Kéretlen
születésünkkor valamennyien az emberi elmeállapotot örököljük. Az elme
korlátain való túllépéshez le kell taszítanunk őt zsarnok trónjáról, ahol addig
a valóság egyedüli elbírálójaként uralkodott.
Dr. David R. Hawkins
A
hiú elme hitelesíti az élet éppen előtte pergő filmjét, természetéből adódóan
arról próbál meggyőzni bennünket, hogy egyedi
élménynézete az igazi. Titokban minden ember úgy érzi, hogy egyedül az Ő
világélménye a pontos.
A tudati szintek tárgyalása során megállapítottuk, hogy a büszkeség egyik árnyoldala a tagadás. Minden elme tagad olykor, hogy megvédje önnön "tévedhetetlenségét". Ez merevséget szül, és ellenállást a változással szemben ami viszont megakadályozza az átlagos tudatot abban, hogy élete során 5 pontnál jelentősebb előrelépést tegyen. A tudati szint nagy ugrásai mindig megelőzi az "én Tudom" illúziójának a feladása. Ezt a változásra való hajlandóságot gyakran csak akkor sikerül elérni, amikor az ember "padlót fog", vagyis a végsőkig küzd egy hiábavaló hitrendszer védelmében. A fény nem hatolhat be a lezárt dobozba; a katasztrófának előnyös oldala is lehet, ha megnyitja az utat a tudatosság magasabb szintje felé. Ha az életre tanítónkként tekintünk, akkor azzá is válik. Ha azonban az élet ránk mért fájdalmas leckéi nem alakulnak át - az alázat révén - a fejlődés kapuivá, akkor kárba vesznek.
Szemtanúk vagyunk, megfigyelünk, feljegyezzük a tapasztalások látszólagos egymásutánját. Valójában azonban még magában a tudatosságban sem történik semmi. A tudatosság csupán regisztrálja amit tapasztalnak, de nincs rá hatással. A tudatosság a mindent magában foglaló, korlátlan EREJŰ attraktormező, amely magával az élettel azonos. Nincs az elmének olyan meggyőződése, ami a tudatosság magasabb szintjén ne lenne téves.
Az elme azonosul tartalmával. Saját érdemének és felelősségének tekinti azt, amit kap, mivel hiúsága miatt megalázó lenne beismernie, hogy semmi mást nem tesz, csak tapasztal, sőt csak a tapasztalást tapasztalja. Az elme ugyanis még csak nem is a világot tapasztalja hanem az arra vonatkozó érzékszervi jelentéseket. A ragyogó gondolatok és a legmélyebb érzések is mindössze tapasztalások. Végső soron egyetlen feladatunk van: tapasztalni a tapasztalást.
A tudat fő korlátját ártatlansága jelenti. A tudat hiszékeny, mindent elhisz, amit csak hall. A tudat olyan, mint a számítógép hardvere, amely bármilyen belé táplált szoftvert lefuttat. tudatunk ártatlanságát soha nem veszítjük el; az kitart, naivan és bizalommal, mint egy befolyásolható gyermek. Egyedüli védangyala a józan tudatosság, amely a beérkező programot tüzetesen megvizsgálja.
Az elmúlt évszázadok során többen észrevették, hogy már az elme puszta megfigyelése is növeli az egyén tudati szintjét. A megfigyelt elme alázatosabbá válik, s kezdi feladni mindentudására vonatkozó állításait. Ekkor lehetőség nyílik a tudatosság fejlődésére. Az alázattal együtt jelenik meg az önirónia - a képesség önmagunk kinevetésére -, és alakul ki az is, hogy az elmének egyre gyakrabban leszünk urai, s nem áldozatai.
(Dr. David R. Hawkins - ERŐ kontra erő)
A tudati szintek tárgyalása során megállapítottuk, hogy a büszkeség egyik árnyoldala a tagadás. Minden elme tagad olykor, hogy megvédje önnön "tévedhetetlenségét". Ez merevséget szül, és ellenállást a változással szemben ami viszont megakadályozza az átlagos tudatot abban, hogy élete során 5 pontnál jelentősebb előrelépést tegyen. A tudati szint nagy ugrásai mindig megelőzi az "én Tudom" illúziójának a feladása. Ezt a változásra való hajlandóságot gyakran csak akkor sikerül elérni, amikor az ember "padlót fog", vagyis a végsőkig küzd egy hiábavaló hitrendszer védelmében. A fény nem hatolhat be a lezárt dobozba; a katasztrófának előnyös oldala is lehet, ha megnyitja az utat a tudatosság magasabb szintje felé. Ha az életre tanítónkként tekintünk, akkor azzá is válik. Ha azonban az élet ránk mért fájdalmas leckéi nem alakulnak át - az alázat révén - a fejlődés kapuivá, akkor kárba vesznek.
Szemtanúk vagyunk, megfigyelünk, feljegyezzük a tapasztalások látszólagos egymásutánját. Valójában azonban még magában a tudatosságban sem történik semmi. A tudatosság csupán regisztrálja amit tapasztalnak, de nincs rá hatással. A tudatosság a mindent magában foglaló, korlátlan EREJŰ attraktormező, amely magával az élettel azonos. Nincs az elmének olyan meggyőződése, ami a tudatosság magasabb szintjén ne lenne téves.
Az elme azonosul tartalmával. Saját érdemének és felelősségének tekinti azt, amit kap, mivel hiúsága miatt megalázó lenne beismernie, hogy semmi mást nem tesz, csak tapasztal, sőt csak a tapasztalást tapasztalja. Az elme ugyanis még csak nem is a világot tapasztalja hanem az arra vonatkozó érzékszervi jelentéseket. A ragyogó gondolatok és a legmélyebb érzések is mindössze tapasztalások. Végső soron egyetlen feladatunk van: tapasztalni a tapasztalást.
A tudat fő korlátját ártatlansága jelenti. A tudat hiszékeny, mindent elhisz, amit csak hall. A tudat olyan, mint a számítógép hardvere, amely bármilyen belé táplált szoftvert lefuttat. tudatunk ártatlanságát soha nem veszítjük el; az kitart, naivan és bizalommal, mint egy befolyásolható gyermek. Egyedüli védangyala a józan tudatosság, amely a beérkező programot tüzetesen megvizsgálja.
Az elmúlt évszázadok során többen észrevették, hogy már az elme puszta megfigyelése is növeli az egyén tudati szintjét. A megfigyelt elme alázatosabbá válik, s kezdi feladni mindentudására vonatkozó állításait. Ekkor lehetőség nyílik a tudatosság fejlődésére. Az alázattal együtt jelenik meg az önirónia - a képesség önmagunk kinevetésére -, és alakul ki az is, hogy az elmének egyre gyakrabban leszünk urai, s nem áldozatai.
(Dr. David R. Hawkins - ERŐ kontra erő)