1989-90 években történt egy motorbalesetem. Főútvonalon közlekedtem a belvárosban, a barátom lemaradva mögöttem jött. Egy lámpánál szokás szerint "kilőttem" és száguldottam az úton. Szerintem 80 km-es sebességgel mehettem, amikor jobbról egy zárt Zsuk típusú autó nem adott elsőbbséget és féktávolságon belül elém vágott.
Karsay István
Érdekes módon utólag nem emlékeztem semmire, az
egész olyan volt, mintha már a baleset előtt egy másodperccel nem lettem volna
a testemben. Nem éreztem a csattanást, pedig bele fejeltem az autó falába. Szerencsére
volt rajtam bukósisak. A következő emlékem az volt, hogy a testem fölött lebegek.
Láttam, ahogy a tömeg körbeállt és a mentősök szóltak nekik, hogy
menjenek messzebb. Láttam, ahogy fölém hajolva valamit csináltak velem,
gondolom élesztgettek, de eltakarták a testem. Motoros barátom utólagos
elbeszélése alapján feküdtem a földön, az orromból és a fülemből folyt a vér,
el voltam ájulva.
Én ezzel szinte egyidőben hallottam, hogy egy öreg néni imádkozik értem. Érdekes
volt fentről
szemlélni az eseményeket, de azt, hogy mennyi ideig tartott az egész, azt
szinte nem is érzékeltem. A második emeleti ablakból is kihajolt egy ember, az
volt a furcsa benne, hogy szinte derékig kilógott az ablakból és nem vette
észre, hogy mellette vagyok.
Érdekes volt átélni ezt a helyzetet, és ami még
feltűnt nekem így utólag is visszaemlékezve, hogy amikor kiléptem a testemből
teljesen más törvény, a „Természettörvény” lett érvényes a számomra. Teljesen
természetes volt, hogy látom magamat, és kiléptem a testemből, egy kellemes
szeretet érzés járta át a „testemet”, érzéseimet, ekkor megértettem, ha
meghalunk egy olyan tudatállapotba kerülünk, ami abban a pillanatban
természetes lesz a számunkra, hiszen „hazaérkeztünk”!
Ekkor egy maghatározhatatlan kedves hang
megszólalt: „nem jött el még a te időd. Ez egy véletlen baleset volt. Kelj fel,
nincs semmi bajod, meg vagy gyógyulva”Ekkor hatalmas fájdalmat éreztem,
és visszakerültem a testembe! És érzetem testem minden porcikájának fájdalmát.
A mentőautóban magamhoz tértem fel akartam ülni a
hordágyon. A mentősök visszafektettek mosolyogva a kezükkel, hogy azért
ezt nem kellene, felkelni, az előbb még meg akartam halni. Közöltem velük, hogy
semmi bajom. Mikor megérkezett a mentő és amikor kinyitották az ajtaját fel
keltem minden tiltakozásuk ellenére. Fájt és sajgott minden porcikám, az ő segítségükkel
szálltam ki a mentőautóból, elutasítottam a hordágyat. Az orvos nagyon meglepődött
és beültetett egy kezelőbe. Pár perc múlva teljesen magamhoz tértem. A tiszta tudatommal
és beszédemmel annyira megzavartam az orvost, hogy olyan egyszerű az alapvető
vizsgálatokat is elmulasztotta, mint koponyaröntgen. Csak annyit látott, hogy
jól vagyok. Közölte, hogy megfigyelésre bent kellene maradni egy pár napig. A
gyerekkori mandula műtétem kivételével és a látogatásokat leszámítva soha sem
voltam korházban, most sem akartam ott maradni. Kérdeztem az orvost,
hogy miképpen tudnám ezt elkerülni. Rám mosolygott
és rámutatott a hátsó kijáratra. Közölte, hogy most valamiért fel kell mennie
az emeletre, ha én közben eltűnök a rendelőből akkor ő már nem tehet semmit.
Elbúcsúztunk egymástól és én „véletlenül” eltűntem a hátsó kijáraton.
A mögöttem jövő motoros barátom közben végig
szemlélte a balesetet. A motorom roncsait a közelben lévő irodám mellett lévő
garázsba tolta, majd miután a mentősöktől megtudta, hogy hol vagyok,
értesítette a családomat, majd üdítőkkel felfegyverkezve bejött hozzám a
kórházba, ahol közölték a legnagyobb meglepetésre, hogy eltűntem. Visszajött az
irodába, ahol megtalálta a „nyomaimat”, majd rövid gondolkodás után a sarki
kocsmába bement, ahol éppen magamban ünnepeltem egy nagy korsó sör társaságában
a fura balesetet.
Az élményeimről nem beszéltem senkinek, legalább
nyolc év telt el, mire elmertem mondani, pontosabban leírni és beszélni mertem róla, de addigra már olvastam a témáról
könyvet, és a helyére
tudtam tenni az eseményeket. Annyi még hozzá tartozik a dologhoz, hogy évek
múlva álmomban „levetítették” a balesetet és szinte minden szögből végig
kísérhettem az egész eseményt. Másnap felhívtam telefonon a barátomat és
elmeséltem az álombeli eseményeket. Megdöbbenve hallgatta, mert olyan dolgokat
mondtam el, amit csak egy kívülálló láthatott. Fontos momentum az is és itt
volt jelentősége az elmaradt koponyaröntgennek, hogy egy év után megfájdult a
bölcsességfogam, megröntgenezték, és kiderült, hogy az elmúlt időszakban volt
egy álkapocs repedésem és nem vettem észre.
Ez most fontos volt, mert a bölcsességfogam a
balesetben hosszában kettétört és nehéz volt kivésni, mert fent állt a veszély,
hogy újra eltörik, így fogsebészeti eljárás keretén belül óvatosan véste ki egy
orvos barátom azzal a lehetőséggel, hogy esetleg egy rossz ütés miatt össze
kell drótozni az álkapcsom. Szerencsére nem kellett.
Találkoztam a motoros barátommal 10 év múlva és
szóba jött az eset. Újra rákérdeztem, hogy mesélje el pontosabban azt, amit
látott. Elmesélte, hogy a baleset után kb. 20 percet feküdtem ájultan a földön,
a fülemből és az orromból folyt a vér. Valaki megnézett a járókelők közül és észrevette,
hogy nem lélegzem és megpróbáltak mesterséges légzéssel éleszteni. Mikor kb.
20 perc eltelt, a mentőautó szirénájával egyidőben felültem egy pillanat
alatt és közöltem az ott lévőkkel a legnagyobb megrökönyödésükre, hogy nincs
semmi bajom és fel akartam kelni. Ez persze azért nem sikerült olyan
egyszerűen!
Volt egy érdekes része annak, amikor álmomban
levetítették a balesetet előttem, hogy egy másik részében az „álmom mozinak”
visszavittek egy 1980-as furcsa balesetemhez.
Itt a
következő történt:
Hajdúszoboszlón volt egy „kis Béke” nevezetű
üdülő, ami magas szintű kormány vendégeknek volt fenntartva, és nem volt nagy,
és az év nagy részében kihasználatlan volt. Én a tűzjelzőt mentem ellenőrizni a
barátommal, és ott aludtunk az üdülőben. Az üdülő üres volt, a barátom elment
egy ismerőséhez, én meg „élveztem”, hogy egyedül vagyok egy medencés üdülőben,
fejest ugrottam a vízbe, és… elájultam! Ugyanis a medencének volt egy olyan
kiépítése – gondolom az idősebb vendégek miatt – hogy az egyik felén 2 méter
mély volt, de a másik felén csak térdig ért. És én itt ugrottam fejest!
Azt, hogy hogyan kerültem ki a vízből, nem
tudtam, a medence partján voltam, és vizet hánytam. Nem értettem, hogy hogyan
kerültem ki a vízből! Lefeküdtem aludni, másnap szédültem, agyrázkódás utáni
állapotot éltem át, a homlokom szemmel láthatóan be volt horpadva.
Majdnem 10 év után, a levetített „moziban” láttam
magam kívülről vissza, amint egy láthatatlan erő hatására testem felemelkedik,
és szinte kidobódik a partra!
Egy láthatatlan ERŐ megmentett.
Progressziós hipnózis
Második komolyabb élményem egy barátomhoz
fűződik. A barátom regressziós hipnózist alkalmazott abban az időben
gyógyításaihoz kísérletképpen. Sikerrel működött hipnózisalkalmazása. Ez
emlékeim szerint 1997 évében lehetett, január havában. Baráti látogatáson voltam
nála. Kipróbálta rajtam is a hipnózist, de a visszavezetésnél, az anyaméh
emléknél megálltam. Rövid lényege a hipnózisnak, hogy az életet visszapörgetve
egy előző életbe visszatérve az esetleges mostani betegség okát meg lehet
találni, és ha nem karmikus eredetű a betegség, akkor fel lehet oldani. Én
előtte olvastam, hogy nem jó minden áron visszamenni az előző életbe, nem ok
nélkül takarja a feledés fátyla az előző élet emlékeit. Nem is sikerült, megmakacsolta
magát a tudatom. Mindenesetre a születésem körülményeiről olyan információkat
mondott, amit csak én tudhattam egyedül. Ez visszaigazolásként megnyugtató volt
a számomra. Utána következett egy érdekes dolog. Előrevitt az életembe, egy
érdekes helyre kerültem.
Egy patak partján találtam magam. Én baloldalon
álltam, és sötét volt az én oldalamon. A másik oldalon egy gyönyörű aranyszínű
köd volt, mást nem lehetett látni. Pár méterrel arrébb láttam egy HIDAT.
Megkérdeztem barátomat, hogy rámehetek-e a Hidra. Azt válaszolta, hogy igen, de
ne menjek át a Hídon. Ahogy ráléptem, egy különleges dolog történt velem.
Teljesen súlytalan lettem (136
kg voltam akkor!), egy csodálatos boldogság érzés jártát
és megéreztem valami megfoghatatlan csodálatos dolgot. A Híd közepéről
áttekintve egy csodálatos szempárt láttam, amiből sugárzott a melegség és
valami megfoghatatlan érzés járt át. A barátom rám szólt, hogy nem menjek
tovább, de nem hallgattam rá és elindultam a Hídon, nem volt kedvem
visszafordulni. Erre hangosan rám kiabált, hogy azonnal jöjjek vissza!
Bánatos és fájó szívvel, de engedelmeskedtem neki és visszajöttem. Mikor
leléptem a Hídról, újra éreztem a testem, visszakerültem a valós világba. Utána
kiértékeltük a helyzetet. Kiderült, hogy az életet és a halált elválasztó Hídon
voltam. Ezért éreztem ezt a különleges érzést. Mellettem volt a gyermekem és
érdekes módon még hozzá sem akartam visszatérni. A többiek, akik nézték a
hipnózist, később elmesélték, hogy szinte nem is lélegeztem, azt hitték, hogy
meghaltam. A barátom elmesélte, hogy a Hídra történő progressziós előrevezetést
el tudta végezni, de ha a Hídon átmentem volna, már nem tudott volna
visszahozni! Mert most történt ilyen első alkalommal vele is, hogy sikerült előre
menni, illetve egy testelhagyást létrehozni külső módszerrel. Ezért kiabált
rám.
Utána napokig lelki beteg voltam, mert olyan jó
érzés volt ott lenni, hogy szinte bántam, hogy visszajöttem. Később elmúlt ez
az érzés, de minden halálfélelem megszűnt bennem. Azóta teljesen máshogy látom
a világot!
(Karsay István)
Karsay István - Mokka műsor beszélgetés a halálközeli élményekről. –videó