A reinkarnációban vannak akik hisznek
és vannak akik nem. Számomra nem csak nyilvánvaló, de teljesen logikus és
ésszerű is a reinkarnáció. Kezdjük azzal, hogy mindannyian éltünk már különböző
életeket. Ez a reinkarnáció elméletének alapja. Mi a célja ennek? Mi értelme
van annak, ha leszületünk és meghalunk, majd újra leszületünk és újra
meghalunk? Az egésznek a kulcsa a fejlődés.
A tudat önfejlesztése, a valóság
megtapasztalása. A tudat megteremti a saját valóságát, melyen keresztül
megtapasztalja teremtett világának következményeit. Erre az egyik legjobb
módszer és tanulási közeg a mi anyagi világunk. Léteznek olyan valóságok, ahol
az entitás teljesen másként tanul, számunkra felfoghatatlan környezetben. Van
ahol nem létezik az idő, és más keretrendszerek építik fel az adott valóságot.
Ahhoz azonban, hogy az entitás megfelelően és hatékonyan tanuljon, abban a
világban, ahol megszületik, senki sem lehet egyenlő. Gondoljuk csak el, mi
történne ha mindenki ugyanolyan gazdag lenne és ugyanolyan képességekkel rendelkezne?
A fejlődés lehetősége ugyan még ekkor is adva lenne, de az egyenlőtlenség
különböző élethelyzeteket teremt, különböző tanulási módozatokkal.
Senki sem azért születik betegen,
szegényen vagy bénán, mert Isten vagy egy felsőbbrendű hatalom így akarta.
Azért születik úgy, mert ő akarta így. A tudat, a megszületése előtt. Semmi sem
véletlen. Semmi sem történik ok nélkül. Mindenki azért születik oda, ahol éppen
születik, mert lelki fejlődésének szempontjából éppen az adott körülmények
jelentik a legjobb tanulási közeget. A szegény ember azért szegény ember, mert
így tudja megtapasztalni azt, amit leszületése előtt elhatározott. A
gazdagságnak is megvan a maga oka. Lehet, hogy eleve a gazdagság a feltétele
annak, hogy a lélek a maga elé kitűzött célokat megvalósítsa, így eleve gazdag
környezetet választ. A születési rendellenességek is ugyanilyen okok miatt
alakulnak ki. Minden betegség valójában segít rávilágítani egy adott
problémára, más utakat kínál a fejlődéshez és az egyén szempontjából hatékonyabb
tanulási lehetőséget kínál fel. A nyomor, a kilátástalanság, a nehéz helyzetek
szintén olyan lehetőségeket kínálnak, melyek a leghatékonyabban segítenek a
tanulásban. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a szenvedés jó. Senki nem örülne
annak, ha hirtelen megbetegedne, valamilyen testi rendellenességgel jönne a
világra, elszegényedne vagy más nehézségei jönnének az életben. Szenvedés
nélkül azonban nem lehet tanulni. Ha minden tökéletes lenne, akkor nem lehetne
tanulni. A tökéletesség szintjét pedig nem lehet elérni. Isten se tökéletes
(Istent nevezhetnénk Teremtőnek, Világ Urának, Allahnak is, de maradjunk
Istenben, az érthetőség kedvéért).
Ha ugyanis Isten tökéletes lenne, nem
létezne. A tökéletesség olyan instabil állapotot eredményezne, amely
megsemmisítené magát a tudatot. Noha az identitás tökéletességre törekszik,
állandóan mozgásban van. Viszont a tökéletesség nem érhető el a mozgás miatt.
Ez az egyensúlytalansági állapot tartja fenn az identitást, a tökéletesség
tehát soha sem érhető el semmi és senki számára. Ebből az következik, hogy a
lélek állandóan a fejlődés stádiumában van. Folyamatosan változik, folyamatosan
tapasztal. Ez vonatkozik ránk is. Ebben a világban állandóan változásban
vagyunk, sohasem lehetünk ugyanazok, akik egy pillanattal korábban voltunk,
mint ahogy nem lehetünk ugyanazok sem, akik előző életünkben voltunk.
A szegény tehát okkal szegény, a
gazdag pedig okkal gazdag. A beteg szintén okkal beteg. Minden élethelyzet
felkínálja a maga tanulási körülményeit, minden élethelyzet sajátos módon
tanítja meg a személyt a számára leghatékonyabb tanulásra és önfejlesztésre.
Sajnos azt kell hogy mondjam, a legkegyetlenebb és legborzalmasabb helyzetek
jelentik a leghatékonyabb tanulási lehetőséget. Ezzel nem azt akarom mondani,
hogy legyünk mazohisták és vonuljunk koncentrációs táborokba. Arról van szó,
hogy vannak olyan lelkek, akik szándékosan olyan élethelyzeteket választanak,
ahol a szenvedés legborzalmasabb fajtái adottak. Az ilyen körülményeket azért
választja a lélek, mert ezt számára a legkézenfekvőbb lehetőség valaminek a
megtapasztalására. És ugyebár tapasztalni nem lehet szenvedés nélkül. Vannak
tehát kimondottan mazohista lelkek, akik elvont értelemben élvezik a kínt. A
mozgás is szenvedés. Még a semmittevés is. Ezzel a megállapítással eljutottunk
oda amiről korábban is beszéltem: a semmi is egy tanulási közeg.
Ne az Istent okoljuk tehát, ha valaki
szerencsétlen sorsú személyként születik. Ő maga választotta ezt abból a
célból, hogy a lehető leghatékonyabban fejlessze önmagát és tapasztalja meg a
valóságot. Van aki könnyű életet választ: nekik más feladataik vannak, más
módon kell tanulniuk, ahol gyakran a gazdagság és a jó körülmények kínálják fel
a leghatékonyabb önfejlesztést.
A halál sem véletlen annak ellenére,
hogy sokszor értelmetlennek tűnik. Látszólag minden ok nélkül halnak meg
emberek, hirtelen eltávozva az életből. Ez azonban nem így van. Minden halál
pontosan akkor történik, amikor meg kell történnie. Minden személy egyénileg
választja ki a halálát, saját döntésének megfelelően. Egyetlen halál sem
végződik spontán módon, még hirtelen jövő balesetek előtt is tudja már a Belső
Én, hogy távozni fog. Az ego kiszűr minden olyan jelet, amely erre utalna,
pedig ha egy kicsit is tágabb fókusszal szemlélné a világot, észrevehetné ezeket
a jeleket. A halál tehát egyáltalán nem ok nélkül történik, mindenkinek megvan
az egyéni oka arra, mikor és miért haljon meg. Az időseknek általában már nincs
több dolguk, elvégezték feladataikat. A balesetben meghalt személyek azért
döntöttek a halál ilyen formája mellett, mert valamilyen okból a halál jelenti
a megoldást a fejlődésüknek azon a szakaszán. Lehet, hogy valaki olyan úton
járt, melynek során zsákutcába ért volna az élete, vagy már nem látja értelmét
tovább tanulni ebben a realitásban és a balesetet választja. Ne felejtsük el
azonban, hogy mindig, minden helyzetben tanul a lélek. Csupán arról van szó,
hogy az adott személy nem itt kívánja már folytatni a lelki fejlődést.
A halálnak ugyanakkor más céljai is
lehetnek. Nem csak egyéni célokat szolgálhat, hanem mások miatt is történhet.
Sok esetben a halál az adott személy környezetében élőknek nyitja fel a szemét
valamire, vagy hozzájárul ahhoz, hogy más szemszögből tekintsenek egy adott
problémára. A szeretett személy elvesztése új megvilágítást adhat valamilyen
problémára, új utakat nyithat meg a hozzátartozók számára abban, hogyan
kezeljenek valamilyen helyzetet. Azok a lelkek, akik fiatalon távoznak el,
csecsemő vagy kisgyermekkorban, legtöbbször nem maguk miatt teszik, hanem mások
miatt. Halálukkal valójában a környezetüknek segítenek valamilyen élethelyzet
megoldásán. Lehet, hogy a szülők közötti szeretet megingott, vagy kezdett
kiéleződni a gyűlölet. Gyermekül elvesztése azonban új koncepcióba helyezheti a
kapcsolatukat. Természetesen senkinek nem kívánok ilyen helyzetet, ezzel csupán
azt próbálom hangsúlyozni, hogy a látszólag teljesen értelmetlen halál nem ok
nélkül történik. Aztán lehetséges, hogy az a kisgyermek aki tragikus módon
eltávozott, miután a szülők kapcsolata pozitív irányba lép, új gyermeket
vállalnak, ugyanaz a lélek jön vissza, immár felnövő személyként. Ebben az
esetben tehát a szülők ugyanazt a lelket kapják vissza, függetlenül attól, hogy
más testben jött vissza.
Minderre persze csak akkor derülhet
fény, miután véget ért az életük a fizikai létsíkon. Nem szerencsés ugyanis
tudni, hogy kivel mi történt előző életében, mert gátolhatja a lelki fejlődést.
Ha megtudjuk milyen hibákat követtünk el előző életünkben, akkor már
befolyásolva lesz a szabad akaratunk, így nem saját döntéseink alapján fogunk
cselekedni. Itt és most vakok vagyunk, ennek megfelelően úgy cselekszünk, ahogy
azt a pillanatnyi ítéleteink meghatározzák. Olyan hibából nem lehet tanulni,
melyet nem követtünk el. Ha tisztában lennénk előző életeinkkel, ugyan nem követnénk
el ugyanazokat a hibákat, de ezzel súlyosan akadályoznánk fejlődésünket is
hiszen már nem a szabad döntés alapján cselekednénk. Saját magunknak kell
felismerni a hibákat. A több élet és a születési körülmények pontosan azért
olyan változatosak, mert különböző koncepciókban nyújtanak megoldási
lehetőséget, így egy problémát nem csak egyféleképpen oldhatunk meg.
A különböző élethelyzetek más és más
fejlődési lehetőségeket kínálnak. Ezért olyan színes az emberiség. Ezért
vagyunk annyira különbözők. Ezért születik mindenki máshova. Mindenkinek mások
a céljai és mindenki a számára legkedvezőbb helyen fog megszületni. Senki sem
születik és senki sem hal meg értelmetlenül.
Jelenlegi háromdimenziós
realitásunkban azt tanuljuk, hogyan teremtsük meg saját valóságunkat. Ha
meghalunk, akkor az entitásunk a megszerzett tudásra összpontosít. Kielemzi az
összegyűjtött tapasztalatokat, levonja a következtetéseket, mit miért és hogyan
csinált, valamint kielemzi azt is, cselekedetei milyen hatással voltak önmagára
illetve másokra is. Egészen addig folytatja a reinkarnációt, amíg meg nem
tanulja, hogy a valóságot saját maga teremti. Amikor az identitás leszületik, a
világ amivel szembesül, saját Belső Énjének materializált képe. Ebbe a
környezetbe születik bele mindenki, melyet az egyén maga választ. Azt, hogy
mennyi időt töltünk el két reinkarnáció között, nincs meghatározva tekintettel
arra, hogyaát nem is létezik az idő fogalma. De hogy értsük, miről is van szó,
mégis használnunk kell az idő fogalmát: mindenki annyi ideig tartózkodik odaát,
amennyi ideig csak akar. Nincs időhöz kötve. A halál után bőségesen jut idő az
elmúlt élet tanulmányozására.
Aki túlságosan ragaszkodik ehhez a
világhoz, az dönthet úgy, hogy szinte azonnal visszatér. Az ilyen személyiségek
rövid időt töltenek el ott, hamar megtervezik következő életútjukat és már
születnek is vissza. Aki úgy érzi nem tanult eleget, az annyi inkarnációt vesz
igénybe, amennyit csak akar. De úgy is lehet dönteni, hogy elég volt, nincs
szükség több inkarnációra. Minden attól függ, mennyit tanult a személyiség,
elegendő-e mindaz a tapasztalat, melyet megszerzett, vagy megszületik újra.
A reinkarnáció rendszere azonban nem
ilyen egyszerű. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy halad a történelem és minden
korban, minden évszázadban leszületünk egyszer. Nem erről van szó. Minden egyes
inkarnáció ugyanis egyszerre létezik. Nincs idő. Az idő egy mesterséges keretrendszer,
melyet mi, emberek hoztunk létre. A valóságban nem létezik idő, nincs a
világnak kezdete és vége, minden egyszerre létezik és történik. Így mindazon
életek, melyeket eddig leéltünk, valójában most történnek, ebben a pillanatban.
Ezt nehéz megértenünk, mert az idő koncepciója meglehetősen korlátoz minket.
A múlt a jelen és a jövő sem létezik,
egyedül a jelen van. A tág jelen, melyben minden egyszerre történik és ez
mindenre vonatkozik. Az ének tehát nem különböző korokban éltek vagy fognak
élni, hanem most élnek, egyszerre léteznek. A halál után mindezt rögtön
megtapasztaljuk. Nincs értelme arról sem beszélni, hogy a múltban lezajlott
események hatással lennének a jelenre. Mivel minden egyszerre történik, ezért
az események most hatnak egymásra, ebben a pillanatban. Ugyenez vonatkozik a
reinkarnációs ciklusokra is. Nem az előző életek befolyásolják a jelenlegit,
hanem más életek, melyek egyszerre zajlanak. Mint ahogy az sincs meghatározva,
hogy csak és kizárólag a történelem mentén reinkarnálódhatunk. Semmi sem szabja
meg azt, hogy melyik korba szülessünk, mert minden kor egyszerre létezik,
beleértve a jövő korait is.
A Belső Én pontosan tudatában van
annak, mennyi személyiséget teremtett, tudatában van az összes korban élő
személyiségének, tudja, hogy ezek egyszerre léteznek, mert folyamatosan maga
teremti őket. Ugyanakkor a személyiségek is tudnak egymásról, igaz az ego az
nem, de tudat alatt mindegyik kommunikál egymással és időnként információk
jönnek át. Ez nem csak a reinkarnációs énekre vonatkozik, hanem az adott
identitás összes lehetséges énjére is.
Halál után a lélek teljes egészében
látja a múltat, a jelent és a jövőt, mintegy tág jelenként. Számára minden
egyszerre történik, nincs késleltetés, az események azonnal és egyidejűleg
következnek be. Az időnek nincs felosztása, idegrendszerünk azonban csak így
képes észlelni és befogadni az ingereket. Léteznek olyan valóságrendszerek,
ahol idő nem létezik, vagy teljesen más koncepción alapul, az ottani
sajátosságoknak megfelelően.
Mivel minden a mostban történik,
ezért minden most hat egymásra, ezekben a pillanatokban. A sorrendiségnek nincs
értelme. Ha viszont a múlt és a jövő is most zajlik, akkor a múltat is
megváltozathatjuk és a jövőt is. Az idő képlékeny.
A reinkarnációban hívők gyakran úgy gondolják,
hogy az életünkben adódott problémák előző életünkre vezethető vissza. Ez
azonban nem így van, legalábbis nem minden esetben. Nem minden probléma adódik
előző életünkből, nem lehet mindent erre fogni. Természetesen át lehet vinni
egy-egy megoldatlan problémát vagy hiányosságot a következő életbe, mintegy
kiterjesztve a tanulási és tapasztalási időt, de minden életben akadnak új
problémák, melyek a tapasztalás színes skáláját kínálják fel. Előfordul olyan
is, amikor ugyanazt a problémát több életen keresztül viszi magával a lélek,
egészen addig, amíg rá nem jön a megoldásra. Az időközben adódó nehézségek már
csak járulékos problémáknak tekinthetők.
A reinkarnációs összefüggések
ismerete rendkívül hasznos lehet. Segít mélyebben megismerni önmagunkat,
felfedni rejtett személyiségstruktúránkat, kapcsolataink mibenlétét. Azt
azonban el kell kerülni, hogy ez a tudás fejlődésünk rovására menjen. Naponta
sok döntést hozunk, sok emberrel változnak a viszonyaink, az állandó múltbéli
vizsgálódás akadályozhatja a szabad akarat útját. Legyünk tehát óvatosak a
médiumokkal és a regressziós hipnózissal.
Amikor az entitás testet ölt, hogy
inkarnálódjon, akkor a személyes tudatalatti és az ego új szerepet kap:
elveszti múltbéli emlékeit és paranormális képességeit. Az entitás, az ego
felett álló Én azonban megőrzi a múlt tapasztalásainak minden pillanatát és
vele együtt összes lehetséges tapasztalatait. A tanult információk nem vesznek
el, csak az ego nem emlékszik rá. Minden felhalmozott tudás folyamatosan
raktározódik a Belső Én tudatába, a tanulás tehát folyamatos. Olyan ez, mintha
egy korlátlan méretű tárhellyel rendelkezne. Itt tehát nem arról van szó, hogy
amikor az ember megszületik, akkor csöppen bele a létezésbe és nulláról kezdi a
tanulást. Minden eddigi élete során megszerzett tapasztalattal rendelkezik,
amely azonnal hozzáférhető lesz a halál után. Természetesen mindazon tudás,
melyet jelenlegi életünkben felhalmozunk, folyamatosan raktározódik a Belső
Énbe, egy tapasztalás sem vész el. A most felhalmozott tudás később
hasznosítható egy következő életben, illetve az is lehetséges, hogy korábban
megszerzett tudást ebben az életben hasznosítunk éppen.
Megszületés előtt a lélek
meghatározza következő személyiségét. Eldönti milyen tulajdonságokkal legyen
felvértezve, milyen viselkedésmintákkal rendelkezzen, milyen legyen a jelleme.
Tetszőlegesen kiválaszthatja, melyik korábbi életéből merítsen adott
tulajdonságot, mellyel felruházhatja következő személyiségét. Ez csak akkor
lehetséges, ha a kívánt tulajdonság egyszer már kialakul a tapasztalás útján és
megfelelően ki is fejlődött. Előfordul, hogy a lélek nem rendelkezik egy
bizonyos tulajdonsággal, például a megbocsátás képességével. Ebben az esetben
olyan helyszínt és körülményeket választ magának, ahol a legjobban tudja
megtapasztalni ennek a képességnek a kialakulását. A hiányosságokat az entitás
igyekszik pótolni, amihez különböző élethelyzeteket teremt. Ha egy tulajdonság
nem alakul ki egy életben, akkor az entitás egy újabb életet választ, mondjuk
más szerepekkel. Általában azonban egy életnek elegendőnek kell lennie ahhoz,
hogy egy tulajdonság kifejlődjön.
Az anyagi valóság megteremtése
biokémiai úton történik. Kémiai anyagok játsszák a szerepet a vágyak és a
gondolatok kibontakoztatásában. Így működik a három dimenziós keretrendszer.
Persze előfordul olyan lélek is, aki
soha nem járt még ebben a dimenzióban, de próba-szerencse alapon kipróbálja,
milyen a tapasztalás ebben a világban is. Van, aki meg is bánja, hogy ide
született, de van, aki annyira megszereti, hogy marad és itt folytatja tovább
inkarnációit. Van olyan továbbá, aki képtelen megfelelően fejlődni a fizikai
világban és csak más valóságokban érzi magát jól. Minden egyénfüggő.
Tévedés lenne azt hinni, hogy a
teljes reinkarnációs ciklus végén a lélek vesz egy nagy levegőt és örökre
megpihenhet. Természetesen a lélek pihenhet akármennyit, de állandó motivácója
a tanulás, a tapasztalás. Ha egy lélek befejezi az anyagi valóságban a
„küldetését” és nem kíván többet inkarnálódni, más valóságszinteken folytatja a
tanulást. Ezek a valóságszintek lehetnek könnyebbek, nehezebbek, végtelen számú
tetszőleges keretrendszerrel felruházva. Minden lélek olyan valóságrendszert
választ, amelyben a leghatékonyabban tud fejlődni. Azok a lelkek tehát, akik
jelen valóságunkat választották, azaz mi, okkal tettük mindezt. Megszületésünk
előtt úgy láttuk jónak, ha ide születünk, mert itt tudjuk a legjobban
kibontakoztatni képességeinket, ez a valóság a legalkalmasabb arra, hogy
képességeinket kifejlesszük. Egy idő után biztosan más valóságokat fogunk
választani, de most emellett döntöttünk. Egyébként több médium továbbította
bölcs szellemek közléseiből, hogy ez a fizikai világ, amiben jelenleg élünk, az
egyik legkeményebb hely a valóság teljes spektrumában. Az érzelmek azonnal és
durva módon hatnak, rengeteg a gyűlölet és a negatív érzelem. Azok járnak ide,
akik szeretik megtapasztalni a szenvedés különböző típusait. Nem mondom, hogy
mazohisták lennénk, de tény, hogy ez az egyik legkegyetlenebb világ a végtelen
közül.
A Teljes Én minden egyes része
ugyanakkor felelős egymásért. Mint ahogy az entitás énjei felelősek az
entitásért, maga az entitás is felelős minden egyes teremtett énjéért. Ezen túl
minden egyes entitás felelős lesz a multentitásért is, de erről majd később
fogunk beszélni. Ebből az következik, hogy minden egyes én bármely cselekedete
hatással van egymásra.
Nehéz élethelyzetekben, sorozatos
csalódások során, kilátástalanságban nem csak a saját helyzetünk rossz, hanem
az összes többi énjeinké. Arról, hogy miért és hogyan léteznek többszörös ének,
majd egy másik fejezetben fogunk beszélni, de a lényeg, hogy bármi amit
cselekszünk és amilyen élethelyzetben vagyunk, az hatással van az összes többi
lehetséges énünkre, az entitásunkra, a lehetséges entitásainkra, de még a multentitásra
és ennek többszörös identitásaira is, beleértve a legapróbb cselekedeteket is,
az olyanokat is, ha például tüsszentünk vagy nem tüsszentünk. Ez nem azt
jelenti, hogy elkezdjük méricskélni gondolatainkat és paranoiásan odafigyeljünk
minden egyes cselekedetünkre. Éppen az a jó, ha cselekszünk, mert bármiféle
mozgás a tapasztalat irányéba hat még akkor is, ha rosszat cselekszünk! De ez
már a duális valóságrendszerek témaköre lesz, melyet kicsit később fogunk
tárgyalni. Egyébként mi is egy duális valóságrendszerben élünk, ahol
gyakorlatilag minden rossz cselekedet is a teremtés irányába hat. Ennek
megértéséhez le kell vetkőznünk etikai korlátainkat és megbarátkozni teljesen
új gondolatokkal.
(Seres Gábor – paranormal.hu)