A világ minden korszakában, minden
civilizációban és minden népnél létezett az a kitörölhetetlen állítás az
emberben, amit egy római így fejezett ki: „Nem minden fog belőlem meghalni”. De
ez a meggyőződés - a szó közönséges értelmében - magában még nem bizonyíték.
Vitatni lehet, mert mindenütt és minden időben megtaláljuk, mint látszólag az
emberi természet részét, de ha azt a szót használom: „bizonyíték” vagy „a lélek
létezésének bizonyítékai”, akkor nem erre az intuícióra kívánok hivatkozni, sem
erre a gyakran kifejezett meggyőződésre alapítani bizonyításaimat.
Lépésről lépésre szándékozom egy
gondolatmeneten végigvezetni önöket, amelyen a materialista elindulhat, bár
elveszítené materializmusát mielőtt messze haladna. Meg akarom önöknek mutatni,
hogy ha a lélekkel foglalkozunk, lépésről lépésre világos és logikus
vitatkozást folytathatunk úgy, hogy a legértelmesebb és leglogikusabb embereket
fokozatosan oda vezethetjük, hogy a lélek létezését elismerjék. Legalábbis
elvezethetjük őket először oda, hogy a vitatkozás egyenlege a lélek létezésének
javára billen, és kétségkívül létezik valami az agyon túl. Hogy az micsoda, azt
egy másfajta tanulmányozási rendszernek kell megvizsgálnia. Ez soknak mondható,
hogyha egy materialistát oda vezethetünk, hogy megmutatjuk neki azt a
gondolatmenetet és kísérletet, ami számára nyitva áll. Mindez olyan helyzetbe
hozza, mely szinte kényszeríti a haladásra, ahol logikusan aligha állhat meg.
Legalább egy meggyőző alapot alkothat, amelyet platformnak tekinthet, melyről
továbbmehet, miután az eléggé értelmes hipotézist kínál, hogy egy még mélyebb
kutatásra bátorítson.
Fontoljuk csak meg röviden a materialista
érvelést a gondolatra és az agyra vonatkozóan. Ez az érvelés most teljesen
kiesik a tudomány kegyeiből, de volt idő, úgy 25 évvel ezelőtt, amikor igen
nagyra tartották. Abban az időben a világ nagyra becsült tudósait olvasva arra
következtethettek – bár ezt nem fejezték ki szó szerint – de érvelésük
nagyjából úgy szólt, hogy a gondolat valóban az anyag terméke, következménye.
Tyndall professzor a híres belfasti előadásában, amelyben az anyaggal és
elmével foglalkozott, azt mondta, mint emlékezhetnek, hogy a tudománynak
valószínűleg teljesen át kell alakítani az anyagról való elképzeléseit, és ez
valójában igaz jóslat volt. A belfasti előadás óta a tudomány tényleg
megváltoztatta az anyagra vonatkozó elképzeléseit. Már nem azt a szűk
definíciót adja, amit sokunk fiatalkorában adott. Azt látjuk, hogy manapság
elismerik, hogy az anyag olyan körülmények között létezik, amit 25 évvel
ezelőtt még úgy tekintettek volna, hogy kizárják az "anyagi" szót,
vagy alkalmazhatatlanná teszik.
A régi érvelés úgy szólt, - ha megengedik,
hogy gyorsan átfussak rajta, mert igen jól emlékszem saját korai
gondolkodásomra -, hogy a gondolatot közvetlenül az agy szürke állományának a
működése állítja elő. Bárhol található ilyen anyag, azzal összefüggésben
gondolatot találtak; ahol viszont nem találtak ilyen anyagot, ott gondolat sem
volt jelen, és még az is lehetséges volt, hogy mennyiségbeli összefüggést
láttak a szürke anyag és a gondolat ereje közt. Ezt nem csak úgy
általánosságban fejezték ki, hanem végtelen gonddal dolgozták ki. Emlékeznek a
régi irányzatra, mely a gondolat fejlődését követte a növekvő gyermekben. Azt
tartották, hogy a gyermek gondolata infantilis jellegű; s amint az ész
fejlődik, a gondolat erősebbé válik; amikor a fiúból férfi lesz, a gondolat
erősebbé és kifinomultabbá lesz; s amikor érett ember lesz, a gondolat is
megérik. Ha az ember életében az agy megsérül, akkor a gondolat jellege
megváltozik. Ha a vérellátás megromlik, mint valami szeszes ital által, akkor a
gondolat az agy zavaros állapotának megfelelően zavaros lesz. Ha magas láza van
az embernek úgy, hogy a vér rossz állapotban van, akkor a delírium hat a
gondolatra. Ha a koponyának egy darabja nyomja az agyat, akkor a gondolat
azonnal vagy megváltozik, vagy kihagy, amikor a csontot felemelik, akkor
visszatér. Amint az ember megöregszik, a gondolat gyengül, amikor az agy elkezd
elhalni, a gondolat teljesen elmúlik. Ha az agy egy kis részét betegség
emésztette fel, az elmének az a képessége, amely az agynak ezen a részén
keresztül fejeződött ki, eltűnt. És akkor a vitát győzelmesen befejezték.
Ha a gondolat növekszik és érik az agy
növekedésével és érésével, ha változik az agy körülményei következtében, ha
eltűnik, amikor az agy komolyan megsérül, ha gyengül az agy gyengülésével, ha
az agy elhal, és a gondolaterő eltűnik, merhetjük-e azt állítani, hogy amikor
az agy darabokra esik szét a halál után, a gondolat győzedelmesen felemelkedik
romjaiból és erőben, fenségben létezik tovább?
Ez a bizonyítás nagyon erős volt, különösen
erős mindenki számára, aki megszokta az érvelést pontról pontra követni, ahova
az eszmefuttatás folyamata vezet. De az egész érvelés az indukción alapult.
Induktív logika által lehet következtetést elérni, de mindig nehézség van az
ilyen érveléssel kapcsolatban. Biztosnak kell lennünk, hogy minden indukcióban
a tények összessége előttünk van, mert ha egy tény hiányzik az alapból, az
elrontja az egész következtetést. Ha egy dolog kimarad, az egész felépítmény
ledől. Az induktív érvelés gyengesége mindig annak a lehetősége, hogy
valamiféle tényt nem vettek figyelembe. Hacsak nem biztosak benne, hogy mindent
tudnak a szóban forgó tárgyról, az induktív logika nem vezet biztos és végleges
következtetéshez.
Olyan tények felfedezése által, amelyeket az
a híres induktív érvelés nem foglalt magába, az egész felépítmény széthullott.
Egy tény egyedül elég lett volna ehhez, de egy helyett százával kerültek elő
ilyen tények. Minden vitában, amely két dolog egymáshoz való állandó viszonyán
alapul, ezt az állandó viszonyt kell kimutatni, de ha ugyanez a két dolog
ellenkező irányban mozog, fordítva váltakozva, akkor mi lesz az érvelésünkkel?
Pontosan ez történt azon érvelés esetén, amely az agy és a gondolat
kapcsolatára épült és állandó együttes változásaira. Azt találták, hogy azok
nem állandóan együtt változnak, hanem inkább ellenkező irányban változnak;
vagyis olyan körülmények ellenére, ahol az agy részben meg volt bénítva, a
gondolat sokkal tevékenyebb volt, mint amikor az agyban működött.
Érvelésem ezen első lépéseiben nem bizonyítom
a lelket, hanem csak azt, hogy tudat létezhet a fizikai szervektől különállva;
mert ezt kell először bizonyítani, mielőtt egy materialista hallgatna az
emberre egyáltalán. Nincs értelme a lélekről beszélni, míg bárki azon a
véleményen van, hogy a gondolat csak az agy terméke, hogy Carl Vogt kifejezését
használjam, mint epe a máj terméke. Amíg valaki ezen a nézeten van, és vannak
így néhányan, gondolkodásából tényekkel kell kizárni ezt, mielőtt a lélekről
elkezdhetnénk beszélni. Mivel mindenki megegyezik abban, hogy a lélek összefügg
a tudattal, ha ki tudjuk mutatni, hogy tudat létezik az agy és a gondolat
állandó kapcsolatán kívül, megtettük az első lépést a materializmusból kifelé,
és azután szabadon haladhatunk tovább a tudat természetének feltárásában.
Általánosságban szólva, a mezmerikus és
hipnotikus kísérletek tömege minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy az
intelligencia működni tud akkor is, amikor az agy meg van bénítva.
Amikor ezzel a kérdéssel foglalkozom, nem
említek meg olyan kísérleteket, amelyek olyan személyek bizonyításán alapulnak,
akik elmondásában kételkedni kell, mert többé-kevésbé „ütődöttek”, mint a
teozófusok. Inkább valami jól ismert tudományos embert hoznék fel előbb, mert
az ő bizonyítása annyival kielégítőbb a materialista társai számára. Ha csak
lehet, bizonyíttassák mindig ellenfelükkel igazukat. Saját nézetük bizonyítása
az ellenfél tanúja szájából győzelemnek számít – úgy tudom – a jogi vitákban.
Ezért tanúként néhány párizsi doktort idézek - ők nem így nevezik magukat, és
én nem említek neveket -, akik teljesen képtelenek megokolni az általuk elért
eredményeket. Egész őszintén mondják, hogy nem egy teóriát állítanak fel, ők
egyszerűen feljegyzik a tényeket, melyeket megfigyeltek. Ez egy teljesen rendes
és becsületes álláspont és nagyon hasznos.
Megfigyeléseik közt, melyekkel nincs időm
hosszasan foglalkozni, ezt találjuk: Feltaláltak egy gépet, ami vizsgálja
(méri) a szívverés fizikai állapotát, míg a beteg hipnotikus állapotban van.
Vannak bámulatos szerkezeteik, amikkel pontosan tudják mérni a szívverést, a
tüdő mozgását, az izmok összehúzódását, stb. Úgyhogy ennek a szerkezetnek
segítségével teljesen pontos feljegyzést kapnak a megfigyelés alatt álló
személy fizikai állapotáról, ez szükséges, ha lassan lépésről lépésre akarnak
haladni. A szerkezetben, amit általában használnak, egy forgó henger van fekete
karbon papírral borítva, ezt megindítják, egy ceruza van a beteg valamely
testrészéhez csatolva a megfigyelés természete szerint, egy emelőhöz rögzítve,
az pedig a testhez, úgyhogy a test bármely mozdulatát abban a részben
reprodukálja a ceruza nyomása a hengerre. Amikor a henger forog, a ceruza
egyenes vonalat húz, ha a test nem mozog, de minden mozdulat görbe vonalat hagy
hátra.
Feltételezzük, hogy egy ilyen gépezetet
kapcsolnak az ember szívéhez, akkor az egy sorozat görbe vonalat húz, rajzol a
papírra, melyek a szívverést mutatják, és a szív legcsekélyebb rendellenességét
azonnal nagyítva megrajzolja a ceruza a hengeren. Hasonlóan a tüdő minden
mozdulatát. A tüdőnek határozott mozdulata van, és a görbe vonalat minden orvos
felismerné. Ugyanígy, ha izomösszehúzással foglalkoznak. Ha egyenesen kinyújtja
az ember a karját súllyal a kezében, akkor az izom működik (rezgések), és ez
erősen növekszik, amint a kart mind hosszabb ideig tartja kinyújtva, az
erőfeszítés növekszik az izom kinyújtásának idejével.
Mindezt elővigyázatosságból teszik, hogy
kiküszöböljék a csalás minden lehetőségét úgy, hogy teljesen pontos fizikai
feljegyzést nyerjenek a beteg testi állapotáról. Így kimutatták, hogy amikor
valaki hipnotikus transzban van, a szívverése teljesen megváltozik, és végül
olyan gyenge lesz, hogy bár a mozgást még mutatja a forgó henger, egy kevésbé
érzékeny szerkezet nem mutatná, hogy egyáltalában dobog. Ugyanígy a tüdő: a
tüdő mozgása olyan csekély, hogy nem jön ki a szájon lélegzet. Így van ez az
izmokkal is. Határozott nyoma van, ami megmutatja, hogy a kinyújtott karú ember
a nehéz súllyal transzban van-e vagy sem.
Milyen állapotban van az agy, amikor a test
ilyen? Elsősorban a vérellátás van megakadályozva, a vér nagyon lassan halad az
agy ereiben, és a hajszálerekben a mozgása megállt. Nemcsak a vérellátás
mozgása változik meg teljesen, hanem maga a vér rossz minőségű. Mivel a tüdőn
áthaladva nem kapott elég levegőt, túlságosan telített az enyészet termékeivel
és nagy mennyiségű szénsavat tartalmaz. Az eredményt jól ismerjük, eszméletlen
állapotot idéz elő, amelyben gondolkodás nem lehetséges, már ami az agyat
illeti. Itt van tehát egy ember, aki nem tud gondolkodni, az agy megállt. Olyan
állapotba került, amit 25 évvel ezelőtt bárki lehetetlennek tartott volna.
Előidéztek egy fizikai állapotot, amelyben a gondolatnak el kell tűnnie, ezt
meg is teszi, amennyiben a fizikai testről van szó. Itt fekszik a teremtés,
mintha halott lenne, de el tudjuk érni őt anélkül, hogy a fizikai körülményeket
megváltoztatnánk. Képesek vagyunk mentális eredményeket kapni tőle, és amikor
valaki ilyen állapotban van, ki lehet mutatni, hogy mentális képességei erősen
stimulálódnak, hogy emlékezőtehetségének jellege teljesen megváltozott:
gyermekkorából el tud mondani eseteket, amiket normális állapotban már
elfelejtett, és néha olyan nyelven beszél, amit kisgyermek korában hallott és
azóta teljesen elfelejtett úgy, hogy ha előtte beszéltek azon a nyelven, nem
értette meg. Azt fogják találni, hogy az emlékezőtehetség annyira megerősödött
közvetlen működésében, hogy ha elővesznek egy görög könyvet, és az ember – a
múltat nem tekintve – nem tud görögül, majd egy oldalt olvasnak neki abból a
könyvből, akkor szóról szóra el fogja ismételni hiba nélkül. Ébresszék fel,
akkor már nem tudja elmondani, egyetlen szót sem tud kiejteni. Újra transzba
téve ismételni fogja többször is a görög szavakat. Így nem csak az
emlékezőtehetség más fajtáját kapják, hanem az intelligenciának magasabb fokát
is nyerhetik. Olyan ember, aki éber állapotban buta, hipnotikus transzban
gyakran okos, nem hogy a hipnotizáló gondolatát adja vissza - amit megtesz, ha
erre késztetik - hanem olyan dolgokról fog beszélni, amikről a hipnotizáló
másképp gondolkozik és vitatkozni fog vele. Olyan eseteket jegyeztek fel, ahol
egy különösen buta ember élesen vitatkozott abban az állapotban, amikor az agy
nem tud működni. Újra meg újra megfigyelték és feljegyezték, hogy abnormális
tudást mutattak, amikor az agyat képtelenné tették egészséges és józan
gondolkodásra.
A következő dolog, amit megfigyelhettek,
amikor ilyen emberrel foglalkoztak, hogy teljesen félrevezethetik az érzékeket,
és olyan információt adhatnak, amik egészen tévesek. Késztethetik őket olyasmit
is látni, ami nem látható. Például saját magukat láthatatlanná tehetik számára,
és ha szeretnék saját magukat megfoghatónak, de láthatatlanná tenni úgy, hogy
az illető egyenesen nekimegy, mintha az ember nem volna ott és megriad, amikor
beleütközik egy akadályba, amit nem lát. Megváltoztathatják a hallóérzéket is,
késztethetik az embert, hogy halljon, vagy ne halljon tetszésük szerint.
Hasonlóképpen kiküszöbölhetik a tapintás érzékét úgy, hogy az illető nem fog
érezni, vagy ennek az ellenkezőjét, amikor azt mondják neki, hogy egy szilárd
test van a kezei közt és akkor ő azt fogja érezni. Valami visszataszítót adnak
a kezébe, és azt mondják, hogy édes illatot fog érezni, akkor ő azt érzi. Úgy
játszhatnak az érzékekkel, ahogyan az elmét stimulálják. Még többet
bizonyíthatnak, ha egy közönséges embert hipnotizálnak.
Most térjünk át a párizsi kórházaktól olyan
orvosok állításaira, akik elmebeteg intézetekben működnek. Ha egy közönséges
őrültet hipnotikus transzba tesznek, némely esetben intelligenciát és
gondolkodó képességet nyernek. Amint ez az állapot elmúlik, ő újra őrült lesz,
de hipnózis alatt értelmes gondolkodó volt.
Ezeket a kísérleteket újból elvégzik.
Feltéve, hogy azt bizonyítják, hogy a gondolat ahelyett, hogy az agy állapota
szerint változna, ellenkező módon változik; hogy amikor az agy eszméletlen
állapotában van, a gondolat kivételes aktivitásnak örvend; amikor az agy polarizálva
van, az emlékezőtehetség kivételesen éles és rég elfelejtett eseményeket hoz
vissza. Mi az elkerülhetetlen következtetés?
Az, hogy bár a gondolat állandóan kifejezhető
az agyon keresztül, de lehetséges agy nélkül is kifejezni. Bár igaz, hogy sok
esemény megmarad a normális emlékezőtehetségben, míg másokat elfelejtenek, azok
az elfelejtett események nincsenek valójában tényleg elfelejtve, megmaradnak a
tudatban, bár nem a szem előtt; a tudat felszínre hozhatja őket, noha normális
körülmények közt eltűntek. Ezek a megfigyelések melyeket a végtelenségig
ismételhetünk, elkerülhetetlenül oda vezetik az embert, hogy felfogja: az
emberi tudat több, mint amit a fizikai agy által ki lehet fejezni.
Nem fogom a vitát egy lépéssel sem tovább
folytatni e pillanatban, de bizonyíthatják annak bemutatását, hogy több tudat
van az emberben, mint ami éber pillanataiban mutatkozik, amikor az agy normális
tevékenység állapotában van, hogy tudata tágabb, mint az éber tudat és
felmerül, hogy rendellenes állapotban ez a tudat tartalmazza az éber tudat
által elfelejtett események feljegyzéseit; hogy képes élesebb és finomabb
erőket gyakorolni, mint az éber tudaté. Végül is eljutnak arra a
következtetésre, hogy bármi is legyen az emberi tudat – és erről most nem
fogunk dogmatizálni – az több, mint amit mi egészséges éber pillanatainkban
tudunk, és hogy több van belőlünk, mint ami az agyon át kifejezhető. Mi képesek
vagyunk tudatunkban többet produkálni, mint amit agyunk kifejezni enged; és így
arra a meglehetősen meglepő következtetésre jutunk, hogy az agy a tudatnak egy
korlátozása, csak részben eszköz, és nem termelője a gondolatnak.
Vagyis teljesen visszafordítottuk az anyagi,
materialista felfogást. Ahelyett, hogy az agy gondolatot termelne, a gondolat
részben fejezi ki magát az agyon keresztül. Amennyi át tud jönni, az átjön, és
a maradék ez idő szerint kifejezetlen marad, de nem nemlétező. Ezt most annyira
elismerik, hogy az összes francia iskola elválasztja a tudatot és beszél az
ébrenlét tudatáról és az álom-tudatról, amit (subliminal) a tudatküszöb
alattinak neveznek. Mindenféle csodálatos kifejezést használnak, néha azt
hiszem, ezeknek a tudatlanságot kell eltakarniuk, semmint tudást fejeznének ki;
állandóan a legcsodálatosabb bonyolult kifejezéseket találjuk, amelyek arra
valók, hogy azt az eszmét fejezzék ki, amit én meglehetős durván vázoltam: hogy
több tudat van bennünk, mint ami az agyon átjön.
Ezek a felfedezések nagyon előmozdították a
tudományos kutatást annak a tudatnak az irányában, mely nem hat a fizikai agyon
át. Olyan emberek, mint James Sully és Sidgwick vezető angol lélektani írók,
idejük nagy részét a tudat éber állapotán kívüli mibenlétének szentelik. Némely
évvel ezelőtt, ha az emberek álmokat tanulmányoztak, éppolyan bolondosnak
tartották őket, mint ma a teozófusokat, de ma az álmok tanulmányozása
tudományossá lett. Nem kell félniük, hogy elveszítik jó hírnevüket, mint
egészséges gondolkodású, józan emberek, ha álmokat tanulmányoznak, sőt
ellenkezőleg, csak előrehaladott embereknek tekintik, akik a legélenjáróbb
tudomány útján haladnak, intelligenciában inkább szomszédaik fölött, mint alatt
állnak, mindez annak az eredményeként, hogy rájöttek, mennyit kell tanulni az
álombeli tudatállapotról, és ez a következő lépésünk.
Nagyon érdekes méréseket végeztek, és ez a
tudomány erős oldala. Egész különleges, hogy a modern tudomány milyen pontosan
és finoman méri még a gramm töredékét is. Nincs semmi, amivel a tudomány
figyelemre méltóbb haladást mutatott volna ki, mint szerszámai finomságával,
amivel mérni tudja a mérhetetlennek látszó apró eredményeket. Bámulatos továbbá
a tudományos kutatók csodálatos türelme. Clifford említette egyszer a kutató
magasztos türelmét és a kifejezés valóban nem helytelen, türelmük tényleg magas
fokú. Ugyanazt az aprólékos kísérletet százszor, sőt két-háromszázszor
elvégzik, hogy bizonyosak legyenek a helyességében. Azt tartom, hogy ezt a
tulajdonságot bámulni lehet úgy mentális, mint erkölcsi vonalon, erkölcsileg
azért, mert az igazság szeretetét mutatja, amely végtelen fáradtságot igényel,
mielőtt valamit állítana, vagy egy tény feljegyzését elfogadná. Ezt azért
hangsúlyozom, mert néha azt gondolják, hogy a teozófia tudományellenes, de ez
nincs így. A legteljesebb bámulattal és tisztelettel adózunk a modern
tudósoknak a gondossága és igazságszeretete iránt: csak akkor mondunk ellent,
amikor túl elhamarkodott következtetéseket vonnak le és olyan határozottan
állítják következtetéseiket, mint a tényeiket. Néha vitába szállunk velük, mert
nem tudjuk elfogadni összes következtetésüket, tudva, hogy azok a tények nem
teljes tudáson alapulnak.
A tudomány többek között mérte az ideghullám
sebességét a fizikai szervezetben, hogy mennyi ideig tart, amíg egy hullám
végighalad az ideganyagon, míg a sejtek más sejteknek átadják. Meglehetős nehéz
ezt megfigyelni olyan pontosan, mint ahogyan megtették, különösen német
barátaink hajszálpontosak méréseikben. Azt találták, hogy a másodpercnek
bizonyos töredékét veszi igénybe a hullám vagy vibráció rezgése az ideganyagban
úgy, hogy meg tudják pontosan mondani, mennyi ideig tart egy ilyen ideghullám
útja, ami azt jelenti, hogy hány ilyen hullám fordulhat elő bármely adott ideg
útján egy másodperc alatt. Meg tudják mondani, hogy egy másodperc alatt mennyi
vibrációt lehet befogadni. Tételezzük fel, mivel a szám a mi céljainkra nem
fontos, hogy azt találták, hogy az ideganyag száz vibrációt tud befogadni
másodpercenként. Tudjuk például, hogy a szem ideganyaga, ha egy másodperc
tizedrészénél rövidebb idő alatt kap rezgéseket, folytatólagos benyomást ad. Ha
benyomásaik ennél a sebességnél gyorsabban jönnek, akkor folytatólagos vonalat
kapnak. Ha egy benyomást a többitől külön egy másodperc egytizedénél később
kapnak, úgy azt önmagában látják. Ezt alkalmazzák a későbbi kutatásoknál a
tudat állapotairól, és látni fogják, hogy az idegre bizonyos számú benyomást
lehet küldeni, melyek a tudat állapotait, vagy egymásra következő gondolatokat
képviselnek. Tételezzük fel, hogy száz ilyen rezgés történhet egy másodperc
alatt. Az ember aludjon el és álmodjon, egy másodperc fizikai időn belül, az
intelligencia gondolatokat tapasztalhat négy- vagy ötezret, vagy még többet is
másodpercenként. Az álom-tudatban élhetnek egy évig, és minden esemény
előfordulhat. Egymás után átélhetik őket, egyik nap a másik után, egyik éjszaka
a másik után tapasztalhatnak egymásra következő eseményeket, átélhetnek bajokat
és örömöket, mindezeket az intellektuális eredményeket tapasztalhatják, és
amikor felébrednek, a fizikai idő szerint egy másodperc múlt csak el. Mégis
olyan tudatbeli állapotokon mentek át, amihez az idegrendszernek egy évre lett
volna szüksége, mégis gondolkoztak, vissza tudnak rájuk emlékezni, nagy
sebességgel játszódtak le, intelligenciájuk százszor gyorsabban működött a
normális sebességnél. Mit jelent ez? Azt, hogy egy finomabb fajta anyagban
működött. Minél finomabb az anyag, annál gyorsabbak a vibrációk, annál több
vibrációt kapunk másodpercenként. Ha közönséges ideganyaggal foglalkoznak, az
aránylag lassan mozog, az éter pedig rettentő gyorsan, és az annál még finomabb
anyagban feltételezhető, hogy a sebesség az anyag finomsága arányában
növekedne, amelyben a rezgések indultak.
Ha tehát képesek olyan sebességgel
gondolkozni, amely meghaladja gondolkozási képességüket az agyban, úgy ez azt
jelenti, hogy intelligenciájuk valami finomabban működik, mint az agy. Nem
akarom a bizonyítást ennél tovább vezetni, de ez által kimutatható, hogy
intelligenciájuk finomabb anyagban működik, mint az ideg-anyag. Bármi legyen is
az a közeg, nagyon különbözik az agy ideganyagától. Lehet az éter fölötti, mint
ahogy tényleg az is, de mi megelégszünk azzal, hogy bármi is, több százszor
gyorsabban rezeg, mint bármely ideg-anyag tud rezegni, és ezért az
intelligenciának valamilyen kifejezési formája van, ami nem az agy által
történik. Idáig vezette el önöket az az érvelés, melyben nem lehet hibát
találni. Most történik első ízben, hogy a tudomány olyan világos és határozott
bizonyítással szolgál, amely a kételkedés minden lehetőségén túl bizonyítja,
hogy az ember intelligenciája olyan sebességgel működik, amit az agy képtelen
kielégíteni, és azért bármi is az intelligencia, és bármit csinál, az a közeg,
amin át képes működni, valami más, mint az agy.
Idáig olyan alapokon haladtunk, amit egy
materialista sem tagadhat. A következő lépésünk, hogy megmutatjuk: ez az
intelligencia, nem függ az agytól, képes nélküle működni, nélküle jobban és
gyorsabban működik, mint vele, élesebben és pontosabban, mint az aggyal, hogy
ez az intelligencia túléli a halált. Figyeljék, milyen gondosan haladunk
lépésről lépésre. Nem sietünk, nem futunk át rajta, csak egy következő egész
kis lépést teszünk. Intelligenciánk az agy nélkül működik, amikor az agy
csöndes - mondhatják talán az intelligenciával kapcsolatban. Most pedig végleg
megöljük a fizikai agyat és megnézzük, hogy az intelligencia, amely működött
benne a fizikai életben, működik-e nélküle a fizikai halál után.
Itt persze azok, akik a halhatatlanságban
hisznek, nagy hátrányba kerültek a logikus materialistákkal szemben az által,
hogy azt állítják: a lélek élete születéskor kezdődik, mert világos, hogy ha a
lélek nem tud születéskor test nélkül megnyilvánulni, akkor úgy tűnik,
valószínűleg nem lehet meg test nélkül, tehát a halál nagyon megbénítja
működését. Ez a filozófia hiányosságának köszönhető, amely megengedte, hogy
vallásos gondolkozásunkat erősen meggyengítsék. A reinkarnáció értelmes
filozófiájának feladása, vagyis a lélek előzetes létezésének tagadása a
leghalálosabb csapást mérte a lélek halhatatlanságában való hitre. Így annak
megnyilvánulását a testtől függve tételezzük, azaz hogy a testtől függ további
fennmaradása. De hagyjuk ki ezt a pontot, mint ami nem szükséges érvelésünkhöz.
A következő határozott bizonyítékot
spiritiszta testvéreink kísérleteiből nyerjük, vagy olyan emberektől, mint
Crookes professzor, aki ugyan mindig határozottan visszautasította, hogy a
spiritiszta testülettel azonosítsák, mégis saját gondos kísérletei által
meggyőződött számos állításuk valóságáról. Nagyon elővigyázatos ember, és nem
használja a „szellem” szót, hanem megmutatja, hogy intelligens lények, miután
egy fizikai testben éltek, újra működnek a testen kívül. Természetesen nem
szükséges, hogy a test a halál által elpusztuljon, de legtöbb esetben tényleg
így volt. Ha bármelyikük veszi magának a fáradságot Crookes professzor kutatásait
olvasni, amelyben a médiumot és egy úgynevezett materializációt megfigyelt -
materializált léleknek hívták, de ez egy nagyon buta kifejezés – egy
materializált alakot figyelt meg; ha gondosan elolvassák, kénytelenek lesznek
elismerni, hogy ott további meggondolásra érdemes bizonyíték található. Persze,
ha nem olvastak még ilyesmit és nem is győződtek meg maguk róla, akkor
valószínűleg tagadni fogják a lehetőséget, mert ez az emberek egyik
tulajdonsága: minél kevesebbet tudnak valamiről, annál határozottabban
tagadják. Nagy előny mit sem tudni, ha abszolút biztosnak akarják nevezni
magukat, amit az angol iskolás fiúk „cock sure”-nak neveznek. Nem tudom, van-e
megfelelő kifejezésünk erre az iskolásfiú szlengre, mely mindig kéz a kézben
jár a tudatlansággal, amit sohasem találok a tudomány embereinél. Ők mindig
óvatosak. Azt mondják: „Nem hiszem. Úgy gondolom, hogy a bizonyítékod nem
elegendő”. Nem tagadnak, a tudatlan ember viszont a tudatlansága mélységének
megfelelő eréllyel tagad. Feltételezem, hogy akad, aki hajlandó olvasni és nem
gondolja, hogy mindent tud a természetről, sem hogy minden a világegyetemben az
ő tudása határain belül van. Ha valaki elérte ezt a nem túlzottan előrehaladott
állapotot, betekinthet az olyan ember, mint Crookes által megfigyelt
bizonyítékokba. Crookes a materializációk megfigyelésére feltalált egy alkalmas
kis lámpát, mely világít, amint kinyitják. Azért ezt a sajátos világítást
használta, mert nagyon nehéz materializációt produkálni gáz vagy
villanyvilágításból származó rezgések közepette. Sokkal könnyebb ezt a sötétben
tenni. Természetesen sokan nevetni kezdenek, amikor ezt hallják, és azt
mondják, hogy ez csalás. De ez nem így van. Egy szerelő nem tud nedves
légkörben szikrát csiholni gépezetéből, és ha azt mondanák neki, hogy ez azért
van, mert csalni akar, kinevetné önöket. Hasonlóképpen vannak bizonyos
anyagösszetételek, melyek nem állnak össze az éter némely fajta fényrezgései
közepette. A valóság az, hogy vannak bizonyos hullámmozgások, amelyek az éteri
anyag ezen csoportosulásait szétszórják.
Crookes, mint vegyész, és aki a
villamossághoz értett, túl sokat tudott ahhoz, hogy azt feltételezze, miszerint
az egyetlen ok, amiért sötétség szükséges az, hogy csalni akarnak. Úgy
gondolta, lehet más ok is, ezért feltalált egy különleges lámpát – valamiféle
foszfor-készítmény volt -, hogy a materializáció sötétben történhessen, és
azután lámpájának ajtaját kinyitva a levegő hozzáért a foszforos készítményhez,
ami által az fellobbant és világított úgy, hogy a szobában minden világosan
láthatóvá vált. Ilyen körülmények közt láthatta a médiumot a heverőn fekve,
feketébe öltözve és megérinthette őt egyik kezével, előtte pedig szintén
elérhető közelben állt a materializált alak fehérben, amit szintén
megérinthetett úgy, hogy mindkettő a szeme előtt volt; se függöny, se sötét
szekrények, se egyéb, hanem a kettő teljesen látható volt egyidejűleg, és
megengedték neki, hogy mindkettőhöz hozzányúljon.
Ez olyan bizonyíték, mely bármely értelmes
embernek elég jó, ha bízhat a vizsgálódó pontosságában és becsületességében.
Bátorkodom állítani, hogy William Crookes neve garancia a becsületességre, és a
megfigyelés pontosságára. Számos ilyenfajta kísérleten kívül lemérte ezeknek a
formáknak némelyikét, amelyek képessé tették őt, hogy kipróbálja azt az erőt,
amely minden látható indíték használata nélkül gyakorolható volt. Határozottan
megmutatta, hogy egy intelligens lény képes volt az elmúlt élete eseményeit
elmondani, és hosszú eszmecserét folytatott vele a halála után.
Ezt a kísérletet spiritiszták ezrei végezték
el újra meg újra – nem mindig olyan gondosan, hogy tudományosan biztosnak
mondhatnánk. Balgaság volna viszont ezeket a tényeket tagadni, fel vannak
jegyezve, és ha kételkednek, kívánságra újra igazolhatóak. Persze csalások is
előfordulhatnak, de azok miatt az összes materializációt tagadni olyan, mintha
a jó pénz létezését tagadnánk, mert pénzhamisítók hamis pénzt hoztak
forgalomba. Ilyen események előfordulnak, és azt mondom, hogy bár nem tartom
helyesnek az ilyenfajta kutatást, mert veszélyes és bajt okozhat, mégis ha
valaki materialista, és eljutott odáig, amit elérhetünk a hipnózis és az álmok
tanulmányozása által, akkor növekvő meggyőződése érdekében próbálkozzon
ilyenfajta kísérletekkel. Nem szükséges médiumhoz mennie, három vagy négy ember
a családból, ha összeül, nagyon könnyen meggyőződhet róla, hogy az
intelligencia létezik és működik a halálon túl. Ezt az igen egyszerű tényt újra
meg újra be lehet bizonyítani, nem szükséges ehhez kívánatos médium; hárman
vagy négyen, tisztességes férfiak és nők, ismerik egymást, ha így kívánják, maguk
bebizonyíthatják. Nem ajánlom, hogy ezt tegyék, csak akkor, ha materialisták.
Ha igen, akkor érdemes megkockáztatni, hogy bizonyosságot nyerjenek; ha nem,
vagyis ha hisznek a lélek létezésében, akkor nem sokat fognak nyerni ily módon
a létezés mibenlétéről, és balgaság lenne veszélynek kitenni magukat megfelelő
haszon nélkül. Mégis eljutottunk lépésről lépésre idáig, az intelligens lények
létezéséhez, akiket fizikai testükben ismertünk, és esetleg testen kívül is.
A kutatás egy másik iránya, melyet nem kísér
veszély, arra a tényre alapul, hogy az ember lelke, aki egy élő testtel van
kapcsolatban, kiléphet gyakorlat által a testből és működhet a testtől
függetlenül úgy magára, és ha kívánja másra vonatkozóan is.
Most egy lépéssel eltávolodom abból az irányból,
amit a tudomány elismerne, vagy amit bárki könnyen bebizonyíthatna. Nehezebb
kísérletekről fogok beszélni a lélek létezésével kapcsolatban. Amit eddig
elmondtam, bárki megismételheti, ez a tanulmányozás ABC-je. Aki materialista,
kezdje ezekkel, és ha végig átvették, akkor megbizonyosodhattak, hogy egy élő
intelligencia működhet az agy nélkül, a testen belül vagy kívül. Ha idáig
eljutottak, talán veszik a szükséges fáradságot a nehezebb kísérletekhez,
amelyek itt következnek. Csakis ezek bizonyíthatják a lélek létezését, a többi
egy intelligencia létezését bizonyítja a fizikai szervezeten kívül.
Továbbmenve: lélek alatt egy élő, ősi –
tudatos intelligenciát értek, amely saját akaratából értelmi tulajdonságokat
mutat, és képes a mentálisnál magasabb tulajdonságokat mutatni, amint nő,
fejlődik, és a fizikai és asztrális síkoknál magasabb világokban lép fel. Mint
említettem, a kísérletek igen nehezek és gyakorlat szükséges hozzájuk. A
gyakorlat kezdete e munkában a jóga gyakorlatához vezet: először használják
elméjüket, hogy testüket irányítsa és érzékeiket úgy, hogy meggyőződjenek
arról, hogy az értelem valami magasabb, mint a test, hatalmasabb, mint az
érzékek. Kezdjenek hozzá és gátolják meg az érzékek valamely kifejezését,
amelynek szokás szerint engedtek, pl. hagyjanak el valami nagyon vonzó ételt,
valami italt, ami élvezetes és stimuláló, a fizikai élvezetnek valamely
formáját, aminek különösen hódoltak. Nem mondom, hogy szokjanak le róla
végképp, hanem egy időre, hogy megmutassák vitán felül: van magukban valami,
ami irányítani tudja természetüknek mindazt a részét, amit érzékeknek vagy
testi kifejezésnek neveznek. Kényszerítsék magukat az érzékek kívánsága
ellenére tenni valamit, és válasszanak egy olyan időpontot, amikor az érzékek
ágaskodnak, amikor ezt a kielégítést különösen kívánják és vágyják, amikor a
tárgy éppen előttük van, és éppen kinyújtják utána kezüket. Álljanak meg ekkor
és mondják: „Erősebb vagyok, mint te, nem fogod ezt a vágyat kielégíteni”.
Ennek a kísérletnek egyetlen haszna, hogy jobban meggyőzi az embert, mint bármi
más, hogy az ember nem azonos az érzékeivel, sem a testével; hanem valami
magasabb – mondjuk pillanatnyilag: az értelem – és hogy irányíthatják ezt a
testet és ezeket az érzékeket. Nem úgy gondolom, hogy mindig tudnak fölöttük
uralkodni. Addig nem tudnak, amíg nem gyakorolták. Lesz idő, amikor az érzékek,
mint betöretlen lovak megugranak az elmével és minden mással, és önök szaladnak
utánuk. De még akkor is tudják, hogy azok elragadták önöket, és úgy érzik, hogy
azok erősebbek és oda mennek, ahova akarnak. Valami fordított módon még akkor
is megkülönböztetnek saját maguk a vad, önfejű befolyások és impulzusok között,
amelyeknek egyelőre foglyai.
Ez egy igen elemi kísérlet, és jobb lenne, ha
elvégeznék, hogy bizonyosak legyenek abban, hogy van valami önökben, ami
erősebb, mint az érzékek. „Ó igen – mondják - ez az elme. Persze, tudom,
gondolataim az érzékeim fölött állnak, tudom, hogy elmém uralkodik a testem
fölött”. Rendben van, tartsanak ki e mellett, gyakorolják, amíg a test
egyáltalán nem akadály; mígnem egész napi éhezés után jó kedélyűek lesznek
utolsó pillanatig; mígnem fizikai munkától fáradtan és kimerülve oly élénkek,
türelmesek és kedvesek lesznek egy nyűgös gyermekkel, mint hogyha frissek
volnának. Ezt értjük az alatt, hogy a testen uralkodunk. Gyakorolják, míg meg
tudják csinálni. Gyakorolják mindaddig, míg felfogják, hogy a test csupán
szolgájuk, rabszolgájuk, aki úgy cselekszik, vagy nem cselekszik, ahogy önök
kívánják. És szégyenlik majd, amikor a test készteti önöket azt tenni, amit az
értelem elítél; érzik, hogy azt cselekedni kevesebb, mint igazán emberi. A
kutyák harapnak, amikor éhesek vagy haragosak, de az emberi lények legyenek
képesek uralkodni magukon. Nem sok, ha azt kívánjuk, hogy az embernek legyen
önuralma, ami csupán azt jelenti, hogy az értelme legyen úr a teste fölött.
Idáig mindannyian megegyezünk. Tegyük fel,
hogy most már készen állnak a következő lépésre. Elméjük sok fáradságot okozott
végül is. Képes a testen uralkodni, képes az érzékeken uralkodni. Képes-e
önmagán uralkodni? Azt találják, hogy össze-vissza futkároznak. Elővesznek egy
nagyon nehéz könyvet, és magukévá akarják tenni a tartalmát, sok függ attól,
hogy magukévá teszik-e, talán vizsgázni fognak belőle. Hacsak meg nem tanulják
éjjel, ez nem fog sikerülni és ez visszaveti önöket pályájukon. Így tehát
leülnek és dolgoznak, de elméjük elvándorol. Amikor egy matematikai problémára
akarnak koncentrálni, azt találják, hogy valami egész másra gondolnak, elméjük
elmegy, és vissza kell hozni. Ez újra meg újra megtörténik, leteszik a könyvet,
és azt mondják, nincs kedvük, nem tudják megcsinálni. Micsoda egy elme ez? Nem
akar dolgozni, amikor kellene, és nem tudja elvégezni saját dolgát, mert nincs
kedve. Akkor elkezdik mondani: miért ne uralkodnék az elmém (értelmem) fölött?
Ez a mondat maga kifejezi, hogy van valami, ami magasabb, mint az elme – én.
„Úgy vélem, hogy ez az elme azt fogja tenni, amit én akarok, és koncentrálni
fog arra a könyvre”. Figyelmüket összpontosítják, valamit felhívnak magukban,
ami erős és elméjüket a kívánt tárgyra koncentrálják, és azon dolgoznak. Mi
volt az, ami ezt véghez vitte? Nem lehet az elme, amely összevissza
futkározott. Valami olyannak kell itt lennie, ami képes az értelmet legyőzni,
és odáig edzeni, ahol kívánom, hogy működjék. Azután úgy érzik: „Ez az, amit
most meg fogok keresni. Rájöttem, hogy az értelem az érzékek fölött áll – ezt
tudom, de van még valami, ami az értelem fölötti, és én most azt fogom keresni.
Talán az a lélek. Ez az erő, amit érzek, ami legyőzi vándorló elmémet, ez az
erő bennem, amely csoportosítja kósza gondolataimat, és szófogadásra
kényszeríti őket, mi ez? Úgy látszik ez én magam vagyok, én irányítom elmémet”.
Amikor idáig jutottak és megszokták, hogy az
elmét (rendszeresen) valamely dologra összpontosítják, akkor egy határozott
tudat nő fel valamiről, ami túl van az elmén és uralkodik fölötte, mint az elme
uralkodott az érzékeken, és akkor a tanulmányozó érdemesnek tarthatja, hogy
lépéseket tegyen és rájöjjön, hogy mi az. Többnyire meg kell kérdeznie valakit,
aki már kissé tovább jutott, mint ő: „Mi a következő lépés, amit tennem kell?
Találtam itt valamit, ami magasabb, több mint az elme. Hogy fogok rájönni, hogy
mi az?” És egy könyvben, amit olvas, vagy valakitől, akivel találkozik,
megtudja, hogy vannak bizonyos határozott gyakorlatok, melyeket meditációnak
neveznek, s ezeket követve az ember kifejlesztheti azt a tudatot, mely magasabb
az elménél.
Amikor valaki elérkezik ide, és ha más
személy nem kerül az útjába, bizonyosak lehetnek benne, hogy talál egy könyvet
majd és elolvassa; vagy egy barátja azt mondja: „Láttad ezt a könyvet?” és
megismerteti vele. Valamiképpen találkozni fog a könyvvel. Miért? Mert mindig
vannak előrehaladottabb lelkek, akik figyelik, mikor éri el valamely fejlődő
lélek azt a pontot, ahol segíteni lehet neki, amikor kész a további segítségre,
és ha a fizikai síkon nincs valaki elérhető, aki ezt a segítséget megadhatja,
amire ennek a léleknek szüksége van, akkor oda irányítják, ahol megtalálja azt
a könyvet, amiben a gyakorlati tanítást megkapja. Ez az emberek segítőinek a
műve, azoké, akik segítő kézzel jönnek ahhoz a kereső lélekhez, és elérhetővé
teszik számára azt a tudást, ami a következő lépés a kísérleteiben.
Meditációra vonatkozó szabályokat fog találni,
tanulmányozni, gyakorolni, és akkor az történik, hogy mindennapi meditációval
az elmén-túli tudat mind erősebb lesz, és mindinkább bebizonyítja jelenlétét,
úgyszólván megnyilatkozik, míg végül az egész tudat központja feljebb tolódik,
és az ember rájön, hogy ő egyáltalán nem az elméje, hanem annál jóval több.
Akkor elkezd olyasmit észlelni, amit az elme sem tud észlelni, tudatos lesz
olyan gondolatokról, amiket az elme nem képes helyeselni, és néha leáradnak
olyan gondolatok, amik uralkodnak az értelmen, és amiket az értelem nem képes
megmagyarázni, bár felfogja, hogy igazak, amikor eléje tárulnak. Akkor felmerül
a kérdés: „Én nem érveltem, nem következtettem, nem jutottam logikával ide, sem
gondolkodással. Hirtelen jutott eszembe, honnan jött ez?” És a tudat lassan
felébred. „Tőlem jött, én magam magasabb részéből, amely túl van az elmén, és
amely az elme csendjében képes megnyilatkozni”. Mint a tó, melyet ha a szél nem
borzol fel, visszatükrözi a napot, hegyet, vagy virágokat, de ha hullámzik,
csak megtört képeket tükröz - ugyanúgy az elme csendes állapotában
visszatükrözi a magasabb gondolatokat, de ha a gondolat szelei fújnak felette
és felborzolják, akkor csak megtört képek látszanak.
A nyugodt elmében
megnyilvánul a magasabb gondolat.
Azután jön a következő
stádium, egy magasabb fokozat. A tanulmányozó igyekszik mindinkább azonosítani
magát a magasabb gondolattal, szinte utána nyúl, megpróbálja saját magának
érezni, összpontosítja erőfeszítését, elméjét teljesen csendben tartja és a
tapasztalat egy pillanatában figyelmeztetés, igyekezet és az alacsonyabb elme
minden részvétele nélkül hirtelen a tudat a testen kívül lesz, és az ember élő
tudatnak fogja érezni magát, aki nézi a testet, melyet elhagyott. Ezt az
állítást újra meg újra megtalálják a különböző szentírásokban. Olvashatják
például az egyik hindu szentírásban, hogy az embernek tudni kellene a lelket a
testtől elválasztani úgy, mint a füvet a hüvelytől, mely beborítja. Vagy egy
másik mondatban, amikor az ember úrrá lett az értelmén, kiemelkedik a testből
egy ragyogó fénytestben - ez szó szerint igaz. A test, amiben a lélek
felemelkedik, világos, ragyogó, nagyon fényes: egy fénytest. Szavakkal nem
lehet jobban megmagyarázni ezt a megjelenést, semmi kifejezés nem írná le
megfelelőbben a fizikai test felemelkedését az asztrális vagy magasabb testbe.
Azért idéztem ezt a régi szentírást, hogy ne
képzeljék egy percig sem, miszerint ez egy modern kutatás. Mindazok, akik
ismerik a lelket, átestek ezen a tapasztalaton. Ez a végső bizonyítéka annak,
hogy az ember egy élő lélek. Nem érvelés, sem elmélkedés, sem következtetés,
sem autoritás, hit vagy hallomás, hanem – tudás. „Én vagyok az élő tudat. Az a
test, amit elhagytam csupán ruha, amelyet hordtam. Az nem én vagyok, nem én
magam, az nem vagyok én, én itt vagyok, azt levetettem, megszabadultam tőle,
szabad vagyok.” Ezt a tapasztalatot nem csak régi szentírások említik, hanem
más szentírások is, ez a változatlan tapasztalata a prófétáknak, tanítóknak,
látnokoknak, mert senki sem tudja valóban a lelkieket elérni, hacsak nem a
saját tudása által.
Mindaddig, amíg csak ismétli azt, amit
értelmével megtanult, igen hasznos munkát végezhet, de nincs meg az első kézből
való tudás fémjele, ami által a meggyőződést átadja azoknak, akiket tanít.
Másodkézből való tudásban mindig kételkednek. Olyan kérdéseket kérdeznek,
melyekre szinte lehetetlen felelni, ha csak azt ismétlik, amit intellektuálisan
tanultak. Ez is egy szükséges fokozat, nem emelek szót ellene, mindenki
keresztülmegy rajta, aki eléri a másikat. De a világnak szüksége van a lélek
halhatatlanságának tanúira. Hogy a XIX. század világa megkapja, ami az összes
többi korszak birtokában volt, élő lelkek első kézből való bizonyossága
szükséges, hogy tudják, hogy léteznek. A XIX. századbeli embereknek ugyanazon a
tapasztalati tréningen kell keresztülmenniük, amin más korszakokban
keresztülmentek, mert csakis így lehet első kézből való tudást nyerni, és a
lélek létezésének kérdését végleg minden kétséget és tagadást kizáróan
megválaszolni.
Első alkalommal lehetséges az ijedtség
érzése, vagy a csodálkozás, hogy mi is ez a különös dolog, ami történt, de
miután ismétlődik nap-nap után, heteken, hónapokon, éveken át, ez a tudat a
testen kívül valóságossá válik, valóságosabbá, mint az a testen belül. Amikor
visszatér a testbe időnként, a lélek azt tapasztalja, hogy a testbe belépni
olyan, mint börtönbe menni, mint a friss levegőt elhagyva pincébe vagy
sírboltba szállni; hogy a látás homályos, a hallás majdnem süket; hogy a lélek
összes erői korlátozottak, és ez a test úgy, ahogy Szent Pál, a nagy beavatott
nevezte, a halál teste, nem az életé.
Mi ezt nevezzük életnek, pedig ez egyáltalán
nem élet. Életnek nevezzük, pedig ez egyszerűen a korlátolt, bebörtönzött,
unalmas, eltörpült lét, amit a lélek eltűr tapasztalásának rövid idejére, hogy
bizonyos fizikai tudást nyerjen, amit alkalmas eszközök hiányában másként nem
tudna megszerezni. Amint meditáló emberré válnak, az a magasabb élet élénk,
valódi életük lesz, és a fizikai élet valamiféle álom, amit illúziónak ismernek
el. Itt kötelességeket kell teljesíteni, adósságokat fizetni, sok mindent el
kell végezni, de ez a világ a börtön, a halál világa, nem a szabadságé, nem az
életé. Ekkor ráeszmélünk, hogy mi magunk vagyunk az az élő, tevékeny, hatalmas,
észlelő intelligencia, aki előtt a világok nyitva állnak, akiknek a mennyország
a szülőföldje, a természetes és jogos lakóhelye.
Ezek azok az utak, melyeken a lélek
létezésének végső bizonyítékához érkezünk. Figyeljék, milyen fokozatosak voltak
az állomások. Kezdtük a fizikai világban, fizikai kísérletekkel, továbbmentünk
egy kissé az álmok világába és a testen kívüli cselekvéshez. Azután
foglalkoztunk azzal a kérdéssel, hogy használat által felismerjük a test, az
érzékek és az elme közötti különbséget, és azután bizonyítékát találtuk
valaminek, ami túl van az elmén, valódibb és hatalmasabb nála és azután
felbátorodva az alacsonyabb kísérleteken, behatoltunk a magasabba, és
megfizettük a lélek első kézből való tudásáért szükséges árat.
Valóban érdemes. Nem állítom, hogy el lehet
nyerni mindezt anélkül, hogy az ember megfizetné az árát. Nem állítom, hogy
„viharosan” élvezhetik a test, az érzékek és az elme életét ugyanakkor, mikor a
magasabb élet fejlesztését folytatják, de annyit mondhatok, hogy amit
elveszítenek az csupán olyan élvezet, amit kinőttek, ami ezért nem vonzza már
Önöket. Úgy veszítik el ezeket, mint a gyermekkori játékszereiket, amikor
kinőttek gyermekkorukból - már nem kívánják őket többé. Nem mintha bárki
elvenné és eltörné őket. Nem kívánják őket többé: magasabb élvezetet találtak,
finomabb fajta játékszereket. De az elme is játékszer, bár finomabb, mint az
érzékek; azt is játékszernek ismerik el az élet magasabb régióiban. Tehát
fokozatosan feladják azokat az örömöket, amelyek elvesztették ízüket, de jobban
fogják kötelességeiket teljesíteni, mint azelőtt. Ne kövessék el azt a hibát,
mint némelyek, akik mikor meditálni kezdenek, ébren is úgy járnak kelnek a
világban, mintha ködben járnának, álomban, figyelmetlenül úgy, hogy mindenki
azt mondja: „Ez az ember elvesztette az eszét.” Nem így kell meditálni! A
meditáció az embert hatásosabbá, éberebbé teszi, nem kevésbé elevenné, nem
vakká, hanem figyelmesebbé.
Az az állapot, amikor az emberek álmodoznak,
az értelem nevelésének nagyon korai foka, amikor még olyan gyengék, hogy
egyáltalában nem tudják elméjüket irányítani. Szabadjon ezt egy személyes
tapasztalattal illusztrálnom. Én, aki sokat meditáltam, gondosan gyakorlatoztam
azon az úton, amelyet önöknek jeleztem, gyakran veszem észre, ha olyan
emberekkel vagyok együtt, akik soha ilyesmiről nem is álmodtak, viszont magukat
jó és gyors megfigyelőnek tartják, hogy olyan dolgokat látok, ami elkerüli az ő
figyelmüket, észreveszek olyasmit, amit ők nem vesznek észre, látok mindenféle
apróságot az utcán, villamoson és az embereken, amik nem teszik rájuk a
legcsekélyebb benyomást sem. Ezt csak azért említem, hogy megmutassam önöknek:
nem szükséges az alacsonyabb elme erőit elveszteni, míg szorgalmasan fejlesztik
a magasabbat. Tény az, hogy sokkal inkább rendelkezésükre állnak, mert nem
koptatják el őket töprengéssel, izgalommal és félelemmel, sokkal elérhetőbbek,
amikor használni akarják őket. A józan és nagyon feltűnő értelmesség, ész,
logika, intelligencia, óvatosság, elővigyázatosság - mindezek a tulajdonságok
erősen és ragyogóan mutatkoznak az igazi okkultistában. Az ilyen ember nagyobb
lesz, nem kisebb a mentális síkon, mert olyan régióban dolgozik, ami túl van és
magasabb az intelligenciánál. Ő életet nyert. Nem rabolták el az alacsonyabb
életét, hanem ő vesztette el, de amint elvesztette, megtalálta azt. Lemondott
az alacsonyabbról és azt találja, hogy a magasabb élet leárad beléje és az
alacsonyabb is ragyogóbb, mint valaha volt. Nem kér semmit, minden adatik neki,
nem kíván semmit, minden feléje árad, anélkül, hogy kérné. Nem támaszt
kérelmeket, a természet kiontja rá kincseit. Minden tulajdonát állandóan
odaadja, mégis bővelkedik.
Ezek a lélek életének látszólagos
ellentmondásai, ezek a valóságok igaznak bizonyultak, amikor a lélek létezését
tudjuk. Ha ma este nem próbáltam önöket pusztán szónoki ügyességgel, vagy
érzelmeikhez és érzéseikhez szólóan megnyerni, ez azért volt, mert értelmüket
akartam ezen az ösvényen lépésről lépésre vezetni, mert meg akartam mutatni
önöknek érzelmek nélkül, az intuícióra való hivatkozás nélkül, anélkül, hogy
szólnék – mint ahogyan szólhatnék - ahhoz a tudathoz mindegyikükben, hogy az
ember halhatatlan lény és a halál nem úr felette. Ahelyett, hogy ehhez szólnék,
mint ahogy jogom van, elvezettem önöket lépésről lépésre az értelem ösvényén.
Megmutattam, miért kellene minden új lépést megtenni, amikor az előzőeket
megtették.
De hadd mondjak végezetül néhány szót
azoknak, akiknek nincs szükségük az alacsonyabb lépéseket megtenni ezen a
fáradtságos ösvényen. Akiknek nincs szükségük arra a bizonyítékra, hogy a lélek
létezik, akik el vannak telve a tudattal, hogy ők élő lelkek, akik bár nem első
kézbeli tudás által, mégis mélyen meg vannak győződve erről – és ezt sem
logika, sem érvelés, sem rosszallás, sem gúnyolás, sem bizonyítás meg nem
rendítheti, és nem változtathatja meg. Érvelés, logika és bizonyíték által
összezavarva ők még mindig azt mondják, hogy: „Érzem és tudom, hogy élő lélek
vagyok”. Hozzájuk szólok. Ne izguljanak az alacsonyabb lépések miatt, ne
törődjenek mindazokkal az érvekkel, amelyeket, mint bizonyíték újra meg újra
felhoztam a materialisták meggyőzésére. Bízzanak az intuíciójukban és
cselekedjenek a szerint. A belső hang sohasem vezet félre. Az a magasabb én,
amely saját létezéséről suttog, és parancsolóan kívánja hitüket. Adjanak hitelt
a belső hangnak! Vegyék úgy, hogy igaz, bár nem bizonyították be, és
cselekedjenek a belső meggyőződés szerint, mintha igaz lenne. Azután kezdjék el
a meditáció folyamatát, amit sietve említettem, vegyék elő, amint elővehetik a
könyveket, melyekben mindezt vázolták számukra és kezdjék gyakorolni. Ne
vesztegessenek több időt arra, hogy egyéb folyamatokat taglaljanak, amiket
megérteni még nem készek. Bízzanak a belső hangjukban, kövessék azoknak a
vezetését, akik ezen az úton jártak és bizonyították, hogy igaz. Akkor könnyen
és gyorsan elnyerik a tudást. Akkor hosszú halasztás nélkül saját
tapasztalatukból tudni fogják, hogy mindez igaz. Ha a lélek szól önökhöz, ne
várják az intellektus helyeslését, bízzanak az isteni hangban, fogadjanak szót
az isteni impulzusnak. Kövessék az utat, amit bölcsek, próféták, tanítók
vázoltak és tanítványok igaznak találtak, olyan tanítványok, akik manapság
jártak ezen az úton és tudják, hogy az a célhoz vezet. Akkor önök is tudni
fogják, intuíciójukat megerősíti majd a tudás és élő, halhatatlan léleknek
fogják magukat érezni.
Ez az én üzenetem önökhöz, azokhoz, akiknek
nincs szükségük bizonyítékokra, és az intuícióra való apellálásra. Amikor ezt
az üzenetet átadom, nem magamtól beszélek és nem új dolgot mondok, hanem saját
korunkban és napjainkban megerősítem, amit minden próféta állított, minden
tanítvány tanított, amit minden szent ember hirdetett. A Testvériségnek a
hírnökeként csupán az ő üzenetüket ismétlem. Itt van a bizonyíték súlya és nem
abban, hogy én azt szegényesen újra hirdetem. Mi az, amit egy lélek igaznak
talált, amit valamennyi nagy lélek hirdetett? Ha önöknek autoritás kell,
higgyenek az ő szavukban. Ne felejtsék, hogy amit én mondok, azt valóban az én
ajkam mondja, de az ő hangjukkal. Korszakok bizonyságát hozom önöknek; egy
megszámlálhatatlan seregtől hozok üzenetet. Én, akinek tudása csak gyenge és
szegény, korlátolt és körülhatárolt saját tapasztalattal, szolgája vagyok annak
a nagy Testvériségnek – a legbüszkébb előjogomnak és boldogságnak tartom, hogy
nekik szót fogadva az ő szavukat hirdessem. Szinte nem merem alátámasztani, bár
tudom, hogy igaz. Rájuk hivatkozom, mint tanúkra, az ő tanúbizonyságukra, mely
megrendíthetetlen, sziklaszilárd, a legrégibb őskortól mind a mai napig;
hatalmas tanúk töretlen seregére, a próféták, tanítók és szentek
megszámlálhatatlan társaságára. Én, az ő hírnökük, az ő üzenetüket hozom.
Megkísérelhetik annak valóságát bebizonyítani
maguknak, ha akarják.
(Annie Besant)