Most gondolkodásunkat szabadjára kell engednünk, a megszokott tapasztalat
vonalán túlra és hozzá kell látnunk, hogy szemügyre vegyük az "Én"
lehetőségét abban a formájában, amilyen a valóságban - gondolatoktól és
érzelmektől szabadon, a test húsanyagától korlátozatlanul. Mindig is kevesen
vannak - ha ugyan egyáltalán vannak -, akik megpróbálják ezt a lehetőséget
mérlegelni, de ez az út az, amelyen az emberre vonatkozó tulajdonképpeni
igazságot megtalálhatjuk éppúgy, mint ahogy felszabadulhatunk attól a sok
tehertől, amely valódi belső természetünkre vonatkozó tudatlanságunk
következtében lelkünkre súlyosul.
Az ilyen elemző megfontolások hatása - ha eddig a pontig jutottak és kellő idő után elegendően megértettük - annyit jelent, hogy megteremtettük az értelem forradalmi ébredését, az éjszakából kijutottunk a kora hajnali derengésbe. Mert az "Én" titka most már határtalan távlatokban kezd kibontakozni. Egy átfogóbb élet lehetőségei - amelyek megnyílni látszanak immár számunkra - olyan érzést szólaltatnak meg bennünk, amely a tisztelet és a várakozás borzongásával rokon. Mert a szellem rendszerint a testhez van kötve és csak ha fogságából kiszabadul, sarjadzhat ki egy magasabbrendű élet reménye.
Mennyire közeledhetünk most már ehhez a valódi "Én"-hez? Túl van a testen, túl az érzelmeken és gondolatokon, mégse más, mint egyetlen különálló gondolat - az "Én"-gondolat. Ez az első tudatos gondolat a gyermek szellemében, de ugyanúgy az utolsó is a felnőtt éber tudatában. Ha minden más gondolata és emléke elapad - mint az közvetlenül az elalvás vagy a halál előtt történik -, utolsóként csak ezt az Én-gondolatot élheti meg. Amint a gyerek semmi külső tárgyra vagy személyre, még saját anyjára sem gondolhat, mielőtt az "Én"-re vonatkozó első gondolat feltámad benne, ugyanúgy a felnőtt végül minden gondolatát elejti, mielőtt az alvást vagy a halált megelőző öntudatlanságba merül és minden gondolata közül, amelyben megkapaszkodik, az utolsó: az Én gondolata.
Ha valaki megkísérli ezt a lélektani helyzetet önmagában tudatosan felidézni, észre fogja venni, hogy az Én-gondolat az Én-érzéstől nem különböztethető meg, a valóságban mindkettő egy és ugyanaz. A személyes Én végső érzése joggal "gondolat-érzésnek" is minősíthető. Ez az Én-gondolatérzés az, ami változatlanul és változhatatlanul fennmarad tapasztalataink dagálya és apálya közben is és ami valóban mindkettőnek alapja. Minden érzelem, melyet az ember átél, minden gondolat és minden emlék, amely felmerül benne, ennek az Én-gondolatérzésnek a keretében keletkezik. Ha valahol, akkor itt van az értelem és az élet középpontja: itt van a személyiség.
A személyi gondolat az a törzs, amelyről számtalan más gondolat elágazik. Az eszmék egész seregét saját eszménknek tudjuk és az alapjául szolgáló személyes elemre támaszkodik. Az "Én" a valóságban emlékek és képzetek óriási magja - ha elemezzük, akkor valamennyi emlék e képzet gyökerére vezethető vissza.
Minthogy minden más gondolat ebben az első Én-gondolatban gyökerezik, valamennyi léte tőle függ.
Ebből az következik, hogy az értelem maga nem más, mint futó észrevételek és tovasuhanó fogalmak végtelen menete, továbbá az időben széttagolt gondolatok, képek és emlékek sorozatának közös névvel való megjelölése. Az úgynevezett intellektuális képességek, mint az emlékezőképesség, az észrevevőképesség, a gondolatkapcsolódások - egyszerűen: gondolatok. A valóságban nincs más személyes értelmi képesség, mint az eredendő Én-gondolat.
Innen van az Én-gondolatnak - mint az értelem és minden gondolatsor alapjának - fontossága.
Még ha az ember valóságos életében lehetetlennek találná is, hogy kizárólag az Én-gondolatérzelemre szorítkozzék, még ha az ember állandóan érzésekkel és gondolatokkal is kénytelen táplálni magát - a bölcseleti szemléletben be kell vallani, hogy annak az Én-gondolatérzelemnek saját független léte van, minthogy lényünk egyetlen valódi és állandó vonása, mely minden egymásra következő változásunknak alapja. Az ember nem tudja, hogy valamely különös érzelem meddig lesz jellemének része - de benne gyökerező Én-gondolat addig áll fenn, amíg az öntudat fennáll.
Vizsgálódásunk megköveteli tehát, hogy ezt az Én-gondolatot a pontos vizsgálat és megfigyelés érdekében a legélesebben megvilágított gyújtópontba helyezzük. Az értelemnek meg kell keresnie mozgatóját.
Ha az ember megkísérli az értelem legbensőbb magjának elemzését, akkor olyasmit tesz, ami hasonlít a kígyó eljárásához, amely összecsavarodva szemléli saját testét, de sohasem lesz képes testének azt a részét, amely "arcát" alkotja, meglátni. A figyelmet most vissza kell vonnunk a külső környezettől és az öneszmélet valóban csodálatos képességét önmagunkra kell beállítanunk, illetőleg bensőnkben valamire, ami láthatatlan és érinthetetlen - egyetlen gondolatra. A gondolatok nem bukkannak fel szemünk előtt és nem öltenek formát, mint az anyagszerű világ egyéb jelenségei. Mégis, minden személyes gondolatnak megvan a maga élete, noha sokkal futólagosabb és mulandóbb, mint a legtöbb anyagszerű tárgy élete. Az az erőfeszítés, hogy az Én-gondolatot áttekintsük, látszólag éppolyan lehetetlen, mintha az ember saját árnyékát akarná elfogni. Az Én-gondolat az a végső, kisebbíthetetlen minimum, amelyet az ember "Én"-jére támaszkodva bensőjében kikutathat. Az Én-gondolat jellege csak úgy határozható meg, ha az ember azokat a leleplezéseket figyeli meg, amelyeket ez öntermészetéről tehet. A feladat csak akkor végezhető el, hogyha az ember az Én-gondolatot minden más gondolattól el tudja különíteni. A természet a kísérletet talán csak egy pillanatra engedi sikerülni - ez a pillanat azonban elegendő lehet arra, hogy a valódi Én, az önmaga fényében megjelenő Én egy villanását elkaphassa.
Ha az ember gondosan összpontosított figyelemmel megvizsgálja életének folyamatát és egy gondolat keletkezését - mint ahogy azt a szellemi nyugalom pillanataiban teszi, megszabadítva magát az értelemmel való kapcsolataitól - azt fogja találni, hogy a figyelmes tudat az, ami a gondolatoknak valóságot, életet és értéket ad. A figyelem valamire irányuló rögzítésének képessége nélkül az ember semmiféle világban, sem a fizikai, sem az értelmi, sem a transzcendentális világban nem élhetne tudatos életet. Ennek fontosságát nem lehet túlbecsülni. A valóságban a figyelem a gondolkodás lelke és a megismerés gyökere. Kifelé irányítva lehetővé teszi számunkra, hogy tudatára ébredjünk a külső világnak, amelynek tárgyait megvilágítja. A figyelem befelé fordítása nélkül pedig sohasem remélhetjük, hogy felfedezhessük a gondolaton túl fekvő rejtett birodalmat - a szellemi lét, a valódi Én birodalmát.
Ha az ember ezt a felfedezést meg akarja tenni, a szemléleti sík megváltoztatására van szükség. A megszokás figyelmünket teljesen a külső dolgok területére és a vele kapcsolatos, illetőleg belőle eredő szellemi világra rögzíti. Azok a képzetek, amelyek vagy közvetlenül, vagy közvetve ebből a területből fakadnak, oly feltarthatatlanul hatnak ránk, hogy vizsgálódó "Én"-ünket akadályozzák abban, hogy saját lényegét tudatosítsa. Gondolataink egyre vándorolnak. Ha azonban az ember nem engedné meg a figyelemnek, hogy minduntalan ezeknél a szellemi képzeteknél időzzék, és így Én-jének vizsgálata céljából felszabadítaná, ezzel automatikusan megszabadulna az értelem korlátozásaitól és észre tudna venni magasabb horizontokat. A megszokás, amely az embert az anyagelvű világszemléletre készteti, bennünk él megfigyelő minőségünkben is. Ha ezzel a megszokással szakíthatnánk - amint szakíthatunk - akkor a szellemi világegyetemnek módjában lenne befelé fordított figyelmünk számára megnyilatkoznia. Addig azonban, amíg a gondolatok tömkelegében evickélünk, lehetetlen, vagy rendkívül nehéz megállapítanunk azt, ami a gondolatok mögött rejtőzik.
Az embernek tanulmányoznia kell az értelem működését, fel kell ismernie a figyelemtől való végső függőségét és aztán a lehető legjobban fel kell használnia így nyert tudását. De mi jobbra használhatná fel, mint hogy áthidalja a gondolat és a lélek közti szakadékot és hogy hozzájusson ahhoz a csodálatos megértéshez, melyet az ilyen hódítás ígér?
A gondolkodást lehetővé tevő figyelem képességét a külső világról szükségszerűen befelé kell fordítani, mert ez az egyetlen módja annak, hogy alapvető "Én"-ünkbe behatolhassunk. A lét középpontjára irányítva viszont lehetővé teszi, hogy azt, amit mi magunk jelentünk, az "Én"-ből fakadó fény világosságánál szemlélhessük. A figyelem valóban az ember lényegének megnyilatkozása, azé a léleké, amely magasabb rendű, mint az értelem, az érzés és a test. Ha ezt a figyelmet odáig lehetne fejleszteni, hogy tetszésünk szerint irányíthassuk, más segítségre már nem is lenne szükség, hogy felfedezhessük a legmagasabb rendű lelki és szellemi igazságokat, vagy megoldhassuk az élet, az álom és a halál titkait.
A következő lépés most már az, hogy az Én-gondolatot figyelmünk teljes erejével elszigeteljük és egy időre fogva tartsuk. Be kell hatolnunk titkaiba és kényszerítenünk kell, hogy arra a nehéz kérdésre feleljen: "Ki vagyok Én?"
A logika ugyanis nem adhat számunkra továbbmenő megoldást, mint hogy úgyszólván csak az éber tapasztalatokra alkalmazható. A logika itt zsákutcába került és képtelen előrejutni. A bizonyítás csupán arról győzött meg bennünket, hogy a Én minden bizonyításon felül áll, minthogy az értelmen kívül esik. Ennélfogva vizsgálódásunk csak közvetlen észlelettel végződhet. Az olvasó tehát ezen a halvány vezérfonalon, az értelem világán keresztül jutott el annak a ragyogó nagyszerűségnek a határához, mely legbensőbb magvában tündöklik. Megmutattuk neki - amit eddig talán nem is sejtett - hogy éppen úgy, ahogy a külső világot fizikai testünk érzékszervei segítségével kell érintenünk, a lélek belső világát viszont a lényegileg idegen gondolatok, állhatatlan érzések és külső benyomások zsarnokságától felszabadított figyelmes tudatosítás képességével kell érzékelnünk.
Az Én-gondolat feloldása és a vele szemben való állásfoglalás azonban nem azt jelenti, hogy gondolkodjunk rajta. Ez nem is érhető el azzal, hogy az ember gondolati megállapításokat, vagy bizonyító végkövetkeztetéseket tesz róla. Bár a bíráló önmegfigyelés és ésszerű bizonyítás sora lényegileg hozzásegített ahhoz, hogy eddig a pontig eljussunk, meghiúsítaná a továbbhaladást, ha azt az eljárást folytatnánk. A szellemi tevékenységet most a szellemi nyugalomnak kell felváltania. De abban a pillanatban, amikor az ember ezt a folyamatot megkezdi, ismét mellékvágányra csúszik és újra belezuhan a gondolatok és eszmék állandóan készenlétben lévő áradatába, amely az embert a legkülönfélébb benyomásokkal önti el és megakadályozza "Én"-je elérésében.
Az egyetlen út ahhoz, hogy az Én-gondolatba behatolhassunk és rögzíthessük az, ha ebben a stádiumban most már minden rávonatkozó bizonyító gondolkodást elejtünk. Csak az egyszerű Én-érzékelés területére korlátozódó folyamatos figyelemre van szükség.
Mert kimutattuk, hogy a figyelem nem más, mint a gondolatban rejtőző lélek és ezért egy síkkal magasabb rendű, mint a gondolat. Az Én-gondolatot tehát kizárólag összpontosított, éber figyelem szemlélheti.
A valóságos gyakorlatban a gondolat nem szemlélheti saját arcát, kivéve, ha valami magasabb nézőpontról teszi. Amint azonban ez sikerülne, alaptermészete megváltozna és tiszta figyelemmé alakulna át.
Mi az értelme mindezeknek a megállapításoknak? Miféle fontos következtetés rejlik a gondolatfolyamat megfigyelései mögött, amelyek a régi látnokok és bölcsek figyelmes vizsgálódásainak eredményei? Íme a felelet: a gondolat-tevékenység a legmagasabb mértékben akkor éri el legmagasabb fokát, ha elérkezik oda, ahol az Én-gondolattal áll szemben és az Én-t határozottan lerögzíti ugyan, de ésszerű, logikus mozgásának megszokott útját nem folytatja többé. Mielőtt az Én-jelentéséhez közeledhetnénk és a szellemi hullámok tömegén keresztül leplezetlenül felismerhetnénk, előbb meg kell szereznünk azt az erőt, mely a gondolatok áradatának kormányzásához szükséges.
A gondolat tulajdonképpeni sorsa betelt, ha itt megállapodik és arra a belátásra jut, hogy önmagát el kell nyomnia és a tiszta figyelem finomabb képességének kell helyet adnia, amely kizárólag az "Én"-re korlátozódik, tehát állandó észrevevésre, mely nem egyik eszmétől a másikig mozog, hanem ellenállhatatlanul az ember eredeti gondolatához tapad.
Ezért kell minden lényegtelen gondolatnak eltűnnie, mielőtt az ember valamiképpen mélyebben belehatolhatna az Én természetébe. Ezután már joggal várhatjuk, hogy a rejtett Én önként megnyilatkozik előttünk. Nem kell azt gondolnunk, hogy ez az "Én" valami metafizikai képzelődés. Ellenkezőleg: minthogy ez a legbelsőbb központ, amely gondolkodásunkban, érzésünkben és cselekvésünkben s hátterükben lüktet, egyszersmind személyi életünk legnagyobb erejének is kell lennie.
Ez a tulajdonképpeni küzdelem - azért, hogy azt a titokzatos forrást, amelyből a gondolat ered, érzékelhessük - segít előidézni azt az állapotot, amelyben ez az érzékelés egyedül lehetséges - azt a feszült belső figyelmet, amely a tudat számára megtiltja, hogy akár csak egyetlen pillanatra is visszatérjen megszokott gondolat-tevékenységéhez.
Agytevékenységünket a koncentráció tűhegyes pontjáig kell megszűkítenünk, ennek érdekében pedig szükséges, hogy megnyugtassuk. Csak ha már minden gondolat elhallgatott és az értelem lecsendesült, csak akkor szemlélheti "Én"-jét az ember teljes tudattal - előbb nem.
Gondolatunk tehát befelé fordult és önmagára koncentrálódott. Vizsgálódásunk kezdetén még nem tudta volna ezt megtenni. Előbb az kellett, hogy felszabaduljon a testtől és hogy testi Én-jét mint rajta kívül fekvő valamit szemlélje. Azután érzelmi adottságai felé kellett fordulnia, hogy ezeket is mint önmagától elkülönítetteket ismerje fel. Végül önmagával állott szemben és megtanulta, hogy a gondolatok tömegét, mint tárgyi jelenséget szemlélje. A mélyebb "Én"-be való behatolás titka tehát a figyelemnek a külső világtól a belső felé fordulását foglalja magában. Pontosabban kifejezve: az Én nem élhet hátterünkben, hanem csak bennünk.
Nem fenyeget az a veszély, hogy a tiszta fantázia területére tévedünk, amíg ezen a helyes úton járunk - mert semmi sem állhat közelebb hozzánk, semmi sem lehet számunkra meghittebb és valóságosabb, mint saját "Én"-ünk.
Amikor Mohamedet rokona, Ali megkérdezte: "Mitévő legyek, hogy időmet hiába ne vesztegessem?" - az arab próféta így válaszolt: "Tanuld meg önmagadat megismerni!" Ez a tanács felmérhetetlen értékű volt. Miért? Erre maga Mohamed felelhetne azokkal a szavakkal, amelyeket a Koránban leír: "Az, aki önmagát megértette, megértette Istenét."
Mert az a bibliai állítás; hogy az ember Isten képmására teremtődött, véletlenül igaz - ez a képmás azonban saját bensejében van. Ez nem misztikus képtelenség. Isten mindig az emberben van, ugyanúgy, mint az ember mindig Istenben. Más dolog ezt a gondolatot unott helyesléssel elfogadni és megint más azt, mint élő valóságot, mint isteni erőt átérezni. Az az idő, amelyet lényünk alkatának tanulmányozására fordítunk, nem elpocsékolt idő. Olyan serényen foglalatoskodunk egész sereg probléma megoldásával, amely számtalan külső tevékenységünkből ered, hogy a legnagyobb probléma: "Ki vagyok Én?" - Válasz nélkül marad. Ha azonban hozzálátunk saját lelkünk vizsgálatához, akkor egy magasabb hatalom, a bennünk lakozó istenség sugallatára cselekszünk, ami egyúttal a legjobb kezessége a végső eredménynek. Ugyanannyi isteni tűz van bennünk, mint azokban a bölcsekben és szentekben, akik a történelemben fényeskedtek - ők azonban ennek tudatában voltak, míg mi szunnyadunk. Minthogy pedig ez megdönthetetlen valóság és nem metafizikai költészet - tapasztalati úton megállapítható, hogy az Én elkülönített állapotban, vagyis a fizikai testtől az érzelmektől, sőt még a gondolatoktól is elkülönítve is megvan. Ennek a leleplezésnek gyakorlati módszereit a második részben pontosan megmagyarázzuk - addig is elég, ha az olvasó felismeri, hogy ezek a bevezető szellemi analízisek a rendszernek ugyanolyan lényeges részei, mint az utánuk következő gyakorlatok.
(Paul Brunton - A felsőbbrendű Én)