1964-ben születtem Hatvanban. Az ELTE
Tanárképző Karán végeztem magyar-történelem szakon. Nem tartozom azok közé,
akiket vonzott az ezotéria vagy a spiritizmus, nem foglalkoztam ilyen
dolgokkal, sőt igyekeztem távol tartani magam tőlük - értelmes ember módjára.
Mindazonáltal tudtam, hogy léteznek
racionálisan meg nem magyarázható jelenségek, s hogy ezek létezése természetes.
Például nagyanyám, aki 84 évesen halt meg, sokszor mesélte, hogy 24 éves
korában látta, hogy édesapja ott állt a házuk kapujában, de hiába hívta őt, nem
válaszolt és nem ment be. Néhány óra múlva hozták róla a hírt, hogy ugyanabban
az időpontban, 60 km-rel távolabb meghalt egy balesetben. Nem hiszem, hogy
nagyanyám hazudott volna, és életének további 60 éve alatt elmebaj vagy
személyiségzavar semmilyen tünete nem jelentkezett nála. Azt azonban, hogy
valaki a szellemvilággal szándékosan keressen kapcsolatot, halottakat lásson,
beszéljen velük, vagy a "túlvilágot" kutassa puszta kíváncsiságból
vagy érdekből, mindig abnormálisnak és riasztónak találtam. Katolikus vidéken
nőttem fel. Családom egy része vallásos életet élt, ami a liturgia és az egyház
szabályainak ismeretéből állt. Amit én vallottam Istenről, a világ egészéről, a
lélekről, az eléggé különbözött hagyományos felfogásuktól, így hamar
hitetlennek minősültem. Ma sem gondolok mást, mint 5 évesen.
12 éves koromban újságokban kezdtem publikálni, 16 éves koromtól pedig verseket, novellákat írtam, melyek folyamatosan jelentek meg az abban az időben ismert irodalmi folyóiratokban. Több éven át könyvkritikusként dolgoztam, 1990-ben adták ki verseskötetemet, és talán 33 éves koromig úgy gondoltam, irodalmi pályát szánt nekem az élet. Ezért hangjátékokat írtam, a Magyar Rádióban 1990 és 2000 között nyolc hangjátékom készült el, közben néhány drámám folyóiratban volt olvasható. Szabadúszóként újságírásból éltem egészen a bulvársajtó térhódításáig. Akkor befejeztem. 2000 szeptemberében elkezdődött médiumi munkám. Akkor abbahagytam az írást.
Nem akartam médium lenni. Soha nem jártam médiumképző tanfolyamra, spiritiszta körökbe, nem olvastam ezoterikus könyveket és újságokat. (Ma sem teszem.) Nem érdekeltek a fejlesztő kurzusok, a divatos irányzatok, bár elfogadom, hogy vannak olyan technikák, módszerek, melyek az emberi tudásra alapozva is képesek segítséget nyújtani az embereknek. Ha nem volna közhely, azt állítanám, hogy életem nagy részében csak éltem az életemet, többnyire rosszul. Ennek eredményeképpen 1997 tavaszán megbetegedtem, pszichiátriai intézménybe kerültem, ahol öt hónapot töltöttem el. Utána még két évig jártam pszichoterápiás kezelésre, analízisbe. Akkor még nem tudtam, hogy ez a két év is része volt szellemi felkészítésemnek (mint a zsoltárok és a Biblia emberi irányítás nélküli megértése, a láthatatlan tanítók általai tanulás). A megszerzett tapasztalatokat összevetettem az akkor már megismert szellemi analitikával (ahogy én neveztem el), hogy a saját utamat választva valóban eljussak önmagam megismerésére, és fel merjem adni, amit addigi életem során megszereztem. Önkényesen abbahagytam a terápiás kezelést (amit nem tanácsolok senkinek!), és egy éven keresztül már kizárólag a Névtelen Szellem könyveiből megismert "terápiás" módszert használtam, s csodálkoztam annak biztonságosságán és hatékonyságán. A Névtelen Szellem könyveit úgy ismertem meg, hogy 1997 őszén egy régebbi ismeretség után hét év elteltével találkoztam Kis Zoltánnal, mostani férjemmel, aki akkoriban kezdett el foglalkozni az "ezoterikus vallásfilozófiával" és magával a spiritizmussal. Bár nem győzött meg semmiről, elkezdtem olvasni a Névtelen Szellem könyveit, s meglepődve tapasztaltam, hogy ezeknek a könyveknek a tartalmát én ismerem, sőt, ismertem már gyermekkoromban is, mikor még nem is tudtam olvasni. (Természetesen ilyen könyvek nálunk nem voltak otthon.) Ez az utolsó év volt médiumi felkészítésem talán legnehezebb szakasza. Egészen biztos vagyok abban, hogy azért éltem túl, mert nem én akartam, s mert kizárólag a szellemvilág vezette képzésemet, s nem "hozzáértő emberek", akiknek eszközévé válhattam volna. Azóta értem, hogy Isten = szeretet, és nem akarat. Az utolsó egy évben kíváncsiságból (vagy gőgből) megpróbálkoztam a szellemi írással. Csúfos kudarc, szellemi zaklatás, halálközeli élmény, leromlott pszichés állapot volt a következménye, de addigra már szellemi segítőim felkészítettek arra, miként tudok kikerülni az ilyen helyzetekből pár nap leforgása alatt. Ez bizonyosság volt arra, hogy a kapott tudás működik. Aztán fordulat következett be.
2000 szeptemberében a sebészetre kerültem. Addigra valószínűleg már készen álltam a munkára. A halál biztos tudatával vártam a műtétre. Még Zoli is nevetett rajtam, hiszen nem életveszélyes beavatkozásról volt szó, én azonban biztos voltam benne, hogy meghalok. Végigjártam azokat a lelki állapotokat, amelyen a halálra készülő lélek átmegy, noha nem kaptam tudatmódosító hatású gyógyszereket, megjelentek és világossá váltak előttem azok az események, melyek egész addigi életemben történtek. Ébren voltam. Átmentem a bűnbánat és megbocsátás fázisain, azt hiszem viszonylag könnyen, mert akkor már éreztem egy "erős sávot", amely jelen volt. Nem testben haltam meg. Elvált az a lélek, aki addig voltam, bár tudom, hogy ez furcsán hangzik. Erre mondják, ha nem velem történik meg, én sem hiszem el. (Ez nem azonos a halálközeli élménnyel.) Amikor fölébredtem, különösnek találtam ezt a világot. Kellett hozzá pár nap, amíg megszoktam például, hogy távolság van a tárgyak között, azt éreztem, minden új és szokatlan körülöttem, lehet, hogy ilyen a születés. Egyszerre voltam más és ugyanaz addigi önmagamhoz képest. Én, aki legszívesebben a tapasztalatokra hagyatkozom, annyit tudtam érzékelni, hogy megváltoztak a szokásaim és bizonyos tulajdonságaim, átalakult az életvitelem, a korábban fontos dolgok nem érdekeltek már, viszont egyes képességek és tanult dolgok eltűntek, míg mások megjelentek helyettük. Például kiderült, van ritmusérzékem és gömbérzékem, amivel nem rendelkeztem, viszont a nyelvhelyességi szabályok betartása, a helyes igeragozás még sokáig gondot okozott, pedig erre soha nem volt nálam példa. Már a kórházban elkezdtem médiumként írni, persze először csak szavakat. Ez egyáltalán nem úgy működött, mint gondoltam. Nem a kezet mozgatja a szellem, hanem a tudatot, vagyis úgy közöl információt, s az írás másodlagos, csupán rögzítés a mozdulat által. Amikor hazatértem a kórházból már tudtam, hogy "beszélni is fogok", de az ilyesmi nem megy egykönnyen, hiszen meg kell tanulnod, hogy ne te beszélj. Az én első próbálkozásaim éjszaka történtek. Többször fölébredtem és éreztem, hogy jelen van valaki és "keres valakit", egy olyan lelket, aki számára fontos. Néhány éjszaka után már tisztában voltam vele, hogy a jelentkező egy régi énképem, aki Zoliban az ő valamikori ismerősét látta viszont, ezért megbeszéltük Zolival, hogy ébren marad, ez azonban nem nagyon ment neki. Így telt el pár éjszaka, míg végül egyik éjjel felébredtem és azt tapasztaltam, hogy nem tudom megmozdítani a testem. Zoli horkolt. Akkor hallottam, hogy elhangzik a következő mondat a saját számból: "Félix, Félix, tudom, hogy itt vagy." Félix azonban aludt, s mivel én transzban voltam, nem tudtam fölébreszteni. Ez az eset megtanított bennünket arra, hogy ne vegyük magunkat túl komolyan, hogy ne "szenteskedjünk", s ne gondoljuk azt, bármit is hozzá tudunk tenni, vagy el tudunk venni abból, ami történik.
Ezután már napi rendszerességgel "beszéltem". Mivel egyikünknek sem volt fogalma arról, hogyan működik egy médium, s egyáltalán hogyan lesz valakiből (aki addig többé-kevésbé normális ember volt) médium, nem nagyon tudtunk a dologért tenni semmit, igaz ellene se. (Én életemben csak egyszer láttam médiumot és nagyon féltem, amikor elmentem megnézni.) Hogy transzban vagyok, az abból derült ki a számunkra, hogy a műtét után egy héttel már egy furcsa oldalfekvős pózban közvetítettem, amibe ülő helyzetből nagyon lassan oldalirányba eldőltem. Akinek volt valaha hasi műtétje az tudja, hogy a műtétet követően az ilyen mozdulatok fájdalommal járnak, a felkelés és lefekvés nagy kínlódás eredménye, és csak bizonyos begyakorolt technikával csökkenthető a kellemetlenség, ha az ember közben nem akar jajgatni, lelassítva pedig ez a mozgás szinte kivitelezhetetlen. Én azonban ilyenkor nem éreztem semmit. Utána hosszú hónapokig kemény munka következett. Mindketten elég sok régi énképünk állapotán mentünk végig. Bizony nem mindegyik volt kedvünkre való. Olyan történetekkel szembesültünk újra, melyeket az idő nem gyógyít meg (hiszen a szellem számára nincs idő), s melyeket magunknak kellett megoldani és elengedni. (Ekkor értettem meg, hogy a pszichoanalitika, ez a viszonylag fiatal tudomány, mennyire gyerekcipőben jár, s ezen megállapításomért itt kérek bocsánatot mindazoktól, akik legjobb tudásuk szerint próbálnak segíteni a lelki betegeken.) Azok a tapasztalatok, melyeket ekkor szereztünk, véleményem szerint nagy hatással voltak ránk, én személy szerint Isten ajándékának tekintem, hogy ezt a munkát, mely kizárólag saját szellemem érdekeit szolgálta, itt a földön ilyen rövid idő alatt elvégezhettem. Ekkor nyílt rá lehetőségem, hogy megismerjem magam nem csak abban, aki vagyok, hanem abban is, aki voltam és leszek. Azóta jobban megértek másokat. Azóta tudom, hogy a reinkarnáció nem azt jelenti, hogy élt valaha egy ember, aki meghalt, s most én vagyok az, hanem élt valaha egy ember, aki ugyanabból a szellemből öltött testet, amiből most én, vagyis mondhatom, hogy én vagyok az, de valójában egy másik rész vagyok, ugyanis kétszer sosem ölt testet teljesen ugyanaz a rész, és vannak ugyanabban az időben párhuzamos testöltések is. Ezért lehetek jobb vagy rosszabb vagy egyszerűen más. Ezért mindig csak önmagam vagyok, de benne vagyok a saját teljességemben (akár tetszik, akár nem). Ez a tudás megóv attól, hogy régen élt híres vagy hírhedt személyekkel azonosítsam magam, hogy skizofrén módon képzelegjek magamról, hogy túl- vagy alul értékeljem magam.
A 2000-es évek elején nagyon sok ülést és íróórát tartottam, naponta többször, gyakran éjjel is. Fontos tudni, hogy tiszta szellem soha nem dolgoztat egy médiumot másfél óránál tovább folyamatosan, mert az károsíthatja a médium idegszféráját, ezért ha a napi munka fontossága többet kíván, szüneteket iktatnak be, például elküldenek főzni, enni vagy sétálni, hogy kibillentsenek a transzállapotból. Még kórházi tartózkodásom idején megtanították az elválást, ami elég fájdalmas dolog, hiszen erős érzelmi kötődés alakult ki bennem azok iránt, akik körülvettek a szellemvilágból. Mivel minden tudatmódosult állapot a függőség veszélyével jár, igen csak rá lehet szokni a szellemvilággal való kapcsolatra is. Szellemi segítőim ezért már a kezdetekkor megtanítottak arra is, hogy ne odaát akarjak lenni (semmilyen "nemes cél" érdekében), hanem itt a földön, s ezért a mai napig hosszabb rövidebb ideig "pihentetnek", s ez megvéd attól, hogy egy álomvilágban éljek. A legtöbb médium bukása abból ered, és ezt szintén tapasztalatból tudom, hogy átlépi a hatáskörét, hogy minél többet hozzon ki magából, mert érzi a lehetőséget, hiszen a testtől független tudat számára nincsenek korlátok, s ez jó érzés. Így azonban előbb-utóbb a szellemvilág rabszolgájává válik, s mivel Isten nem tart rabszolgát, előbb-utóbb talál magának olyat is, ki dolgoztatja, ami testi és lelki betegségekhez vezet. Mi a munkánk során, bármilyen sűrű volt is a tapasztalás, csak olyan dolgokat fogadtunk el, melyek nem voltak idegenek a mindennapi emberi élettől, s hogy úgy mondjam józan ésszel is értelmezhetőek voltak. Felkészülésem másfél évében például vegetáriánus voltam (azt hiszem akkor arra volt szükségem), amikor azonban teherbe estem a műtétem miatt igen legyengült testi állapotban, segítőm (ha akarod őrangyalom) azt mondta, menjek el a boltba, vegyek csirkemellet és főzzek magamnak belőle levest. Ez elég megdöbbentő, ha valaki ideológiákban hisz, és bár az a szellemvilág, amit én megismertem, tisztel minden életet, legfontosabbnak az emberi életet tartja, ami azt is jelenti, hogy bármit megehetsz, ha megmented vele egy ember életét. Fontos volt továbbá megértenem, hogy nem jó médiummá kell lennem, hanem élnem kell a magam mindennapi életét, és azzal a tudattal kell élnem, hogy bármikor vége lehet a médiumi munkámnak, s ez épp olyan természetes, mint hogy most kapcsolatban vagyok a láthatatlan világgal. Ha nem így viszonyulnék ahhoz ami van, kiszolgáltatottá válnék, vagyis befolyásolhatóvá. Médiumitásom első három éve lényegében arról szólt, hogy ezeket a dolgokat megtanuljam - sok meglepetéssel. Énképeim (korábbi testöltéseim) között voltak például úgynevezett ismert emberek, kiknek utána lehetett olvasni életrajzokban, lexikonokban, mivel vajmi keveset tudtunk róluk, legalább is olyan aprólékosan nem ismertük őket, ahogy transzállapotban átéltem életük legfontosabb pillanatait. Hol tragikus, hol mulatságos volt tapasztalni, hogy ezekről az emberekről, mint utóbb kiderült, valóban feljegyeztek olyan történeteket a kortársak között terjengő pletykaként vagy történelmi dokumentumokon alapuló feltételezésként, amik teljes azonosságot fedtek fel az általam velük (vagy bennük?) átéltek és a leírtak között. Ha ezeket a történeteket korábban is ismertem volna, talán hiteltelennek tűnt volna önmagam előtt is a saját médiumitásom. (Így csak mások előtt tűnt annak.) Aztán megtanultam közvetíteni más lelkeket is, akik nem az én szellememből valók voltak.(Igazából ez tekinthető médiumitásnak, a saját énekkel való kapcsolat csak a tudat feletti megismerése.) A szellemvilágból érkezett (és nem megidézett!) lelkek között akadtak olyanok, kiknek neve furcsának, kitalációnak tűnt, s nem hittük, hogy éltek. Utánanéztünk, léteztek. Jártak ott, ahol szellemi vezetőink mondták, s tették amit. (Csak "belülről" minden egy kicsit más.) Közben látómédium is lettem. Ezt nem akartam tudomásul venni, mert azt hittem, hogy az a látó, aki a testet át-látja, például betegségeket, aurát lát. (Ebből te is láthatod mennyire botcsinálta médium vagyok.) Később megértettem, hogy én a lelket látom a testben, azt amit érez, azt amit gondol, azt amit akar, szóval ami az ember valójában. Nem szellem-alakokat látok, hanem élőket, ahogy író- és beszélőmédiumként sem hangokat hallok, ugyanis nem szoktam hallucinálni. Ha közvetítek, egy erőteret érzékelek, mintha húzna valami, és ezen a csatornán keresztül fogom fel mindazt, amivel kapcsolatba kerülök. Médiumi munkám során transzmédiumként is dolgozom. Ez nem azt jelenti, hogy transzban közvetítek, hanem hogy létezik számomra olyan állapot, amelyben "testen kívül" vagyok, tehát "kilépek" a testemből, és ilyenkor a tér és az idő korlátain átlépve tudok közlekedni. A száz százalékos transz azonban igen ritka, munkám során csak néhányszor fordult elő, s rendkívüli esetekben, ha a munka fontossága szükségessé tette, ez ugyanis veszélyes, és akár a médium halálával is járhat. Külső szemlélőként nem látnál mást, mint hogy fekszem az ágyon, s esetleg azt tapasztalnád, hogy a légzésem lassabb lesz. (Aki jógával foglalkozik, valószínűleg ezt jobban érti, mint én.) Az életfunkciók lelassulnak, látványos változás nincs, de könnyebbé válik a testem. (Eleinte közvetítésekkor lemértem magam, és egy hetven perces ülés után három-négy kilóval kevesebbet mutatott a mérleg, mint közvetlenül előtte, aztán egy fél óra múlva helyreállt az eredeti súlyom!) Transzmédiumi munka közben az ágyon fekszem és kilépek a testemből. Az első alkalommal nagyon furcsálltam, hogy egy vastag "kötelet" viszek magam után gondosan föltekerve, s abból eresztek le, ahogy haladok, aztán fél úton jöttem rá, hogy ez valószínűleg a "köldökzsinór", amin keresztül fenntartom az életfunkciókat, szebb nevén az életszalag. Ilyenkor át tudok menni bármin. (A buddhisták még biztos sokat tudnának mesélni nekem.) Visszagondolva úgy emlékszem, ilyenkor meg tudok változtatni lelki történéseket, vagy meg tudok mutatni valamit, amit kell, vagy jeleket tudok hagyni.
Mindez azonban egyszerű feladatnak tűnik a visszatéréshez képest. Ha csak elgondolod is a végtelen szabadságot, szerinted milyen érzés utána egy kulcslyukon át bepréselni magad egy másfél méterszer fél méteres cellába, hogy aztán ki tudja meddig abban élj, vagyis visszatérj a testbe? Én sírni szoktam. Nagy kétségbeesés szokott úrrá lenni rajtam, míg el nem fogadom újra Istent. Ennek a munkának az a kockázata, hogy sem a mások szeretete, sem a munkám iránti elkötelezettség, sem azok a dolgok, melyeket értéknek tartok, nem tudnak visszahozni ilyenkor abból az állapotból, ami odaát van. Ha a médium transzállapota előtt nem jutott el az önfeladásnak a megfelelő szintjére, bármilyen tökéletes képzésben részesült is minden másban, el fogja szakítani az életszalagot és a teste meghal. Vagyis minél nagyobb dolgot akarsz tenni, annál kevésbé vagy alkalmas médiumnak. Én magamra nézve azt tartom járható útnak, hogy mint ember egyre teljesebb életet éljek, hiszen csak mint ember végezhetem el azt a szellemi munkát, melyre a Lélek tapasztalása vezetett. Sok kudarcot, keserűséget és bajt kerültem el így. Fontosabb kérdésekben soha nem fogadtam el, amit a szellemvilág mondott, és saját szellemi vezetőim megkerülésével közvetlenül Istenhez fordultam, hogy megvizsgáljam a közlemény tartalmát, vajon nem értettem-e azt félre, s ezért nem cselekszem-e rosszul. Isten minden lélekkel közvetlenül is kapcsolatot tart, nem kellenek közvetítők hozzá, a közvetítők munkája csupán egy lehetőség, amely segítségedre lehet, de nem ment fel a saját munkád alól, ahogy választásaid következményei alól sem.
Médiumi munkám harmadik évében, 2003-ban, a Lélek közlése alapján módom lett arra, hogy a Névtelen Szellem tanításait tematikus sorrendben könyvek elkészítéséhez közvetítsem. Megbízatásom egy hét kötetes sorozatra szólt, melyhez csupán a könyvek címeit kaptam meg szellemi vezetőimtől, s mikor egy-egy könyv elkészítéséhez elérkeztünk, írómédiumként megkaptam a fejezetcímeket. Ilyenkor tíz héten át heti egy ülést tartottunk, s a beszélgetésekből készült a könyv. A sorozat kiadását 2009-ben befejeztük, hogy a következő, folytonosan megújuló feladatainkkal továbbléphessünk. Ennek a folyamatnak a része a honlapunkon olvasható Kérdezd a médiumot válaszainak közzététele, videóinkon imák, hangterápiás gyakorlatok, szellemi magyarázatok és biblia-értelmezések közvetítése.
Az én munkám valójában láthatatlan. Nem csupán azért, mert a láthatatlannal dolgozom, hanem mert számomra is beláthatatlan módon a változás folyamatában újabb spirituális kapcsolatok, szellemi tartalmak tárulnak fel előttem. Eközben nem élek másként, mint bárki más. Ugyanúgy járok dolgozni, pénzt keresek (nem a médiumitással), ugyanúgy jelen vagyok az élet vidám és szomorú helyzeteiben, mint te, csupán a nézőpontom más. Az én családom is szokott ebédelni.
12 éves koromban újságokban kezdtem publikálni, 16 éves koromtól pedig verseket, novellákat írtam, melyek folyamatosan jelentek meg az abban az időben ismert irodalmi folyóiratokban. Több éven át könyvkritikusként dolgoztam, 1990-ben adták ki verseskötetemet, és talán 33 éves koromig úgy gondoltam, irodalmi pályát szánt nekem az élet. Ezért hangjátékokat írtam, a Magyar Rádióban 1990 és 2000 között nyolc hangjátékom készült el, közben néhány drámám folyóiratban volt olvasható. Szabadúszóként újságírásból éltem egészen a bulvársajtó térhódításáig. Akkor befejeztem. 2000 szeptemberében elkezdődött médiumi munkám. Akkor abbahagytam az írást.
Nem akartam médium lenni. Soha nem jártam médiumképző tanfolyamra, spiritiszta körökbe, nem olvastam ezoterikus könyveket és újságokat. (Ma sem teszem.) Nem érdekeltek a fejlesztő kurzusok, a divatos irányzatok, bár elfogadom, hogy vannak olyan technikák, módszerek, melyek az emberi tudásra alapozva is képesek segítséget nyújtani az embereknek. Ha nem volna közhely, azt állítanám, hogy életem nagy részében csak éltem az életemet, többnyire rosszul. Ennek eredményeképpen 1997 tavaszán megbetegedtem, pszichiátriai intézménybe kerültem, ahol öt hónapot töltöttem el. Utána még két évig jártam pszichoterápiás kezelésre, analízisbe. Akkor még nem tudtam, hogy ez a két év is része volt szellemi felkészítésemnek (mint a zsoltárok és a Biblia emberi irányítás nélküli megértése, a láthatatlan tanítók általai tanulás). A megszerzett tapasztalatokat összevetettem az akkor már megismert szellemi analitikával (ahogy én neveztem el), hogy a saját utamat választva valóban eljussak önmagam megismerésére, és fel merjem adni, amit addigi életem során megszereztem. Önkényesen abbahagytam a terápiás kezelést (amit nem tanácsolok senkinek!), és egy éven keresztül már kizárólag a Névtelen Szellem könyveiből megismert "terápiás" módszert használtam, s csodálkoztam annak biztonságosságán és hatékonyságán. A Névtelen Szellem könyveit úgy ismertem meg, hogy 1997 őszén egy régebbi ismeretség után hét év elteltével találkoztam Kis Zoltánnal, mostani férjemmel, aki akkoriban kezdett el foglalkozni az "ezoterikus vallásfilozófiával" és magával a spiritizmussal. Bár nem győzött meg semmiről, elkezdtem olvasni a Névtelen Szellem könyveit, s meglepődve tapasztaltam, hogy ezeknek a könyveknek a tartalmát én ismerem, sőt, ismertem már gyermekkoromban is, mikor még nem is tudtam olvasni. (Természetesen ilyen könyvek nálunk nem voltak otthon.) Ez az utolsó év volt médiumi felkészítésem talán legnehezebb szakasza. Egészen biztos vagyok abban, hogy azért éltem túl, mert nem én akartam, s mert kizárólag a szellemvilág vezette képzésemet, s nem "hozzáértő emberek", akiknek eszközévé válhattam volna. Azóta értem, hogy Isten = szeretet, és nem akarat. Az utolsó egy évben kíváncsiságból (vagy gőgből) megpróbálkoztam a szellemi írással. Csúfos kudarc, szellemi zaklatás, halálközeli élmény, leromlott pszichés állapot volt a következménye, de addigra már szellemi segítőim felkészítettek arra, miként tudok kikerülni az ilyen helyzetekből pár nap leforgása alatt. Ez bizonyosság volt arra, hogy a kapott tudás működik. Aztán fordulat következett be.
2000 szeptemberében a sebészetre kerültem. Addigra valószínűleg már készen álltam a munkára. A halál biztos tudatával vártam a műtétre. Még Zoli is nevetett rajtam, hiszen nem életveszélyes beavatkozásról volt szó, én azonban biztos voltam benne, hogy meghalok. Végigjártam azokat a lelki állapotokat, amelyen a halálra készülő lélek átmegy, noha nem kaptam tudatmódosító hatású gyógyszereket, megjelentek és világossá váltak előttem azok az események, melyek egész addigi életemben történtek. Ébren voltam. Átmentem a bűnbánat és megbocsátás fázisain, azt hiszem viszonylag könnyen, mert akkor már éreztem egy "erős sávot", amely jelen volt. Nem testben haltam meg. Elvált az a lélek, aki addig voltam, bár tudom, hogy ez furcsán hangzik. Erre mondják, ha nem velem történik meg, én sem hiszem el. (Ez nem azonos a halálközeli élménnyel.) Amikor fölébredtem, különösnek találtam ezt a világot. Kellett hozzá pár nap, amíg megszoktam például, hogy távolság van a tárgyak között, azt éreztem, minden új és szokatlan körülöttem, lehet, hogy ilyen a születés. Egyszerre voltam más és ugyanaz addigi önmagamhoz képest. Én, aki legszívesebben a tapasztalatokra hagyatkozom, annyit tudtam érzékelni, hogy megváltoztak a szokásaim és bizonyos tulajdonságaim, átalakult az életvitelem, a korábban fontos dolgok nem érdekeltek már, viszont egyes képességek és tanult dolgok eltűntek, míg mások megjelentek helyettük. Például kiderült, van ritmusérzékem és gömbérzékem, amivel nem rendelkeztem, viszont a nyelvhelyességi szabályok betartása, a helyes igeragozás még sokáig gondot okozott, pedig erre soha nem volt nálam példa. Már a kórházban elkezdtem médiumként írni, persze először csak szavakat. Ez egyáltalán nem úgy működött, mint gondoltam. Nem a kezet mozgatja a szellem, hanem a tudatot, vagyis úgy közöl információt, s az írás másodlagos, csupán rögzítés a mozdulat által. Amikor hazatértem a kórházból már tudtam, hogy "beszélni is fogok", de az ilyesmi nem megy egykönnyen, hiszen meg kell tanulnod, hogy ne te beszélj. Az én első próbálkozásaim éjszaka történtek. Többször fölébredtem és éreztem, hogy jelen van valaki és "keres valakit", egy olyan lelket, aki számára fontos. Néhány éjszaka után már tisztában voltam vele, hogy a jelentkező egy régi énképem, aki Zoliban az ő valamikori ismerősét látta viszont, ezért megbeszéltük Zolival, hogy ébren marad, ez azonban nem nagyon ment neki. Így telt el pár éjszaka, míg végül egyik éjjel felébredtem és azt tapasztaltam, hogy nem tudom megmozdítani a testem. Zoli horkolt. Akkor hallottam, hogy elhangzik a következő mondat a saját számból: "Félix, Félix, tudom, hogy itt vagy." Félix azonban aludt, s mivel én transzban voltam, nem tudtam fölébreszteni. Ez az eset megtanított bennünket arra, hogy ne vegyük magunkat túl komolyan, hogy ne "szenteskedjünk", s ne gondoljuk azt, bármit is hozzá tudunk tenni, vagy el tudunk venni abból, ami történik.
Ezután már napi rendszerességgel "beszéltem". Mivel egyikünknek sem volt fogalma arról, hogyan működik egy médium, s egyáltalán hogyan lesz valakiből (aki addig többé-kevésbé normális ember volt) médium, nem nagyon tudtunk a dologért tenni semmit, igaz ellene se. (Én életemben csak egyszer láttam médiumot és nagyon féltem, amikor elmentem megnézni.) Hogy transzban vagyok, az abból derült ki a számunkra, hogy a műtét után egy héttel már egy furcsa oldalfekvős pózban közvetítettem, amibe ülő helyzetből nagyon lassan oldalirányba eldőltem. Akinek volt valaha hasi műtétje az tudja, hogy a műtétet követően az ilyen mozdulatok fájdalommal járnak, a felkelés és lefekvés nagy kínlódás eredménye, és csak bizonyos begyakorolt technikával csökkenthető a kellemetlenség, ha az ember közben nem akar jajgatni, lelassítva pedig ez a mozgás szinte kivitelezhetetlen. Én azonban ilyenkor nem éreztem semmit. Utána hosszú hónapokig kemény munka következett. Mindketten elég sok régi énképünk állapotán mentünk végig. Bizony nem mindegyik volt kedvünkre való. Olyan történetekkel szembesültünk újra, melyeket az idő nem gyógyít meg (hiszen a szellem számára nincs idő), s melyeket magunknak kellett megoldani és elengedni. (Ekkor értettem meg, hogy a pszichoanalitika, ez a viszonylag fiatal tudomány, mennyire gyerekcipőben jár, s ezen megállapításomért itt kérek bocsánatot mindazoktól, akik legjobb tudásuk szerint próbálnak segíteni a lelki betegeken.) Azok a tapasztalatok, melyeket ekkor szereztünk, véleményem szerint nagy hatással voltak ránk, én személy szerint Isten ajándékának tekintem, hogy ezt a munkát, mely kizárólag saját szellemem érdekeit szolgálta, itt a földön ilyen rövid idő alatt elvégezhettem. Ekkor nyílt rá lehetőségem, hogy megismerjem magam nem csak abban, aki vagyok, hanem abban is, aki voltam és leszek. Azóta jobban megértek másokat. Azóta tudom, hogy a reinkarnáció nem azt jelenti, hogy élt valaha egy ember, aki meghalt, s most én vagyok az, hanem élt valaha egy ember, aki ugyanabból a szellemből öltött testet, amiből most én, vagyis mondhatom, hogy én vagyok az, de valójában egy másik rész vagyok, ugyanis kétszer sosem ölt testet teljesen ugyanaz a rész, és vannak ugyanabban az időben párhuzamos testöltések is. Ezért lehetek jobb vagy rosszabb vagy egyszerűen más. Ezért mindig csak önmagam vagyok, de benne vagyok a saját teljességemben (akár tetszik, akár nem). Ez a tudás megóv attól, hogy régen élt híres vagy hírhedt személyekkel azonosítsam magam, hogy skizofrén módon képzelegjek magamról, hogy túl- vagy alul értékeljem magam.
A 2000-es évek elején nagyon sok ülést és íróórát tartottam, naponta többször, gyakran éjjel is. Fontos tudni, hogy tiszta szellem soha nem dolgoztat egy médiumot másfél óránál tovább folyamatosan, mert az károsíthatja a médium idegszféráját, ezért ha a napi munka fontossága többet kíván, szüneteket iktatnak be, például elküldenek főzni, enni vagy sétálni, hogy kibillentsenek a transzállapotból. Még kórházi tartózkodásom idején megtanították az elválást, ami elég fájdalmas dolog, hiszen erős érzelmi kötődés alakult ki bennem azok iránt, akik körülvettek a szellemvilágból. Mivel minden tudatmódosult állapot a függőség veszélyével jár, igen csak rá lehet szokni a szellemvilággal való kapcsolatra is. Szellemi segítőim ezért már a kezdetekkor megtanítottak arra is, hogy ne odaát akarjak lenni (semmilyen "nemes cél" érdekében), hanem itt a földön, s ezért a mai napig hosszabb rövidebb ideig "pihentetnek", s ez megvéd attól, hogy egy álomvilágban éljek. A legtöbb médium bukása abból ered, és ezt szintén tapasztalatból tudom, hogy átlépi a hatáskörét, hogy minél többet hozzon ki magából, mert érzi a lehetőséget, hiszen a testtől független tudat számára nincsenek korlátok, s ez jó érzés. Így azonban előbb-utóbb a szellemvilág rabszolgájává válik, s mivel Isten nem tart rabszolgát, előbb-utóbb talál magának olyat is, ki dolgoztatja, ami testi és lelki betegségekhez vezet. Mi a munkánk során, bármilyen sűrű volt is a tapasztalás, csak olyan dolgokat fogadtunk el, melyek nem voltak idegenek a mindennapi emberi élettől, s hogy úgy mondjam józan ésszel is értelmezhetőek voltak. Felkészülésem másfél évében például vegetáriánus voltam (azt hiszem akkor arra volt szükségem), amikor azonban teherbe estem a műtétem miatt igen legyengült testi állapotban, segítőm (ha akarod őrangyalom) azt mondta, menjek el a boltba, vegyek csirkemellet és főzzek magamnak belőle levest. Ez elég megdöbbentő, ha valaki ideológiákban hisz, és bár az a szellemvilág, amit én megismertem, tisztel minden életet, legfontosabbnak az emberi életet tartja, ami azt is jelenti, hogy bármit megehetsz, ha megmented vele egy ember életét. Fontos volt továbbá megértenem, hogy nem jó médiummá kell lennem, hanem élnem kell a magam mindennapi életét, és azzal a tudattal kell élnem, hogy bármikor vége lehet a médiumi munkámnak, s ez épp olyan természetes, mint hogy most kapcsolatban vagyok a láthatatlan világgal. Ha nem így viszonyulnék ahhoz ami van, kiszolgáltatottá válnék, vagyis befolyásolhatóvá. Médiumitásom első három éve lényegében arról szólt, hogy ezeket a dolgokat megtanuljam - sok meglepetéssel. Énképeim (korábbi testöltéseim) között voltak például úgynevezett ismert emberek, kiknek utána lehetett olvasni életrajzokban, lexikonokban, mivel vajmi keveset tudtunk róluk, legalább is olyan aprólékosan nem ismertük őket, ahogy transzállapotban átéltem életük legfontosabb pillanatait. Hol tragikus, hol mulatságos volt tapasztalni, hogy ezekről az emberekről, mint utóbb kiderült, valóban feljegyeztek olyan történeteket a kortársak között terjengő pletykaként vagy történelmi dokumentumokon alapuló feltételezésként, amik teljes azonosságot fedtek fel az általam velük (vagy bennük?) átéltek és a leírtak között. Ha ezeket a történeteket korábban is ismertem volna, talán hiteltelennek tűnt volna önmagam előtt is a saját médiumitásom. (Így csak mások előtt tűnt annak.) Aztán megtanultam közvetíteni más lelkeket is, akik nem az én szellememből valók voltak.(Igazából ez tekinthető médiumitásnak, a saját énekkel való kapcsolat csak a tudat feletti megismerése.) A szellemvilágból érkezett (és nem megidézett!) lelkek között akadtak olyanok, kiknek neve furcsának, kitalációnak tűnt, s nem hittük, hogy éltek. Utánanéztünk, léteztek. Jártak ott, ahol szellemi vezetőink mondták, s tették amit. (Csak "belülről" minden egy kicsit más.) Közben látómédium is lettem. Ezt nem akartam tudomásul venni, mert azt hittem, hogy az a látó, aki a testet át-látja, például betegségeket, aurát lát. (Ebből te is láthatod mennyire botcsinálta médium vagyok.) Később megértettem, hogy én a lelket látom a testben, azt amit érez, azt amit gondol, azt amit akar, szóval ami az ember valójában. Nem szellem-alakokat látok, hanem élőket, ahogy író- és beszélőmédiumként sem hangokat hallok, ugyanis nem szoktam hallucinálni. Ha közvetítek, egy erőteret érzékelek, mintha húzna valami, és ezen a csatornán keresztül fogom fel mindazt, amivel kapcsolatba kerülök. Médiumi munkám során transzmédiumként is dolgozom. Ez nem azt jelenti, hogy transzban közvetítek, hanem hogy létezik számomra olyan állapot, amelyben "testen kívül" vagyok, tehát "kilépek" a testemből, és ilyenkor a tér és az idő korlátain átlépve tudok közlekedni. A száz százalékos transz azonban igen ritka, munkám során csak néhányszor fordult elő, s rendkívüli esetekben, ha a munka fontossága szükségessé tette, ez ugyanis veszélyes, és akár a médium halálával is járhat. Külső szemlélőként nem látnál mást, mint hogy fekszem az ágyon, s esetleg azt tapasztalnád, hogy a légzésem lassabb lesz. (Aki jógával foglalkozik, valószínűleg ezt jobban érti, mint én.) Az életfunkciók lelassulnak, látványos változás nincs, de könnyebbé válik a testem. (Eleinte közvetítésekkor lemértem magam, és egy hetven perces ülés után három-négy kilóval kevesebbet mutatott a mérleg, mint közvetlenül előtte, aztán egy fél óra múlva helyreállt az eredeti súlyom!) Transzmédiumi munka közben az ágyon fekszem és kilépek a testemből. Az első alkalommal nagyon furcsálltam, hogy egy vastag "kötelet" viszek magam után gondosan föltekerve, s abból eresztek le, ahogy haladok, aztán fél úton jöttem rá, hogy ez valószínűleg a "köldökzsinór", amin keresztül fenntartom az életfunkciókat, szebb nevén az életszalag. Ilyenkor át tudok menni bármin. (A buddhisták még biztos sokat tudnának mesélni nekem.) Visszagondolva úgy emlékszem, ilyenkor meg tudok változtatni lelki történéseket, vagy meg tudok mutatni valamit, amit kell, vagy jeleket tudok hagyni.
Mindez azonban egyszerű feladatnak tűnik a visszatéréshez képest. Ha csak elgondolod is a végtelen szabadságot, szerinted milyen érzés utána egy kulcslyukon át bepréselni magad egy másfél méterszer fél méteres cellába, hogy aztán ki tudja meddig abban élj, vagyis visszatérj a testbe? Én sírni szoktam. Nagy kétségbeesés szokott úrrá lenni rajtam, míg el nem fogadom újra Istent. Ennek a munkának az a kockázata, hogy sem a mások szeretete, sem a munkám iránti elkötelezettség, sem azok a dolgok, melyeket értéknek tartok, nem tudnak visszahozni ilyenkor abból az állapotból, ami odaát van. Ha a médium transzállapota előtt nem jutott el az önfeladásnak a megfelelő szintjére, bármilyen tökéletes képzésben részesült is minden másban, el fogja szakítani az életszalagot és a teste meghal. Vagyis minél nagyobb dolgot akarsz tenni, annál kevésbé vagy alkalmas médiumnak. Én magamra nézve azt tartom járható útnak, hogy mint ember egyre teljesebb életet éljek, hiszen csak mint ember végezhetem el azt a szellemi munkát, melyre a Lélek tapasztalása vezetett. Sok kudarcot, keserűséget és bajt kerültem el így. Fontosabb kérdésekben soha nem fogadtam el, amit a szellemvilág mondott, és saját szellemi vezetőim megkerülésével közvetlenül Istenhez fordultam, hogy megvizsgáljam a közlemény tartalmát, vajon nem értettem-e azt félre, s ezért nem cselekszem-e rosszul. Isten minden lélekkel közvetlenül is kapcsolatot tart, nem kellenek közvetítők hozzá, a közvetítők munkája csupán egy lehetőség, amely segítségedre lehet, de nem ment fel a saját munkád alól, ahogy választásaid következményei alól sem.
Médiumi munkám harmadik évében, 2003-ban, a Lélek közlése alapján módom lett arra, hogy a Névtelen Szellem tanításait tematikus sorrendben könyvek elkészítéséhez közvetítsem. Megbízatásom egy hét kötetes sorozatra szólt, melyhez csupán a könyvek címeit kaptam meg szellemi vezetőimtől, s mikor egy-egy könyv elkészítéséhez elérkeztünk, írómédiumként megkaptam a fejezetcímeket. Ilyenkor tíz héten át heti egy ülést tartottunk, s a beszélgetésekből készült a könyv. A sorozat kiadását 2009-ben befejeztük, hogy a következő, folytonosan megújuló feladatainkkal továbbléphessünk. Ennek a folyamatnak a része a honlapunkon olvasható Kérdezd a médiumot válaszainak közzététele, videóinkon imák, hangterápiás gyakorlatok, szellemi magyarázatok és biblia-értelmezések közvetítése.
Az én munkám valójában láthatatlan. Nem csupán azért, mert a láthatatlannal dolgozom, hanem mert számomra is beláthatatlan módon a változás folyamatában újabb spirituális kapcsolatok, szellemi tartalmak tárulnak fel előttem. Eközben nem élek másként, mint bárki más. Ugyanúgy járok dolgozni, pénzt keresek (nem a médiumitással), ugyanúgy jelen vagyok az élet vidám és szomorú helyzeteiben, mint te, csupán a nézőpontom más. Az én családom is szokott ebédelni.
(Kisné Szabó Ágnes )