Ki cserélne fel egy valóságos helyet a tőzsdén egy kétessel az égben? A
kételkedés korában élünk és ezt nyugodtan elismerhetjük. Akit a kételkedés
fagyos levegője megremegtet, az a valóságban félig megmaradt meggyőződéseiért
remeg, örökölt dogmáinak rozzant építményéért és egy olyan hit kényelmes
nyugalmáért, amelyet az ember tisztelhet anélkül, hogy követné.
Jobb tehát, ha az ember nem válik túlságosan sötéten látóvá korunk
kétkedő hajlama miatt, hanem inkább köszönetet mond érte az égnek, mert így
talán közelebb kerülhetünk a dolgok igazságához. Ezzel nem azt mondjuk, hogy a
vallásoknak nincs valóságos értékük. Ha az egész világ valamennyi egyházának
kapuját bezárnánk, minden mosét, minden templomot és minden zsinagógát
lerombolnánk, minden dogma eredetét kétségbe vonnánk, ha előkotornánk minden
vallás történetének legszégyenletesebb fejezeteit és megcáfolhatatlan
érveléssel bebizonyítanánk, hogy Mózes, Jézus, Mohamed, Krisna és Buddha
sohasem éltek, még mindig maradna az emberi lélekben valami éhség, amely csak
akkor csillapulna, ha a régi vallásokat visszaállítanák, vagy újra
megfogalmaznák.
Miért?
Mert az ember nem veszítette el és nem veszíthette el az abszolútból való eredetét.
Többé már nem tudatosan tapasztalja. De a vallások emlékeztetik erre a veszteségére. És ezt a hatalmas élményt ismét át kell élnie.
De nincs-e út, amelyen ezek a kétkedők eljuthatnának az elmélyülés ígérte titokzatos igazsághoz és békéhez?
Bizonyára van.
A nyugat népei elemző szelleműek. Ez a feltűnő jellegzetesség késztette a szerzőt arra a következtetésre, hogy manapság csakis az elemző út lehet a számunkra megfelelő. Mindent elemzünk, ami kémiai anyagokból van összetéve. Ideje most már, hogy önmagunkat is elemezzük. Ehhez, a modern emberben mélyen gyökerező hajlamhoz idomuló módszernek tehát az ész használatán kell alapulnia.
Van azután még egy járható, minden teológiai sallangtól tökéletesen mentes út, amelyet a szerző azoknak ajánlana, akik minden kultusztól és "izmus"-tól távol akarják tartani magukat. Ez a módszer a befelé néző önvizsgálat útja, amely az elemzés értelemszerűségét az elmélyülés hatásosságával egyesíti. Ahogyan az ember egy hagyma külső rétegeit lehántja, úgy hántja le ez a módszer az emberi személyiség alkatrészeit, amíg valódi vonásai napfényre nem kerülnek. Ez járható út, amely az ember legbensejéhez vezet és ezért mindenki számára nyitva áll. A szerző maga is gyakorolta és alapelemeit a misztikus Keleten tanulta meg, (ugyanott, ahol most ezeket a sorokat írja. Keleten az emberek egész sokaságában megvan az elmélyülés képessége. Ezeknek az volt a szerencséjük, hogy már gyermekkorukban kifejlesztették bennük ezt az adottságot. A nyugati vérmérséklet azonban nem szívesen adja fel a tevékenységet az elmélyülés kedvéért. Ezért a szerző kénytelen volt a kapott utasításokon számos javítást, változást és simítást végezni, hogy így a Nyugatnak megfelelőbb és elfogadhatóbb formában adhassa át.
A megközelítés itt bemutatott módszere lélektani és bölcseleti s egyenesen arra irányul, hogy összhangot teremtsen a modern világ tudományos felfogásával. Az önvizsgálat módszere önmagában külön kategóriát alkot. Egyedülálló annyiban, hogy mindenki és minden időben gyakorolhatja. Csaknem minden más eljárásnak van valami jellegzetes címkéje, mindegyik megkíván valami tiltó aszkézist vagy a gyakorló részéről mély hitre, vagy széles körre kiterjedő, élethosszig tartó fáradságra, erőfeszítésekre tart számot. Az önvizsgálat művészete azonban egyszerű, közvetlen, értelmes és mentes minden kultusszal vagy vallással való összefüggéstől. A mohamedán ugyanúgy gyakorolhatja, mint a keresztény és nem kevésbé eredményesen, mint a buddhista; a munkás éppúgy, mint a társaságbeli ember. Ezért az önvizsgálat művészete az egyetlen eljárás, amelyet itt ajánlunk. Ez az út nem csupán gondolatbeli elvonatkoztatás, képzelt eredményekkel - megvalósítható tényeket mutat fel és nem agyrémeket. Az ember megismerkedik a lélekkel, nemcsak beszélni hall róla. Igaz, hogy vannak más, rövidebb eljárások is - azok azonban nem a vezető nélkül dolgozó tanuló számára valók. Azokba csak hivatott tanító avathatja be kevésszámú tanítványait, akiknek rátermettségét és hűségét az idő már kipróbálta. Az ilyen tanító kegyét rendkívüli odaadással kell megnyernie az illetőnek, mielőtt a beavatást elvárhatná. Akik súlyt helyeznek rá, foglalkozhatnak tehát a szellemi önvizsgálattal, amely ésszerű megalapozottsága és minden egyoldalúságtól mentes volta miatt az egyetlen, amelyet a szerző több év óta általános használat céljaira kifejtett. Ez nem a miszticizmus és a jóga régi, ortodox módszereit utánozza, hanem egyszerűsített és rövidített eljárás, amely éppen a mai időkhöz illik. Korunkban, amely az emberek többségét szakadatlan tevékenységre kényszeríti, a kizárólag elmélyülésnek szentelt élet úgyszólván lehetetlenség.
A szerző belátja, hogy az átlag-európainak sem ideje, sem türelme nincs a keleti keresők hosszú gyakorlatai számára, de azt is felismeri, hogy valódi értékű gyakorlatok is vannak bennük - épp ezért kivonatolja őket. Kevesen vannak ma, akik az elmélyülést idejüket betöltő főtevékenységükké tehetik; kevesen vannak, akik naponta félóránál többet szentelhetnek neki. Az itt ismertetett út az ilyen emberek számára való, nemcsak álmodozók és megszállottak, hanem a gyakorlati üzletemberek, hivatalnokok és gyári munkások, vagy más hivatásrendbeliek és az olyan kolostori lelkületűek számára is, akik készek a világról lemondani.
A szerzőnek ezt az utat, ennek az útnak minden lépését analitikusan kellett végiggondolnia, az ember normális hétköznapi állapotától egészen a belső szellemi végeredményig és ezt a mindennapi életbe való fokozatos visszatérésig meg is kellett ismételnie. Igyekezett ezt a könyvet tudományosan megírni, amennyiben benyomásait saját gyakorlatainak minden lépésével kapcsolatban analizálta. Megfigyelte azokat a változásokat, amelyek a "szellemi csend" alatt és a transz-állapotba való belépésnél és kilépésnél benne magában végbementek és tanulmányozta, hogyan folytatható újra a megszokott tevékenység anélkül, hogy az ember ezt a "belső csendet" elveszítené.
Aki ezeket az igazságokat elfogadja és ezekkel a módszerekkel gyakorlatilag is él, szellemét megszabadítja a nyugtalanságtól, békességet ad neki, bensőségesebbé teszi és megerősíti összpontosító erejét. Így felszerelve készen fog állni arra - mint már az előző fejezetben jeleztük - hogy egy magasabb fokú utat járhasson: a végső valóság, a megdönthetetlen igazság útját. Ám legrosszabb esetben is át fogja élni a lélek nagy megújhodását, a fény zuhatagát és élete új tavaszban fog kivirágozni. Emersonról beszélik, hogy azok között a hallgatók között, akik felolvasásait leggyakrabban látogatták, volt egy egyszerű, műveletlen mosónő is. Amikor ettől megkérdezték, hogy mennyit értett meg a filozófus magasrendű fejtegetéseiből, ezt felelte: "Bármi legyen is, amit nem értek - egy dolgot mindenesetre mond nekem, mégpedig azt, hogy nem vagyok Istentől elhagyott bűnös és hogy valóban jó asszony lehetek. Megmutatta nekem, hogy még én is érek valamit Isten szemében és nem vagyok megvetendő teremtmény, mint ahogy mondják."
Ha ezek a lapok az illető mai embereket meggyőzhetik arról, hogy ehhez a mosónőhöz hasonlóan nem kell pillanatnyi bűnös voltuk tanúival törődniük, és megjósolhatnák nekik egy isteni állapotba való felemelkedésüket, akkor a szerző boldognak érezné magát.
Miért?
Mert az ember nem veszítette el és nem veszíthette el az abszolútból való eredetét.
Többé már nem tudatosan tapasztalja. De a vallások emlékeztetik erre a veszteségére. És ezt a hatalmas élményt ismét át kell élnie.
De nincs-e út, amelyen ezek a kétkedők eljuthatnának az elmélyülés ígérte titokzatos igazsághoz és békéhez?
Bizonyára van.
A nyugat népei elemző szelleműek. Ez a feltűnő jellegzetesség késztette a szerzőt arra a következtetésre, hogy manapság csakis az elemző út lehet a számunkra megfelelő. Mindent elemzünk, ami kémiai anyagokból van összetéve. Ideje most már, hogy önmagunkat is elemezzük. Ehhez, a modern emberben mélyen gyökerező hajlamhoz idomuló módszernek tehát az ész használatán kell alapulnia.
Van azután még egy járható, minden teológiai sallangtól tökéletesen mentes út, amelyet a szerző azoknak ajánlana, akik minden kultusztól és "izmus"-tól távol akarják tartani magukat. Ez a módszer a befelé néző önvizsgálat útja, amely az elemzés értelemszerűségét az elmélyülés hatásosságával egyesíti. Ahogyan az ember egy hagyma külső rétegeit lehántja, úgy hántja le ez a módszer az emberi személyiség alkatrészeit, amíg valódi vonásai napfényre nem kerülnek. Ez járható út, amely az ember legbensejéhez vezet és ezért mindenki számára nyitva áll. A szerző maga is gyakorolta és alapelemeit a misztikus Keleten tanulta meg, (ugyanott, ahol most ezeket a sorokat írja. Keleten az emberek egész sokaságában megvan az elmélyülés képessége. Ezeknek az volt a szerencséjük, hogy már gyermekkorukban kifejlesztették bennük ezt az adottságot. A nyugati vérmérséklet azonban nem szívesen adja fel a tevékenységet az elmélyülés kedvéért. Ezért a szerző kénytelen volt a kapott utasításokon számos javítást, változást és simítást végezni, hogy így a Nyugatnak megfelelőbb és elfogadhatóbb formában adhassa át.
A megközelítés itt bemutatott módszere lélektani és bölcseleti s egyenesen arra irányul, hogy összhangot teremtsen a modern világ tudományos felfogásával. Az önvizsgálat módszere önmagában külön kategóriát alkot. Egyedülálló annyiban, hogy mindenki és minden időben gyakorolhatja. Csaknem minden más eljárásnak van valami jellegzetes címkéje, mindegyik megkíván valami tiltó aszkézist vagy a gyakorló részéről mély hitre, vagy széles körre kiterjedő, élethosszig tartó fáradságra, erőfeszítésekre tart számot. Az önvizsgálat művészete azonban egyszerű, közvetlen, értelmes és mentes minden kultusszal vagy vallással való összefüggéstől. A mohamedán ugyanúgy gyakorolhatja, mint a keresztény és nem kevésbé eredményesen, mint a buddhista; a munkás éppúgy, mint a társaságbeli ember. Ezért az önvizsgálat művészete az egyetlen eljárás, amelyet itt ajánlunk. Ez az út nem csupán gondolatbeli elvonatkoztatás, képzelt eredményekkel - megvalósítható tényeket mutat fel és nem agyrémeket. Az ember megismerkedik a lélekkel, nemcsak beszélni hall róla. Igaz, hogy vannak más, rövidebb eljárások is - azok azonban nem a vezető nélkül dolgozó tanuló számára valók. Azokba csak hivatott tanító avathatja be kevésszámú tanítványait, akiknek rátermettségét és hűségét az idő már kipróbálta. Az ilyen tanító kegyét rendkívüli odaadással kell megnyernie az illetőnek, mielőtt a beavatást elvárhatná. Akik súlyt helyeznek rá, foglalkozhatnak tehát a szellemi önvizsgálattal, amely ésszerű megalapozottsága és minden egyoldalúságtól mentes volta miatt az egyetlen, amelyet a szerző több év óta általános használat céljaira kifejtett. Ez nem a miszticizmus és a jóga régi, ortodox módszereit utánozza, hanem egyszerűsített és rövidített eljárás, amely éppen a mai időkhöz illik. Korunkban, amely az emberek többségét szakadatlan tevékenységre kényszeríti, a kizárólag elmélyülésnek szentelt élet úgyszólván lehetetlenség.
A szerző belátja, hogy az átlag-európainak sem ideje, sem türelme nincs a keleti keresők hosszú gyakorlatai számára, de azt is felismeri, hogy valódi értékű gyakorlatok is vannak bennük - épp ezért kivonatolja őket. Kevesen vannak ma, akik az elmélyülést idejüket betöltő főtevékenységükké tehetik; kevesen vannak, akik naponta félóránál többet szentelhetnek neki. Az itt ismertetett út az ilyen emberek számára való, nemcsak álmodozók és megszállottak, hanem a gyakorlati üzletemberek, hivatalnokok és gyári munkások, vagy más hivatásrendbeliek és az olyan kolostori lelkületűek számára is, akik készek a világról lemondani.
A szerzőnek ezt az utat, ennek az útnak minden lépését analitikusan kellett végiggondolnia, az ember normális hétköznapi állapotától egészen a belső szellemi végeredményig és ezt a mindennapi életbe való fokozatos visszatérésig meg is kellett ismételnie. Igyekezett ezt a könyvet tudományosan megírni, amennyiben benyomásait saját gyakorlatainak minden lépésével kapcsolatban analizálta. Megfigyelte azokat a változásokat, amelyek a "szellemi csend" alatt és a transz-állapotba való belépésnél és kilépésnél benne magában végbementek és tanulmányozta, hogyan folytatható újra a megszokott tevékenység anélkül, hogy az ember ezt a "belső csendet" elveszítené.
Aki ezeket az igazságokat elfogadja és ezekkel a módszerekkel gyakorlatilag is él, szellemét megszabadítja a nyugtalanságtól, békességet ad neki, bensőségesebbé teszi és megerősíti összpontosító erejét. Így felszerelve készen fog állni arra - mint már az előző fejezetben jeleztük - hogy egy magasabb fokú utat járhasson: a végső valóság, a megdönthetetlen igazság útját. Ám legrosszabb esetben is át fogja élni a lélek nagy megújhodását, a fény zuhatagát és élete új tavaszban fog kivirágozni. Emersonról beszélik, hogy azok között a hallgatók között, akik felolvasásait leggyakrabban látogatták, volt egy egyszerű, műveletlen mosónő is. Amikor ettől megkérdezték, hogy mennyit értett meg a filozófus magasrendű fejtegetéseiből, ezt felelte: "Bármi legyen is, amit nem értek - egy dolgot mindenesetre mond nekem, mégpedig azt, hogy nem vagyok Istentől elhagyott bűnös és hogy valóban jó asszony lehetek. Megmutatta nekem, hogy még én is érek valamit Isten szemében és nem vagyok megvetendő teremtmény, mint ahogy mondják."
Ha ezek a lapok az illető mai embereket meggyőzhetik arról, hogy ehhez a mosónőhöz hasonlóan nem kell pillanatnyi bűnös voltuk tanúival törődniük, és megjósolhatnák nekik egy isteni állapotba való felemelkedésüket, akkor a szerző boldognak érezné magát.
(Paul Brunton - A felsőbbrendű Én)