Világunk eseményei összefüggnek, az okok okozatokat szülnek, a közvetítés folyamatai pedig a fizika törvényeivel magyarázhatók. A fizika, a kémia, a biológia vagy akár a pszichológia megfigyelései szinte maradék nélkül képesek számunkra megértetni azt, hogy hogyan is tevődnek át hatások, hogyan is generálják egymást a valóság jelenségei.
Vannak azonban olyan események, amelyeket a természettudományok nemhogy megmagyarázni, de elhelyezni sem igazán képesek világszemléletükben, ezek pedig a parapszichológia hatáskörébe sorolhatók. A jelenkori tudományos parapszichológia kísérleti eredményei tényként tárják elénk az érzékszerveken túli észleléseket (telepátia, távolbalátás, jövőérzékelés), illetve azt, hogy tudatunk közvetlenül, vagyis az ismert fizikai közvetítők működése nélkül képes hatni anyagi rendszerek állapotára, folyamataira (tárgymozgatás, véletlenbefolyásolás). Bár az említett képességek létezése világképformáló tényező, a valóság megfigyelhető jelenségei között még ezeknél is megdöbbentőbb módon megnyilvánulókra bukkanhatunk. A misztikusan különös "véletlen" egybeeséseket - C. G. Jung svájci pszichiáter fogalmával - szinkronicitásnak nevezzük.
A rendkívül nehezen értelmezhető szinkronicitás jelenségeket mindenek előtt érdemes egy-két életből vett példával illusztrálni. Ha már Jungra hivatkoztam az imént, kezdjük az ő praxisából származó - tán a legnépszerűbbé vált - példával. Jung, amikor egy alkalommal éppen egy neurotikus hölgy álomanalízisét végezte, a hölgy megemlítette, hogy álmában egy aranyszínű szkarabeuszbogár jelent meg. Rögtön ezután Jung egy koppanást hallott az ablakon, majd amikor kinyitotta egy zöldarany európai szkarabeuszbogár esett be rajta. Jung a bogarat a hölgyhöz vitte és a következő szavakkal adta át: "Íme hölgyem az Ön SZKARABEUSZA!" A történet még megemlíti, hogy a beteg állapotában innentől gyökeres javulás állt be, ami szimbológiailag a szkarabeusz élettel és újjászületéssel kapcsolatos jelentésével is egybevág.
Mi is történt itt tulajdonképpen? Szkeptikusan szemlélve az eseményt - mint majd minden hasonló esetben - a különös véletlenre gyanakodnánk. Bár a véletlenek elméletileg nem zárhatók ki, valójában a szinkronicitás ténye sem cáfolható. A szkarabeusz megjelent az álomban, az analízisben, az ablakban, és végül szimbológiai értelemben a gyógyulásban is. Hasonló jelentésű elemek egyidejű, nem oksági összefüggésben álló felbukkanásáról van szó. A Jung által idézett példához hasonló esetekről számtalan leírás és megfigyelés áll rendelkezésünkre, nyilvánvalóan saját életünkből is. A dolgok, mintha valami mágikus módon vonzanák egymást, egyszerre történnek a bajok, egyszerre fordulnak jobbra a körülmények, bizonyos események ismétlődése gyakran bizonyos szereplők vagy feltételek (nem logikusan összefüggő) ismételt megjelenéséhez kötődik.
Paul Kammerer osztrák biológus nemcsak felfigyelt erre a különleges jelenségre, hanem módszeresen vizsgálni is kezdte, például olyan véletlensorozatokban keresve a rendszerszerűséget, mint a parkon áthaladó gyalogosok ruházatának, vagy bizonyos jegyek (buszjegy, színházjegy, ruhatárjegy) számainak ismétlődése. Sejthető módon meg is találta, így például egy-egy szám gyakorta bukkant fel naponta többször érthetetlen azonosságot mutatva önmagával, vagy ugyanígy azonos színű ruhákban és kiegészítőkben több sétálót látott, mint amit a véletlentől elvárhattunk volna. Itt kell megállnunk egy pillanatra, ugyanis a megfigyelő elvárásai - mint ezt a parapszichológia is bizonyítja - befolyásolja a megfigyelt esemény kimenetét. Bármilyen furcsa a szinronisztikus események középponti rendezőjét - úgy tűnik - a tudatosságban kell keresnünk. Ebben a megközelítésben azonban újabb komoly problémával találkozhatunk, az egyéni és a kollektív tudatosság, illetve az anyagi folyamatok és a tudati folyamatok kibogozhatatlannak tűnő viszonyaival.
Ha ugyanis jobban megfigyeljük a szinkronicitásjelenségeket, legtöbbjük elemei csupán egyetlen megfigyelő (a MEGFIGYELŐ) számára rendeződnek valódi egybeeséssorozattá. Ha valaki például zöld-sárga csíkos daxlikkal álmodik, majd egy antikvárium véletlenül fellapozott vicclapjából csakúgy visszaköszön rá ez a sajátos látomás, mint ahogy még egy játékboltban és egy farsangi menetben is találkozik vele ugyanaznapon, akkor Ő az, aki ezeket az egyébként különnálló jelenségeket sorozatként észlelte. Gondoljuk el, milyen végtelenül bonyolult koreográfia lett volna szükséges akárcsak a jungi szkarabeusz-szinkronicitás szándékos megrendezéséhez. Az egyéni tudat pszi képességeinek - az ilyesfajta esetekben - kellőképpen hatni kell a kollektív tudattalan milliárdnyi lelki érdekből font pszi és cselekvésbeli szövevényére, csakúgy ahogy a megnyilvánulni készülő valóságnak az elképzelhetetlenül sok variációjú - és az egyébként minden észlelő számára szükségesen egyaránt adekvát választ hordozó - véletlenállapotaiból az önmaga számára markánsan megjelenő aktuális üzenetet is létre kell hoznia. Ha az iménti mondat kissé barokkos bonyolultsága elijesztőleg hatott, akkor közel járhatott a szinkronicitás logikai megértésének valós képtelenségéhez.
A számunkra térben és időben lezajló - tehát lokális - események megértéséhez, természetesen a valóságról alkotott - vagyis szintén lokális összefüggések tapasztalataira épülő - antropomorf világszemléletünket tekintjük az egyetlen lehetséges viszonyítási rendszernek. Ez pedig szinte bizonyosan helytelen, ugyanis a parapszichológiai eredmények világosan bizonyítják, hogy például saját tudati tevékenységeink egy része (jövőérzékelés, telepátia, távolbahatás, halálközeli élmény stb.) bizonyosan nem lokális jelenségként működik. Röviden szólva, egy multidimenzionális rendszer kisebb részeként keressük egy nagyobb egész törvényszerűségeit, amit értelemszerűen képtelenek vagyunk felfogni. Egy találó megfogalmazás szerint a szinkronicitásjelenségek léte egy nemlokális univerzumot feltételez lokális jelenségekkel. Ahhoz, hogy maguk a folyamatok megtapasztalás jellegűvé váljanak, egy olyan magasabb tudati síkon kellene őket vizsgálni, ami talán analóg lehet a már említett halálközeli élmények panorámatudatával - itt lehet egyidejűleg áttekinteni egy teljes élet összes pillanatát -, vagy analóg lehet bizonyos meditációs technikák által kiváltott tudatállapotokkal.
Az általunk tapasztalt oksági rendszerben például elképzelhetetlen az, hogy egy okozat megelőzze az azt kiváltó okot - pedig hát a jövőérzékelés is ezt sugallja -, vagy az, hogy egy aktuális megfigyelés elvárása visszamenőleg befolyásolja az észlelet kialakulásához szükséges összes anyagi eseményt (ilyen lehet például az, amikor valaki egy autópályán az elvárásának megfelelően a várható véletlen arányhoz képest sokkal több piros autót észlel áthaladni). Triviális és okságilag szintén zavarbaejtő példa, amikor egy televízió csatornáit váltogatva különböző műsorokban szinte ugyanaz a mondat ismétlődik. A megértéshez valószínűleg közelebb vihet minket, ha megpróbáljuk - legalább elvi szinten - feladni az oksági folyamatokhoz fűződő megszokott tér-idő elképzeléseinket, sőt magát az okság sorrendiségét vagy irányultságát is relatívvá tesszük, ami már egy egymással egyszerűen tartalmi rokonságot mutató mellérendelt eseménycsoport képét vázolja fel.
Hangsúlyozni kell azonban, hogy a szinkronicitás jelenségek zömében az elemek között gondolati tartalmak is szerepelnek, vagyis az eseménysorozat egymást vonzó tagjait nem lehet fizikai formák vagy állapotok affinitásával magyarázni. Akárhonnan is közelítjük meg a kérdést, a szinkronicitás jelensége sokkal inkább egy álomállapothoz hasonló flexibilitású tudati valóság, mint egy konkrét anyagi rendszerekből álló fizikai törvények által determinált materiális valóság létét sejteti. A megoldáshoz - egykoron talán - egy olyan pszichofizikai világkép kialakulása vezethet el minket, ami bizonyosan nem sokban fog hasonlítani a jelenleg általános világszemlélethez.
Ami számunkra addig is fontos lehet, az leginkább a szinkronicitásnak az életünkben, sorsunkban hasznosítható üzenete. A parapszichológia kategorizált jelenségein túlmutató általánosabb megállapítással élve, a szinkronicitás egyfajta holografikus módon képes pszichés életünket a valóság legkülönfélébb rétegeiben visszatükrözni. Ez részben sorsunk, pszichés mélyrétegeink megismerését segítheti, másrészt, ennek szellemében a valóságteremtés öntudatlan mágiáját egy magasabb tudatossági fokra emelheti. A régi idők madárjóslásának példájára, egy kérdéshez válaszként rendelt véletlenesemény megfigyelésével olyan információkhoz juthatunk, amelyekhez logikai úton nem férhetünk hozzá (erről szól egyébként többek között a Tarot és az I-Ching gyakorlata is), illetve bizonyos jövőképek vagy események modellezésével erősíthetjük azok bekövetkezésének valószínűségét.
Mindezen folyamatok az emberi kultúra hagyományaiban régről ismertek, ami újszerű eleme lehet a szinkronicitásjelenségek mai "használatának" az inkább egy univerzális törvényszerűség dogmatikus formuláktól mentes felismerése, ezzel egyetemben a mai racionális gondolkodás számára legalábbis elfogadhatóvá tétele. Ha pedig másra nem, arra - mint Allan Combs és Mark Holland "Szinkronicitás" című könyvében olvashatjuk - biztosan alkalmas, hogy szürkének és kiszámíthatónak tűnő valóságunk kulisszái mögött megismerjük Hermészt, a Kópét, a világok közt közvetítő kozmikus tréfamestert, akit modern világunkban már-már elfeledtünk.
(forrás: Harmonet)