem pontosan ezeket hozta volna fel, ha valaki arra kér, hogy magyarázzam el, mi is igazából a halálközeli élmény."

(forrás: blog.xfree.hu)

dr. Eben Alexander - videó

Befolyásolhatjuk immunrendszerünket az akaratunkkal?

Képesek vagyunk-e tudatosan ellenőrizni az immunrendszerünket a jobb egészségünk érdekében?

A Wim Hot-féle módszer felhasználásával készített egyik tanulmány eredményei sejtetni engedik, hogy az ember képes megtanulni tudatosan irányítani az immunválaszait.

Wim Hot egy holland világcsúcstartó, aki hidegtűrő képessége révén vált világszerte híressé. A hideggel szemben tanúsított hihetetlen ellenálló képessége miatt gyakran nevezték „Jégembernek”.

A holland Nijmegen-ben található, Radboud University Medical Centerben dolgozó Matthijs Kox vezetette tudósok tanulmányozták a módszerét, amely valamelyest hasonló a tibeti tumo technikához (a belső hő jógájához) és magába foglalja a harmadik szem meditációt, a légző gyakorlatokat és a hidegnek való kitettséget, s arra használták fel, hogy 12 önkéntest képezzenek ki a gyulladások kivédésére.

A tanulmány keretében 24 önkéntest – beleértve a Wim Hot módszerrel kiképzett 12 embert, valamint 12 olyat, akik nem estek át semmilyen tréningen – gyulladásos teszteknek vetettek alá, melyek során egy olyan baktérium törzzsel oltották be őket, amely influenzaszerű tüneteket idéz elő.

Végül azok az önkéntesek, akiket a Wim Hot módszerrel képeztek ki, egyre kevesebb influenzaszerű tünetről számoltak be, mint azok, aki nem vettek részt ilyen tréningen. Ezzel egyidejűleg a kiképzett önkéntesek kisebb mennyiségű gyulladásra utaló fehérjét és magasabb szintű interleukin-10-es (gyulladás gátló proteint) választottak ki.

„Ez idáig mind a vegetatív idegrendszerre, mind az ösztönös immunrendszerre úgy tekintettek, mint amiket nem lehet szándékunk erejével befolyásolni. Jelen tanulmány bebizonyította, hogy egy rövidtávú kiképzési program során elsajátított gyakorlati technikák révén tényleg befolyásolhatjuk a szimpatikus idegrendszert és az immunrendszert az akaratunkkal.” – írta a PNAS tudományos folyóirat, amelyben a tanulmányt publikálták.

„Az ortodox neurobiológusok és az ortodox immunológusok továbbra is szkeptikusak. Ők úgy gondolják, hogy az ideg- és az immunrendszer közötti kölcsönhatásokról szóló tanulmány egy ’homályos terület’. Ez a tanulmány kitűnően mutatja ezt a kapcsolatot.” – mondta Giuseppe Matarese, a Salernoi Egyetem immunológusa, aki nem vett részt a tanulmány elkészítésében.

Mindemellett, nem ez az egyetlen olyan tudományos tanulmány, amely bizonyítja, hogy az elme képes irányítani az immunrendszert. Főleg az ausztrál tudósok jutottak arra a következtetésre, hogy a tudat képes befolyásolni az allergiás reakciók intenzitását.

Egy kísérlet részeként számos egészséges önkéntes karjába hisztamint injekcióztak, vagyis egy olyan anyagot, amely fontos szerepet játszik számos allergiás reakcióban. A kísérletet úgy alakították ki, hogy a résztvevők azt higgyék, hogy a szert gumikézbe kapják, miközben a valódi injekciót az igazi karjukba adták.

A kísérletet követően az allergiás válaszok intenzitását megmérték az önkéntesek mindkét karjában és összevették egy olyan kontrollcsoportéval, amely tagjainak nem volt gumikéz illúziója. Végül a tudósok megállapították, hogy azok az önkéntesek, akik elhitték, hogy az injekciót a gumikézbe kapták, sokkal nagyobb hisztamin-hatást mutattak abban a karjukban, amit a hamis karral helyettesítettek.

„Egy ilyen tanulmány különösen jelentős az immunrendszer vonatkozásában, mivel az immunrendszer elsődleges szerepe az, hogy meg tudja különböztetni saját magát mindenki mástól.” – mondta Lorimer Moseley, a vizsgálat vezetője. – „Ezek a felismerések megerősítik azt az érvelést, miszerint az agy valamiféle ellenőrzést gyakorol a saját testrészei felett aszerint, hogy mennyire vagyunk azokkal kapcsolatban.”

Mindkét tanulmány azt igazolja, hogy a tudat sokféleképpen képes befolyásolni az idegrendszert, ami pedig azt jelentheti, hogy a gondolataink, a meggyőződéseink és hangulataink befolyásolhatják testünk fizikai állapotát.

Ennek tudatában megtanulhatjuk irányítani a gondolkodásunkat, s ekképpen az immunrendszerünket és az egészségünket is. Összpontosítsunk az élet napos oldalára, képzeljük el magunkat boldogan és egészségesen, meditáljunk minden nap és hamarosan pozitív változásokat fogunk látni, nemcsak az egészségi állapotunkban, hanem az egész életünkben is.

(Forrás: boldognapot.hu)

A FIZIKAI ÉN ELEMZÉSE IV.

A materialistáknak, akik azt állítják, hogy az értelem és az élet fizikai szervek eredményei, joguk van ehhez a nézetükhöz, de minthogy életet és értelmet laboratóriumaikban nem tudnak előállítani, semmi ok nincs annak feltevésére, hogy az ő elméletük megalapozottabb, mint a bölcseké, akik ennek ellenkezőjét tartják igaznak: mégpedig azt, hogy az értelem és az élet áramlata a testben lakozik, de nem terméke annak.

Ezek a látnokok és bölcsek ezenfelül azt is állítják, hogy kijelentéseik bizonyítékát is megtalálták azon az egyetlen úton, amelyen az ilyen valóban megtalálható: mégpedig ennek a két mineműségnek valóságos elválasztásával. Más szavakkal: a személyes Énnek a fizikai testtől való elkülönítésével. Bizonyítékaik szerint ezt már évszázadok óta gyakorolják. Ennélfogva az olyan elméletek, amelyek egy szellemi és minden kémiai elem fölött álló nem fizikai elem feltevését tartalmazzák, legalábbis érdemesek a megvizsgálásra. Sőt, még többet érnek meg, mert a megkívánt bizonyítékot nyújtják mindenkinek, aki az előzetes feltételeket hajlandó teljesíteni és belsejében türelmesen és őszintén akar érte dolgozni. Sőt ennél még értékesebbek, mert mindenkinek olyan bizonyítékkal szolgálnak, hogy – a pusztán elméletiektől eltekintve – egyetlen materialista, egyetlen tudós sem tud a jelzettekkel ellentétes bizonyítékkal szolgálni.

Mindaddig az időpontig, amíg valamely tudós emberi lényt nem tud teremteni és ezzel be tudja bizonyítani a materialista elméletek igazságát, az emberfeletti, anyagtalan Énnek itt nyújtott magyarázata éppen olyan joggal tarthat számot az értelmes emberek értékelésére, mint akármelyik más, eddig kifejtett és elfogadhatónak tartott elmélet. Ennél a megállapításnál az emberfeletti Én-t olyannak fogjuk fel, melynek a test alá van rendelve. A fenti magyarázat magától értetődően felteszi az állandó öntudatot, melynek hátterében a test élettartama alatt – de nem tovább – a fizikai benyomások független, önálló létben nyilatkoznak meg. Ez az elmélet ezenfelül egész határozottan állítja azt is, hogy bizonyítéka közvetlenül kéznél van, ott van minden ember szellemében és szívében és hogy az itt kifejtett módszerek hűséges gyakorlata révén feltétlen igazságáról meg is lehet győződni.

Miért féljünk tehát hűtlenné válni az általános anyagelvű szemlélethez, amely az ember egyéniségét kizárólag az ismert fizikai világra igyekszik alapozni? Miért utasítanánk vissza azokat a látható jeleket és intéseket, amelyekkel mind a természet, mind pedig a kísérletek világosan rámutatnak arra, hogy a hús csak a lakása, de nem a teljessége az embernek? Akiben van bátorság és türelem ahhoz, hogy értelmét a szokványos ideológiától függetlenül ilyen irányban működtesse, az végül az emberre vonatkozó örök igazság felfedezését kapja jutalmul. Megelégedni közkeletű tudományos és filozófiai elméletekkel, amelyek néhány évtizeden belül tökéletesen megváltozhatnak és meg is változnak, vágy amelyeket a következő nemzedék már tökéletleneknek vagy téveseknek fog minősíteni – annyit jelent, mint a szellemi élet lustaságáról és gyávaságáról tenni bizonyságot. Az igazság nem a lusták és a félénkek számára való.

„Én” vagyok-e a test?

Végső és legmagasabbrendű megfontolással kell most már ezt a kérdést megvizsgálnunk. Minden eddigi érvet és feleletet valóban elfelejthetünk, mert felemelkedhetünk a tiszta gondolat birodalmába, a fizikából a metafizikába, ahol egyetlen valódi fogalom elegendő arra, hogy azt az illúziót, amely szerint az Én csak a testben és sehol másutt nem tartózkodik, megdöntsük.

Hogy ez az utóbbi elmélet nem lehet helyes, azt a mély, álomtalan alvás, vagy az öntudatlanság (ájulás, üres transz) állapota csodálatosan megmagyarázza, mert ezeknél az Én tökéletesen eltűnik a testből. Ilyen állapotban az érzéketlen fizikai test minden ember számára teljesen eltörlődik és elfelejtődik, hogy aztán, ha ismét magához tér, felébred és emlékezik, újra felfedezze. Az a hiba, amelyet a nyugati filozófusok az öntudat igazságának kutatásánál elkövetnek, abban rejlik, hogy nem tekintik egyenértékűnek az ébrenlét, az álom és az álomnélküli szunnyadás három állapotát.

Elkülönített tények azonban csak elkülönített eredményeket adhatnak. Kizárólag a tények összessége nyújthatja a teljes igazságot. A pszichoanalízis azonban az álmok eredetének és jelentésének vizsgálatával a helyes úton indult végre meg, bár ennek a vizsgálatnak az eredményei még erősen vitásak. Az élet embrionális állapotában megvan, mielőtt még az ember „Én”-t tudna mondani. Az embrió szellemi állapota pontosan megfelel a felnőtt személy mély-álombeli állapotának. Az utóbbiban a fizikai test minden része sértetlen marad, de az „Én” eltűnt, a személyes lét érzése hiányzik és minden élmény megszűnt, még ha tudjuk is, hogy az Én-tudat biztosan  ismét napvilágra kerül és eltűnése csak átmeneti. Érezzük, hogy a tudatos értelem, amely az „Én” révén jelentkezett, sértetlenül és változatlanul vissza fog térni.

Az egész személyiség minden öröm- és fájdalomemlékével, felhalmozott tudásával, önző tudatával távol van a mély alvásban. Az „Ego” olyan tökéletesen eltűnt a fizikai testből, mint amikor beáll a halál. Még csak álomteste sincsen. Ez a lényeges pont, amelyet most szem előtt kell tartanunk. Sem a testben, sem az értelemben nem marad az én-tudatnak legcsekélyebb nyoma sem. Az Én a maga jellegzetes, titokzatos módján elvált a testtől. A mély alvás tehát azt mutatja, hogy a test nem is olyan feltétlen szükséges alapja az ember személyi Én-jének.

Ez az utolsó bizonyíték – amely szükségszerűen metafizikai, mert itt már átléptük a fizikai határát, sőt elhagytuk a szellemek és az álom-én határterületeit is – a legmeggyőzőbb bizonyítéka annak, hogy a lélek, az „Én” titokzatos esszenciája, a ködszerűségek legködszerűbbike, a mély alvásban elkülönül a testtől és magasrendű hazájába, egy nem-materiális létvilágba tér vissza, egy világba, mely olyan finom, hogy még a testünkre terített ideghálózaton is keresztülszivárog.

Kérdésünkre a felelet tehát úgy szól, hogy az „Én” önmagában létező és a testtől különböző valami.

A test nem azonos az Én-nel?

–        De hát mi akkor a test?

Szemmel láthatólag olyan eszköz, amelynek segítségével az ember felismeri a tárgyi világot, azt, amely tökéletesen elütő az Én-nek amellyel egyek vagyunk – belső világától. Érezzük, hogy ez a külső világ tőlünk egészen különálló valami. Az érzelmek, amelyek értelmünkben jelentkeznek, egyetlen összekötő kapcsaink a tárgyi világgal. Vagy mint Bertrand Russel kénytelen beismerni: „Amit a pszichológus lát, mikor egy agyat vizsgál, az a pszichológusban, nem pedig a vizsgált agyban van.”

A filozofikus tudós könnyen lemond valamely tárgy élénk piros színéről, minthogy tudja, hogy a szín a valóságban csak saját képzetében van meg. Éppen így értelemszerűen elkülöníthetjük a külső testet énségünk érzésétől, mert tudjuk, hogy az utóbbit valójában a szellem és a szív mélységeiben kell keresnünk. Nincs más hely, ahol kereshetnők. És ez az énség körülbelül az egyetlen valami a világon, aminek valódi léte kétségtelen.

Hasonló természetű más gondolatok is eszünkbe jutnak, ha az önanalízisnek ezzel a szokatlan formájával foglalkozunk. És ha ezeket a gondolatokat mind a logikus végkövetkeztetésig követjük, a maga teljes hamisítatlanságában foghatjuk fel a valódi tényt: nevezetesen azt, hogy bár azzal szoktuk áltatni magunkat, hogy a testtel vagyunk azonosak, az önvizsgálat bizonysága szerint ez nem felel meg a valóságnak. A haladó gondolat befelé vonzza az Én érzetét és bebizonyítja, hogy az „Én” valóságos, a testtől elkülönült lényeg és hogy az „önmaga” szó valamivel többet jelent, mint a külső megjelenést. Modern felfedezések és ősi tanítások hatnak együvé, hogy ezt az igazságot megerősítsék. Miért fogadjuk el tehát az ezzel ellenkező értelmezést és mi az oka, hogy az emberek többsége másképp gondolkozik és ezt az igazságot visszautasítja? Mi az oka, hogy csaknem mindenki szokásszerűen, de hamisan, összetéveszti magát testével? A felelet most már világos. A valódi „Én” megengedte, hogy

önmagának egy része a testtel összekapcsolódjék és élettel hassa át, ezért tart az Én-érzet egészen természetesen tovább a testben.

Az igazság mindig elérhető az elmélkedés csodálatos erejének segítségével – csak ezt az utóbbit bizonyos módon kell működtetnünk. Ezért – de nemcsak ezért – feszíti magát neki lelkünk a hús börtönrácsának és idéz fel bennünk kimondhatatlan vágyakozást és megmagyarázhatatlan kívánkozást. Mert egyikünk sem szeretne arra ítélve lenni, hogy csúszómászó férgeket tápláljon, vagy puszta porrá váljék – és nem is kell, hogy így legyen, mert nem vagyunk csupán mulandó test!

(Paul Brunton - A felsőbbrendű Én)

A FIZIKAI ÉN ELEMZÉSE III.

Nézzük az előbbi választ más nézőszögből és lássuk, vajon akkor is megállja-e a próbát.

Van az anormális állapotoknak egy csoportja, amelyet az általános „transz” fogalommal jelölünk meg. Modern tudósok, akik a hipnózis és a lélektani kutatás jelenségeit tanulmányozták, jól ismerik ezeknek az állapotoknak különböző fázisait. Az esetek egész soráról szólnak tudósítások és leírások pszichológiai folyóiratokban és könyvekben; a legtöbbje olyan kísérletekből származik, amelyeket legszigorúbb tudományos ellenőrzés mellett végeztek.

Hogy ez az állapot lehetséges, az ma már vitathatatlan – és éppen így nem tagadható az sem, hogy a transz egy mélyebb szakaszában elérhető a tudatnak a testtől való csaknem tökéletes, időnként szándékolt, legtöbbször azonban szándéktalan elválasztása. Azok, akik ebben az irányban nem folytattak tanulmányokat és az erről a tárgyról szóló irodalmat elfogulatlanul akarják megvizsgálni, csodálkozni fognak a bizonyítási anyag tömegén, amelyet az utóbbi száz esztendő folyamán a tudósok és orvosok – akikben volt bátorság ennek a területnek a kikutatására, amelyet különösképpen „anormis pszichológiának” neveznek – felhalmoztak.

Képzettségükről és részrehajlatlanságukról ismert emberek – mint amilyen az elhunyt F. W. H. Myers is, aki a maga idején Cambridge-ben minden más kutatónál több dicsőséget szerzett – óriási tömegű kísérletet végeztek tökéletesen tudományos módon. Azután nyilvánosságra is hozták az elért eredményeket. Akinek elég türelme és ideje van ezeknek a köteteknek átböngészésére, elegendő bizonyítékot fog találni, hogy meggyőződjék róla: az ember tudatának élő állapotában is elválasztható testétől. Ha ez az elválasztás az álom-állapotban legtöbbször csak szakaszosan és bizonytalanul érhető is el, viszont igen tiszta és feltűnő rendellenes állapotokban, mint például az ájulásnál, amelyet a heves érzelmi hullámzás idéz elő.

Azok a kutatók, akik különösen a hipnotikus transz jelenségébe igyekeztek behatolni és – tekintet nélkül azoknak a szenvedélyes hitetlenségére, akik maguk sohasem vették azt a fáradságot, hogy ilyen kísérleteket végezzenek – ki is tartottak mellette, a következők: Dr. James Braid manchesteri sebész; Faria abbé, a francia lelkész, aki ezt a művészetet Indiában ismerte meg; Charcot, a francia ideggyógyász, aki a párizsi Salpétričre-kórház kísérleteit vezette; a nancy-i dr. Lebeault és Bernheim professzor, a tanítványai; a német dr. Moll, aki szép értekezést írt erről a tárgyról, amennyire az az ő idejében ismeretes volt; néhai Alexander Erskine Londonban; dr. Esdaile, a kalkuttai állami kórház főorvosa, aki háromszáz nagyobb és több ezer kisebb műtétet végzett mindenféle érzéstelenítőszer alkalmazása nélkül és pácienseinek mégsem okozott fájdalmat, mert testüket magnetizmussal tette érzéketlenné.

Azok a személyek, akiket mély transz-állapotba hipnotizáltak, testüket tökéletesen elfelejtették, múlt eseményeknek voltak szemlélői, tanúskodtak távolról történt dolgokról, vagy megfigyeltek embereket, akikhez ebben az állapotukban elküldték őket. És bár testük visszamaradt, személyes, de testfölötti tudatuk tökéletes birtokában voltak.

Nincs valóban semmi új a hipnotikus kísérletekben, mert ezeket már a régi egyiptomi papok és a korai káldeus jósok idején is gyakorolták. Az őskor kísérleteinek azonban kevés bizonyító erejük van a modern kor számára.

Ha valami, akkor az ilyen kutatás mutatja, hogy a tudatos Én nem a test, egyszerűen azért nem, mert a hipnotikus transz legmélyebb és ennélfogva legritkább fokán a kettő szétválasztható és mint két elkülönített egység ábrázolható. A szellemnek az az egész része, amely az öntudatot tartalmazza, ily módon autonómmá vált. A harmadfokú, valóságos transz sokkal ritkább jelenség, mint bármilyen más a hipnózis kutatásában és ez manapság a Nyugaton kevésbé gyakori, mint a XIX. század folyamán volt. Keleten még ma is előidézik az önhipnózis bizonyos fajtája révén, amelyet jógi-k, fakírok és az afrikai négerek „orvosságos emberei” gyakorolnak. Az ily módon hipnotizált (régebbi kutatók a „mezmerizált” vagy „magnetizált” kifejezéseket használták) olyan megmerevedett állapotba kerül, hogy szinte halottnak látszik. Nem hall meg semmilyen zajt és néma, mint a sír. Szemének pupillái felfelé fordulnak. Ha visszatér éber tudatára, megerősíti, hogy a transz-állapot tartama alatt tökéletes fizikai öntudatlanságban volt. Másrészt, különösen a transz könnyebb szakaszaiban gyakran bekövetkezik az egyéniség középpontjának áthelyeződése, amelynél az illető még valamennyire ura a beszédnek és részletes leírást tud adni távoli jelenetekről és eseményekről, amelyekről azt állítja, hogy éppen most látta, vagy személyekről, akikkel pontosan tudja, hogy együtt volt. Ennek a könnyebb fajtájú transznak egyik szemléltető esetét írja le Erskine. Hogy a Sir Arthur Conan Doyle kívánta próbával szolgáljon, egyik páciensét hipnotikus transzba helyezte. A páciens szelleme bejárta az egész, a Lady Doyle London-Westminster-i lakásáig elnyúló teret és beszámolt arról, hogy az asszony ott ül egy szobában, amelyet azután teljes részletességgel leírt. A tudósítás és a leírás tökéletesen helyesnek bizonyult! A telepátia nem magyarázza meg az ilyesmit, mert Erskine még egy másik esetet is elmond, amelynél a hipnotizált személy háromórás leírást tudott adni apjának, a portugál követség egyik tisztviselőjének tevékenységeiről, utazásairól, cselekményeiről és beszélgetéseiről. Az apa azután később megerősítette a leírt tudósítás pontos voltát. De sem a hipnotizálónak, sem a fiúnak előzőleg semmiféle tudomása nem volt a tisztviselő tartózkodási helyéről, vagy szándékairól!

Annak bebizonyítása, hogy a szellemet a testtől el lehet választani, elegendő annak az állításnak alátámasztására, hogy az Én nem azonos a testtel. Ez a bizonyság világosan megmutatja, hogy az Én mint tud mindenféleképpen hatni és működni, mégpedig a hipnotikus transzban éppen olyan tökéletesen, mint a köznapi létben – csak éppen fizikai eszközét, a testet, a hipnózis előidézte élettelen állapota miatt nem tudja használni.

Ahol tudatos értelem van, ott életnek is kell lennie, amely foglalkoztatja. Ezekből a kísérletekből is látjuk, hogy az élet a szellemet a fizikai test-tudattól való különválásánál is elkíséri, anélkül, hogy a test halálát okozná, mert ez a különválasztás csak átmeneti. Eléggé nyilvánvaló tehát, hogy a szellem és az élet a test útján nyilvánul meg, mint ahogy például az elektromos áram a villanykörtén keresztül válik láthatóvá, bár saját léte mégsem tőle függ egészen. A kettő valóban mindenképpen abban a helyzetben van, hogy a másiktól függetlenül is funkcionálhat, amint ezt az alvás és a hipnotikus transz anormális állapota is megvilágítja.

További bizonyítékot – olyat, amely talán könnyebben visszautasítható – szolgáltatnak a lélektani kutatás és a spiritizmus eredményei. Ezek talán kevésbé lesznek megfelelők, mert ezzel a tárggyal kapcsolatban a nagy tömeg bizonyíték minőségileg rendkívül különböző és míg az egyik szembeszökően világos, a másik felháborítóan sületlen, vagy nyilván magán viseli a szélhámosság bélyegét. Ha azonban részrehajlatlanul vesszük szemügyre az ilyen jelenségekről szóló beszámolókat, felfedezhetjük bennük a valódi tényeknek olyan kis maradványát, amely szintén arra mutat, hogy az egyéniség fennmarad még a test totális elpusztítása után is, mint például a halottégetésnél.

A lélektani kutatásokra alakult társaság több mint félszázadon keresztül számos jelentést gyűjtött össze szellem-jelenségekről, médiumok üléseiről, stb. Sir William Crookes, Sir Oliver Lodge, Hans Driesch professzor és Sir William Barret – csupa tekintélyes tudós – a médiumok felhasználásával folytatott kiterjedt kutatások után kénytelenek voltak amellett a spiritiszta alaptétel mellett állást foglalni, hogy a halottak tovább élnek, és hogy bizonyos körülmények között érintkezni lehet velük. A médiumok egyike, akinek szolgálataihoz Sir Oliver Lodge gyakran folyamodott, az elhunyt Alfred Vout Peters, véletlenül a szerző egyik barátja volt. Peters rendkívül ritka és nevezetes adottságokkal született: a „halottakat” nemcsak tisztán látta, hanem velük beszélgetve a hátramaradottak számára üzeneteket is át tudott tőlük venni. Életének nagy részét egész Európára kiterjedő utazásokkal töltötte el és a továbbélés valóságáról próbákat és bizonyítékokat szolgáltatott számos híres személyiségnek, akikhez – mint egyszer tréfásan megjegyezte – Európa valamennyi koronás fejének legalább a fele tartozott.

Elegendő lesz képességeinek egyetlen példája, amelyről a londoni intézet titkára, Mr. Wallis Mansford tett nyilvános tanúbizonyságot. Mr. Vout Peters 1922-ben a következőt közölte Mr. Mansforddal: „Egy rendkívüli fizikai szépségű, finom vonású, sűrű hajú, élénk szellemű és erős magnetikus egyéniségű fiatal ember szelleme van most önnel. Szép kertben látom őt – flanell ruhát visel. Az volt a szokása, hogy összefont karokkal, lovagolva ült a székén, arccal a támla felé fordulva. Nincs róla fényképe a lakásában, amely ebben a helyzetben ábrázolja? A szellem még elég fiatal emberé, aki a háború folyamán külföldön halt meg. Az éghajlat, mely alatt látom, meleg, az utolsó óráiban nagyon szenvedett a szomjúságtól. Igen közel van egy vele összefüggő évforduló.”

Mr. Mansford azt válaszolta, hogy nincs ilyen fényképe – mikor azonban hazament, elkezdett keresgélni a papírjai között és felfedezte Rupert Brooke, az ismert katonaköltő fényképét. A kép kertben ülve ábrázolta Brooket, pontosan abban a helyzetben, melyet a médium említett. Mr. Mansfordot érdekelte Brooke, sőt erősen vonzotta is. A férfi anyja ajándékozta neki a képet. Ami a közlés leíró részét illeti, mindenki tudja, hogy az pontosan megfelel a költő külsejének, míg a legutolsó szavak helyességére vonatkozólag meg kell említeni, hogy Brooke a Földközi-tengeren egy kórházhajón halt meg. Halála napjának évfordulója öt nappal azután volt, amikor Peters beszélt róla. Olyan emberek, mint Peters – bár számuk kevés azok sokaságában, akik állítólagos médiumi képességeikkel nemcsak magukat tévesztik meg, hanem másokat is elbolondítanak – azokra a primitív adottságokra emlékeztetnek, amelyek a szellemi és fizikai emberi képességek jogos és szükségszerű fejlődése következtében elsatnyultak és örökre elvesztek.

Azok, akik szellemüket nem engedik elposványosodni, tudják, hogy a hipnotikus és lelki kutatás a maga egészében már akadémiai körökben is kezd bizonyos tekintélyre szert tenni. Különböző országok egyetemi tanfolyamokat nyitottak a lelki kutatás előmozdítására, míg Dr. J. B. Rhine, az amerikai Duke-egyetemen az extra-szenzorikus benyomások laboratóriumi vizsgálatát addig a pontig vitte, ahol a telepátia és távolbalátás valóságát oly kétségtelenül igazolni lehetett, hogy azok az elismert kísérleti tudományok sorába léptek. William Mc. Dougall professzor, ez a kiváló amerikai, akinek a rendellenes lélektant illető kutatásai közismertek, nem habozott kijelenteni, hogy Dr. Rhine munkája az élettani materializmusra a legsúlyosabb csapást mérte.

Más hiteles esetek százairól számol még be a jelentések egész sokasága azoknak, akik nem sajnálják a fáradságot, hogy átvizsgálják ezt az irodalmat. Ezek a kutatások mind azt mutatják, hogy van egy nem-materiális világ, amelyben az ember tudatos énje vagy szelleme értelmesen és a testtől – még ha az a sírban fekszik is – teljesen függetlenül tud működni.

Sokan vannak, akik mélyen gyökerező ellenszenvvel viseltetnek a lélektani kutatás, illetőleg a spiritizmus tárgyköre iránt. Ezeket részben igazolják azok a nyilvánvaló visszaélések, amelyek ezen a területen a valódi és igaz jelenségekkel felbonthatatlanul össze vannak kötve. Ha az említett hitetlenek vallásosak, akkor az ördög fekete alakját sejtik az ilyen kísérletek mögött – ha tudományos beállítottságúak, akkor az egész dolgot puszta szélhámosságnak tekintik. Röviden, mivel magát a témát nem tartják elfogadhatónak, valamennyi bizonyítékát sem tartják annak. Az ilyen emberek azonban azt a kérdést: „Ki vagyok én?”, a testre vonatkozóan a spiritiszta irodalom segítsége nélkül is megvizsgálhatják. Van ugyanis a tanúbizonyságoknak egy figyelemreméltó sora, amelyeknek bizonyságai kétségtelenek és amelyek következményei világosak. A szerző különböző alkalmakkor és Ázsia meg Afrika különböző részein találkozott jógik-kal és fakírokkal, akiknek megvolt az a rendkívüli képességük, hogy lélegzésüket kikapcsolják, szívtevékenységüket és vérkeringésüket megállítsák, sőt, miután néhány órán vagy napon keresztül légüres koporsóban vagy a föld alá „eltemették” őket, életre is tudtak újra ébredni. A szerző, hogy meg tudja különböztetni a csalókat a rendkívüli erők valódi birtokosaitól, az említett teljesítményeket gondosan megvizsgálta és így szilárd meggyőződése, hogy ilyen erők valóban vannak. Személyes tapasztalataival azonban ebben az összefüggésben nem akar előhozakodni, bár ezeknek a jógik-nak egyike legutóbb egy lepecsételt és kicementezett kősírban nem kevesebb mint negyven napot töltött bezárva. De vannak független és kevésbé megtámadható bizonyítékok, amelyek mind 1936 óta merültek fel.

Az első egy kivágás az egyik megbízható indiai újságból, a „The Madras Mail”-ből, amely angol tulajdonban van és szerkesztője angol, akinek egy egész életre visszanyúló alapos újságírói tapasztalatai vannak:

HARMINC PERCIG ELEVENEN ELTEMETVE

JÓGI-MUTATVÁNY 15.000 TANÚ ELŐTT

Masulipatam, 1936. december 15.

„Említésre méltó jóga-teljesítményt mutatott be Sankara Narayana-swami mysorei jógi vasárnap este a Srí Ramalingeswarasvami templom előtt, mintegy 15.000 emberből álló gyülekezet jelenlétében. Körülbelül félóra hosszat elevenen volt eltemetve.

K. W. Ramana Rao alezredes, kerületi egészségügyi tiszt, aki mint megfigyelő működött, a kísérlet előtt átvette a jógi levelét, amelyben kijelenti, hogy cselekedetét saját felelősségére viszi végbe.

A jógi-t egyenesen erre a célra készült ládába helyezték, majd leeresztették egy gödörbe, amelyet azután földdel fedték be. Miután körülbelül félórával utóbb a ládát felhúzták, a jógi-t transz-állapotban találták benne. Újabb félóra múlva visszanyerte öntudatát. A tömeg tapsolt.”

A második bizonyíték barátomtól, F. Yeats-Brown őrnagytól származik, aki húsz esztendőn keresztül a Bengal Lancers indiai lovasezrednél szolgált. Ő tette közzé az alábbi jelentést a londoni Sunday Express-ben:

„A „halálból” való feltámadás meglehetősen elterjedt gyakorlat az indiai mágiában. Magam is kétszer láttam. Az adeptus huszonnégy órai titkos előkészületet végez, amely tisztálkodásból, böjtölésből és a levegő „nyeléséből” áll.

Mielőtt a transz-állapot bekövetkeznék, az adeptus, a beavatott oxigénkábulatban van. Aztán összeszorítja ütőereit és öntudatlanná válik. Tanítványai eltemetik.

Egyik alkalommal, amelynél magam is ott voltam, az adeptus egy óra hosszat, a másiknál csak tizenöt percet töltött halálos transzban.

Orvosok, akik a „holttestet” megvizsgálták, megállapították minden életmegnyilvánulás hiányát. Miután a jelzett idő letelt, az adeptus visszatért az életbe.

A kísérlet nem a nyilvánosság számára való – a merev test hajlékonnyá válik, a szorosan összezárt ajkak szétválnak és olyan sóhajt hallatnak, melyet senki, aki hallotta, soha el nem felejthet.”

A harmadik bizonyság a madrasi Sunday Times 1936 februári számából való. A következőképp hangzik:

AKI URALKODIK A SZÍVÉN ÉS ÉRVERÉSÉN

„Harry ezredes, Ahmedabad hatósági főorvosa, továbbá különböző más orvosok jelenlétében Swami Vidyalankar jógi azzal a különös mutatvánnyal lepte meg közönségét, hogy meglehetős hosszú ideig irányította szíve és érverése tevékenységét. Lehunyt szemmel, a földön guggolva, hirtelen elállította szívét és érverését. Ugyanakkor szívét megvizsgálták és elektrokardiogrammot is csináltak róla. A vizsgálat azt mutatta, hogy mindkét szervét tökéletesen hatalmában tartotta.

Több más csodatételt is bemutatott, köztük azt, hogy huszonöt órán keresztül sírban feküdt.”

Ennek az utóbbi esetnek bizonyító ereje különösen abban rejlik, hogy egy képzett angol jelenlétében történt, aki a hadsereg tagja és egyben képesített orvos is. Ennélfogva bizonyos, hogy szigorú ellenőrzésre került a sor.

Akinek van ideje alaposabb vizsgálatokra és nem sokallja a fáradságot, hogy néhány esztendőn keresztül hasonló esetekről szóló jelentésekben kutasson, gazdag eredményre számíthat, bár a szerző tudja, hogy különböző rendkívüli erőkkel rendelkező jógi-k elzárkóznak minden nyilvánosság elől, mert kerülik a nagyvárosokat.

Mit mondanak nekünk az ilyen esetek?

Vajon nem azt állapítják-e meg, hogy a testi életlehellet nem azonos a valódi Énnel? Nem azt a kétségtelen bizonyítékot nyújtják-e, hogy bár a fizikai élettevékenység szünetel és a lélegzés megállt, a személyes valóság, az Én, bizonyos idő múlva mégis újból csökkentetlen és sértetlen létben jelentkezhetik?

Nem azt mutatják-e, hogy a test betű szerinti értelemben igazi holttestté válhatik anélkül, hogy az egyéni személyiség fennmaradása korlátozódnék?

Nem azt bizonyítják-e, hogy azok az életerők, amelyek a testnek egész napon át a mozgás és tevékenység lehetőségét adják meg, nem szükségképpen testi szövetek és izmok eredményei? A testtel való kapcsolatuk egyszerűen olyan lehet, mint az elektromos áramnak a lámpával való előbb említett viszonya.

Nem tartalmazzák-e ezek az esetek azt is, hogy az Én-tapasztalat az egész életen keresztül fennmarad, míg a test-tapasztalat csupán ennek a mélyebb tudatnak a tartalma volt?

Ha ez az utóbbi a testtel, mint állandó birtokosával lenne összekötve, akkor sohasem lehetne tőle elválasztani. Például: a hő a tűznek egyik tulajdonsága. Ahol tüzet találunk, ott szükségképpen hő is kapcsolódik hozzá. Hideg tűzhöz hasonló jelenséget nem tudunk elképzelni. Hasonlóképpen: ha az Én a testi szervezet egyik funkciója lenne, sohasem lehetne elválasztani tőle, mint ahogyan az a mély alvásnál, hipnotikus transzban, vagy fakírok eltemetésénél történik. Más szavakkal: a valóságos ember, a lélek – ha szabad így nevezni – nem azonos a testével. Mert az Én semmiféle anyagi nagyítóüvegen keresztül nem látható.

Nem valószerűsíthetjük a magunk számára bizonyossággá, hogy abban a pillanatban, amint Én-tudatunkat az agytól elvonatkoztatjuk, az nem egyéb többé, mint egy darab élettelen anyag, olyan, mint a hús a hentesüzletben. Az Én jelenléte nélkül egyetlen gondolatot sem termelhet, egyetlen eszmét sem valósíthat meg sem önmagáról, sem környezetéről, sem elvont tulajdonságokról, sem anyagi dolgokról.

(Paul Brunton - A felsőbbrendű Én)