Az első fontos pont,
amelyet meg kell fontolnunk, mielőtt hasznosan továbbhaladhatnánk, az, hogy
megértsük az „Én” szó pontos jelentését. Mielőtt ez megtörténnék, csak egyetlen
határozott képzetünk lehet arról, amit tulajdonképpen keresünk:
Tudjuk, hogy vagyunk.
Ez a fogalom
természetes, közvetlen és vitathatatlan belátás, valamint éber létünk minden
pillanatának közvetlen tapasztalata folytán megvan mindannyiunkban. A tudomány
tényei kevésbé bizonyosak, mint az az ősi bizonyosság, hogy vagyunk. Énünktől
nem szabadulhatunk és nem képzelhetjük magunkat létünkön kívülállónak. Még
létünk kétségbevonása is feltételezne egy kételkedőt. Még ha tudatunkat
teljesen üressé tudnánk is tenni, megmaradnánk mi, akik ezt az ürességet látjuk
és tapasztaljuk. Így normális állapotunkba való visszalépésünk után tanúi
lehetünk ennek az új fázisnak.
Mert a tudatnak
megoldatlan rejtélyével születtünk. A tudós, szemlélődő bölcsésztől kezdve a
szerény, ugráló békáig az a tény, hogy valaki él, azt is jelenti, hogy
az illető: önmaga. Nem kell bölcsésznek lenni ahhoz, hogy Descartes-tal, a
francia metafizikussal kijelenthesse: „Gondolkodom, tehát vagyok”, vagy német
kartársával, Immanuel Kanttal elfogadja, hogy az Én a gondolkodás
szükségessége, mert saját létét mindenki magától, mint megdönthetetlen tényt
fogadja el. Ebben az irányban szükségtelen minden magyarázat, vagy bizonyítás.
Önmagunk tapasztalásának alapvető ténye elől nem térhetünk ki.
De ha az Én léte
minden állítások legbizonyosabbja is, valódi természetéről viszont a
legkevesebbet tudjuk. Azt mondani: „Én vagyok”, egyszerű állítás és igen könnyű
dolog. Ám nincs nehezebb, mint felelni arra a kérdésre, hogy „Ki vagyok Én”?
Vizsgáljuk csak meg egy pillanatra kissé behatóbban ezt a rövid kérdést: „Ki
vagyok Én?” A felelet, mondaná az ember, igen egyszerű. Elég a név, a személyes
azonosság.
Például: S. M. vagyok
De vajon csakugyan
elegendő-e ez? Mert S. M. nagyon változó lény. „Én”-jének nem mindannyiszor
ugyanaz a jelentése, valahányszor ezt a szót használja. Reggel, amikor iskolába
induló gyermekének búcsút mond, az „Én” atyát jelent. Egy órával később, amikor
bevásárolni induló feleségétől búcsúzik – férjet. Két órával később, amikor Y.
M. meglátogatja – testvért. Három órával később, amikor titkárjának üzleti
levelet diktál, az „Én” üzletembert jelent.
Meg aztán:
tökéletesen testünkkel érezzük magunkat azonosnak, ha egy ideig tartó éhség
után eszünk valamit. Egy órával később a tapasztalat áramlata megint
megváltoztatta ezt a fogalmat és ellenfelünkkel szemben oly haragosakká válunk
és valakire, aki megtámadott bennünket, annyira haragszunk, hogy szinte
egyetlen dühös érzelemcsomónak tűnünk fel önmagunk előtt. Két órával később
helyet foglalunk egy kényelmes székben és teljes figyelmünket valami komoly
tudományos könyvre fordítjuk úgy, hogy pillanatnyilag értelmünkkel azonosulunk.
Így tehát önmagunk
szemlélésére a lehetőségek végtelen sora kínálkozik. Melyiket lehet jogosan
kiemelni és a valódi Én-nek, tulajdonképpeni önmagunknak minősíteni?
Hogyan állapítsuk meg
azonban az „Én” szó pontos értelmét; azt a jelentést, amely minden időre és
minden alkalomra érvényes? A legkövetkezetesebb út az lenne, ha megkülönböztetnénk,
ami minden egyes emberi lényre vonatkozóan általános, lényeges körülmény, ami
minden emberben változatlan, de maga az, ami az egyéniség változásait észleli,
az egyetlen, ami nem a tudatok tömege, hanem maga a Tudó, lényünk minden
változásának ősoka. Hogy ezt a célt elérjük, neki kell látnunk, hogy elemezzük
magát az emberi személyiséget, amely bennünk mindent megvizsgál és semmitől sem
retten vissza.
Van-e vajon bennünk
valami, ami minden különböző életjelenség közepette is ugyanaz marad? Van-e
olyan lényeges feltétel mindezekben az élményekben, ami számunkra legmagasabb
értékű? Mert valahogy érezzük, hogy az Én-ben, amely környezetét látja, amely
beszél és amelyhez beszélnek, amely gondolkodik és érez, valóban van valamilyen
megfoghatatlan belső lényeg, ami nem mulandó, nem változik és bizonyos
értelemben középpontunk.
Ezt már az önmagunkra
alkalmazott tulajdonképpeni megjelölés, a rövid „Én” szó is kifejezi.
Egyedülálló ez a szótárban, mert sohasem lehet más személyre, vagy más valamire
alkalmazni, senki sem nevezhet mást Én-nek; ez a szó csak saját tulajdonosára
vonatkozhatik. Mert legbensőbb, legmélyebb, de tudattalan valóságunkat fejezi
ki, azt, hogy az „Én” lényünk legmélyén gyökerezik.
Egy pillanatra
hunyjunk le a szemünket, húzódjunk vissza az elemző gondolkodás területére és
kezdjük el „Én”-ünket tervszerűen, legteljesebb jelentése tekintetében
megvizsgálni.
Vizsgálatunkat azzal
kezdjük, ami számunkra legmegszokottabb, legszembeszökőbb és legismertebb:
saját szerves testünkkel. Ha Én-t mondunk, ezen fizikai testünket értjük? Én a
test vagyok? „Igen” – nyilván ez az a felelet, ami rögtön agyunkba
villan; olyan felelet, amelyet az általános logika és a köznapi tapasztalás
diktál. Valamennyien tudattalan materialistáknak születünk, mert a természet munkálkodása
életünk első negyedében legelőször és szükségszerűen egy rendkívül fejlett
fizikai eszköz kiépítésének szól, amelyen keresztül minden ember többé-kevésbé
hatásos érintkezésbe kerül azzal a planetáris játszótérrel, amelyet a természet
teremtett gyermekei számára és ahol azok önmagukról szóló tapasztalatokat
szerezhetnek.
Csaknem valamennyi
gondolatunk – bármily különbözőek legyenek azok a tárgyak, amelyekkel
foglalkoznak – rendszerint gyöngyszemekként ennek a képzetnek a zsinórjára
vannak felfűzve, hogy „Én a test vagyok”.
De jelenítsd meg a
testet, mintha valami idegené volna és gondolatban boncold fel a műtőasztalon,
vizsgáld meg darabról-darabra – és kiderül, hogy az nemcsak csontok és hús, vér
és velő, érzék- és belsőszervek szövedéke. Ezeknek a részeknek egyike sem az
„Én”, mert különben tudatunk nyilván arra az egy részre korlátozódnék.
Az emberi tudat elve
a születés és a halál közé eső évek során még akkor sem csorbul meg, ha csontok
széttörnek, kezeket vagy lábakat levágnak, vagy ha az egész test megbénul is.
Ilyen szörnyű körülmények között sem érzi senki kevésbé azt, hogy „Én vagyok”.
Még ha az Én-t az aggyal azonosítjuk is, meg kell gondolnunk, hogy ha a fejet
olyan ütés éri, amely a múltat illető minden emléket eltöröl – ilyen okból sokan
hónapokra is elveszítették emlékezőtehetségüket –, az Én-érzet akkor sem törlődik
el, hanem csorbítatlanul megmarad.
Keress, ahol akarsz:
látszólag testednek egyetlen különálló részében sem lakik az Én. Felfedezhetjük
talán valami különleges alkímia segítségével a testen belül, mint tökéletes
szervezetet, vagy a szervek, tagok és részek összességében, amelyek vizsgálat
szempontjából egyenértékűek? Vajon az öt érzék: a látás, hallás, szaglás,
ízlelés és tapintás összessége volna-e? Vedd az olyan ember esetét, akit mélyen
foglalkoztat valami probléma. Esetleg ott áll valami tárgy, vagy személy előtt
és mégis, ha megkérdezzük: „Láttad ezt a tárgyat?” talán azt feleli: „Nem, nem
vettem észre, gondolataim máshol jártak.” Ez a példa bizonyítja, hogy a szem,
bár tudott volna, nem működött, ha az „Én” más irányban volt elfoglalva.
Hasonló módon megszólíthatunk olyan embert, akit látszólag teljesen leköt
valami, számára érdekes dolog – nem felel! Ha megkérdezzük: „Hallottad, amit
mondtam?” – nyíltan beismeri: „Nem, szórakozott voltam.” Ez mutatja, hogy a
hallószerv, bár mint fizikai szerv kifogástalan, nem működik, ha az Én
figyelmét más köti le. Ugyanez a bizonyítás alkalmazható a másik három
érzékszervre is. A végkövetkeztetés tehát az, hogy minthogy a testnek sem egyes
részei, sem egyes érzékszervei nem azonosak az Én-nel, ezeknek összessége – az
egész test, az érzékszerveknek, tagoknak és egyéb szerveknek ez az összessége –
sem lehet a tudatos, valódi Én.
Ennek a pontnak
további bizonyítékául szeretnék egy érdekes példát felhozni, amely mestereim
egyikével szerzett tapasztalataimon alapul. Az illető idősebb férfi, aki nem
tart számot titokzatos erőkre és egész normális életet él, csak éppen rendkívül
fejlett értelmű. Nemrégen egyik karján hatalmas, rút daganat keletkezett,
amelyet egy orvos barátja tanácsára műtét útján kellett volna eltávolítani. A
fájdalmakra és a páciens előrehaladott korára való tekintettel az orvos
kloroformot akart alkalmazni, a mester azonban éppen korára és ingatag
szívműködésére hivatkozva ezt elhárította. Nyugodtan arra kérte az orvost,
várjon öt percet és csak aztán kezdje a daganatot kivágni. Ezután pillantását
erősen karjára szegezte és többször egymás után nyomatékosan mondta magában:
„Ez a test nem az én Énem.” A gondolat olyan mélyen belevésődött, hogy bár
mereven nézte a daganatot, nem látta, amikor az orvos a kés után nyúlt, hogy
eltávolítsa, és a legcsekélyebb fájdalmat sem érezte. Csak mikor már a műtét
tökéletesen befejeződött, ébredt tudatára annak, ami történt, csak akkor vette
észre a szivárgó vért és kezdte a fájdalmakat érezni, abban a mértékben, amint
magát ismét testével azonosította.
Ennek az analízisnek
egész tartama alatt tudatában van az ember annak, hogy ezt a vizsgálatot, teste
belsejében, az a valami végzi, amit „Én”-jének nevez. Ha az „Én” csak az egész
test volna, akkor még a következő probléma is megoldásra várna:
Ki, vagy mi az „Én”,
amely tudatában van annak, hogy teste van?
Annak elismerése,
hogy testi
Én-ünk van, nem feltételez-e egy második vagy magasabb Én-t, amely ezt
felismeri? És ez a második Én nem tisztán szellemi-e, olyan, amely a testnek
minden tekintetben felette áll? Mert az ember valódi Én-je kell, hogy
valamennyi tapasztalatának végleges alanya legyen, márpedig semleges
szempontból tekintve: a test csak tárgy, amelyet tapasztalunk és
szemlélünk.
Ha a fizikai testen
gondolkodunk, amint ezt most is tesszük, öntudatlanul felteszünk a háttérben, a
test mögött, valamit, ami ennek a testnek tanúja és amire világosan
ráeszmélünk. Mi az észlelők, nem pedig az észleleteink vagyunk.
Én-ünk ésszerű tudata
attól az érzéstől, hogy testünk van, tökéletesen különböző és másnemű. Prabhu,
a nagy hindu bölcs mondotta: „Ismerd meg önmagad anélkül, hogy Én-ed tudatát
elveszítenéd... Ha te magad vagy a test, miért mondod: „Az én testem”, stb.? Az
ember csak a tulajdonáról beszél így: „Az én ruháim”, vagy „Az én aranyam” stb.
Mondd meg nekem, vajon mondja-e valaha valaki magáról: „Én vagyok a ruháim”
vagy „Én vagyok az arany” stb. Egy feltevést összetévesztesz egy ténnyel.
Mérlegeld annak az embernek az esetét, aki azt mondja: „Elveszítem életemet”.
Az élet elveszíthet egy másik életet? Az élet szónak első jelentése:
„Életlehellet”, míg a második jelentése maga az Én. Az Én, a tudatos Lét. „Én
gondolkodom” vagy „Az én testem” csak kapcsolatot jelent a gondolkodás
képességével vagy pusztán a testtel. A test tőled idegen valami.”
Az „Én” tehát fizikai
szempontból nézve valóságos valami – de szigorúan véve nem azonosítható sem az
egész testtel, sem annak egyik részével.
(Paul Brunton - A felsőbbrendű Én)