Az "elevenen eltemetett" fakírok, akiknek esetét az egyik
korábbi fejezetben tárgyaltuk, arról tudósítanak, hogy merész kísérletük
tartama alatt tökéletesen híjával vannak minden gondolatsorozatnak és ugyanígy
minden időérzetnek is. A valóságban, ha a gondolat megszűnik számukra,
megszűnik az idő-érzet is.
E miatt a hézag miatt - amelyben az időérzet kihagy és ő maga boldog, mély, álomtalan alvásba merül - adja rendszerint a fakír szellemének már előre azt a parancsot, hogy bizonyos idő múlva ismét normális tevékenységre ébredjen és csaknem mindig az következik be, hogy maga is pontosan ugyanabban a pillanatban felébred. Itt következik egy Észak-Indiában jól ismert újabb esetről szóló hírlapi tudósítás:
E miatt a hézag miatt - amelyben az időérzet kihagy és ő maga boldog, mély, álomtalan alvásba merül - adja rendszerint a fakír szellemének már előre azt a parancsot, hogy bizonyos idő múlva ismét normális tevékenységre ébredjen és csaknem mindig az következik be, hogy maga is pontosan ugyanabban a pillanatban felébred. Itt következik egy Észak-Indiában jól ismert újabb esetről szóló hírlapi tudósítás:
EGY JÓGI NEGYVEN NAP UTÁN FELÉBRED
A SAMADHI (TRANSZ)-BÓL
A SAMADHI (TRANSZ)-BÓL
"Érdekes esete játszódott le a samadhi-nak, vagyis a gondolat
tökéletes elmerülésének - a jóga nyolcadik és utolsó fokának - Rishikesben, a
Hardwar közelében fekvő szent zarándokhelyen. Dehra-Dun kerületben, ahol egy
fiatal hindu jógi lesoványodott testét nézők ezreinek jelenlétében a minap
emelték ki erre a célra előkészített sírjából.
A jógi 1935. október tizedikén transz-állapotba merült egy alig 16 láb hosszú és körülbelül 4 vagy 5 láb magas befalazott üregben. A bejáratot kő zárta el, amelyet rögtön a jógi belépte után becementeztek. Őrséget állítottak fel megfigyelésére. Az élő sírját azután fallal vették körül és a falon kívül hat héten keresztül óriási hindu tömeg várakozott ájtatosan, miközben a jógi a bűnbánatnak ezt a legmagasabb formáját végezte. Az egész idő alatt se nem evett, se nem ivott. A sírba való belépése előtt a jógi, aki akkor már több napja böjtölt, rendelkezést hagyott hátra, hogy a belépése utáni negyvenötödik napon, reggel hét és tíz óra között, ha hallják, hogy kimondja a szent "Om" szót, emeljék ki és testét olajjal dörzsöljék be.
Ez a jógi ezúttal már harmadszor került ilyen transz-állapotba. Első transz-állapotában kezét részben elrágták a fehér hangyák."
Az utolsó mondat igen jelentős és önkénytelenül is sokatmondó választ ad azoknak a bírálóknak, akik a fakírok minden cselekedetében kizárólag csak bűvészmutatványt látnak. Ez az eset mutatja, hogy a gondolat szünetelése együtt jár az időérzés szünetelésével is. De ugyanígy helyes az a hozzátoldás is, hogy mialatt az emberi tapasztalatok egymásutánja lassul vagy gyorsul, ugyanolyan mértékben változik az idő mértékegysége is. Ezt rövid meggondolás igazolhatja.
Csak kevesen tudják személyes tapasztalatból, hogy a fuldokló ember a teljes öntudatlanságot megelőző villanásszerű eszméletben egész elmúlt életét elvonulni látja lelki szeme előtt. Megjelennek gyermekkorától egészen érettségéig minden esztendő főbb eseményei és, ezeket nemcsak látja, hanem ismét átéli, összefoglalja és megérti. Ilyen módon esetleg egy ötvenesztendős időköz néhány pillanat alatt zajlik le.
De még éber állapotban is gyakran tapasztalja az ember, hogy a szenvedések meghosszabbítják, míg az örömök túlságosan rövidre szabják óráinkat. A fájdalmas betegség lustán, lassú, kínzó léptekkel vonszolódik át életünkön, míg extatikus napok forgószél módjára viharoznak el. Lángoló szerelmeseknek, akik csak néhány hétre szakadnak el egymástól, az az érzésük, hogy legalább egy hónap múlt el fölöttük. Ez világosan mutatja, hogy megvan bennünk az idő gyorsaságának vagy lassúságának érzése, de nincs semmiféle matematikai időmértékünk, mert az időt mint valami teljesen szubjektívet éljük át: mégpedig a felismerő értelmen belül és rája vonatkoztatva.
Ilyen tréfákat űz a váltakozó tudat az ember időérzékével! Ugyanígy alvás közben néhány pillanat alatt egész sor álom-eseményt érhet meg az ember, amik éber állapotban több órát töltenének be. Vannak bizonyos álmok, amelyeknél időérzékünk gyorsul, mert ilyenkor az értelmet nem akadályozza a fizikai agy lassúbb munkája, ugyanúgy, mint ahogy egy fizikai atomban az elektromos erők gyorsabban és intenzívebben rezegnének, ha felszabadulnának korlátozó materiális kereteik közül. Ugyanígy gyorsul az idő-eszmélet, ha az eszmélő szelleme felszabadul a testtől.
Bombaytól San Franciscóig három hétig tart a tengeri út, ha éber állapotban teszi meg az ember - álomban csak öt percig tart. Ebből azt a következtetést kell levonnunk, hogy maga az idő is kizárólag szellemi függvényállapot. Ebben a különleges összefüggésben az álombizonyítékok ugyanolyan értékűek, mint az éber bizonyítékok, mert a valóságos tapasztalat érzése mindkettőben csökkentetlenül megvan. Az alvó külön szellemi világot alkot magának és ebben a világban él, míg ha ébren van, ugyancsak szellemi világban él, mert minden, amit a külvilágról megtudhat, a saját szellemi felismerésének műve. Amíg az érzéki benyomások az agyhoz el nem jutnak és szellemi benyomások nem változnak, sem ő, sem más nem alkothat tudatot az anyagi világról.
Hogy az ideges érzékelések összetételében beállott változás és az ezekből adódó szellemi benyomások megváltoztatják az emberi időérzetet, annak egészen különös bizonyítékát szolgáltatta a Morning Post című tekintélyes londoni lap nemrégiben megjelent tudósítása, amely így hangzik:
"Egy elektromos áramütés áldozata beszámolt érdekes emlékeiről az idő meghosszabbodásával kapcsolatban. Ez az ember, aki egy meglehetős sebességgel haladó kerékpárost figyelt, az elektromos áramütés után azt állította, hogy a kerék minden küllőjét fel tudta ismerni és ezek úgy hatottak rá, mintha egyáltalán alig forogtak volna.
Ugyanez az ember azt állította, hogy a váltóáram minden ütését másodpercenként hatvan teljes-ciklusos ütemben tudja érezni."
Tudatunk mezején egymásra következő érzéklések vonulnak keresztül. Ha ez a keresztülvonulás normális gyorsasággal történik, akkor normális időköz áll elő. Ha azonban - mint ebben a különleges esetben is - valami feltartóztatja az idő tevékenységét, nem a külső fizikai világegyetemben, hanem az ember belső tudatában, azzal, hogy az agy rendellenes befolyás alá kerül, akkor ezek az érzéklések meglassúbbodhatnak és lassított filmfelvételhez hasonlóan, elkésve haladnak keresztül a tudaton.
Ismeretes, hogy olyan személyeknél, akik műtét közben narkózisban vannak, vagy kábító ital befolyása alatt állnak, az időérzés fantasztikus határokig emelkedhetik vagy eshetik.
Ezek az esetek azt tanítják, hogy az időérzék magában a szellemben van, azokban az eszméletekben és képzetekben, amelyeket a szellem kelt életre. Az idő tehát nem az emberi szervezeten kívül, hanem rajta belül van. Ennélfogva eszme, nem pedig szemlélhető tárgy - a gondolkodás képzete és az öntudat mellékterméke. Nincs független és sajátos léte, elkülönítve attól az értelemtől, amely kigondolja és elképzeli. Mozgása a közönséges tudat lényeges feltételeinek egyike.
Minden külső tapasztalat, amely bizonyos pillanatban kezdődik, egy ideig tart, majd végül bizonyos pillanatban ismét befejeződik, önmagát méri tudatunk finom műszerével. A tudatunkon belül végbemenő lényeges változás szükségszerűen befolyásolja az ilyen mérést és rendellenes gyorsaságúvá fokozhatja, vagy rendellenes lassúságúvá csökkentheti.
Az idő alapvető valami, amiben a rendes gondolkodás gyökerezik.
Kant, a német filozófus, a nyugati gondolkodók egyik legnagyobbika, rendkívül széleskörű, de csodálatosan pontos bizonyítási eljárással kimutatta, hogy a gondolatoknak és az érzéseknek a tudaton átmenő, képszerű folyamata idézi elő az idő érzéklését. Ebből azt következtette, hogy az idő - más szavakkal kifejezve - egyszerűen a tudatnak egyik formája. Nem ismerte fel azonban gyakorlati lehetőségként azt a kiegészítő tényt, hogy az ember egy gondolatoktól, benyomásoktól és emlékektől mentes tudathoz érhet el - mégpedig nem távoli reménység, hanem jelenbeli valóság formájában. Végül kimutatta, miért hiszi, hogy a modern tudományos módszerek sohasem hozhatnak bennünket közelebb a valóságnak a dolgokon túleső, az örökkévalóságnak pedig az időn túleső megértéséhez. Ehhez valami más, ettől elütő módszer lenne szükséges, de nem látja a lehetőséget, hogy ezt az eszközt megszerezhessük. Ha az ő XVIII. századbeli értelme ezt nem látta, a mostani XX. század néhány embere mégis felismerheti. A magasabb felismerés elérésének egyik módszerét itt és a következő lapokon adjuk, úgy, amint azt valamikor India látnokai, a régi kor igazságkeresői számára kifejtették.
A közönséges értelemben vett idő valóságába vetett hitünk alapjait bizonyos mértékben megrendítették az újabb gondolkodók, akik az időt megvetően illúziónak minősítették. Pontosabbak volnának, ha az időt eszmének jelölnék meg.
Időérzékünk nem annyira illuzórikus, mint relatív - igazinak és valódinak tűnik fel számunkra, érezzük, hogy az időben haladunk, de azért sohasem valóban abszolút. Természet-szemléletünkben minden csak a nézőpont kérdése, mert minden mindig a szemlélővel van kapcsolatban. Az utas, aki a hegyre felkapaszkodik, észrevehet valamit, ami feje fölött fekszik, ami azonban a síkság lakója számára tökéletesen láthatatlan. Ugyanez az utas azonban láthatja a síkságot is, amelyet elhagyott, ha tekintetét lefelé fordítja. A nem gondolkodó ember szempontjából az idő olyan tény, melyet nem lehet letagadni. Magasabb síkról tekintve azonban tiszta eszmének lehetne mondani, mely az értelmen belül van meg és eltűnhet, vagy nem tűnhet el, anélkül azonban, hogy örök létünket érintené. A moziképpel hasonlítható össze, amely egy pillanatra az örökkévalóság fehér vetítővásznán remeg, aztán eltűnik. Mindenesetre jellegzetes, hogy a külső világra való vetítődése olyan feltételeknek, amelyek bennünk önmagunkban vannak meg és ennélfogva csak relatívek, mert saját belső adottságainknak megfelelően megjelennek, eltűnnek és ismét felbukkannak.
Az idő tehát az emberi agy teremtményének fogható fel, olyasvalaminek, ami a lelki rend részese. Nevezhető szellemi képzetnek, a tudat egyik formájának, szubjektív mozgásnak, vagy a gondolkodás melléktermékének is - amely azonban a tudatos lét együttműködésének híjával nyilvánvalóan nem lehetne meg.
Amíg az ember önmagát a gondolatokkal azonosítja, az idő is befolyásolni fogja életét. Az időt csak az lépheti túl, ami az értelmet is túllépi. Ennélfogva az Én-nek az időt is túl kell lépnie. Hogyan létezhetnék a véges idő az olyan birodalomban, mint amilyen az "emberfeletti Én" birodalma, amely a gondolkodás működésén túl fekszik?
Most már a legmagasabb fokra emelhetjük az elemzést: ha ezek a szellemi működések a valódi "Én"-ben nincsenek meg és - mint előbb kimutattuk - a zavartalan figyelem eltűnésük után is megmarad, akkor a jelen pillanat tudatosítása fennáll majd ezen a magasabb síkon is, cselekményektől és gondolatoktól befolyásolatlanul, mert ez az Én: a töretlen tudatossá válás. A "most" értelme valami abszolúttá, változhatatlanná és végtelenné - röviden: örökkévalóvá - válik, mert semmiféle egymásra következés, semmiféle mozgás és semmiféle emlék nem marad az "emberfeletti Én" tudatában.
A gondolatoktól mentes, időtlen Én szükségképpen örökkévaló. Ugyanúgy, mint a jelen pillanatnak, minden időn kívül és túl kell élnie és ugyanakkor - paradox módon - időtlennek kell maradnia. Hogy az Abszolútból leereszkedő tudat mint gondolat-működés nyilvánulhasson az emberi agyban, a közönséges testi Én-ben verődik vissza és véges időbe burkolódzik. Ettől a gondolatmozgástól felszabadulva felülemelkedik a Véges korlátai fölé és visszanyeri örök lényegének értelmét.
Amíg az ember önmagát - tévesen - fizikai énjével azonosítja, amíg az ember - még mindig tévesen - önmagát az értelemmel és az Én-re való emlékezésekkel azonosítja, szükségszerűen időhöz kötött teremtményként él, aki foglya az elmúlt emlékeknek, pillanatnyi eseményeknek, jövőbeli reményeknek és aggályoknak. Amint azonban helyes önszemlélet és pontos elemzés révén felismerte az igazságot az időről és ezt az igazságot az idő forrására korlátozott figyelmével lerögzíti, arra a maradandó belátásra jut, hogy legbensőbb Én-jének ismeretlen tartalma túllépi az időt és így ő maga örökkévalóvá és gondtalanná válik. Eredete az angyaloknál van, mert isteni. Ezt az Én-t semmi időleges nem érintheti, bár az Ego az időn belül folytatja tovább is működését. Ez az Én az, amit ezeken a lapokon keresünk és melyet a szerző korábbi munkáiban ismételten az "Overself" névvel jelölt meg. A szó maga eddig még semmiféle angol szótárban nem fordul elő és maga a szerző alkotta, hogy kifejezzen valamit, ami a kimondhatatlannal határos, mert az általában használatos szavak egyike sem volt egészen kielégítő ennek az útnak végcélját jelentő isteni állapot megjelölésére. Az olyan szavakhoz, mint Isten, Szellem, Lélek stb., amelyek a legrégibb eredetűek, túlságosan sok teológiai mellékjelentés fűződött, amelyek mind nem azt jelentetik, amit a szerző megértetni kívánt. Szükséges volt ennélfogva új szót találni, amely pontosabban és kevésbé zavaróan adja vissza azt a jelentést, melyet közölni óhajt. És bár végül az "Overself" szó mellett döntött, ez sem volt olyan teljesen kielégítő, mint ahogy kívánta. Ez ugyanis súrolja azt az eszmét, hogy ez az isteni állapot olyasvalami, ami felhőként lebeg fejünk fölött. De bár ez a szép valóság bizonyára teljesen meghaladja az ember személyi állapotát és az egyetemesség tudatát adja meg neki, különösképpen titokzatosan és egyidejűleg valamilyen pontként van meg lényének legbelső rejtekében. A szerző mégis remélte, hogy az "over" és "self" szavak szembeállítása vissza fogja tükrözni az embernek önmagán túllépő és mégis legbelül maradó istenségének paradoxonát. Pontosan szólva, szükséges volt két szót gyártani, amelyek közül az egyik az "Overmind", "az emberfeletti lélek" lett volna, de akkor még nem szándékozott ilyen messzire menni. Az emberi természet lelki részének titokzatos, okkult erői azonban megkövetelik ezt az emberfeletti Lelket valódi eredetének minden pontos kifejtésében. Mert a lélek nem az emberben van, hanem ellenkezőleg: az ember van egy lélekfeletti lélek belsejében. Mindenesetre kisebb nehézséggel járt egy új szó kialakítása, mint az, ha az ember a régi megjelölések egyikét használná, melyekkel gyakran olyan jelentések rokonok, amelyek különböző személyek és gondolatrendszerek szerint változnak.
Az "emberfeletti Én" tehát az örökkévalóság elemében lakozik. Ezzel nem azt mondjuk, hogy egész figyelmének szükségképpen egyidejűleg a múltra, jelenre és jövőre kell kiterjednie. Ez hamis gondolat, bár a "lélekfeletti Lélekre" vonatkoztatva helyes.
Az örökkévalóság nem lehet egy egyidejűleg lefolyó egymásra következés, amely az idő két pontja között terjed el, bármilyen távol legyen is a végtelenben ez a két pont egymástól. Nem is összege az átmeneteknek a múltból a jelenbe és ebből megint a jövőbe - az ilyen eltorzított elképzelés is hamis következtetés, mely az örök életet inkább borzadállyá, mint áldássá tenné. Ennek szerencsétlen részese ugyanis szomorú emlékek, szörnyű sejtelmek és gondolatképek tömegének rabja lenne, amelyek belsejében halmozódnának fel és soha békéhez jutni nem engednék! Az örökkévalóság csak független létforma lehet, amely teljesen túlhaladja az "akkor"-ról, "most"-ról és "azután"-ról alkotott minden képzetünket. Szakadatlan egész, végtelenbe terjedő, emlékezet nélküli tudat, nem pedig az időformák számtani összege. Az a forrás, amelyből a múlt, a jelen és a jövő fakad és amelybe ismét beletorkollanak. Ez a forrás azonban - tekintet nélkül a múlt, jelen és jövő keletkezésére vagy be nem következésére - önállóan tovább tart, amiért is az idő teljességének kérdése a valóságban fel sem vetődik. Az örökkévalóság az ég háttere, amelyen az idő mint villámcsapás tükröződik. De semmiféle villámcsapások összege nem alkothatná soha az eget. Töröld el az Időt és még mindig megmarad az Örökkévalóság!
Az emberiség a kozmikus idő egy részét gyakorlati célokból napok, hónapok és évek időszakaszaira osztotta, mert a gondolatfolyamatok minthogy egymásra következnek - oszthatók. Az Örökkévalóság azonban, amely a gondolatnál mélyebb dimenzióhoz tartozik és ennélfogva meghaladja az Időt - oszthatatlan. Nincs egymásutánja, sohasem új és soha sincsen átmenete az "akkor"-tól a "most"-hoz és az "azután"-hoz. Az Örökkévalóság mindig jelen van, még a jelenlegi pillanatban is itt van velünk és valójában benne foglaltatik. Statikus lét - míg az idő csak a létezés vetítővászna.
Mélyen minden csillag belsejében van egy terület, ahol az energia elveszíti irányát és ahol az uralkodik, amit a fizikusok "termodinamikus egyensúly"-nak neveznek. Ez azonban nem akadályozza a csillagot abban, hogy a téren keresztül keringjen. Míg a folyamatos élet, mint amilyen a gondolat élete, időérzést tesz föl, ez az érzés az "emberfeletti Én" mozdulatlan, statikus létében megszűnik. De azért nem kell halott létnek lennie. Ellenkezőleg, valódi életnek kell lennie, mert ez az Énség valóságos magja. Az Én és az Élet rokon jelentésű fogalmak, mert egy holttestben nem volna lehetséges az Én megélése. Ezenfelül pedig ez az Élet nem mulandó és szellemi, mert nincs alávetve az anyagszerű véges formák változásainak.
Mellékesen említve, a szabad akarat tanának és a sors változhatatlanságáról szóló tanítás védelmezőinek végtelen vitája tárgytalan és sohasem dönthető el, mert mind az ember akarata, mind sorsa végső fokon az "emberfeletti Én"-nek ugyanabból a világából származik. A dilemma teljesen önkényes és a természetben nincsen meg. Az események életünkben egy kettős ok következményeiként jelentkeznek, amely kettős ok végül maga is egy egységben olvad fel.
Íme tehát az "emberfeletti Én" örökké tartó életében való tudatos részvételnek dicsőséges lehetősége nyílik meg számunkra, olyan életé, amely a fájdalmat forrásában megsemmisíti és a tévedés gyökereit kigyomlálja.
A következő új kérdés most már az, hogyan realizálható ez az élet? Milyen úton juthat az ember a lét magasabb dimenziójába?
Ezt az utat a következő lapokon az elemzésekben, az előkészületekben és gyakorlatokban és végül az "emberfeletti Én" iránti önkéntes odaadás legmagasabb kiteljesítésében fogjuk megmutatni. Ezeknek a gyakorlatoknak fő jellegzetessége a szellemi csönd helyes használata lesz, amely már önmagában is kulcs az Örökkévalóság kapujához.
A képzett európai nem tudja majd túllépni az Idő határait - nem tudja majd a halandó homály birodalmát a szellemi fény birodalmáért elhagyni -, ha nincs előkészítve arra, hogy megértsen olyan eszméket és vállalkozzék olyan gyakorlatokra, mint amilyenekre e helyütt fogunk rámutatni és amelyeknek híjával a köznapi gondolkodás a gondolkodót rendszerint nem vezetheti el a rejtett igazsághoz.
Rámutattunk, hogy az értelem szakadatlan működése mint idézi elő az időérzetet és hátráltatja belépésünket az időtlen Abszolútba.
Eszerint tehát ennek a működésnek a leküzdésével az idő zsarnoksága is leküzdhető.
A működés ellentéte a nyugalom. Az Idő ellentéte az örökkévalóság.
Arra kell tehát törekednünk, hogy a nyugalomnak - mind a lelkinek, mind a fizikainak - ezt az állapotát elősegítsük, ha le akarjuk gyűrni az időt. Tudat, mint szellemített mozgás-Idő - tudat, amely önmagában olyan mély nyugalomban marad meg, mint a feneketlen, hullámok nem szántotta tenger-örökkévalóság.
Ha az ember az értelem körforgását feltarthatná és valamennyi gondolatot az eredendő Én-gondolatra vezethetné vissza, ezt pedig szellemi csöndbe oldhatná fel, akkor rögtön felszabadulna az Időhöz való kötöttségétől. Egész lényéhez a halhatatlanság egy lehelete tapadna.
Ha az ember a keresést és az értelem megfigyelését befelé, magára az értelemre irányítaná és saját kiinduló pontjáig, az Én-gondolatig nyomon követné, beleolvadna az ebből következő csöndbe és így érné el a célját.
Megtaláltuk a kulcsot. A gondolatból származó csöndből emelkedik ki az első szellemi képzet - az "Én". Ezt a fonalat kell követnünk, mint ahogy a kutya távollévő urát szimatával követi és csalhatatlanul meg is találja. Most egész figyelmünket latba kell vetnünk és erre az Én-érzékre, erre az Én-tudatra kell összpontosítanunk és határozottan vissza kell utasítanunk minden más gondolat és emlék közeledési kísérletét. Ha ezt helyesen valósítjuk meg, a kísérlet végül visszavezet a csöndbe és ott felfedezzük a bujkáló, titokzatos "emberfeletti Ént"-t.
A gondolat elnyomására irányuló tulajdonképpeni erőfeszítés felteszi, hogy van valaki, aki elnyomja és aki ennélfogva nem lehet azonos magával az értelemmel. Az "Én" ennélfogva kétségtelenül mélyebb rétegben fekszik, mint a gondolat.
A gondolat alkalmazása csak egy lépés ezen az úton. Ugyanúgy van ez, mint a postakocsinál, amely a tudás messze elterülő földjének utasát valamilyen ismeretlen faluból a legközelebbi vasúti állomásra viszi. Ha az utas már kényelmesen elhelyezkedett a vasúti fülkében, nincs többé szüksége a postakocsira. Ugyanígy, ha az embert agymunkája szemléletének és az élettel szemben elfoglalt magatartásának bizonyos pontjáig eljuttatta, készen áll a további lépésre: arra, hogy teljesen és tökéletesen feladja a gondolatot és a tudat más formájához meneküljön. A gondolkodás betöltötte hivatását és folytatása ezen a ponton túl is nemcsak tisztán negatív eljárás lenne, hanem a további előrehaladást is meglassítaná.
Mindenki, aki elemzését összpontosítással és kitartással eddig a pontig folytatta és hajlandó azokat a különleges gyakorlatokat vállalni, amelyek ezen a ponton túlvisznek, a maga egész valóságában élheti át az "Én" értelmét, amely a hangulat ingadozásaitól, az érzelmektől és az értelemtől teljességgel különáll. A lehetőség így azután valósággá válik hacsak egyetlen pillanatra is. De aki egyszer elérte, az ezt a tapasztalatot mindig újra megismételheti, míg végül életének belső harmóniája új szemléletet teremt számára. És ez a csodálatos új állapot le fogja leplezni, milyen hamis az a teológiai felfogás, amely a mennybeli örökkévaló életet a véges idő végtelen és határtalan kiterjedésévé torzítja. A szárnyaló angyalok és éneklő megdicsőültek mennyországa nem más, mint az idő kombinációja. Mert az idő mozgást feltételez - vagy a tudat, vagy a gondolat, vagy a fizikai tevékenység mozgását -, míg az örökkévalóság legfontosabb jellegzetessége a tökéletes csönd. Ennek az állapotnak minden egyéb elképzelése hamis. Ez az örök élet pedig a lakott földön is megtalálható, mert az emberi szellem éppúgy hajléka az időnek, mint az idő ellentétének.
Mindnyájunkban megvan az erő, hogy ezt az utat követhessük. Az emberi gondolkozás folyama igen távoli forrásáig visszavezethető. Így juthat át az ember a Styxen, amely az idő világa és az örökkévalóság világa között hömpölyög.
Ha ennek a módszernek hallgatólagos következményeit és még inkább azokat a bámulatos eredményeket, amelyeket a XX. század lélektanában elő fog idézni, jól felfogjuk és megértjük, meg fogjuk élni a gondolkozás forradalmát, amely nem kevésbé lesz korszakalkotó, mint az, amelyet Einstein dr. relativitási elmélete a XX. század fizikájában előidézett. Úgyszólván már a materiális tudás határán állunk - ebbe az új módszerbe való beilleszkedés azonban az elhanyagolt igazságok egész világát fogja feltárni előttünk, amely igazságok a világegyetemet Isten különös paradoxonának, az embert pedig Isten titkos kisugárzásának fogja feltüntetni.
Korábbi korok számos filozófusa szükségtelenül és önkényesen zárta be a szellemet szűk határok közé, míg mások nem vették észre, hogy az értelem Achillesének sebezhető sarka van.
Új látóhatár tárul föl előttünk, ha ezt a témát megértjük és belátjuk, hogy az időtlen lét, vagyis az örök lét a gondolat belső szabályozása révén érhető el. Elismerjük, hogy rendkívül nehéz a kibékülés az időtlen abszolút és az óra jelzette idő világa között és hogy erre gyakorlatilag csak a jóga valamelyik mestere képes. De ez a lehetőség az, melyet az emberiségnek legnagyobb tanítói megmutattak és titkuk annak a megértésében rejlik, hogy a jelenlegi pillanat az örökkévalóságot állandó alapmotívumként foglalja magában, továbbá annak a ténynek a felfogásában, hogy a mozgó értelem mögött mindig a nagy nyugalom rejtőzik.
Az értelem úgy dolgozik, mint valami gép, amely tudatunkat állandóan különálló gondolatok és érzetek végtelen sorára bontja fel. Létünk belső jelentését évek, hónapok és napok aránylag kis szakaszaira osztja és így az idő foglyaivá tesz bennünket, holott a valóságban az örökkévalóság gyermekei vagyunk. Amit felfog, azt ezzel a korlátozással és az idő közvetítésével fogja fel. Fontos megérteni, hogy ezek az elkülönített részek a valóságos Én-ben benne foglaltatnak és az "emberfeletti Én" tudata a jelen minden pillanatában tudatosítja és áthatja őket és hogy ha ez másként lenne, az emberiség sohasem ébredhetne tudatára a gondolatok és benyomások különbözőségének.
Ha azt az érzésünket, hogy az időben vagyunk, megbéníthatnók, minden nehézség nélkül ráébredhetnénk arra az érzésre, hogy az örökkévalóságban vagyunk. Azok a magasztos néma pillanatok tehát, amikor az időhöz kötöttség láncait levetjük és az "emberfeletti Én" imádatába merülünk, így a végtelenségig kiterjeszthetők.
Minthogy az idő az értelemnek, nem pedig valami rajtunk kívül fekvő tényezőnek terméke, a korlátozásainak megbénításához vezető út először az értelem megbénításán, azután a szellem abszolút elcsendesítésén keresztül vezet. Abban a pillanatban, amikor a gondolkodás tevékenysége fölé emelkedünk, egyúttal a normális fölötti, X-dimenzionális rétégbe is felszárnyalunk, amelyben az az elképzelésünk, hogy az idő foglyai vagyunk, eltűnik.
Ez a titokzatos terület az, amely a múltat, jelent és a jövőt elnyeli! Csak itt található a hindu bölcsek "Örök Jelen"-je.
Sokan azt fogják ellenvetni, hogy az efféle gondolatellenőrzés lehetetlen és hogy az ember isteni életének ezek a fogalmai tisztára illuzórikusak. Állításuk elég helytálló saját korlátozott álláspontjukból nézve, de miért fogadna el az ember ilyen korlátozásokat? Miért maradjon az ember börtönben, ha kezében van a kulcs, az a kulcs, amely megnyitja a szellem kapuját és bebocsátja őt a szabadság tágas térségeibe? Az ember ne hagyja hipnotizáltatni magát közkeletű elméletektől. Eszmék, amelyek ma divatban vannak, holnap gyakran a visszautasítottak közé kerülnek és csak azok segíthetnek hozzá másokat a felszabaduláshoz, amelyek saját koruktól már előre függetlenítették magukat.
Az ember szellemének önmaga ellen kell fellázadnia, ha a dolgok természetébe tökéletesen és nem csupán részlegesen akar belelátni. A megszokott egocentrikus magatartás természetes, de nem ez az utolsó álláspont, amely az embernek rendelkezésére áll. Az Örökkévalóság csak a magasabbrendű Én számára áll nyitva. Az ár, amelyet megtalálásáért fizetnünk kell, az, hogy lemondunk alacsonyabbrendű Én-ünkről, arról az Én-ről, amely a másodperceket és hónapokat számlálja és önmagát tökéletesen a testtel azonosítja. Ennek a lemondásnak eszköze pedig a szellemi nyugalom. Ennek a magasabb Én-nek a gyökere bennünk van, de ugyanott van a belső akadály is. "Nem tudsz beszélgetni az Óceánról a kúti békával - egy szűkebb szférához tartozó teremtménnyel. És nem tudsz a gondolattól mentes állapotról beszélni egy pedagógussal - látóhatára túlságosan szűkös hozzá" - sajnálkozik Csuang-Cse, a bölcs kínai. A legnagyobb nehézségekbe ütközik az a kísérlet, hogy a gondolatoktól mentes, időtlen lét lehetőségét megértessük valakivel, akinek az idő határain kívül eső semmiféle eszméje, vagy tapasztalata nincsen. Az ilyen világ az átlagember számára valóban egészen elképzelhetetlen, holott ugyanő különösképpen, de egész természetesen felteszi, hogy mivel túlnyomó többségben vannak, szükségképpen ő a normális ember, vagyis olyan ember, amilyennek a természet szeretné. A fáradozás azonban mégsem hiábavaló, mert azokat, akik figyelemre méltatják, szellemük szunnyadó régióiba vezeti. Éppen a kezdetben hiúknak és hiábavalóknak látszó erőfeszítéseknek a megértése szüli a derengő megsejtést. Saját természetünk tartalmazza azokat a kötelékeket, amelyek bennünket a tökéletlen és hamis véleményekhez láncolnak, de azokat az eszközöket is, amelyek segítségével szabadulhatunk tőlük. Aki komolyan fáradságot vesz hozzá, hogy ezeknek a kijelentéseknek egész tartalmát felfogja, adott időben megállapíthatja, hogy éppen ezeknek az erőfeszítéseknek van mágikus értékük - hozzájárulnak ahhoz, hogy benne egy új értéket ébresszenek életre.
És hogy visszatérjünk rá: az Örökkévalóság megvan. Az ár azonban, amelyet tudatáért fizetnünk kell, az, hogy belsőleg úrrá legyünk az egyre hullámzó gondolatáramlatok fölött. Az értelem teremti az időt - az "emberfeletti Én" pedig elnyeli, valahányszor az értelmet elnyeli.
El kell sajátítani a dolgok szemléletének új módját és egy új szokást: mégpedig az időtlen, belső nyugalmat. Meg kell tanulnunk, hogy megkülönböztessük az egynapos érzékléseket az állandó élettől, még akkor is, mialatt mindkettő egyidejűleg van meg bennünk. A szellemet meg kell szabadítani az elporosodott múltba való visszatekintéstől, vagy a lepecsételt jövőbe való kandikálástól és nem szabad a futó pillanattól elsodortatnunk magunkat. Meg kell tanulni a valóban ösztönző gondolatok megértését, amelyek az Abszolút belső hangjának megérzései. Bár az ember az Örökkévalóság eszméjét nem tudja közvetlenül értelmével felfogni és kénytelen képes kifejezéshez folyamodni, közvetve mégis megértheti, ha az értelmet használja ugródeszkául. Ha az ugrás sikerül, az Örökkévalóság rendíthetetlenül gyökeret ver a szívben, mert az ember eggyé vált vele.
Ezt a magasabb szemléletet kell elérni és az Örökkévalóságban élni, abban a belső nyugalomban, amely tegnap, ma és holnap ugyanaz marad és amelyet semmiféle változás nem érint. Ez nem egyértelmű azzal, hogy vonakodjunk a múlt tanulságaiból hasznot húzni, vagy pedig azzal, hogy figyelmetlenül haladjunk át a jelenen. Jelenti a tudatos "Én"-ünk középpontjában folyamatosan meglévő állandóságot, amelyet sem a múlt emlékei, sem jelenlegi átmeneti jellegű valóságok meg nem rendíthetnek állandóságot, amely visszatekinthet, vagy előrenézhet anélkül, hogy a kettő közül bármelyiknek is áldozatául esnék. Az ilyen ember azonban legtöbbször nem fog töprengeni az eseményeken, ha már elmúltak. Az események okozta szellemi benyomások leperegnek róla, mint a víz a kacsa tollazatáról. Mert jobb közömbösnek lenni a jövő iránt, ha az örök élet a díj - előnyösebb a múltat elfelejteni, ha ugyanerre a jutalomra számíthatunk. És így haladhat tovább az ember, önvádaktól befolyásolatlanul és töprengő reménykedésektől mentesen.
Az egyéniség tanulmányozása tehát végül az értelem tanulmányozásában, ez pedig ismét a tudat tanulmányozásában oldódik fel, míg a tudat a maga részéről végül a jelen örök szeráfi és titkos kihasználásában, minden pillanatnak az Örökkévalósággal való összeolvadásában jelentkezik. Ez az az isteni élet, amely bennünket az időn túl emel.
A jógi 1935. október tizedikén transz-állapotba merült egy alig 16 láb hosszú és körülbelül 4 vagy 5 láb magas befalazott üregben. A bejáratot kő zárta el, amelyet rögtön a jógi belépte után becementeztek. Őrséget állítottak fel megfigyelésére. Az élő sírját azután fallal vették körül és a falon kívül hat héten keresztül óriási hindu tömeg várakozott ájtatosan, miközben a jógi a bűnbánatnak ezt a legmagasabb formáját végezte. Az egész idő alatt se nem evett, se nem ivott. A sírba való belépése előtt a jógi, aki akkor már több napja böjtölt, rendelkezést hagyott hátra, hogy a belépése utáni negyvenötödik napon, reggel hét és tíz óra között, ha hallják, hogy kimondja a szent "Om" szót, emeljék ki és testét olajjal dörzsöljék be.
Ez a jógi ezúttal már harmadszor került ilyen transz-állapotba. Első transz-állapotában kezét részben elrágták a fehér hangyák."
Az utolsó mondat igen jelentős és önkénytelenül is sokatmondó választ ad azoknak a bírálóknak, akik a fakírok minden cselekedetében kizárólag csak bűvészmutatványt látnak. Ez az eset mutatja, hogy a gondolat szünetelése együtt jár az időérzés szünetelésével is. De ugyanígy helyes az a hozzátoldás is, hogy mialatt az emberi tapasztalatok egymásutánja lassul vagy gyorsul, ugyanolyan mértékben változik az idő mértékegysége is. Ezt rövid meggondolás igazolhatja.
Csak kevesen tudják személyes tapasztalatból, hogy a fuldokló ember a teljes öntudatlanságot megelőző villanásszerű eszméletben egész elmúlt életét elvonulni látja lelki szeme előtt. Megjelennek gyermekkorától egészen érettségéig minden esztendő főbb eseményei és, ezeket nemcsak látja, hanem ismét átéli, összefoglalja és megérti. Ilyen módon esetleg egy ötvenesztendős időköz néhány pillanat alatt zajlik le.
De még éber állapotban is gyakran tapasztalja az ember, hogy a szenvedések meghosszabbítják, míg az örömök túlságosan rövidre szabják óráinkat. A fájdalmas betegség lustán, lassú, kínzó léptekkel vonszolódik át életünkön, míg extatikus napok forgószél módjára viharoznak el. Lángoló szerelmeseknek, akik csak néhány hétre szakadnak el egymástól, az az érzésük, hogy legalább egy hónap múlt el fölöttük. Ez világosan mutatja, hogy megvan bennünk az idő gyorsaságának vagy lassúságának érzése, de nincs semmiféle matematikai időmértékünk, mert az időt mint valami teljesen szubjektívet éljük át: mégpedig a felismerő értelmen belül és rája vonatkoztatva.
Ilyen tréfákat űz a váltakozó tudat az ember időérzékével! Ugyanígy alvás közben néhány pillanat alatt egész sor álom-eseményt érhet meg az ember, amik éber állapotban több órát töltenének be. Vannak bizonyos álmok, amelyeknél időérzékünk gyorsul, mert ilyenkor az értelmet nem akadályozza a fizikai agy lassúbb munkája, ugyanúgy, mint ahogy egy fizikai atomban az elektromos erők gyorsabban és intenzívebben rezegnének, ha felszabadulnának korlátozó materiális kereteik közül. Ugyanígy gyorsul az idő-eszmélet, ha az eszmélő szelleme felszabadul a testtől.
Bombaytól San Franciscóig három hétig tart a tengeri út, ha éber állapotban teszi meg az ember - álomban csak öt percig tart. Ebből azt a következtetést kell levonnunk, hogy maga az idő is kizárólag szellemi függvényállapot. Ebben a különleges összefüggésben az álombizonyítékok ugyanolyan értékűek, mint az éber bizonyítékok, mert a valóságos tapasztalat érzése mindkettőben csökkentetlenül megvan. Az alvó külön szellemi világot alkot magának és ebben a világban él, míg ha ébren van, ugyancsak szellemi világban él, mert minden, amit a külvilágról megtudhat, a saját szellemi felismerésének műve. Amíg az érzéki benyomások az agyhoz el nem jutnak és szellemi benyomások nem változnak, sem ő, sem más nem alkothat tudatot az anyagi világról.
Hogy az ideges érzékelések összetételében beállott változás és az ezekből adódó szellemi benyomások megváltoztatják az emberi időérzetet, annak egészen különös bizonyítékát szolgáltatta a Morning Post című tekintélyes londoni lap nemrégiben megjelent tudósítása, amely így hangzik:
"Egy elektromos áramütés áldozata beszámolt érdekes emlékeiről az idő meghosszabbodásával kapcsolatban. Ez az ember, aki egy meglehetős sebességgel haladó kerékpárost figyelt, az elektromos áramütés után azt állította, hogy a kerék minden küllőjét fel tudta ismerni és ezek úgy hatottak rá, mintha egyáltalán alig forogtak volna.
Ugyanez az ember azt állította, hogy a váltóáram minden ütését másodpercenként hatvan teljes-ciklusos ütemben tudja érezni."
Tudatunk mezején egymásra következő érzéklések vonulnak keresztül. Ha ez a keresztülvonulás normális gyorsasággal történik, akkor normális időköz áll elő. Ha azonban - mint ebben a különleges esetben is - valami feltartóztatja az idő tevékenységét, nem a külső fizikai világegyetemben, hanem az ember belső tudatában, azzal, hogy az agy rendellenes befolyás alá kerül, akkor ezek az érzéklések meglassúbbodhatnak és lassított filmfelvételhez hasonlóan, elkésve haladnak keresztül a tudaton.
Ismeretes, hogy olyan személyeknél, akik műtét közben narkózisban vannak, vagy kábító ital befolyása alatt állnak, az időérzés fantasztikus határokig emelkedhetik vagy eshetik.
Ezek az esetek azt tanítják, hogy az időérzék magában a szellemben van, azokban az eszméletekben és képzetekben, amelyeket a szellem kelt életre. Az idő tehát nem az emberi szervezeten kívül, hanem rajta belül van. Ennélfogva eszme, nem pedig szemlélhető tárgy - a gondolkodás képzete és az öntudat mellékterméke. Nincs független és sajátos léte, elkülönítve attól az értelemtől, amely kigondolja és elképzeli. Mozgása a közönséges tudat lényeges feltételeinek egyike.
Minden külső tapasztalat, amely bizonyos pillanatban kezdődik, egy ideig tart, majd végül bizonyos pillanatban ismét befejeződik, önmagát méri tudatunk finom műszerével. A tudatunkon belül végbemenő lényeges változás szükségszerűen befolyásolja az ilyen mérést és rendellenes gyorsaságúvá fokozhatja, vagy rendellenes lassúságúvá csökkentheti.
Az idő alapvető valami, amiben a rendes gondolkodás gyökerezik.
Kant, a német filozófus, a nyugati gondolkodók egyik legnagyobbika, rendkívül széleskörű, de csodálatosan pontos bizonyítási eljárással kimutatta, hogy a gondolatoknak és az érzéseknek a tudaton átmenő, képszerű folyamata idézi elő az idő érzéklését. Ebből azt következtette, hogy az idő - más szavakkal kifejezve - egyszerűen a tudatnak egyik formája. Nem ismerte fel azonban gyakorlati lehetőségként azt a kiegészítő tényt, hogy az ember egy gondolatoktól, benyomásoktól és emlékektől mentes tudathoz érhet el - mégpedig nem távoli reménység, hanem jelenbeli valóság formájában. Végül kimutatta, miért hiszi, hogy a modern tudományos módszerek sohasem hozhatnak bennünket közelebb a valóságnak a dolgokon túleső, az örökkévalóságnak pedig az időn túleső megértéséhez. Ehhez valami más, ettől elütő módszer lenne szükséges, de nem látja a lehetőséget, hogy ezt az eszközt megszerezhessük. Ha az ő XVIII. századbeli értelme ezt nem látta, a mostani XX. század néhány embere mégis felismerheti. A magasabb felismerés elérésének egyik módszerét itt és a következő lapokon adjuk, úgy, amint azt valamikor India látnokai, a régi kor igazságkeresői számára kifejtették.
A közönséges értelemben vett idő valóságába vetett hitünk alapjait bizonyos mértékben megrendítették az újabb gondolkodók, akik az időt megvetően illúziónak minősítették. Pontosabbak volnának, ha az időt eszmének jelölnék meg.
Időérzékünk nem annyira illuzórikus, mint relatív - igazinak és valódinak tűnik fel számunkra, érezzük, hogy az időben haladunk, de azért sohasem valóban abszolút. Természet-szemléletünkben minden csak a nézőpont kérdése, mert minden mindig a szemlélővel van kapcsolatban. Az utas, aki a hegyre felkapaszkodik, észrevehet valamit, ami feje fölött fekszik, ami azonban a síkság lakója számára tökéletesen láthatatlan. Ugyanez az utas azonban láthatja a síkságot is, amelyet elhagyott, ha tekintetét lefelé fordítja. A nem gondolkodó ember szempontjából az idő olyan tény, melyet nem lehet letagadni. Magasabb síkról tekintve azonban tiszta eszmének lehetne mondani, mely az értelmen belül van meg és eltűnhet, vagy nem tűnhet el, anélkül azonban, hogy örök létünket érintené. A moziképpel hasonlítható össze, amely egy pillanatra az örökkévalóság fehér vetítővásznán remeg, aztán eltűnik. Mindenesetre jellegzetes, hogy a külső világra való vetítődése olyan feltételeknek, amelyek bennünk önmagunkban vannak meg és ennélfogva csak relatívek, mert saját belső adottságainknak megfelelően megjelennek, eltűnnek és ismét felbukkannak.
Az idő tehát az emberi agy teremtményének fogható fel, olyasvalaminek, ami a lelki rend részese. Nevezhető szellemi képzetnek, a tudat egyik formájának, szubjektív mozgásnak, vagy a gondolkodás melléktermékének is - amely azonban a tudatos lét együttműködésének híjával nyilvánvalóan nem lehetne meg.
Amíg az ember önmagát a gondolatokkal azonosítja, az idő is befolyásolni fogja életét. Az időt csak az lépheti túl, ami az értelmet is túllépi. Ennélfogva az Én-nek az időt is túl kell lépnie. Hogyan létezhetnék a véges idő az olyan birodalomban, mint amilyen az "emberfeletti Én" birodalma, amely a gondolkodás működésén túl fekszik?
Most már a legmagasabb fokra emelhetjük az elemzést: ha ezek a szellemi működések a valódi "Én"-ben nincsenek meg és - mint előbb kimutattuk - a zavartalan figyelem eltűnésük után is megmarad, akkor a jelen pillanat tudatosítása fennáll majd ezen a magasabb síkon is, cselekményektől és gondolatoktól befolyásolatlanul, mert ez az Én: a töretlen tudatossá válás. A "most" értelme valami abszolúttá, változhatatlanná és végtelenné - röviden: örökkévalóvá - válik, mert semmiféle egymásra következés, semmiféle mozgás és semmiféle emlék nem marad az "emberfeletti Én" tudatában.
A gondolatoktól mentes, időtlen Én szükségképpen örökkévaló. Ugyanúgy, mint a jelen pillanatnak, minden időn kívül és túl kell élnie és ugyanakkor - paradox módon - időtlennek kell maradnia. Hogy az Abszolútból leereszkedő tudat mint gondolat-működés nyilvánulhasson az emberi agyban, a közönséges testi Én-ben verődik vissza és véges időbe burkolódzik. Ettől a gondolatmozgástól felszabadulva felülemelkedik a Véges korlátai fölé és visszanyeri örök lényegének értelmét.
Amíg az ember önmagát - tévesen - fizikai énjével azonosítja, amíg az ember - még mindig tévesen - önmagát az értelemmel és az Én-re való emlékezésekkel azonosítja, szükségszerűen időhöz kötött teremtményként él, aki foglya az elmúlt emlékeknek, pillanatnyi eseményeknek, jövőbeli reményeknek és aggályoknak. Amint azonban helyes önszemlélet és pontos elemzés révén felismerte az igazságot az időről és ezt az igazságot az idő forrására korlátozott figyelmével lerögzíti, arra a maradandó belátásra jut, hogy legbensőbb Én-jének ismeretlen tartalma túllépi az időt és így ő maga örökkévalóvá és gondtalanná válik. Eredete az angyaloknál van, mert isteni. Ezt az Én-t semmi időleges nem érintheti, bár az Ego az időn belül folytatja tovább is működését. Ez az Én az, amit ezeken a lapokon keresünk és melyet a szerző korábbi munkáiban ismételten az "Overself" névvel jelölt meg. A szó maga eddig még semmiféle angol szótárban nem fordul elő és maga a szerző alkotta, hogy kifejezzen valamit, ami a kimondhatatlannal határos, mert az általában használatos szavak egyike sem volt egészen kielégítő ennek az útnak végcélját jelentő isteni állapot megjelölésére. Az olyan szavakhoz, mint Isten, Szellem, Lélek stb., amelyek a legrégibb eredetűek, túlságosan sok teológiai mellékjelentés fűződött, amelyek mind nem azt jelentetik, amit a szerző megértetni kívánt. Szükséges volt ennélfogva új szót találni, amely pontosabban és kevésbé zavaróan adja vissza azt a jelentést, melyet közölni óhajt. És bár végül az "Overself" szó mellett döntött, ez sem volt olyan teljesen kielégítő, mint ahogy kívánta. Ez ugyanis súrolja azt az eszmét, hogy ez az isteni állapot olyasvalami, ami felhőként lebeg fejünk fölött. De bár ez a szép valóság bizonyára teljesen meghaladja az ember személyi állapotát és az egyetemesség tudatát adja meg neki, különösképpen titokzatosan és egyidejűleg valamilyen pontként van meg lényének legbelső rejtekében. A szerző mégis remélte, hogy az "over" és "self" szavak szembeállítása vissza fogja tükrözni az embernek önmagán túllépő és mégis legbelül maradó istenségének paradoxonát. Pontosan szólva, szükséges volt két szót gyártani, amelyek közül az egyik az "Overmind", "az emberfeletti lélek" lett volna, de akkor még nem szándékozott ilyen messzire menni. Az emberi természet lelki részének titokzatos, okkult erői azonban megkövetelik ezt az emberfeletti Lelket valódi eredetének minden pontos kifejtésében. Mert a lélek nem az emberben van, hanem ellenkezőleg: az ember van egy lélekfeletti lélek belsejében. Mindenesetre kisebb nehézséggel járt egy új szó kialakítása, mint az, ha az ember a régi megjelölések egyikét használná, melyekkel gyakran olyan jelentések rokonok, amelyek különböző személyek és gondolatrendszerek szerint változnak.
Az "emberfeletti Én" tehát az örökkévalóság elemében lakozik. Ezzel nem azt mondjuk, hogy egész figyelmének szükségképpen egyidejűleg a múltra, jelenre és jövőre kell kiterjednie. Ez hamis gondolat, bár a "lélekfeletti Lélekre" vonatkoztatva helyes.
Az örökkévalóság nem lehet egy egyidejűleg lefolyó egymásra következés, amely az idő két pontja között terjed el, bármilyen távol legyen is a végtelenben ez a két pont egymástól. Nem is összege az átmeneteknek a múltból a jelenbe és ebből megint a jövőbe - az ilyen eltorzított elképzelés is hamis következtetés, mely az örök életet inkább borzadállyá, mint áldássá tenné. Ennek szerencsétlen részese ugyanis szomorú emlékek, szörnyű sejtelmek és gondolatképek tömegének rabja lenne, amelyek belsejében halmozódnának fel és soha békéhez jutni nem engednék! Az örökkévalóság csak független létforma lehet, amely teljesen túlhaladja az "akkor"-ról, "most"-ról és "azután"-ról alkotott minden képzetünket. Szakadatlan egész, végtelenbe terjedő, emlékezet nélküli tudat, nem pedig az időformák számtani összege. Az a forrás, amelyből a múlt, a jelen és a jövő fakad és amelybe ismét beletorkollanak. Ez a forrás azonban - tekintet nélkül a múlt, jelen és jövő keletkezésére vagy be nem következésére - önállóan tovább tart, amiért is az idő teljességének kérdése a valóságban fel sem vetődik. Az örökkévalóság az ég háttere, amelyen az idő mint villámcsapás tükröződik. De semmiféle villámcsapások összege nem alkothatná soha az eget. Töröld el az Időt és még mindig megmarad az Örökkévalóság!
Az emberiség a kozmikus idő egy részét gyakorlati célokból napok, hónapok és évek időszakaszaira osztotta, mert a gondolatfolyamatok minthogy egymásra következnek - oszthatók. Az Örökkévalóság azonban, amely a gondolatnál mélyebb dimenzióhoz tartozik és ennélfogva meghaladja az Időt - oszthatatlan. Nincs egymásutánja, sohasem új és soha sincsen átmenete az "akkor"-tól a "most"-hoz és az "azután"-hoz. Az Örökkévalóság mindig jelen van, még a jelenlegi pillanatban is itt van velünk és valójában benne foglaltatik. Statikus lét - míg az idő csak a létezés vetítővászna.
Mélyen minden csillag belsejében van egy terület, ahol az energia elveszíti irányát és ahol az uralkodik, amit a fizikusok "termodinamikus egyensúly"-nak neveznek. Ez azonban nem akadályozza a csillagot abban, hogy a téren keresztül keringjen. Míg a folyamatos élet, mint amilyen a gondolat élete, időérzést tesz föl, ez az érzés az "emberfeletti Én" mozdulatlan, statikus létében megszűnik. De azért nem kell halott létnek lennie. Ellenkezőleg, valódi életnek kell lennie, mert ez az Énség valóságos magja. Az Én és az Élet rokon jelentésű fogalmak, mert egy holttestben nem volna lehetséges az Én megélése. Ezenfelül pedig ez az Élet nem mulandó és szellemi, mert nincs alávetve az anyagszerű véges formák változásainak.
Mellékesen említve, a szabad akarat tanának és a sors változhatatlanságáról szóló tanítás védelmezőinek végtelen vitája tárgytalan és sohasem dönthető el, mert mind az ember akarata, mind sorsa végső fokon az "emberfeletti Én"-nek ugyanabból a világából származik. A dilemma teljesen önkényes és a természetben nincsen meg. Az események életünkben egy kettős ok következményeiként jelentkeznek, amely kettős ok végül maga is egy egységben olvad fel.
Íme tehát az "emberfeletti Én" örökké tartó életében való tudatos részvételnek dicsőséges lehetősége nyílik meg számunkra, olyan életé, amely a fájdalmat forrásában megsemmisíti és a tévedés gyökereit kigyomlálja.
A következő új kérdés most már az, hogyan realizálható ez az élet? Milyen úton juthat az ember a lét magasabb dimenziójába?
Ezt az utat a következő lapokon az elemzésekben, az előkészületekben és gyakorlatokban és végül az "emberfeletti Én" iránti önkéntes odaadás legmagasabb kiteljesítésében fogjuk megmutatni. Ezeknek a gyakorlatoknak fő jellegzetessége a szellemi csönd helyes használata lesz, amely már önmagában is kulcs az Örökkévalóság kapujához.
A képzett európai nem tudja majd túllépni az Idő határait - nem tudja majd a halandó homály birodalmát a szellemi fény birodalmáért elhagyni -, ha nincs előkészítve arra, hogy megértsen olyan eszméket és vállalkozzék olyan gyakorlatokra, mint amilyenekre e helyütt fogunk rámutatni és amelyeknek híjával a köznapi gondolkodás a gondolkodót rendszerint nem vezetheti el a rejtett igazsághoz.
Rámutattunk, hogy az értelem szakadatlan működése mint idézi elő az időérzetet és hátráltatja belépésünket az időtlen Abszolútba.
Eszerint tehát ennek a működésnek a leküzdésével az idő zsarnoksága is leküzdhető.
A működés ellentéte a nyugalom. Az Idő ellentéte az örökkévalóság.
Arra kell tehát törekednünk, hogy a nyugalomnak - mind a lelkinek, mind a fizikainak - ezt az állapotát elősegítsük, ha le akarjuk gyűrni az időt. Tudat, mint szellemített mozgás-Idő - tudat, amely önmagában olyan mély nyugalomban marad meg, mint a feneketlen, hullámok nem szántotta tenger-örökkévalóság.
Ha az ember az értelem körforgását feltarthatná és valamennyi gondolatot az eredendő Én-gondolatra vezethetné vissza, ezt pedig szellemi csöndbe oldhatná fel, akkor rögtön felszabadulna az Időhöz való kötöttségétől. Egész lényéhez a halhatatlanság egy lehelete tapadna.
Ha az ember a keresést és az értelem megfigyelését befelé, magára az értelemre irányítaná és saját kiinduló pontjáig, az Én-gondolatig nyomon követné, beleolvadna az ebből következő csöndbe és így érné el a célját.
Megtaláltuk a kulcsot. A gondolatból származó csöndből emelkedik ki az első szellemi képzet - az "Én". Ezt a fonalat kell követnünk, mint ahogy a kutya távollévő urát szimatával követi és csalhatatlanul meg is találja. Most egész figyelmünket latba kell vetnünk és erre az Én-érzékre, erre az Én-tudatra kell összpontosítanunk és határozottan vissza kell utasítanunk minden más gondolat és emlék közeledési kísérletét. Ha ezt helyesen valósítjuk meg, a kísérlet végül visszavezet a csöndbe és ott felfedezzük a bujkáló, titokzatos "emberfeletti Ént"-t.
A gondolat elnyomására irányuló tulajdonképpeni erőfeszítés felteszi, hogy van valaki, aki elnyomja és aki ennélfogva nem lehet azonos magával az értelemmel. Az "Én" ennélfogva kétségtelenül mélyebb rétegben fekszik, mint a gondolat.
A gondolat alkalmazása csak egy lépés ezen az úton. Ugyanúgy van ez, mint a postakocsinál, amely a tudás messze elterülő földjének utasát valamilyen ismeretlen faluból a legközelebbi vasúti állomásra viszi. Ha az utas már kényelmesen elhelyezkedett a vasúti fülkében, nincs többé szüksége a postakocsira. Ugyanígy, ha az embert agymunkája szemléletének és az élettel szemben elfoglalt magatartásának bizonyos pontjáig eljuttatta, készen áll a további lépésre: arra, hogy teljesen és tökéletesen feladja a gondolatot és a tudat más formájához meneküljön. A gondolkodás betöltötte hivatását és folytatása ezen a ponton túl is nemcsak tisztán negatív eljárás lenne, hanem a további előrehaladást is meglassítaná.
Mindenki, aki elemzését összpontosítással és kitartással eddig a pontig folytatta és hajlandó azokat a különleges gyakorlatokat vállalni, amelyek ezen a ponton túlvisznek, a maga egész valóságában élheti át az "Én" értelmét, amely a hangulat ingadozásaitól, az érzelmektől és az értelemtől teljességgel különáll. A lehetőség így azután valósággá válik hacsak egyetlen pillanatra is. De aki egyszer elérte, az ezt a tapasztalatot mindig újra megismételheti, míg végül életének belső harmóniája új szemléletet teremt számára. És ez a csodálatos új állapot le fogja leplezni, milyen hamis az a teológiai felfogás, amely a mennybeli örökkévaló életet a véges idő végtelen és határtalan kiterjedésévé torzítja. A szárnyaló angyalok és éneklő megdicsőültek mennyországa nem más, mint az idő kombinációja. Mert az idő mozgást feltételez - vagy a tudat, vagy a gondolat, vagy a fizikai tevékenység mozgását -, míg az örökkévalóság legfontosabb jellegzetessége a tökéletes csönd. Ennek az állapotnak minden egyéb elképzelése hamis. Ez az örök élet pedig a lakott földön is megtalálható, mert az emberi szellem éppúgy hajléka az időnek, mint az idő ellentétének.
Mindnyájunkban megvan az erő, hogy ezt az utat követhessük. Az emberi gondolkozás folyama igen távoli forrásáig visszavezethető. Így juthat át az ember a Styxen, amely az idő világa és az örökkévalóság világa között hömpölyög.
Ha ennek a módszernek hallgatólagos következményeit és még inkább azokat a bámulatos eredményeket, amelyeket a XX. század lélektanában elő fog idézni, jól felfogjuk és megértjük, meg fogjuk élni a gondolkozás forradalmát, amely nem kevésbé lesz korszakalkotó, mint az, amelyet Einstein dr. relativitási elmélete a XX. század fizikájában előidézett. Úgyszólván már a materiális tudás határán állunk - ebbe az új módszerbe való beilleszkedés azonban az elhanyagolt igazságok egész világát fogja feltárni előttünk, amely igazságok a világegyetemet Isten különös paradoxonának, az embert pedig Isten titkos kisugárzásának fogja feltüntetni.
Korábbi korok számos filozófusa szükségtelenül és önkényesen zárta be a szellemet szűk határok közé, míg mások nem vették észre, hogy az értelem Achillesének sebezhető sarka van.
Új látóhatár tárul föl előttünk, ha ezt a témát megértjük és belátjuk, hogy az időtlen lét, vagyis az örök lét a gondolat belső szabályozása révén érhető el. Elismerjük, hogy rendkívül nehéz a kibékülés az időtlen abszolút és az óra jelzette idő világa között és hogy erre gyakorlatilag csak a jóga valamelyik mestere képes. De ez a lehetőség az, melyet az emberiségnek legnagyobb tanítói megmutattak és titkuk annak a megértésében rejlik, hogy a jelenlegi pillanat az örökkévalóságot állandó alapmotívumként foglalja magában, továbbá annak a ténynek a felfogásában, hogy a mozgó értelem mögött mindig a nagy nyugalom rejtőzik.
Az értelem úgy dolgozik, mint valami gép, amely tudatunkat állandóan különálló gondolatok és érzetek végtelen sorára bontja fel. Létünk belső jelentését évek, hónapok és napok aránylag kis szakaszaira osztja és így az idő foglyaivá tesz bennünket, holott a valóságban az örökkévalóság gyermekei vagyunk. Amit felfog, azt ezzel a korlátozással és az idő közvetítésével fogja fel. Fontos megérteni, hogy ezek az elkülönített részek a valóságos Én-ben benne foglaltatnak és az "emberfeletti Én" tudata a jelen minden pillanatában tudatosítja és áthatja őket és hogy ha ez másként lenne, az emberiség sohasem ébredhetne tudatára a gondolatok és benyomások különbözőségének.
Ha azt az érzésünket, hogy az időben vagyunk, megbéníthatnók, minden nehézség nélkül ráébredhetnénk arra az érzésre, hogy az örökkévalóságban vagyunk. Azok a magasztos néma pillanatok tehát, amikor az időhöz kötöttség láncait levetjük és az "emberfeletti Én" imádatába merülünk, így a végtelenségig kiterjeszthetők.
Minthogy az idő az értelemnek, nem pedig valami rajtunk kívül fekvő tényezőnek terméke, a korlátozásainak megbénításához vezető út először az értelem megbénításán, azután a szellem abszolút elcsendesítésén keresztül vezet. Abban a pillanatban, amikor a gondolkodás tevékenysége fölé emelkedünk, egyúttal a normális fölötti, X-dimenzionális rétégbe is felszárnyalunk, amelyben az az elképzelésünk, hogy az idő foglyai vagyunk, eltűnik.
Ez a titokzatos terület az, amely a múltat, jelent és a jövőt elnyeli! Csak itt található a hindu bölcsek "Örök Jelen"-je.
Sokan azt fogják ellenvetni, hogy az efféle gondolatellenőrzés lehetetlen és hogy az ember isteni életének ezek a fogalmai tisztára illuzórikusak. Állításuk elég helytálló saját korlátozott álláspontjukból nézve, de miért fogadna el az ember ilyen korlátozásokat? Miért maradjon az ember börtönben, ha kezében van a kulcs, az a kulcs, amely megnyitja a szellem kapuját és bebocsátja őt a szabadság tágas térségeibe? Az ember ne hagyja hipnotizáltatni magát közkeletű elméletektől. Eszmék, amelyek ma divatban vannak, holnap gyakran a visszautasítottak közé kerülnek és csak azok segíthetnek hozzá másokat a felszabaduláshoz, amelyek saját koruktól már előre függetlenítették magukat.
Az ember szellemének önmaga ellen kell fellázadnia, ha a dolgok természetébe tökéletesen és nem csupán részlegesen akar belelátni. A megszokott egocentrikus magatartás természetes, de nem ez az utolsó álláspont, amely az embernek rendelkezésére áll. Az Örökkévalóság csak a magasabbrendű Én számára áll nyitva. Az ár, amelyet megtalálásáért fizetnünk kell, az, hogy lemondunk alacsonyabbrendű Én-ünkről, arról az Én-ről, amely a másodperceket és hónapokat számlálja és önmagát tökéletesen a testtel azonosítja. Ennek a lemondásnak eszköze pedig a szellemi nyugalom. Ennek a magasabb Én-nek a gyökere bennünk van, de ugyanott van a belső akadály is. "Nem tudsz beszélgetni az Óceánról a kúti békával - egy szűkebb szférához tartozó teremtménnyel. És nem tudsz a gondolattól mentes állapotról beszélni egy pedagógussal - látóhatára túlságosan szűkös hozzá" - sajnálkozik Csuang-Cse, a bölcs kínai. A legnagyobb nehézségekbe ütközik az a kísérlet, hogy a gondolatoktól mentes, időtlen lét lehetőségét megértessük valakivel, akinek az idő határain kívül eső semmiféle eszméje, vagy tapasztalata nincsen. Az ilyen világ az átlagember számára valóban egészen elképzelhetetlen, holott ugyanő különösképpen, de egész természetesen felteszi, hogy mivel túlnyomó többségben vannak, szükségképpen ő a normális ember, vagyis olyan ember, amilyennek a természet szeretné. A fáradozás azonban mégsem hiábavaló, mert azokat, akik figyelemre méltatják, szellemük szunnyadó régióiba vezeti. Éppen a kezdetben hiúknak és hiábavalóknak látszó erőfeszítéseknek a megértése szüli a derengő megsejtést. Saját természetünk tartalmazza azokat a kötelékeket, amelyek bennünket a tökéletlen és hamis véleményekhez láncolnak, de azokat az eszközöket is, amelyek segítségével szabadulhatunk tőlük. Aki komolyan fáradságot vesz hozzá, hogy ezeknek a kijelentéseknek egész tartalmát felfogja, adott időben megállapíthatja, hogy éppen ezeknek az erőfeszítéseknek van mágikus értékük - hozzájárulnak ahhoz, hogy benne egy új értéket ébresszenek életre.
És hogy visszatérjünk rá: az Örökkévalóság megvan. Az ár azonban, amelyet tudatáért fizetnünk kell, az, hogy belsőleg úrrá legyünk az egyre hullámzó gondolatáramlatok fölött. Az értelem teremti az időt - az "emberfeletti Én" pedig elnyeli, valahányszor az értelmet elnyeli.
El kell sajátítani a dolgok szemléletének új módját és egy új szokást: mégpedig az időtlen, belső nyugalmat. Meg kell tanulnunk, hogy megkülönböztessük az egynapos érzékléseket az állandó élettől, még akkor is, mialatt mindkettő egyidejűleg van meg bennünk. A szellemet meg kell szabadítani az elporosodott múltba való visszatekintéstől, vagy a lepecsételt jövőbe való kandikálástól és nem szabad a futó pillanattól elsodortatnunk magunkat. Meg kell tanulni a valóban ösztönző gondolatok megértését, amelyek az Abszolút belső hangjának megérzései. Bár az ember az Örökkévalóság eszméjét nem tudja közvetlenül értelmével felfogni és kénytelen képes kifejezéshez folyamodni, közvetve mégis megértheti, ha az értelmet használja ugródeszkául. Ha az ugrás sikerül, az Örökkévalóság rendíthetetlenül gyökeret ver a szívben, mert az ember eggyé vált vele.
Ezt a magasabb szemléletet kell elérni és az Örökkévalóságban élni, abban a belső nyugalomban, amely tegnap, ma és holnap ugyanaz marad és amelyet semmiféle változás nem érint. Ez nem egyértelmű azzal, hogy vonakodjunk a múlt tanulságaiból hasznot húzni, vagy pedig azzal, hogy figyelmetlenül haladjunk át a jelenen. Jelenti a tudatos "Én"-ünk középpontjában folyamatosan meglévő állandóságot, amelyet sem a múlt emlékei, sem jelenlegi átmeneti jellegű valóságok meg nem rendíthetnek állandóságot, amely visszatekinthet, vagy előrenézhet anélkül, hogy a kettő közül bármelyiknek is áldozatául esnék. Az ilyen ember azonban legtöbbször nem fog töprengeni az eseményeken, ha már elmúltak. Az események okozta szellemi benyomások leperegnek róla, mint a víz a kacsa tollazatáról. Mert jobb közömbösnek lenni a jövő iránt, ha az örök élet a díj - előnyösebb a múltat elfelejteni, ha ugyanerre a jutalomra számíthatunk. És így haladhat tovább az ember, önvádaktól befolyásolatlanul és töprengő reménykedésektől mentesen.
Az egyéniség tanulmányozása tehát végül az értelem tanulmányozásában, ez pedig ismét a tudat tanulmányozásában oldódik fel, míg a tudat a maga részéről végül a jelen örök szeráfi és titkos kihasználásában, minden pillanatnak az Örökkévalósággal való összeolvadásában jelentkezik. Ez az az isteni élet, amely bennünket az időn túl emel.
(Paul Brunton - A felsőbbrendű Én)