Az előző fejezetben arra a megállapításra
jutottunk, hogy az Én egyetlen állandó alapgondolatra vezethető vissza, amely
láthatólag soha sincs összekapcsolva azokkal a végtelen gondolatsorokkal,
amelyeket összességükben értelemnek nevezünk.
Minthogy ilyen módon állandó jellegű szellemi
tevékenységbe bonyolódunk, természetszerűen soha sincsen alkalmunk, hogy az
Én-gondolatot ettől a folyamattól elkülönítve figyeljük. Az ember
tulajdonképpen rabszolgája ennek az állandó szellemi mozgásnak, a külső
benyomások és belső eszmék feltartóztathatatlan folyamatának.
Eljutottunk oda is, hogy felteszünk egy abszolút Jelent, jóllehet nem tudjuk elképzelni. Most pedig olyan útra mutatunk rá, amely ezt a vizsgálatot rövidesen meglepő magasságba tudja emelni. Az idő eszméje elválaszthatatlanul kapcsolódik a mozgás eszméjéhez. Az egymásra következés kérdése ez. Így keletkezik tehát az értelmen belül képzetek és eszméletek bizonyos mozgása, amelyek közül egyik a másikat úgy követi, mint a kinematográfiai film pillanatfelvételei - olyan folyamat ez, amely az egész napon keresztül tart. Ugyanakkor óráról órára, ha ugyan nem percről-percre végbemegy a fizikai test mozgása is.
A szellemi benyomásoknak, fizikai érzéseknek és a tudatunkon keresztül áramló eseményeknek ehhez a sorozatához való tapadás az, ami idő-érzetünket és személyi emlékezésünket életre kelti, mert nincsen mozgás idő nélkül. A figyelemnek az Én-gondolaton kívül eső más gondolatba való örök elmerülése akadályoz bennünket abban, hogy ezzel a valóságos Én-ünkkel bizonyos mértékben szemtől-szembe kerülhessünk. Ebből következik, hogy e között a két tényező között kell valami összefüggésnek lennie és hogy addig, amíg az ember képtelen figyelmét ezektől a gondolatoktól és emlékektől felszabadítani, addig az idő múlékonysága érzetének is foglya marad.
Az, hogy ettől az állandó mozgástól nem tudunk szabadulni, magyarázza meg, miért nem vagyunk normális körülmények között tudatában annak, hogy a jelen pillanatok az időtlen Abszolútban egymást áthatják és nem egymás mellett terjeszkednek ki, mint ahogy ezt már kimutattuk. Ha két tökéletesen egyenlő pillanatot tudnánk átélni, az első és a második pillanat között nem lenne az emlékezésnek semmiféle átvitele szükségképpen az Abszolútba való elmerülés következnék be.
Ennek megértését egy egyszerű analógia fogja megkönnyíteni. Képzeljük, hogy az ember egy vasúti fülkében ül; a vonat az állomáson vesztegel és az utasok felszállására vár. Ha az ember kinéz az ablakon, egy másik, ugyancsak veszteglő vonatot lát. Akkor a vonatvezető jelt ad és az embernek az az érzése, hogy vonatja elindult. Minden percben fokozódik a sebesség és a mellettünk lévő vonat ablakai egyre gyorsabban villannak el szemünk előtt.
De ha az ember a másik oldal felé fordul, ahol az állomásnak rövidesen el kellene tűnnie a szem elől, csodálkozva fedezi fel, hogy az teljes terjedelmében még ott van és vonatunk még mindig előtte áll.
Egy újabb pillantás a másik oldal felé meggyőz bennünket, hogy a másik vonat volt az, amely az állomást elhagyta, minthogy az a vonat most már nincsen sehol!
Az egész idő alatt a másik vonat mozgott - nem mi magunk és nem a mi vonatunk!
Az ilyesmit optikai csalódásnak nevezzük, de emlékeznünk kellene rá, hogy ezt az egyszerű "illúzió"-t bizonyos szellemi tapasztalat idézte elő. A szemünk előtt mozgó tárgy helyes érzékelése helyett azt az érzetet keltette, hogy mi magunk mozgunk.
Pontosabban ez felel meg az átlagember helyzetének. Egész egyszerűen azt hiszi, hogy élete nem más, mint mozgás az időben, meghatározott pillanatokon, napokon, heteken és éveken keresztül.
A valóság azonban az, hogy ő, valódi "Én"-je, az, ami értelme mögött fekszik, egyáltalán nem mozog - ellenkezőleg: mozdulatlanul az örökkévalóságban gyökerezik.
Így kerül azután az ember szembe egy lélektani csalódással. Csak egy mód van ennek eloszlatására, mégpedig az, hogy fejét ellenkező irányba fordítsa, éppúgy, mint a vonatban tette. Ezt a "hátrafordulást" lélektanilag úgy érjük el, hogy figyelmünket kívülről befelé fordítjuk és a szellemet saját forrásához vezetjük vissza.
Az idő relatív volta kimondatlan felszólítás arra, hogy a mélyén fekvő örökkévalóság abszolút értékeit kutassuk. Ez az örökkévalóság most van, a jelenben, nem mindig valahol a távoli jövőben.
Eljutottunk oda is, hogy felteszünk egy abszolút Jelent, jóllehet nem tudjuk elképzelni. Most pedig olyan útra mutatunk rá, amely ezt a vizsgálatot rövidesen meglepő magasságba tudja emelni. Az idő eszméje elválaszthatatlanul kapcsolódik a mozgás eszméjéhez. Az egymásra következés kérdése ez. Így keletkezik tehát az értelmen belül képzetek és eszméletek bizonyos mozgása, amelyek közül egyik a másikat úgy követi, mint a kinematográfiai film pillanatfelvételei - olyan folyamat ez, amely az egész napon keresztül tart. Ugyanakkor óráról órára, ha ugyan nem percről-percre végbemegy a fizikai test mozgása is.
A szellemi benyomásoknak, fizikai érzéseknek és a tudatunkon keresztül áramló eseményeknek ehhez a sorozatához való tapadás az, ami idő-érzetünket és személyi emlékezésünket életre kelti, mert nincsen mozgás idő nélkül. A figyelemnek az Én-gondolaton kívül eső más gondolatba való örök elmerülése akadályoz bennünket abban, hogy ezzel a valóságos Én-ünkkel bizonyos mértékben szemtől-szembe kerülhessünk. Ebből következik, hogy e között a két tényező között kell valami összefüggésnek lennie és hogy addig, amíg az ember képtelen figyelmét ezektől a gondolatoktól és emlékektől felszabadítani, addig az idő múlékonysága érzetének is foglya marad.
Az, hogy ettől az állandó mozgástól nem tudunk szabadulni, magyarázza meg, miért nem vagyunk normális körülmények között tudatában annak, hogy a jelen pillanatok az időtlen Abszolútban egymást áthatják és nem egymás mellett terjeszkednek ki, mint ahogy ezt már kimutattuk. Ha két tökéletesen egyenlő pillanatot tudnánk átélni, az első és a második pillanat között nem lenne az emlékezésnek semmiféle átvitele szükségképpen az Abszolútba való elmerülés következnék be.
Ennek megértését egy egyszerű analógia fogja megkönnyíteni. Képzeljük, hogy az ember egy vasúti fülkében ül; a vonat az állomáson vesztegel és az utasok felszállására vár. Ha az ember kinéz az ablakon, egy másik, ugyancsak veszteglő vonatot lát. Akkor a vonatvezető jelt ad és az embernek az az érzése, hogy vonatja elindult. Minden percben fokozódik a sebesség és a mellettünk lévő vonat ablakai egyre gyorsabban villannak el szemünk előtt.
De ha az ember a másik oldal felé fordul, ahol az állomásnak rövidesen el kellene tűnnie a szem elől, csodálkozva fedezi fel, hogy az teljes terjedelmében még ott van és vonatunk még mindig előtte áll.
Egy újabb pillantás a másik oldal felé meggyőz bennünket, hogy a másik vonat volt az, amely az állomást elhagyta, minthogy az a vonat most már nincsen sehol!
Az egész idő alatt a másik vonat mozgott - nem mi magunk és nem a mi vonatunk!
Az ilyesmit optikai csalódásnak nevezzük, de emlékeznünk kellene rá, hogy ezt az egyszerű "illúzió"-t bizonyos szellemi tapasztalat idézte elő. A szemünk előtt mozgó tárgy helyes érzékelése helyett azt az érzetet keltette, hogy mi magunk mozgunk.
Pontosabban ez felel meg az átlagember helyzetének. Egész egyszerűen azt hiszi, hogy élete nem más, mint mozgás az időben, meghatározott pillanatokon, napokon, heteken és éveken keresztül.
A valóság azonban az, hogy ő, valódi "Én"-je, az, ami értelme mögött fekszik, egyáltalán nem mozog - ellenkezőleg: mozdulatlanul az örökkévalóságban gyökerezik.
Így kerül azután az ember szembe egy lélektani csalódással. Csak egy mód van ennek eloszlatására, mégpedig az, hogy fejét ellenkező irányba fordítsa, éppúgy, mint a vonatban tette. Ezt a "hátrafordulást" lélektanilag úgy érjük el, hogy figyelmünket kívülről befelé fordítjuk és a szellemet saját forrásához vezetjük vissza.
Az idő relatív volta kimondatlan felszólítás arra, hogy a mélyén fekvő örökkévalóság abszolút értékeit kutassuk. Ez az örökkévalóság most van, a jelenben, nem mindig valahol a távoli jövőben.
(Paul Brunton - A felsőbbrendű Én)